Csak nyígok

Szerdán reggel úgy éreztem, hogy kapar a torkom.

Azóta küszködök. Hol az immunrendszerem kerekedik felül, hol a vírus. A fejem az masszívan fáj. Semmihez nincs kedvem, sem erőm. Legszívesebben aludnék napokig. 

Csütörtökön éjszakás voltam, úgy belobbant a torkom, hogy azt hittem, a víz sem fog lemenni rajta.

Persze annyira nem volt vészes, de én szörnyen rosszul tűröm, ha nem vagyok egészséges. 

Aztán reggel hazajöttem, ittam teát, reggeliztem, lefürödtem, és mentem a másik munkámba egy "tankép" vizsgálatra. A szakértő szobájában volt egy öblös fotel, én azt választottam, de nem volt jó ötlet, mert míg a gyerekkel duruzsoltak a feladatokról, én egyszerűen elaludtam. Szerintem nem vették észre, mert gyorsan megébredtem, de rém kellemetlen volt. 

Utána még volt egy bankos köröm, ugyancsak munka, aztán végre hazaértem, és tudtam aludni egy kicsit. 

Áhh! Tudom én mit kellene csinálnom, és úgy is lesz, csak "még nem mentem el a falig".

Én érezni szoktam, hogy mikor minek jött el az ideje, most is ezt a belső iránytűmet figyelem. Remélem nem vezet félre, mert a testem erőteljesen jelez, és teljesen más irányba mutat, mint amerre most tartok.

Közben a főállásomban egyre cifrább a helyzet.

Nem tudom mikor lesz abból is elegem.

Volt egy beszélgetésem az ex férjemmel.

Teljesen más ügyben kerestem meg, fut most egy titkos projekt, erről majd utólag mesélek. Szóval a végén megkérdeztem, hogy hogy van. Mondta, hogy nagyon jól, mióta leszerelt (bv). Meg, hogy élete legjobb döntése volt. Most az a munkája, ami a hobbija (harcművészeti és önvédelmi edző), saját termei vannak, szóval ő igazából nem is dolgozik. 

Azóta ezen gondolkozok. 

Hogy nekem mi lenne az, amit nem éreznék munkának, annyira szeretem. Egyáltalán hogyan képzelem a további életemet? 

Változásokat vizionálok. (Nem vagyok lázas. Még.)

Hatások

Ezt a hetet is kommunikációs tréninggel indítottuk.

Direkt hamarabb mentem be, hogy egy régről ismert régi "új" kolléganőmmel beszéljek, aki egy hete kezdett nálunk, és a tréningen ezért is nem vett részt. 

Igazi gyomorszájas volt, mikor nagy vidáman átmentem hozzá csevegni, és azt mondta, hogy épp felmondott. Teljesen lefagytam. Főleg,  mikor elmesélte, hogy miért kénytelen ezt tenni.

Nem, nem a munka miatt, a családi élete alakult úgy, hogy nem látott más választást. Annyira sajnáltam, hogy egész nap nem tértem magamhoz, egyszerűen a hatása alá kerültem. 

Olyan törékeny az ember élete.

Egy perc alatt borulhat minden, de tényleg minden. Főleg, ha az embernek a gyerekéről van szó. Ott nincs pardon, a lehető legrosszabb egy szülő életében, ha a gyerekével nincs rendben valami. 

Ezzel a hangulattal megalapoztam a két napos tréning rám gyakorolt hatását.

Utáltam, untam az egészet. Pedig a tréner is teljesen rendben volt, és továbbra is jó gyakorlatokat hozott, szóval egyértelműen velem volt a baj, én nem tudtam ráhangolódni megint az egészre. 

Mire kezdtem felengedni végre, addigra vége is lett.

Két érdekes pillanat jut most eszembe.

Az egyik, mikor reggel választani kellett egy Dixit kártyát, és megláttam a spicc cipőset, amin egy pókháló is volt. Egyből eszembe jutott, hogy le kellene porolni végre a bakancslistámat, amin a balett tanulása van. Ezt el is meséltem, és azóta nem hagynak békén ezzel a kollégák, úgyhogy ma írtam egy levelet a balett iskolának. Valami csak lesz ezzel is. Maximum elküldenek a sunyiba, de legalább megpróbáltam.

A másik az utolsó játék, ahol pozitívan kellett kipletykálni mindenkit sorban. 

Úgy láttam, hogy ettől mindenki tartott picit, hisz nem igazán ismerjük egymást, illetve akik nagyon rég együtt dolgoznak, azok talán igen, de elég sok új kolléga van, akik az elmúlt egy-két évben csatlakoztak a csapathoz. 

Megmondom őszintén, én is frusztrált lettem egyből, de meglepően sokan mondtak valami szépet rólam, szóval nem volt gáz.

Mondjuk jobban szeretném, ha egy ilyen körben nem a gödröcskés mosolyomat, meg a szépségemet dicsérgetnék jobban, hanem a szakmai hozzáértésemet, de szerencsére, akik jobban megismertek tavaly április óta, azok azért ilyesmiket is mondtak. 

Belami ma ügyeletes, úgyhogy holnap reggel leteszi a "lantot", és hazajön végre.

Hetek óta nem láttam, ideje lesz már. Itthon is alszik, majd pénteken megy Iluskához, most hozzájuk utaznak tovább. 

Kismacsó meg pénteken jön, és marad is vasárnapig, úgyhogy felváltva élvezhetem a társaságukat. Alig várom már. 

Kalandos vércukormérés, lomtalanítás és egyebek

A héten ki akartam venni szabinak a csütörtököt és a pénteket, de úgy nézem, hogy csak a péntek marad ebből.
Csütörtökön lesz a nap közepén egy tárgyalásom, aminek az időpontját én választottam pár hete, így nem lenne fair kihagyni. Nyilván így rohadtul nem veszek ki szabadságot arra a napra, mert hülye azért nem vagyok.
A péntek viszont tuti, mert terheléses vércukormérésre megyek egy kedves régi munkatársammal, akivel nekünk ez közös program évek óta. 😂 Amúgy tényleg nagyon jó együtt végigcsinálni ezt, mert jókat vigyorgunk egymás nyomorán. Eleve, kávé és reggeli nélkül elindulni reggel fél hétkor!!! Aztán meginni azt a szörnyűséget!! Majd várni két órát, amikor már a fejem is elkezd fájni!
Persze a két óra alatt a régi munkehelyünkön és környékén szoktunk bandázi, úgyhogy annyira azért nem kell sajnálni minket.
Még beiktattunk egy-egy gyors fodrászkodást is ott helyben, a régi fodrászunknál, úgyhogy kimaxoljuk a napot.

Utána én itthon lepakolom a kiselejtezett dolgainkat, mert szombaton meg lomtalanítás lesz felénk, ezért akartam még egy napot a selejtezésre. Na mindegy, majd esténként megcsinálom.

