2017. április 25., kedd

Kedd, szerda

Hétfőn elég jól haladtam a tavaszi nagytakarítással, de maradt még bőven, és tegnap, azaz kedden leállt a projekt.
Tudtam, hogy néhány órára be kell mennem a munkahelyre, de álmomban sem gondoltam, hogy bent leszek egész nap. (Mindegy, keddre nem írok ki szabit.) És mindezt egy olyan ügy miatt, ami teljesen szabályosan és rendben lett lebonyolítva, az érintett már rég elfelejtette az egészet, de mi még mindig gyártjuk a feljegyzéseket, csináljuk a belső vizsgálatot, mert hát olyan k.rvára ráérünk (ja, nem).
Erre az érzésre, hogy feleslegesen dolgozunk egy csomót, a lényeg meg pont elvész, rátett egy lapáttal, hogy az egyik új gyám felmondott, és elmondta, hogy miért.
"Tudod Lulu pont elég idős vagyok ahhoz, hogy én már megjöttem az ilyen diktatórikus rendből. Amikor azt mondják a kérdéseidre, hogy "csak", meg "ne kérdezősködj, hanem állj be a sorba!", hasonlók. És olyan feladatokat nyomnak rád, amire nem vagy felkészítve, amiben nem vagy kompetens. Aztán ha hibázol, akkor fizess. Na nem! Inkább felmondtam, nekem ez nem pálya."
Én személy szerint nem futottam még bele hasonlóba, de látom magam körül, hogy nálunk is van ilyen, és ez rémisztő. Tényleg nem vedlettük még le ezt az autokrata tempót? Még mindig, vagy megint itt tartunk?
Sajnos nekem az előző helyemen is hasonló volt a helyzet, most meg csak annyiban könnyebb, hogy a felsőbb vezetés messze van, de ettől még a mentalitás ugyanaz, és az a tragikus, hogy én mást nem is igen tapasztaltam.
A szociális szférában hatalmas a fluktuáció, és azt látom, hogy nem csak az alapellátásban, hanem a szakellátásban is. Szomorú.

Szerencsére volt annyi eszem, hogy edzeni mentem először, utána mentem dolgozni, így legalább mégsem múlt el értelmetlenül a nap.

Ma itthon vagyok, és leszek is, engem ki nem mozdít ebből senki. Maximum virágföldért vagyok hajlandó elmenni, esetleg Kismacsó ebédpénzét befizetni.
Amúgy folytatom a szobákkal, ma szeretnék a végére érni a nagytakarításnak, mert holnaptól sok a program megint.
Valahogy így.

2017. április 23., vasárnap

Hétfői tervek

Azt gondolom, hogy nem véletlenül csípődött be egy izmom pénteken, lett előtte afta a számon, és aludtam hétvégén összeszámolhatatlanul sokat.
El vagyok fáradva, ki vagyok merülve.
Én a héten, amennyit csak lehet, itthon leszek, és takarítok (ettől megnyugszom), számomra kedves tevékenységeket csinálok, mondjuk elmegyek turkálni (ettől feltöltődök) , pihenek.
Csütörtökön és pénteken muszáj dolgoznom, de utána máris hosszú hétvége jön, szóval csak kibírom azt a két napot munkával.

Már megy a mosógép az ágyneművel, estére frissen, illatosan, ropogósan húzom majd vissza, nagyon szeretem, mikor a szabadban száradt ágyneműt használhatom megint.
Szerintem ma a konyhát veszem sorra alaposabb takarítás céljából, úgyhogy lassan megyek is, mert bármennyire is kicsi a konyhánk, azért rengeteg melót tud adni még úgy is, hogy folyamatosan igyekszem fenntartani a rendet.

Legyen eredményes és szép napotok ma!

Kórházas bejegyzés

Pénteken elkezdtem egy bejegyzést írni, amiben panaszkodtam, hogy becsípődött valami izom a hátamban, vagy a bordák között, mert fájt minden mozdulat, de még a levegővétel is.
Edzettem két egymást követő napon is, de szerintem nem ettől volt, inkább rosszul mozdultam a hátizsákkal a hátamon.
Na mindegy, így indultam a szombatnak, a fogműtétnek.

