Pletyi

Tegnap aztán jól nem csináltam semmit, már ami a takarítást, karácsonyi díszítést illeti. "Ej, ráérünk arra még!"

De jó volt. Nagyon kellett már.
Egyedül voltam itthon, olvasgattam, előző napról volt ebédem is, szóval csak úgy elvoltam, mint a befőtt.

Délután találkozó volt a lányokkal, ők ex munkatársak, minddel dolgoztam egykor.
Öten vagyunk, én szoktam összeszervezni a randikat, ami egyre nyűgösebben megy, és most kicsit elegem is lett belőle, úgyhogy önhatalmúlag leosztottam a feladatot az egyetlen igazoltan távol maradónak: legközelebb ő szervezi meg az összejövetelt. (Vele volt a legtöbb baj, mert nem válaszolt, úgy kellett újból ráírnom.)
Ettől meg is nyugodtam, és nagyon jól éreztem magam, 16 órától 21.40 óráig csicseregtünk folyamatosan.
Bevallottam nekik, hogy ahogyan öregszem, egyre jobban szeretem a pletykákat  az információkat, régen nem így volt.

Meg nekik meséltem, ami itt tegnap lemaradt, hogy a vártnál is korábban indul a projekt: elkezdek dolgozni egy másik lakásotthonban is, aminek a vezetése jövőre az enyém lehet.
Úgy volt, hogy januártól járok majd át, de csütörtökön szólt Margó, hogy jövő héttől már egy-két napokat ott kellene tölteni. Én határozom meg, hogy melyik napokat, nyilván egyeztetek Margóval, hogy mikor van kevesebb meló nálunk.
Margó tök aranyos volt, mert mondta, hogy már teljes időben akartak vinni, de ő mondta, hogy ne már, szüksége van a segítségemre. Nekem meg jobb így: fokozatosan, mert túl sok a változás az elmúlt hónapokban.
Ami számomra a legnehezebbnek ígérkezik, hogy megint új gyerekek között leszek, ráadásul ezek a lányok első ránézésre -nem is tudom hogy írjam szépen- durvábbak.
Én azon a bizonyos kiránduláson annyi rosszindulatot láttam rajtuk, hogy tartok tőlük. Ugyanis a tömény rosszindulattal nem tudok mit kezdeni, bármi mást jobban tolerálok, mint ezt a tulajdonságot.
A papíroktól, számláktól, nyilvántartásoktól, egyebektől nem félek, mert meg fogom tanulni, egy részét már ismerem és használom is.
A legszűzebb terep a pénzzel kapcsolatos dolgok, mert ezt csak megfigyelőként láttam nálunk, de itt csinálnom kell azt is. Megtanulom.

A gyerekek.
Abban reménykedek, hogy bennük is meg fogom találni a jót, az értékeket, és rájuk tudok hangolódni. Nem hiszem, hogy annyira elvetemültek lennének, hogy ne tudnék közel férkőzni hozzájuk valamennyire. Szerintem csak idő kérdése, az meg van bőven.
Az ottani nevelő, aki nyugdíjba megy, egy teljesen más típus, mint Margó, azt hiszem a másik véglet: poroszos, szigorú. Margó nagyon anyáskodó, ölelgető, meleg személyiség, szerintem én valahol kettőjük között helyezkedek el.
Én továbbra is kerülöm a nagyon szoros testi kontaktust, nem tudok hiteles lenni benne. Szoktam hozzájuk érni, és nem zavar már, ha a nyakamba ugranak, vagy az ölembe ülnek, de nem jellemző. Erről több soron beszéltem a pszichológusunkkal, aki megnyugtatott, ettől még jó nevelő vagyok. Látja, hogy figyelek a lányokra, nagyon jelen vagyok, ha beszélnek velem, és keresik a társaságomat, mert érzik az elfogadást. Szerinte ne erőltessem azt, ami nem én vagyok, mert a gyerekek úgyis megérzik.
Ez van. Én a férjemet, és a két fiamat tudom (és szoktam) teljesen spontán ölelgetni, szeretgetni, mert nekem ez annyira bensőséges dolog, hogy nem tudom kiterjeszteni csak ha iszok.
Meg aztán Zsuzsa (legyen ez a neve a nyugdíjba készülő kollégának) szigorúsága után én nagyon megengedő, meleg attitűdnek fogok számítani ott, hátha ez is segít.
Meglátjuk mondta a vak.

Na megyek, mert ez a délelőtt is szalad, én meg csak üldögélek itt hálóingben, és püfölöm a gépet. (Charlie suliban, Belami Széphajúnál, Kismacsó versenyen, de estére talán mindenki hazaér.) Főzni kellene valamit, megpucolni egy-két ablakot, hogy haladjak. Ilyenek.