Tegnap sikerült eljutnom edzeni, nem igazán hittem benne, de örülök, mert holnap valahogy bepasszítom megint, utána már hétvégén kényelmesen meglesz a harmadik.
Kismacsónak mondtam a hétvégén, hogy lehet, hogy a három napból egy futósat csinálok, és akkor marad egy-egy nap alsó - és felsőtest. Erre azt mondta, hogy az inkább legyen a negyedik nap. Hááát... Annyi nem hiszem, hogy belefér, de majd meglátom. Szerintem a héten még marad minden a régiben, aztán jövő héten kipróbálom mire jutok.

Mozi, meg ami eszembe jutott erről

Amúgy kösz, jól vagyok.
Tegnap dolgoztam, elvittem moziba a gyerekeket, ami látszólag egy szuper pihentető program, de nem az. Ezt nyugodtan elhihetitek nekem.
Ettől még nagyon jó közös élmény volt, biztosan sokáig emlegetni fogjuk.
Vasárnap vagyok legközelebb beosztva, utána tizenegy napig nem. Picit kifújom magam. 😉

Mozi.
Charlieval is voltunk halloween party helyett, sajnos nekem nem jött be. Ezt néztük, és lehet, hogy én vagyok egyszerű, mint a faék, de nekem zagyvaság volt, és hatalmas csalódás.
A kritikák szerint mestermű, és tele a film metafórákkal, amik napok múlva sem engedik az embert. Hát... én ahányszor csak rágondoltam utána, csak a pénzt sajnáltam, amit a jegyekért fizettünk, kb. ennyi érzelem volt bennem a filmmel kapcsolatosan.

Erről eszembe jutott egy sztori.
Én soha nem rajzoltam ügyesen, a legjobb barátnőm annál inkább. Iszonyatosan jó kézügyessége volt, csodáltam ezt a képességét. Legtöbbször ő rajzolta meg a rajzórán kapott feladataimat, én meg kicsit rádolgoztam, hogy ne lehessen észrevenni, hogy egy ember csinálta, mert egy osztályba jártunk gimnáziumban is.
Ez a rész már nagyon ment, mert a szemem és a saját ízlésem megvolt, szóval sokszor előfordult, hogy jobb jegyet kaptam a végén, mint ő, ezen -szerencsére- jót mulattunk.
Aztán egyszer beteg volt, vagy nem ért rá, már nem tudom, de egy csendéletet kellett egyedül festenem otthon (szorgalmi házi).
Mivel semmi érzékem nem volt a valóság hű visszaadásához rajzban, elkezdtem mázolni, ahogy jött, kicsit furcsa lett az egész. 
És vazze' nemcsak ötöst kaptam, hanem kiállították a nyomi festményemet, évekig a gimnázium könyvtárának előterében csúfoskodott.
Ja, és azért külön dicséretet kaptam, hogy a rajzlap formája sem volt szokványos, az átlagos téglalapból le volt vágva egy pár centi. Azt most inkább hagyjuk, hogy azért vágtam le, mert mikor kezdtem, azon a részen elb.sztam valamit, és nem volt több lapom otthon, úgyhogy levágtam az elbénázott részt.
És tudjátok miért kaptam ötöst és állították ki a festményemet? Mert a rajztanár szerint "művészi" volt, formabontó, absztrakt. (Az absztrakttal egyet kell értenem.)
Ennyit arról, ha valaki egy helyre hord egy csomó mindent (a filmben "metafórákat", esetemben színeket és formákat) minden meggyőződés nélkül, majd ez valakinek tetszik, míg másoknak rohadtul nem.
Értitek? Nekem a fenti film olyan volt, mint a festményem.
Nem tudom Aronofsky így volt e a saját filmjével, mint én a festményemmel, de engem semmiről nem győzött meg. A színészek viszont jól játszottak, főleg a főszereplő (úgy tudom a rendező a párja).
De ez csak az én véleményem, ne hagyjátok magatokat befolyásolni!

Gyorsjelentés

Gyorsan írok pár sort, míg elkészítem, majd megiszom az őszibarackos teámat, mert ki tudja utána mikor lesz megint időm.

Jelen pillanatban épp egyedül vagyok itthon, a fiúk délután mentek el az apjukhoz, Charlie meg suliban volt, utána meg Pestre ment meccset nézni.
Én két napot vagyok most itthon, előtte kettőt dolgoztam, meg kedden teameztem, és holnap, meg utána is be vagyok osztva.
Hát igen, annyira nem jó, hogy mikor Charlie pont itthon lesz, akkor én meg nem. Csak az vigasztal, hogy hétfő után négy nap újra szabad leszek.

Az elmúlt két napban én meg nem álltam, takarítottam, bevásároltam, főztem, mostam.
Közben azért volt időm olvasni, és ma a fiúkkal is jót beszélgettem, mielőtt elmentek.

Apropó olvasás!
Kondor Vilmostól olvasom a Budapest Noir-t, és nekem nagyon tetszik.
Nem is annyira a bűnügyi szál, mint inkább a régi Budapest megjelenítése, szinte látom magam előtt.
Igazából úgy került a látóterembe, hogy filmet csináltak belőle, ami novemberben jelenik meg.
Nekem nagyon tetszett a Mágnás Elzáról szóló film, valami hasonló bravúrban reménykedek. Lehet, hogy először a filmet kellett volna megnéznem, hogy ne legyenek elvárásaim, de már mindegy, majd lesz valahogy.

Ma turkálni is voltam, megcsíptem egy újabb hordozós táskát, amiben váltás ruhát, kaját, ilyesmit tudok szállítani a munkába. (Amíg meg nem jön a hátizsákom 😉)
Már kimosva, az öblítőmtől illatozva várja, hogy holnap vigyem magammal.

Úgy érzem továbbra is minden rendben van bennem, körülöttem, nem vagyok hajlandó attól félni, hogy baj lesz abból, hogy ezt így kimondom, leírom.
Azt is hiszem, hogyha majd visszatekintek az életemre egyszer soká, akkor ez az időszak lesz az egyik "bezzeg", és remélem lesz még ilyen rengeteg. Legyen így!

Tegnap

A héten még mindig nem vagyok beosztva egy napra sem, úgyhogy bevállaltam csak úgy, hogy szerdán elmegyek egy csapat fiatallal és felnőttel megnézni a pesti központot, meg a HVG Állásbörzét.
Tetszik, hogy a mostani munkahelyemen valóban foglalkoznak a fiatal felnőttek további boldogulásával, mutatnak nekik lehetőségeket.
Két autóval mentünk, aztán egy rövid megbeszélés után kettévált a csapat, az egyik azonnal indult a kiállításra (fiatalok), én a munkatársakkal a központunkba tartottam.
Nagyon aranyosak voltak bent, mindenki bemutatkozott, elmondta, hogy mit csinál pontosan, kérdezgettek ők is.
Sok a fiatal, látszik rajtuk a lendület, és egy egészen más hozzáállás a munkához, mint amit megszoktam. Szerintem már az én fiaim is ilyenek lesznek. Változik a világ, és ők már az a generáció, akik ebben nőnek fel. Jó lesz ez.