Aztán a Flector tapasznak köszönhetően (hála Charlienak) reggelre sokkal jobb lett, már elég jól ment a levegővétel és a mozgás is. 😉
Fél nyolcra kellett a kórházba érnem, és egy óra múlva már kint is volt a bal felső bölcsességfogam.
Megkaptam emlékbe, mert "olyan kis szép" (doktornő szerint):




Aztán jött a jobb rész egy Vavyan Fable regény képében, meg sok alvással, pihenéssel. Ki lehetett bírni.
Este a kórházban:






Reggel meg már jött is Charlie értem, és azóta pihenés van, meg lazulás. Lassan szétalszom az agyam.
Holnap itthon leszek, és takarítást tervezek, jó lenne legalább az ablakokat megpucolni, függönyöket kimosni, hogy a többiről most ne beszéljek, mert lenne még mit, majd meglátom mi fér bele.
Kedden is szabin leszek, de be kell mennem kicsit a munkahelyre, meg edzek is akkor már.
Szerencsére nagyon jól vagyok, főleg a pénteki naphoz képest. 😊

2017. április 16., vasárnap

Nyűgösen

Most már jó minden megint, de tegnap este, és főleg ma reggel elfüstölt az agyam.

Kezdem az elejéről.
Péntek a főzés jegyében telt, mellesleg mostam is egy csomót.
Volt legalább háromféle sonka, azokat Charlie megfőzte, nem kevés logisztikával, mert nagy edényünk kevés van.
De sikerült, sőt a sonka levében főtt sok tojás is.
Aztán csináltunk egy ragut, azért írom többes számban, mert én raktam össze, de Charlie vágta össze hozzá a zöldségeket, a húst. Meg volt túrós tészta is.
Megállapítottuk a végén, hogyha egy eltévedt hadsereg beugrana hozzánk enni, hát simán el tudnánk látni őket. Főleg, hogy Kismacsó elpályázott az apjához, Belami meg kirándulni van még mindig.

Szombaton meg csak melltartóért mentünk a "madaras tescoba" (csak itt lehet kapni, amit imádok), aztán az lett a vége, hogy elkezdtem nadrágokat próbálni, és egy szuper kényelmes farmer is hazajött velem.
Sajnos így Charliera nem tudtam figyelni, úgyhogy vett egy új egeret a gépéhez a Media Markt-ban.
Mikor hazaértük, ilyet ebédeltünk:




Nálunk húsvétkor is (meg karácsonykor) egy fordulatszámmal hamarabb van minden, mert hétfőn elutazunk a nagymamámhoz messzire. Oda már jönnek a fiúk is.

Szóval ettünk, aludtunk egy jót, mert este színházba készültünk.
Már a sminkelés végén jártam indulás előtt, mikor csörgött a munkahelyi telefonom.
A közvetlen felettesem szólt, hogy az egyik lány összedarabolta magát szerelmi bánatában, és az ügyeletes gyermekfelügyelő mentőt hívott hozzá, azok meg bevitték a kórházba.
Mondtam, hogy akkor jó, majd érdeklődök róla másnap reggel.
Erre mondja, hogy írni kellene rendkívüli jelentést. Éreztem, ahogy kúszik felfelé a cukrom, de azért békésen kifejtettem, hogy én talpig sminkben épp a színházba készülődök, és nincs az a történés, ami ettől eltántorít. Majd megírom, ha hazajöttem, mert nyolc egész órám van rá (és senki el nem olvassa keddig, de mindegy), úgyhogy hajnali kettőig ott lesz az a jelentés, ahol kell.
Persze akármennyire is akartam, hogy a színházra koncentráljak, azért csak nem olyan volt már az egész, mint ahogy készültem rá.

És nem ettől szállt el az agyam.
Úgy tizenegy körül értünk haza, én úgy, ahogy voltam, sminkben, gyöngysorral bevetettem magam Kismacsó szobájába Minivel (előtte jól összevesztem Charlieval az új, hülye egere miatt, mert egy pillanat alatt eltüntette a pendrivemról a "Rendkívüli jelentések" mappát, úgyhogy lábon kihordtam egy szívinfarktust, míg Charlie visszavarázsolta) és felhívtam a gyermekfelügyelőt, hogy pontosítsuk a délutáni történéseket. Azt mellesleg jegyezte meg, hogy nincs a gyerekkel fogkrém, meg fogkefe a kórházban, de úgy voltam vele, valahogy csak kibírja ezek nélkül.

Reggel beszéltem a kórházzal, ahol a doktornő elmondta, hogy SEMMI nincs a gyerekkel, nemcsak fogkefe, úgyhogy itt füstölt el az agyam.
Mert két, azaz kettő kórházi táska van összepakolva az otthonba ilyen esetekre, és amúgy is azt gondolom, hogy annyi idő lett volna, hogy pár dolgot összeszedjen neki a gyerekfelügyelő, hisz tudhatta, hogy bent fog maradni pár napig.
És bakker nem érdekli, majd én innen átmegyek az otthonba, aztán meg vissza a kórházba a cuccossal, mert én olyan kib.szottul ráérek. Komolyan nem hittem el.
Charlie szerint, ha kemény főnök lennék, akkor felhívtam volna azt a bizonyos gyermekfelügyelőt, és közöltem volna vele, hogy akkor megnyerte magának a feladatot, hogy bevigye a gyereknek a holmijait, ha már előtte nap ennyire nem érdekelte.
De hát én nem vagyok kemény, inkább addig telefonálgattam, míg megoldottam máshogy.

Csakhogy!
Először is, ez nem lesz elnézve, meg kell beszélni, megértetni, hogy pontosan mikor mi a feladat.

Másik részről meg megint meginogtam abban, hogy ezt akarom e csinálni.
Mert én nem tudom, és nem is akarom a saját kis életem elé helyezni a munkám.
Teljesen rendben van, ha munkaidőben teperek, stresszelődök, egyebek, de amikor itthon vagyok, akkor itthon szeretnék lenni valóban, és gondolni sem akarok a munkára.
Én nem akarom, hogy beszivárogjon az összes órám összes percére a munka, mert akkor én abba belebolondulok, és az senkinek nem lesz jó.
Nekem valahol, valamikor töltődni kell, és ezt igazán csak az értheti, aki hasonlóképpen emberekkel dolgozik.

Elbizonytalanodtam újra.
Vajon meg lehet e ezt szokni? Szerintem nem, inkább csak szép lassan belefásulni. Azt meg nem szeretném.

Közben ezzel az egésszel kapcsolatosan vannak újabb fejlemények, de annyira wtf?, hogy hagyjuk is.

Inkább elmondom ennek a receptjét, mert nagyon finom, gyakran fogom csinálni.




Két közepes almát lereszeltem apróra, tettem hozzá 10 dkg körül zabpelyhet, meg kakaót és kókuszt (ezeket érzésre), meg pici baracklekvárt. Utána már csak golyókat kellett formázni, meg meghempergetni őket kókuszban, és tádámm! kész is.

Most pedig megpróbálom a maradék időt valóban töltődésre használni.


2017. április 13., csütörtök

Épp ideje a pihenésnek

Engem a kelő nap már a futógépen talált (na jó, ez azért költői túlzás, mert nyolc előtt volt az kicsivel, szóval..), de abszolút jól gondoltam, hogy később már nem fogok eljutni edzeni.

És úgy is lett.
Este hat órakor tudtam eljönni a munkahelyről, és nem tiszta lelkiismerettel, mert lett volna még dolog, de a megrendelt kenyérért nem volt pofám később menni. Így is kopognom kellett, hogy a pék odaadja a prokorn vekniket, mert az üzlet már rég bezárt.

Ahogy sétáltam haza a hátamon a hátizsákkal, meg tele kézzel, arra gondoltam, hogy nem bírnék ki holnap még egy ilyen napot, mert kész, vége, elfáradtam. Testileg, lelkileg, mindenhogy.