Utána HVG Állásbörze.
Sajnos a tervezetthez képest jó két óra csúszással értünk oda, és én már agyilag több új információt, nem nagyon tudtam befogadni. Tekeregtünk ott a kollégákkal (az egyik autó a fiatalokkal már hazament közben), de úgy láttam, hogy nem vagyok egyedül a nyomorommal, úgyhogy nemsokára mi is megindultunk haza.
Sajnáltam, mert biztosan tök érdekes volt a rendezvény, de nem szabad rászervezni mást. Na, majd legközelebb.

Összességében én csapatépítőnek is éreztem a kirándulást, mert elég sokat beszélgettünk egymással, és néha egészen mély dolgokról. Nem bántam meg, hogy elmentem.

Az unalom ki van zárva

Tegnap voltam bent a központban (munkahelyé) a második orientációs megbeszélésen, és valamiért nagyon jól éreztem magam utána.
Nem tudom, talán az dobott meg, hogy kaptam kapaszkodókat (jobb későn, mint soha), meg az általam nagyon kedvelt vezető megerősített egy csomó dologban, amit én is érzékeltem, meg tapasztaltam, de magamnak sem akartam beismerni. Borzasztó felszabadító érzés, mikor tudatosítják benned, hogy nem vagy egyedül.
Biztosan az sem elhanyagolható, hogy egy kósza pillanatra megláttam az októberi beosztásomat, és hááát..., nem fogom szétdolgozni magam. 😉
Figyelembe vették a kéréseimet is, mert hatodikán színházba megyünk, meg utána napot is kértem, hogy a színházazás után ne kelljen mennem.
Ha jól emlékszem az a hétvégém teljesen szabad, még a vasárnap is.
Ma mondtam is Charlienak ebéd közben, hogy mégiscsak jó ez a munkahely, valahogy a fejemben kell(ene) rendet raknom, mert jó dolgomban már nem tudom min nyavalyogjak.

Aztán végre rávettem magam az itthoni tornára.
Egyszerűen lusta dög vagyok, mert más mentségem nincs. Lassan egy egész hete itthon lazsálok (a keddi szeánszt kivéve), szóval a "nincs időm" magyarázat kilőve.
Ma vettem egy nagy levegőt, kiválasztottam egy lightosabb Béres Alexandra videót, és megcsináltam. A végén remegett az összes izom a combomban, és nem azért, mert annyira megerőltető volt, hanem mert ennyire vagyok leépülve. És még csodálkozok, hogy fáj a derekam. Olyan hülye vagyok.

Még pedikűrözni szeretnék egyet valami film közben, mert utána elmegyünk bevásárolni Charlieval, majd stand-up estre megyünk. Az unalom ki van zárva.   

Kis vegyes

A kettő dolgozós nap gyorsan eltelt, annyira szörnyű sem volt.
Az egyik délutánján csináltam a gyerekeknek egy mozis délutánt, elvittem neki ezt, csináltunk popcornt, és úgy besötétítettünk, hogy tényleg olyan volt, mintha moziban lettünk volna.
Azt most inkább hagyjuk, hogy a különleges szükségletűeknek (értsd: fogyatékosoknak) magyarázni kellett a filmet, és az egyik majdnem felgyújtotta a konyhát, mert a popcornt a mikróban hagyta, ő meg visszajött a filmet nézni.
Tanulság: még egyszerűbb filmet vinni, és véletlenül sem kiadni a kezemből a popcorn készítését. Ennyike.

Most harmadik napja itthon vagyok, de sajnos ezt a hétvégét megnyertem dolgozni.
Így az összes hétvégi teendőt le kellett tudni péntekig.
Már túl vagyok a takarításon, mosáson, bevásárláson, főztem két napra a családnak.
Az előbb kiselejteztünk Kismacsóval az íróasztalából, úgyhogy ma még befedem a könyveit, füzeteit (ehhez én ragaszkodok, valamiért szeretem én csinálni), és kész.
Úgy volt, hogy Belamit vasárnap költöztetjük vissza az egyetemre, de megkaptam a beosztásomat, úgyhogy áttettük hétfő estére a megmozdulást. Az előbb viszont mondta, hogy lehet, hogy mégis vasárnap költözik, mert az egyik haverja autójában lenne hely neki is, meg a cuccának. Ez majd még kialakul, valahogy nehezen hiszem, hogy mindketten beférnek a holmijukkal, tekintve, hogy a mi autónk tele szokott lenni Belami dolgaival.

Az allergiám kinyír, sajnos elég agresszív kismalac vagyok tőle.
Apropó kismalac. Ideje visszatérni a fogyókúrámhoz, ami ebben az évben elég eredménytelennek tűnik mindenhogy.
Januártól júniusig keményen edzettem, nagyjából nulla eredménnyel (na jó, egy-két kiló lement, de az semmi), legalábbis kilók számában biztosan. (Amúgy biztosan hasznos volt a sportos életmód.)
Aztán sz.rtam bármit is csinálni, eredmény ugyanaz. Illetve a nyaralás alatt már csúnyán elszaladt a ló velem, és eddig nem is nagyon sikerült visszatérni a helyes útra (tegnap este egyszerűen addig hisztiztem, míg Charlie nekem nem adta a csokiját, amit napokkal előtte tőlem kapott, és én már rég megettem az enyémet, ő meg rakosgatta az övét, hát így járt).
Szóval úgy értékeltem, hogy a tegnap esténél már nincs lejjebb (simán leütöttem volna, ha nem adja ide azt a csokit, és este tíz is elmúlt már), úgyhogy ma nagyon rendesen eszek, jó lenne összeszedni magam.
Főleg, hogy tegnap egy régi ismerősömmel kávéztam, aki kb. tíz évvel idősebb, és vágyakozva gondolt a negyvenes éveire, és azt mondta, hogy olyan szép kis nő vagyok, használjam ki, vigyázzak magamra. Erre... (majdnem megvertem Charliet a csokiért). No comment.  

Káosz a köbön

Kicsit összesűrűsödtek itt a dolgok körülöttem, nem gondoltam át, hogy mit jelent zsinórban háromszor tizenkétórázni, közvetlenül a nyaralás előtt.
Megmondom, mert már tudom: totális káoszt és átláthatatlanságot.
Próbálok fejben felállítani valamiféle sorrendet, hogy holnap éjszaka el tudjunk indulni, de nem megy valami fényesen. Újabb és újabb feladatok buknak a tudatom felszínére, és ha nem írom le, akkor menthetetlenül vissza is süllyednek. Ráadásul ma este is negyed kilenc körül érek haza, ami azt jelenti, hogy tenni bármit is, már csak az indulás előtt tudok.
Charlie próbál vadul intézni mindent, amit csak lehet, de ettől ő is frusztrált, meg én is.