A munkahelyen a lányok ki akarják csinálni az egyik gyerekfelügyelőt, szépen összefogtak ellene, hétfőn tele volt a panaszláda levelekkel. Nem győztem csitítani őket egész héten, főleg, hogy a kolléga csak ma volt nappalos, ma tudtam vele beszélni.
Azt hiszem ő sem csinál valamit tökéletesen, amitől megvadultak a gyerekek, de azért na, ezt így nem lehet folytatni.

Ma megint hoztak egy új lányt, aki enyhén értelmi sérült, és szerintem a többiek megeszik majd reggelire. Bár ne jól gondolnám!
Abban reménykedek, hogy megsajnálják, elviselik maguk körül, és nem bántják. Mindenesetre megkértem a gyermekfelügyelőt, hogy ügyeljen rá jobban az átlagnál, mert ő nem átlagos, és nem szeretném, ha baja esne. Aggódok.

Annak is megvan az átka, hogy Lulu néni társasága tetszik a legtöbb lánynak, úgyhogy kísérgethetném őket mindenhová, mert borzasztóan igénylik, hogy néha CSAK eggyel foglalkozzak egyszerre.
Én ezt megértem, meg minden, de nem tudok osztódni, és egyszerre orvoshoz kísérni, új gyerek kezdő adminisztrációját végezni, leadni a jövő heti rendelést élelmiszerre (ja, annak az összeírása meg előző este tizenegykor sikerült), gyógyszert intézni, síró gyermekfelügyelőt vigasztalni, meg tippeket adni, hogy hogyan bánjon a lányokkal, és még sorolhatnám. És ez csak egy nap. És senki nem elégedett, mert mindenki többet akar. Én meg nem tudom már tovább tolni a határaimat, mert nincs hová.

Na, ilyenkor jön jól a hosszú hétvége.
Szépen félre most minden munkával pár napra, éljen az, hogy itthon lehetek!
Belami kirándulni ment Széphajúval, meg Széphajú bátyáékkal.
Kismacsó ovis kori legjobb barátjánál üti el a szünet első napját, Charlie meg a munkatársaival bulizik, szóval egyedül vagyok épp, de csöppet sem bánom. Mennyei ez a csend, ez a nyugalom. Komolyan.

Azt még muszáj elmesélnem, hogy kedden este szuper volt Kismacsó Márk evangéliumában.
Az előadás érdekes újítás, és jól állt a fiataloknak.
Kismacsó láthatóan élvezte a szereplést, de arról ma sem tudott még leszokni, hogy ne tanulja meg önkéntelenül mindenki szerepét, mert többször is láttam, hogy mozog a szája: magában mondja a soron következő mondatot.
Ezt csinálja óvodás kora óta, szerintem ő simán bevágná egy egész darab összes szerepét, valahogy ez nem okoz gondot neki. (Így akár súgó is lehet szövegkönyv nélkül. 😉)
Este fél nyolckor kezdődött az előadás, és kilenc után lett vége, úgyhogy az a nap is k.o. volt nekem.

Na mindegy, megyek, és belemerülök egy kád forró vízbe, és relaxálok kicsit.
Legyen nektek is szép estétek!




2017. április 8., szombat

Hálás nap

Ma igazán hálás hangulatban voltam.
Hiszek abban, hogy időnként meg kell állni, le kell lassulni, és egyenként számba venni minden jót az életünkben. De csak azokat, és mindegyiket szép lassan meg kell nézni, körbeforgatni, ízlelgetni. Ez nagyon-nagyon pozitív érzés.
Ma legszívesebben megvetettem volna a lábam ebben a napban, és tapodtat sem mozdultam volna tovább. Pedig semmi különös nem történt, és mégis.

Zozó királylány egy éves lett.
Egy éve még nem tudtam, mit tartogat nekem ez az új kis élet, tartottam tőle, hogy fájdalmat, emlékeztetést saját be nem teljesült álmaimra.
Aztán hamar rájöttem, hogy kerülő úton ugyan, de mégis lett egy lányom, ráadásul a kényelmesebb megoldással: csak és kizárólag "jó zsaru" lehetek, a nevelési kérdéseket meghagyhatom a szüleinek, én meg lehetek a mindig kedves és megértő "kerianyu". Elég hálás feladat, mit ne mondjak. 😉

Jó volt tudni reggel, hogy Belami azért nem tart velünk, mert Pécsen van egyetemi napokon, Kismacsó meg délutántól próbál a keddi előadásra, ami a második evangéliumot dolgozza fel. Szóval ők csupán azért nem utaznak velünk, mert nagyok, és elkezdték saját útjukat járni. Rendben vannak.