Belami párkapcsolata Széphajúval nem várt fordulatot vett, jelenleg azt sem tudom, hogy jön e velünk mindkettő, vagy bármelyikük is.
Kismacsó elegánsan a munkájára hivatkozik mindenben, tegnap elfüstölt az agyam a következő párbeszédünktől.
Én: -Tele a hócipőm, hogy reggel úgy megyek el, hogy mindent rendben hagyok, és este arra jövök haza, hogy tele a mosogató mosatlannal, és szalad az egész lakás. Gyakorlatilag belépek, és húzhatom fel a gumikesztyűmet a mosogatáshoz. Nem tudnál elmosogatni legalább magad után?
Ő: -Nem.
És nemes egyszerűséggel ennyi a válasza.
Én: -Jó, akkor oldd meg a vacsoráztatásodat, a holnapi szendvicseidet a munkába, mert én semmit, de semmit nem készítek elő, nem kenek meg, ilyenek. Így is játszhatunk.
Ezért aztán kiment a konyhába, megvacsoráztatta magát, a szendvicseit nem tudom, mert én reggel korán eljöttem.

Legalább a munkában nem kell megszakadni, mert gyerekek nincsenek is bent jelenleg, nemzetközi táborban vannak, majd az éjszakáshoz érkeznek meg. De ettől még itt kell lennem, és őrjítő, hogy jól nem csinálok semmit, mikor ezer lenne a dolog otthon, és még így is elfáradok.

Na jó, csinálom tovább a kresz teszteket, annak legalább van értelme jelen pillanatban.  

Na, ilyen sem volt még!

Hogy blogoljak munka helyett közben.
Már abban sem vagyok teljesen biztos, hogy sikerül majd makulátlanul befejezni itt a pályafutásomat, mert egyre többször szalad ki a számon, hogy "le van sz.rva", meg "És akkor mi lesz? Kirúgnak?", meg ehhez hasonlók.
Bizonyos pontig vicces is lehet, de az itt maradókat nyilván irritálja ez, úgyhogy elképzelhető, hogy összeveszek még valakivel.

Múlt héten csütörtökön szólt a felettesem, hogy majd el kell menni kedden Kukutyinba zabot hegyezni  egy tárgyalásra, de kért autót.
Tegnap kiderült, hogy nincs autó, mert vagy nem kaptam, vagy cseszett kérni, akinek kellett volna.
Tegnap este még tombolt a lelkiismeretem, hogy menni kellene, Charlieval nézegettük az útvonalat, meg az időt, majd ő halál komolyan megkérdezte, hogy ez most egy vicc, hogy negyven fokban akarok (nem) négy órát utazni, meg további egyet gyalogolni valami nem túl bizalomgerjesztő környéken.

A válaszom ma reggelre: NEM.
Eszemben sincs hőgutát kapni így az utolsó napokban, épp eléggé alkalmazkodtam én, azt hiszem elég volt ennyi.
Így bejöttem, leltároztam a gyermekfelügyelőmmel, meg megcsináltuk a megvalósult beosztást. Van még mit csinálnom, de itt bent, a hűvös irodámban.
Aztán négykor pá-pá, letelt a mai nap.
És ez még így fog menni péntekig. Mert ami jár, az jár, ami meg nem fér bele, az nem fér. Meg kell húzni a határokat, mert az agyvelőmet is kiszipkáznák, ha lehetne.
Természetesen mély sajnálattal értesítettem a kukutyini illetékest, hogy nem tudok menni, de írásban szívesen válaszolok, ha kérdése van, mert azért bunkó nem vagyok. Csak nem megyek.

A legalja

Jaj, nagyon kivagyok!
Tegnap a tudomásomra jutottak dolgok, amik a munkahelyemen történtek a lányok között, és nem hagyhatom annyiban.
Borzasztó, szörnyű az egész, és nincs semmi bizonyítékom rá, csak a megérzéseim, meg egy lány elszólása, aki mindjárt közölte, hogy semmilyen körülmények között nem vállalja fel, amit elmesélt.
Így most maradtak az óvintézkedések, meg a burkolt fenyegetés az érintettek felé hogy még csak hasonló se fordulhasson elő többé.

Másik, amin nem tudok napirendre térni, hogy az egyik lány "szerelmes" lett belém.
Aham. Komolyan.
Írt nekem levelet, gyakorlatilag szerelmet vallott. (Ő 15 éves, én 42.)
Irtó gyorsan helyre pakoltam ezt az egészet, de azért rendesen kikattintott ez is.

Kezdem azt hinni, hogy valamit irtózatosan rosszul csinálok, vagy csak a sors igyekszik igazolni, hogy menekülnöm kell ebből az egészből. Akárhogy is, alig várom, hogy vége legyen.

Ja, másnap, ahogy megtudtam, hogy mehetek az új helyre, felmondtam. Még a fentiek előtt.
Azt hiszem ezt a döntésemet az életben nem fogom bánni, mert a pénteki nap után így is, úgy is álláskeresésbe kezdtem volna. Van az a történés, ami után az ember inkább elmegy vécét pucolni, minthogy maradjon. Na, ez eljött pénteken. 😢

Borzasztóan el vagyok fáradva lelkileg, de ez kihat már az állóképességemre is, gyakorlatilag mozdulni sincs kedvem. Sokat fáj a fejem, és rosszul viselem ezt a fullasztó meleget.
Kétszer tudtam rávenni magam a héten az edzésre, amiből a második annyira nem esett jól, hogy el is határoztam, nem erőltetem ezt mostanában.
A nyár nem az én évszakom, legalábbis energetikai szempontból biztosan nem.
Gyűlölöm, ha dől rólam az izzadság, és akármilyen korán edzek reggel, akkor is csupa víz vagyok. Lezuhanyzok utána, de akkor sem szeretem így kezdeni a napot.
Most inkább próbálok jobban figyelni a bevitt kalóriákra, és felfüggesztem az edzéseket. Nem is veszek most új bérletet, úgyis mást kell kitalálnom, tekintve, hogy hamarosan nem járok már át abba a városba.

Legfontosabb, hogy összeszedjem magam, mielőtt dolgozni kezdek az új helyen.
Én azt hittem, hogy ez tiszta sor lesz, mert rengeteg a szabadságom, amit időarányosan ki kellene vennem. Ám nem biztos, hogy ez ilyen egyszerű lesz, mert a felettesem azt pedzegette, hogy inkább kifizetik a szabikat, dolgozzak végig.
Én nem mondom, hogy nem jönne jól a pénz, de azért nem minden áron. Majd próbálok valami arany középutat találni, mert szükségem van egy kis pihenésre. Nagyonnagyonnagyon'.  

Tipródok

Most inkább hagyjuk, hogy múlt szerda óta görcsben a gyomrom, de főleg hétfő óta, mert akkor már muszáj volt felvenni azt a rohadt telefont, és intézni valamit az állásajánlattal (múlt szerdán kaptam egyet, ha valaki nem olvasta az átmeneti posztot) kapcsolatosan.

Mert hülye azért nem vagyok.
Elmegyek, megnézem, döntök. Ilyen egyszerű ez, csak hát..., mégsem az.
Úgy érzem,  bármennyire is nagyon nehéz néha velük, a lányok elkezdtek kötődni hozzám (már amennyire ők kötődni tudnak), és én is kedvelem őket. El tudom őket fogadni az összes nyűgükkel együtt, kezdem érteni a "működésüket", mozgatóikat.
Egyszerűen nem tudom elképzelni, az agyam nem tudja befogni, hogy azt mondom nekik: "Akkor én most elmegyek...".
A munkatársaknak sem szívesen mondanám, de az más, ők felnőttek, őket nem hagyják el sorozatosan, szóval azzal kapcsolatosan maximum kényelmetlenség érzése van bennem, de a gyerekek... Gerinctelen cserbenhagyás, meg egy csomó olyan érzés kavarog bennem, ami teljesen idegen tőlem: ez nem én vagyok, ez nem az én stílusom.

Közben meg...
Világosan tudom, érzem, hogy nem fogom tudni sokáig ezt csinálni kiégés nélkül, szóval mindenképp rövid az az idő, amit egészséges lélekkel, működéssel bírni lehet. Ez van.

Így aztán álmatlanul forgolódok éjszakánként, és tipródok.
Na mindegy, valahogy majd csak lesz. Nekem is egy életem van, mennem kell az utamon, majd elválik, hogy kell e önzőnek lennem, vagy a sors majd elrendezi helyettem az egészet.
Hamarosan kiderül. 😉

Így döntöttem

Ja, a múltkor említettem, hogy nyilatkoznom kellett a "mit szeretnék: visszamenni, vagy maradni" kérdéskörben.

Nem is húzom, nyúzom, azt mondtam, hogy maradni szeretnék.

Nem állítom, hogy jól megrágtam a döntést, de azóta jobban végiggondoltam, és arra jutottam, hogy pillanatnyilag ez a legjobb megoldás.

Előtte, utána sokan elmondták a véleményüket, hogy ők hogyan döntenének, és volt aki nagy meglepetést okozott az álláspontjával. Mindegyiket meghallgattam, de talán egy-két ember véleménye befolyásolt, a többieké egyáltalán nem.

Azt hiszem Margó kegyeiből ezzel kiestem, bár azt mondta, hogy számított erre.

Előtte is volt egy kis afférunk, úgyhogy érzékelem a távolságtartását.

Az meg úgy volt, hogy mi ketten gyakran besegítettünk a másiknak, illetve egész pontosan ő egyszer-kétszer, míg én jóval többször. Nem is volt ezzel baj, míg belefért nekem. 

Aztán két hete, először a felettesünkön keresztül akart átpasszolni nekem egy feladatot, de mondtam, hogy nekem az nem fog menni, mert előtte héten túl sok munka torlódott össze, nem engedhetem meg magamnak, hogy egy egész napot Pesten töltsek az "ő gyerekével", ezt most oldja meg máshogy.

A felettesünk ezt meg is értette, én meg kicsit zabos voltam Margóra, mert eddig ez ment egymás között is, nem értettem minek vonta be a szakmai egység vezetőjét.

Na mindegy, hosszú hétvége végén este telefonált, hogy "nem e lehetne mégis, hogy megyek másnap Pestre, mert a saját kislánya könyöke eltört, és pedig ő már lemondta a fogászatot is, hogy ne kelljen másra hárítani a dolgot, de most meg ez történt". Mondtam neki, hogy próbálja már átrakatni azt a pesti időpontot, mert nekem ez most tényleg gond, de ha semmi más megoldás nincs, akkor szóljon, elmegyek.

Szerintem jól besértődött, mert másnap annyit sem telefonált, hogy "bakfitty", hanem mástól tudtam meg, hogy az egyik gyerekfelügyelőjét küldte el a gyerekkel Pestre. 

Azóta már háromszor voltam helyette a helyi kórházban, egyszer úgy, hogy tudtommal ő is volt ott a kislányával, mégis nekem kellett elhoznom az egyik "lánya" otthagyott cuccát az osztályról, de valahogy annyit sem sikerült kinyögnie, hogy "köszi b.zd meg!", de mindegy. 

Remélem ez nem marad így kettőnk között, de most én is hátralépek kettőt, mert nincs időm még az ő lelkivilágán is rágódni, elég nekem az enyém.

Aztán olyan is van, hogy kapom a kéretlen tanácsokat számolatlanul, néha dühös is vagyok miatta, és sajnos még azt sem sikerült kitalálnom, hogy hogyan rakjak helyre nálam jóval idősebb embereket főnöki minőségben. 

Pont a gyerekekkel van a legkevesebb gondom, illetve gond az van, de valahogy mégsem érzem annak, hanem inkább megoldandó feladatnak. 

Időm van kevés rájuk, mert ha a rengeteg egyéb munka mellett még jó sok minőségi időt is akarnék számukra csinálni, akkor bizony oda is költözhetnék az egyik üres szobába. 

Na mindegy, nem ragozom tovább ezt az egészet, a lényeg, hogy maradok, és rengeteg kihívással állok szemben továbbra is. Olyan ez, mint a hétfejű sárkány, akinek az a különleges képessége van, hogy a levágott fej helyére mindjárt növeszt kettőt. Valahogy így van ez a munkámban is.  

Épp ideje a pihenésnek

Engem a kelő nap már a futógépen talált (na jó, ez azért költői túlzás, mert nyolc előtt volt az kicsivel, szóval..), de abszolút jól gondoltam, hogy később már nem fogok eljutni edzeni.

És úgy is lett.
Este hat órakor tudtam eljönni a munkahelyről, és nem tiszta lelkiismerettel, mert lett volna még dolog, de a megrendelt kenyérért nem volt pofám később menni. Így is kopognom kellett, hogy a pék odaadja a prokorn vekniket, mert az üzlet már rég bezárt.

Ahogy sétáltam haza a hátamon a hátizsákkal, meg tele kézzel, arra gondoltam, hogy nem bírnék ki holnap még egy ilyen napot, mert kész, vége, elfáradtam. Testileg, lelkileg, mindenhogy.

A munkahelyen a lányok ki akarják csinálni az egyik gyerekfelügyelőt, szépen összefogtak ellene, hétfőn tele volt a panaszláda levelekkel. Nem győztem csitítani őket egész héten, főleg, hogy a kolléga csak ma volt nappalos, ma tudtam vele beszélni.
Azt hiszem ő sem csinál valamit tökéletesen, amitől megvadultak a gyerekek, de azért na, ezt így nem lehet folytatni.

Ma megint hoztak egy új lányt, aki enyhén értelmi sérült, és szerintem a többiek megeszik majd reggelire. Bár ne jól gondolnám!
Abban reménykedek, hogy megsajnálják, elviselik maguk körül, és nem bántják. Mindenesetre megkértem a gyermekfelügyelőt, hogy ügyeljen rá jobban az átlagnál, mert ő nem átlagos, és nem szeretném, ha baja esne. Aggódok.