Jó volt az is, hogy Charlie édesanyja is jött, mert ritkán mozdul ki.
És örültem, hogy együtt leszünk egész nap Charlieval.

Aztán megérkeztünk Zozóhoz, és belemerülhettem abba a kisbabás világba, ami szinte most volt a fiúkkal, és mégis oly rég.
Szétdobált játékok, örökmozgó pelenkás, harisnyás mászó popó, mert mindig mozgásban van, és többnyire a hátsó felét látja az ember.
De azért néha mégis sikerül elcsípni, az orromat a nyakába fúrni, amit engedni szokott, sőt előzékenyen még a kis fejét is lehajtja, hogy belepuszilhassak oda. Imádom.

Volt torta (kettő is), sok ajándék, orra esés az új nyuszis motorral, amit mi vittünk neki. Szerintem jövő héten már hasít vele, gyorsan megtanulja majd a technikáját.
Mosolyogtam, hogy konkrétan semmilyen vérségi kötelék nincs közöttünk, mégis pont úgy utálja, ha koszos - vagy ragad a keze, pont ugyanúgy tartja maga előtt nyafogva, mint én a családi legendák szerint, míg meg nem mossa végre valaki neki. Így a tortában pacsálás is kimerült abban, hogy belemártotta a két kis tenyerét, majd addig reklamált, míg meg nem tisztította az anyukája.

Volt tüll szoknyácskája, és hímzett bodyja, amin egy gyertya volt.




Nekem ő a világ legszebb és legjobb kislánya, pont ilyet képzeltem magunknak.

Aztán jó volt óriás gombóc fagyit enni, aztán hazaérni.
Meghallgatni Kismacsót az élményeiről (nem eresztette bő lére, de ezt már megszoktam), és Belamival beszélni telefonon, hogy minden rendben vele.

Most meg pihentető az ágyban Minivel blogolni, Charlie meg meccset néz.

Hát azt hiszem, hogy így kellene örülni minden napnak. Hol sikerül, hol meg nem.

Isten éltessen nagyon sokáig drága Zozettink!

2017. április 7., péntek

Meg olyan is volt,

hogy a héten voltam fodrásznál. Már nagyon kellett, nem állt sehogy a hajam.
Az a baj a rövid fazonnal, hogy nő picit, és már menni is kell, különben ápolatlannak néz ki az ember.
Nem lett sok vágva, de azért jó érzés, hogy van valami formája.

Edzettem háromszor a héten.
Ma szabin voltam, de akkor is átmentem edzeni (büszke vagyok magamra), meg benéztem a munkahelyre is, mert kellett a sablon az étlaphoz. Sajnos ezer új információ volt, úgyhogy menekülőre fogtam, hisz mégis csak szabin vagyok, vagy mi.
Aztán bementem egy kávéra Anyuhoz, pletykáltunk kicsit.
Majd Charlieval ebédeltem "kínait".
Aztán megint kávé + pletyi. Azért jó kis nap ez.

Belami a héten a szülész nőgyógyászaton blokk(?) gyakorlatozott, és megtudta, hogy erre is épülhet az endokrinológia, úgyhogy most belelkesült, hogy szülész nőgyógyásznak megy, aztán erre építi a másik irányt.
Bedobták a mély vízbe, úgyhogy az ügyeleten spirált vett le, vizsgált. Volt bent császármetszésen, mindentől odáig volt, meg vissza.
Finoman figyelmeztettem, hogy azt mondta egyszer, hogy ez a terület nem túl családbarát, de meg sem hallott. Arról áradozott, hogy bár ő sebész nem kifejezetten szeretne lenni, de műteni meg mégis jó lenne néha, és itt pont az az arány, ahogy szeretné.Meglátjuk. Még van ideje kitalálni.