Annak is megvan az átka, hogy Lulu néni társasága tetszik a legtöbb lánynak, úgyhogy kísérgethetném őket mindenhová, mert borzasztóan igénylik, hogy néha CSAK eggyel foglalkozzak egyszerre.
Én ezt megértem, meg minden, de nem tudok osztódni, és egyszerre orvoshoz kísérni, új gyerek kezdő adminisztrációját végezni, leadni a jövő heti rendelést élelmiszerre (ja, annak az összeírása meg előző este tizenegykor sikerült), gyógyszert intézni, síró gyermekfelügyelőt vigasztalni, meg tippeket adni, hogy hogyan bánjon a lányokkal, és még sorolhatnám. És ez csak egy nap. És senki nem elégedett, mert mindenki többet akar. Én meg nem tudom már tovább tolni a határaimat, mert nincs hová.

Na, ilyenkor jön jól a hosszú hétvége.
Szépen félre most minden munkával pár napra, éljen az, hogy itthon lehetek!
Belami kirándulni ment Széphajúval, meg Széphajú bátyáékkal.
Kismacsó ovis kori legjobb barátjánál üti el a szünet első napját, Charlie meg a munkatársaival bulizik, szóval egyedül vagyok épp, de csöppet sem bánom. Mennyei ez a csend, ez a nyugalom. Komolyan.

Azt még muszáj elmesélnem, hogy kedden este szuper volt Kismacsó Márk evangéliumában.
Az előadás érdekes újítás, és jól állt a fiataloknak.
Kismacsó láthatóan élvezte a szereplést, de arról ma sem tudott még leszokni, hogy ne tanulja meg önkéntelenül mindenki szerepét, mert többször is láttam, hogy mozog a szája: magában mondja a soron következő mondatot.
Ezt csinálja óvodás kora óta, szerintem ő simán bevágná egy egész darab összes szerepét, valahogy ez nem okoz gondot neki. (Így akár súgó is lehet szövegkönyv nélkül. 😉)
Este fél nyolckor kezdődött az előadás, és kilenc után lett vége, úgyhogy az a nap is k.o. volt nekem.

Na mindegy, megyek, és belemerülök egy kád forró vízbe, és relaxálok kicsit.
Legyen nektek is szép estétek!

Gondolhattam volna,

hogy a munkás hétköznapokkal együtt kevés időm lesz blogolni is.

Vettem bérletet a hétfőn emlegetett terembe, péntekig háromszor voltam.
Kicsit túl is toltam így az elején, mert iszonyatos izomlázam van. De legalább megint érzem, hogy vannak izmaim. Hm.

Na, azért annyira nem minden fényes, mint ahogyan látszott, de még nekem belefér.
A háromból egy futógép tűrhető, egy -szerintem- nem jó, mert senki nem használja, a harmadik meg úgy csörög-csattog, hogy kín hallgatni.
Nyüszít a lépcsőzőgép, szerencsére az a síelős legalább csendes.
Rengeteg testépítő gép van, az első napon csak járkáltam körbe, és belekaptam mindenhová. (Épp senki nem volt, úgyhogy nyugodtan bénázhattam.)

Aztán tegnap volt pár lány, meg egy pasi, aki olyan hangosan nyögött, hogy alig bírtam ki röhögés nélkül.
Szóval gépészkedek ott nagy nyugalomban, erre megszólít az egyik csaj, hogy ugye nem haragszom meg, hogy szól, de azon a gépen fordítva kell(ene) ülni, és szívesen megmutatja hogyan. :-)
Mondtam neki, hogy dehogy haragszom, sőt köszönöm. Erre gyakorlatilag személyi edzőmmé vált úgy harminc percre, mert megmutatott egy komplett felsőtest edzést.
Úúú, annyira harmonikus testfelépítésű csaj volt, egyszerűen csak gyönyörködtem, ahogy mutatta a gyakorlatokat. Látszott rajta, hogy uralja a estét, és tisztában van minden mozdulattal. (Irigyirigyirigy)

Kedden reggel nyolckor voltam, szerdán tíz körül, pénteken meg kilenc után. (Mindig ahogy épp időt tudtam csinálni magamnak.)
Úgy egy óra tisztán az edzés, utána gyors zuhany, és már lódulok is vissza dolgozni.

Azt tervezem, hogy ki kellene bővíteni az adagot így: hétfőn és kedden edzés, szerdán pihi, majd csütörtökön és pénteken megint belehúzni. Hétvégén meg újra pihenés.
Az egy órából harminc perc futás, vagy ilyesmi, a másik fele meg felső- és alsótest edzés felváltva. Hasazás minden alkalommal.
Őszintén remélem, hogy pár hónap múlva lesz látszatja az erőfeszítéseimnek.

Pont jókor találtam én ezt ki, mert a munkában csak dől rám a sok új információ, meg mindig van valami, amit meg kell oldani, úgyhogy a feszültség legalább levezetődik.
Meg rohadt jó érzés, mikor tudom, hogy megcsináltam az adagomat. Energiát ad, felszabadít.

Tegnap beteg lett Charlie.
Úgy jött haza a suliból, hogy elég rossz bőrben volt, és ez csak fokozódott.
Hányt, görcsölt, tényleg ijesztő volt, már azt hittem mentőt kell hívnom hozzá.
Persze Belami pont nem volt itthon, hogy legalább bevigyen bennünket az ügyeletre, vagy egyáltalán mondjon valamit, hogy mi lehet ez.

Végül kicsit jobban lett, de ma nem ment suliba, csak aludt, meg pihengetett.
Szerintem valami vírust kapott be, de ez sem biztos.
Ha holnapig nem mutat ugrásszerű javulást, akkor elmegyünk dokihoz.
Mindenesetre ma diétán volt, a szobában eszegette a ropit, míg mi a fiúkkal gulyáslevest, meg palacsintát csináltunk a konyhában.
Mikor bejöttem hozzá, akkor vágyakozva szagolgatott, hogy milyen finom gulyásleves illatom van, mindjárt megesz. (muhahaha)

Megnéztem a youtube-n pár "csináld magadnak" videót a frufru vágásról, aztán megbarkácsoltam a hajam. Szerintem elmegy, míg fodrászhoz nem jutok.
Holnap hennázni szeretnék, meg csirkemellet rántani, de legfőképp pihenni.
A legfontosabb azonban, hogy Charlie meggyógyuljon. (Nem bírok ki még egy napot, hogy nem ehet.)
 

Búcsúk vannak

Már egy ideje mondogatja Margó (a munkatársam), hogy lassan adagolni kellene a lányoknak, hogy januártól nem ott leszek velük, hanem egy másik otthonban.

Erre ma.
Próbáljuk a műsort, aminek az első fele búcsúztató, az egyik kedves gyermekfelügyelő megy nyugdíjba, őt köszöntjük először. Lesznek versek, meg közös éneklés.
Az egyik lány sírni kezdett az éneklés közben, hogy neki ez nem fog menni, ő nem szeret búcsúzkodni, mert mindenki csak elmegy.
Próbáltam nyugtatgatni, hogy az élet már csak ilyen, de minden lezárásban ott lapul valami új kezdete, blablabla...
Erre megszólal Margó: -Amúgy nem csak .... nénit búcsúztatjuk holnap, hanem Lulu nénit is, mert januártól a másik otthonban lesz segíteni.
Szó bent ragadt, szem felakadt, még az enyém is, mert az adagolásról azért más fogalmaim vannak.