Holnap Zozó szülinap lesz. Jó lesz. 😉

2017. április 2., vasárnap

Álmodozok

Azt álmodtam ma hajnalban, hogy színházi előadást csinálunk a lányokkal.
Mikor már félig felkeltem, és élvezkedve vackolódtam a tegnap kimosott, és napfényben szárított, majd visszahúzott ágyneműben, az járt a fejemben, hogy ez nem is olyan rossz ötlet.

Úgy emlékszem, hogy általános iskolás voltam, talán hatodikos, vagy hetedikes, mikor alakítottam az osztályban egy színjátszó csoportot, és valamilyen rendezvényen elő is adtunk egy Rejtő jelenetet.
Iszonyúan, nagyon élveztem az egészet, pedig pici szerepet osztottam magamra, jobban feküdt a rendezői munka. 😉
Megkerestem, még mindig nálam van az a Rejtő Jenő könyv, amiben rövid kis forgatókönyvek vannak humoros jelenetekből. A gyermekkori legjobb barátnőm mamájának a könyvespolcáról hoztuk el, aztán valahogy nálam ragadt, de úgy, hogy átmentettem a gyermekkoromból az első házasságomba, majd valahogy átkeveredett velem együtt a másodikba is. Lehet, hogy ennek van valamilyen jelentősége? 😃

Azt is tudom, hogy azért álmodtam ilyesmit, mert a múltkor a munkahelyen az egyik kollégával, meg a pszichológussal (ő is kolléga persze) arról beszélgettünk, hogy milyen hatalmas jelentősége van a kimondott szavaknak, és én akkor kifejtettem, hogy az apám egy mondata térített el a színészi pályától.
Jót nevettünk ezen, de ez tényleg így volt: Apu mondott egy félig vicces mondatot a színészi ambícióimra, mire én ,érzékeny kamaszként, úgy reagáltam, hogy soha többé eszembe nem jutott erről álmodozni többé.

Ebből tanulva, én SOHA nem törtem le a fiúk álmait, hanem a legképtelenebb ötletüket is támogattam.
Így hegedült Belami két évig, Kismacsó meg bűvész szakkörre járt. Miért is ne?

Aztán Belami orvosi egyetemre való jelentkezése is a képtelenségek sorában volt nálam sokáig, de nem azért mert nem néztem ki belőle, hogy van hozzá esze, inkább abban nem hittem, hogy félre tud tenni mindent ennek érdekében.
Mert bizony időben meg kellett lennie a középfokú nyelvvizsgának, előrehozott érettséginek bizonyos tárgyakból, és az emelt szintű érettséginek is kitűnőnek illett lennie. Aztán bejutott, és még több áldozatot követelt az egyetem. És megcsinálta / csinálja, mert hitt / hisz benne, és már én is hiszek benne.

Kismacsó meg tegnap mesélte, mikor kettecskén fagyizni mentünk, hogy beválogatták a suliban valamilyen színdarabba, de úgy, hogy megszólították: legyen szíves elmenni a válogatásra. Ő meg elment, és jövő szombaton próbálnak, ünnep előtt meg már előadás is lesz.
Valami kísérleti dolog, mert szöveg nem is lesz, csak instrukciók, és saját szavaival kell nyomulni, ráadásul vallási témában. Borzasztóan szeretném látni.
És itt is az volt az első gondolatom, hogy "De hát Kismacsó introvertált személyiség!". A következő meg az: "És? Én is az vagyok, és érdekelt a színészet, míg el nem hangzott az a viccesnek szánt mondat.".

Visszakanyarodva. Erről beszélgettünk a két kollégával, és kapacitáltak, hogy miért nem megyek el valamilyen amatőr csoportba színészkedni.
A kolléganő szerint jól állna nekem, mert egy bolondos királylány (muhaha!) vagyok, nagyon szeret a közelembe lenni, mindig felvidítom.