Én biztos vagyok benne, hogy Margó ezt nem rosszindulatból csinálta, hanem egyszerűen csak fáradt, tele a töke már mindennel, és nincs most affinítása a finomságokhoz, de ez azért durva volt.
A lányok azóta kerülnek, és mire kiértem a konyhába ebédelni, már a gyermekfelügyelő is halálra váltan érdeklődött, hogy ugyan hová megyek máris?!
Mert bizony a lányokban csak ez csapódott le: elmegyek én is, azt már nem is fogták, hogy nem én akartam ezt, és csak máshol leszek egy ideig, aztán akár vissza is kerülhetek hozzájuk.

Fasza ez, na.
Nem, nem haragszom, és szomorú sem vagyok, hisz nem hagyom el őket, csak nem így kellett volna, bár fogalmam sincs, hogy mégis pontosan hogyan.
Én simán átlebegtem volna januárban a másik otthonba, és menet közben magyaráztam volna a bizonyítványom, de az sem lett volna sokkal jobb, maximum kíméletesebb.

Mert nem lehet ezt jól csinálni, ez a legdurvább az egészben.
A lányoknak pont arra lenne szüksége, hogy állandóság legyen végre körülöttük, de a gazdasági és szervezeti érdekek felülírják ezt, ez van.

Szomorú lesz a holnap, bár őszintén remélem, hogy az én búcsúm nem kerül megint terítékre, mert semmi értelme.
Tényleg kell a segítség amott, és izgat (még) a több és szerteágazóbb munka, de nem akarok azon tipródni, hogy hiányozni fognak. Mert ülök a biciklimre, és megyek hozzájuk. Meg ők is jöhetnek hozzám.
Nem, nem kell a dráma, sajnos van abból pont elég. Nem lesz semmi baj, én mondom. ;-)  

Szerencse

Már egy ideje vadászok valami bumfordi, kényelmes és nagyon finom, meleg csizmát a munkahelyemre.
Leginkább ugg jellegű valamire gondoltam, amibe reggelenként csak beleugrok, mikor megérkezek a munkába, és mikor kimegyek valamerre, akkor visszaveszem a hosszú szárú bőr csizmámat. Nem kényelmes egész nap abban lenni, amiben utcán vagyok, a papucs tilos nálunk, és nem is lenne jó, mert az épületek között is szaladgálok a hidegben, és sokszor bent is fázok, ha csak ülök a számítógép előtt.
Összességében a legideálisabbnak a fenti variáció tűnt, valami ilyesmi:

Ugye én vagyok az, aki szereti a olcsón megúszni a saját passzióit, szóval neeem ám az üzletben nézegettem, hanem a turkálókban. Bizony még ott sem voltak túl olcsók a jó állapotú uggok, úgyhogy elkezdtem hasonló állású lábbelikre vadászni, mert amúgy pont lesz.rom, hogy mi a márka, ha jó.
Tegnap betévedtem a kedvenc helyemre, ahol olyan végtelenül olcsó minden, mert ez az utolsó állomása a turis cuccoknak, mielőtt... nem tudom mi történik velük.
Mindegy, a cipők kilója 790 forint volt, és tényleg csak szokásból néztem oda, mert ezek a darabok elég siralmasak tudnak már lenni. Meg is láttam egy bumfordi kék darabot, ami tiszta sár volt kívülről, de meglepően jó állású volt (nem volt széttaposva), és belül a szőrme ragyogó hófehér maradt.
Valahogy az volt az érzésem, hogy a gazdájának egyszerűen nem volt kedve megtakarítani, ezért pár használat után bedobta valahol nyugaton a gyűjtőbe.
Koszosan. Ezért senki nem vette jobban szemügyre. Csak én. ;-)
Hazahoztam, megtakarítottam, és ahogy élvezkedtem a belső szőrme tapogatásában, az a gyanúm támadt, hogy ez nem műszőrme.
Mondom csak rákeresek már, hogy mi ez a márka, mert én nem ismerem.
Ezt találtam. Ez egy ötvenezer forint feletti EMU Austrália csizma, melegedő, merinói gyapjúval.
Bázzz'! Hétszáz forintért!!! Nekem. Hm. Jaj, úgy örülök! :-)
(Mondjuk Charlie előtt nem nagyon fogom használni, mert frászt kap az ilyen csizmáktól. Nőietlennek, bénának tartja. Engem meg pont nem érdekel ez a munkahelyen.)

 

Szabi után

Hétfőn aztán mindent megcsináltam otthon, amit két napra terveztem.
Volt mindenhol ablakpucolás, függönymosás. Felmásztam az összes szekrény tetejére, portalanítottam olyan helyeken is, ahová nem minden hétvégén érek el.
Előszedtem a karácsonyi dekorációt, feldíszítettem a lakást.
A végére úgy előjött az allergiám a portól, hogy majd' elpusztultam. Csak az vigasztalt, hogy mindenhol szép tisztaság van, és karácsonyi hangulat. Imádom, na.

Kedden Charlie kivett egy nap szabit, hogy megcsinálja a képeket, amiket vasárnap fényképezett.
Én addig elmentem tüdőszűrésre, mert halogatom már egy ideje.
Aztán Anyunál ebédeltünk, meg vettünk a konyhába asztali díszt, meg elvittük a képeket Charlie ismerősének. Az ismerős a külvárosban lakik, tök romantikus részen, volt sok kutya, meg válogatás, hogy melyik ház tetszik nekünk, hol tudnánk elképzelni magunkat. Annyira jó volt.
Még vettünk a "Mekiben" Charlienak fagyit, nekem forró csokit (elég gagyi 430-ért szerintem), aztán végre hazamentünk, és vége is lett a szabinak.

Este megnéztük a második részét a Westworldnek.
Ez egy új sorozat, érdekesnek találom. Mondjuk volt már egy hasonló sorozat, ami nagyon ellaposodott a végére, de reménykedek, hogy most nem így lesz.

Ma elég kedvetlenül jöttem dolgozni, annyira nagyon szeretek otthon lenni.
Meg eltelik pár nap, és kizökkenek a kerékvágásból, idő kell, hogy felvegyem megint a ritmust.
Ennek köszönhetően nem sok értelmeset csináltam ma, jobbára a társalgóban bohóckodtam a lépcsőzőgépen, míg a lányok a karácsonyi díszítést rakták fel. Jól elhesszeltem az időt, hogy egészen pontos legyek.
Margóval kitaláltuk a vetélkedőket a pénteki Mikulás bulira, jó lesz nagyon.
Igaz, megint este nyolcig leszünk, meg számolgattam, hogy még mindig van négy óra pluszom, de nem baj, összegyűlik egy bónusz nap. Az meg nem rossz így ünnepek előtt. ;-)

Pletyi

Tegnap aztán jól nem csináltam semmit, már ami a takarítást, karácsonyi díszítést illeti. "Ej, ráérünk arra még!"

De jó volt. Nagyon kellett már.
Egyedül voltam itthon, olvasgattam, előző napról volt ebédem is, szóval csak úgy elvoltam, mint a befőtt.

Délután találkozó volt a lányokkal, ők ex munkatársak, minddel dolgoztam egykor.
Öten vagyunk, én szoktam összeszervezni a randikat, ami egyre nyűgösebben megy, és most kicsit elegem is lett belőle, úgyhogy önhatalmúlag leosztottam a feladatot az egyetlen igazoltan távol maradónak: legközelebb ő szervezi meg az összejövetelt. (Vele volt a legtöbb baj, mert nem válaszolt, úgy kellett újból ráírnom.)
Ettől meg is nyugodtam, és nagyon jól éreztem magam, 16 órától 21.40 óráig csicseregtünk folyamatosan.
Bevallottam nekik, hogy ahogyan öregszem, egyre jobban szeretem a pletykákat  az információkat, régen nem így volt.

Meg nekik meséltem, ami itt tegnap lemaradt, hogy a vártnál is korábban indul a projekt: elkezdek dolgozni egy másik lakásotthonban is, aminek a vezetése jövőre az enyém lehet.
Úgy volt, hogy januártól járok majd át, de csütörtökön szólt Margó, hogy jövő héttől már egy-két napokat ott kellene tölteni. Én határozom meg, hogy melyik napokat, nyilván egyeztetek Margóval, hogy mikor van kevesebb meló nálunk.
Margó tök aranyos volt, mert mondta, hogy már teljes időben akartak vinni, de ő mondta, hogy ne már, szüksége van a segítségemre. Nekem meg jobb így: fokozatosan, mert túl sok a változás az elmúlt hónapokban.
Ami számomra a legnehezebbnek ígérkezik, hogy megint új gyerekek között leszek, ráadásul ezek a lányok első ránézésre -nem is tudom hogy írjam szépen- durvábbak.
Én azon a bizonyos kiránduláson annyi rosszindulatot láttam rajtuk, hogy tartok tőlük. Ugyanis a tömény rosszindulattal nem tudok mit kezdeni, bármi mást jobban tolerálok, mint ezt a tulajdonságot.
A papíroktól, számláktól, nyilvántartásoktól, egyebektől nem félek, mert meg fogom tanulni, egy részét már ismerem és használom is.
A legszűzebb terep a pénzzel kapcsolatos dolgok, mert ezt csak megfigyelőként láttam nálunk, de itt csinálnom kell azt is. Megtanulom.

A gyerekek.
Abban reménykedek, hogy bennük is meg fogom találni a jót, az értékeket, és rájuk tudok hangolódni. Nem hiszem, hogy annyira elvetemültek lennének, hogy ne tudnék közel férkőzni hozzájuk valamennyire. Szerintem csak idő kérdése, az meg van bőven.
Az ottani nevelő, aki nyugdíjba megy, egy teljesen más típus, mint Margó, azt hiszem a másik véglet: poroszos, szigorú. Margó nagyon anyáskodó, ölelgető, meleg személyiség, szerintem én valahol kettőjük között helyezkedek el.
Én továbbra is kerülöm a nagyon szoros testi kontaktust, nem tudok hiteles lenni benne. Szoktam hozzájuk érni, és nem zavar már, ha a nyakamba ugranak, vagy az ölembe ülnek, de nem jellemző. Erről több soron beszéltem a pszichológusunkkal, aki megnyugtatott, ettől még jó nevelő vagyok. Látja, hogy figyelek a lányokra, nagyon jelen vagyok, ha beszélnek velem, és keresik a társaságomat, mert érzik az elfogadást. Szerinte ne erőltessem azt, ami nem én vagyok, mert a gyerekek úgyis megérzik.
Ez van. Én a férjemet, és a két fiamat tudom (és szoktam) teljesen spontán ölelgetni, szeretgetni, mert nekem ez annyira bensőséges dolog, hogy nem tudom kiterjeszteni csak ha iszok.
Meg aztán Zsuzsa (legyen ez a neve a nyugdíjba készülő kollégának) szigorúsága után én nagyon megengedő, meleg attitűdnek fogok számítani ott, hátha ez is segít.
Meglátjuk mondta a vak.

Na megyek, mert ez a délelőtt is szalad, én meg csak üldögélek itt hálóingben, és püfölöm a gépet. (Charlie suliban, Belami Széphajúnál, Kismacsó versenyen, de estére talán mindenki hazaér.) Főzni kellene valamit, megpucolni egy-két ablakot, hogy haladjak. Ilyenek.

Halloween 2016

Jaj, nagyon jól sikerült a tegnapi halloween projekt!
Margó kitalált egy csomó vetélkedő játékot sok cukor & csoki nyereménnyel, úgyhogy fűztem cérnára a pille cukrot, meg válogattunk két kosár ruhát az öltöztetős fordulóhoz. De volt még hamupipőkés játék (szét kellett válogatni a szotyit, a tökmagot és a mazsolát), meg bekötött szemmel egymás etetése csokival, seprűtánc, lufifújás, derékre kötött kanállal gyertyaoltás, meg ugyancsak derékra kötött tollal üvegbe kellett beletalálni.
Összesen tíz forduló volt, pontokkal, aztán a végén természetesen mindenki kapott ajándékot, a győztesek kicsivel több csokit.

Én legjobban a sminkelést élveztem.
Először nagy titokban magunkat festettük ki Margóval, majd előrontottunk a nevelői szobából, és jól megijesztettük a lányokat.
Nyilván innentől ők is akartak rémes sminkeket, úgyhogy gyártottam egyik rémséget a másik után, irtózatosan jól szórakoztunk.

Este hat körül egyszerre érkezett meg Charlie, meg Margó családja, úgyhogy banyaként segítettem behordani a cuccot az autóból, a szomszédban ügyködő munkások csodálkozó pillantásaitól kísérve.
Tény, hogy inkább hullának látszottam, mint ijesztő boszorkának, de a Charlie által leszállított kalap sokat dobott az összképen.

Rengeteget táncoltunk, csak a kifaragott tökökben égtek a mécsesek közben, nagyon hangulatos volt.

Charlie fényképezett, szerintem nagyon jó képek születtek.
A lányok jól fogadták, nem volt semmi gond.
Szerintem őt jobban megviselte ez az egész, mert hazafelé egész úton azon lamentált, hogy nincs igazság ezen a földön, mennyire nagyon nehéz ezeknek a gyerekeknek.
Tényleg nagyon szívszorító volt, mikor indultunk hazafelé, akkor félig viccesen, félig komolyan könyörögtek a lányok, hogy vigyük el őket onnan, ki-ki mondta, hogy hová szeretne eljutni az autónkon.
Nehéz ilyenekre bármi okosat mondani még nekem is, nemhogy szegény, drága, érzékeny Charliemnak.

Szerintem sikerült emlékezetessé tenni ezt a napot mindnyájunknak, akik ott voltak tegnap. Úgy érzem, hogy valóban hagyományt teremtettünk, és folytatjuk ezt a vonalat mindenki megelégedésére.