Na nem, én erről már lekattantam, de a lányokkal tök jó közös program lenne valamilyen egyszerű kis bohózat színpadra állítása. Tervezni jelmezeket, délutánonként próbálni.
Azt mondjuk nem tudom, hogy hogyan lesz erre (is) időm, de hátha jön egy kicsit nyugisabb időszak. Jó lenne... Álmodozni jó. 😉
 

2017. április 1., szombat

Úgy érzem, nem lesz szükség álruhára (érzékenyek ezt most ne olvassák!)

Az a visszajelzés, hogy szeretitek, ha a fiúkról írok, úgyhogy ezért merek megint és újra, meg újra...

Úgy kezdeném, hogy mikor Belami elkezdte az orvosi egyetemet, akkor mondtam neki, ha majd végzett már, és valóban gyógyít, akkor egyszer majd elmegyek álruhában a rendelésére, mert látni szeretném, megmaradt e annak az embernek, akinek remélem, mert ha nem, hát majd jól észhez térítem egy-két anyai pofonnal.

Aztán tegnap úgy alakult, hogy hazaértem, leültünk a konyhába beszélgetni, és ránk sötétedett.
Amikor felálltam végre, akkor már tudtam, hogy nem lesz szükség itt semmi álruhára, mert Belami olyan ember fog maradni, akinek nem kellenek azok az anyai pofonok, mert annyira kiforrott, annyira kész már emberileg, és jó értelemben.

Az elmúlt hétről beszélt, arról, hogy találkozott mindenféle orvossal, és jól megnézte kívülről, hogy melyik milyen. És ő döntött, ő olyan orvos akar lenni, akinek mindig van egy-két kedves szava a betegekhez, egy mosolya, és ha már úgy kiég, hogy a bunkóság álarca mögé kellene bújnia, hogy megvédje magát, akkor inkább elmegy kutatni, tanítani, vagy csak egyszerűen orvoslátogatónak, de nem hajlandó senki napját megkeseríteni.

Én mindig arra neveltem őket, hogy minden körülmények között úgy viselkedjenek, ahogyan fordított helyzetben maguk is elvárnák. Tapasztalatból mondtam, mert tudom, hogy ez a záloga annak, hogy az ember minden reggel a tükörbe tudjon nézni. (Na jó, a családi életben ez nem mindig sikerül, de hát hol lazítson az ember, ha nem otthon.)
Meséltem neki arról, hogy én is mennyire kiégtem a tizedik évem végére, de akkor sem engedtem meg magamnak soha, hogy ne megfelelő hangnemben beszéljek bármelyik ügyfelemmel. És mert ez már erőfeszítést igényelt, hát eljöttem. Jól tettem, és megint ezt fogom csinálni, ha megérzem, hogy elég.

Belami lelkileg teljes mértékben az én lenyomatom, ezért érzem minden rezdülését, és be sem kell fejeznünk a mondatainkat, mert úgyis megértjük egymást.
Így mikor elmesélte, hogy megint volt egy borzalmas élménye, tudtam neki segíteni (legalábbis remélem), mert ezek a pillanatok nekem is megvoltak, és lesznek is még neki is és nekem is.

Azt mondta, az a napja nem indult jól, és rosszkedve volt egész nap.
Sebészeti szakrendelésre ment le, és csak állt ott, mert nem találta a helyét. Aztán bement egy nő, aki egy rokonunkra emlékeztette. A rokonunk kb. hatvan éves, ősz a haja, és az egykor molett, de rendkívül ápolt nőt tönkretette az ital: csonttá és bőrré fogyott, tartása meggörnyedt, egyszerűen szétesett a leszokás után, mert nem iszik, mióta a férje meghalt. A férje is ivott.
A páciens hölgy is nagyon vékony volt, és a cukorbetegsége miatt a lába -nem tudom hogy írjam szépen- sorvadni kezdett, Belami úgy fogalmazott, hogy ez egy olyan folyamat, amit megállítani nem nagyon lehet, csak lassítani, úgyhogy darabolni kezdik az embert: először a lábujjait amputálják, aztán a lábfejét, majd így tovább, had ne részletezzem.
Én azonnal lecsaptam erre, hogy én ezt nem hiszem, hisz a cukrot lehet rendezni, és akkor..., mire Belami mondta, hogy még nincs vége, mert a hölgynek nincs gyomra a rák miatt, valószínűleg ez okozza, hogy a speciális diéta ellenére is éhezik a szervezete, meg nem úgy bontja a tápanyagokat, hisz a nyelőcső a patkóbélhez van kötve, bonyolult.
Olyan szomorú volt az egész, főleg, amikor levette a nadrágját, hogy megnézzék a lábát. Belami azt mondta, hogy olyan vékony lábat ő még életében nem látott, és érezte, hogy kezd szétcsúszni a sajnálattól, mert a nő olyan kedves volt, meg vidám, olyan méltósággal viselte ezt az egészet.
Aztán amikor az orvos rákérdezett, hogy hány éve cukorbeteg, akkor a hölgy mosolyogva mondta, hogy már harminc éve, épp három éves volt, mikor kiderült, hogy az.
Belami meg csak állt ott, hogy Úr az égben, ez a nő harminchárom éves, és ő azt hitte hatvan körüli, mint a rokonunk, és akkor ő kikéredzkedett a mosdóba megmosni az arcát, mert úgy érezte sírni fog, és ő nem akart sírni.
Amikor mesélte, akkor is bekönnyesedett az egész szeme, és én kétségbeesetten elkezdtem mondani, hogy ilyen nekem is volt, és lesz még neki is, és hogyan kell megtanulnia kezelni, mert nem szerettem volna, ha sírni kezd, mert én is elkezdtem volna, az fix.
Közben meg butaság volt megállítani, mert kinek sírjon, ha nem nekem, de egészen pici volt, mikor utoljára sírni láttam, szóval hirtelen nem tudtam mit csináljak, és ez jött.
Így nem sírtunk, hanem gyakorlatiasan megbeszéltük, hogy ilyenkor van a szakmai énünk, amibe belebújunk, mint egy ruhába, és igyekszünk segíteni, mert az senkinek nem jó, ha a beteggel, ügyféllel, gondozottal, stb... halunk, sírunk.

Még annyi mindenről beszélgettünk az egyre sötétebbé váló konyhában, de a fentieken tépelődtem egy ideig még, hogy talán hagynom kellett volna sírni, meg mondani azt is, hogy időnként sírni kell, ki kell sírni magunkból a feszültséget.
De mond ilyet egy anya a fiának? Hisz a férfiak nem sírnak, ez a norma, a síró férfiakat gyengének gondolják, pedig szerintem a sírás nem a gyengeség jele.
Nem tudom... Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. Mit gondoltok erről? A sírás, meg a férfiak. Hm?
 
  

2017. március 31., péntek

Most a külsőről

A tegnap esti bejegyzéshez képest sokkal pihentebb vagyok, rengeteget jelent nyolc órát ájultan aludni.

Ma volt a "mérés" napja, mert ugyan nem feltétlen csak ezért járok edzeni (de!), azért szeretném tudni hol tartok, ezért szigorúan, havonta egyszer megnézem.
Mikor ráugrottam a mérlegre, először úgy gondoltam, hogy súlytartás esete forog fenn, de megnyitva a kalóriabázist kiderült, hogy huszonnyolc nappal ezelőtt épp egy kilóval voltam több, szóval örülés van.
Eleinte sikítótófrász kerülgetett ettől a havi x dekától, maximum egy kilóig, de megtanultam, hogy negyven felett ez már nem úgy megy, mint öt-hat éve, és kár is ezen pörögni, inkább csinálni kell, és lehetőleg úgy, hogy ez életmóddá váljon, mindörökké, ámen.

Kezdek megbarátkozni amúgy magammal, az alkatommal, lassan kiismerem mi előnyös nekem, és mi nem.
Lehet, hogy kicsit későn érő típus vagyok, mert ezt sokkal, de sokkal hamarabb kellett volna, de őszintén szólva tizenkilenc éves korom óta folyamatosan mindig mással voltam elfoglalva, mostanában van egy kis időm (ha nem is túl sok és elég) magamra.
Arról meg már posztoltam nem olyan régen, hogy mennyi energia fenntartani egy számomra elfogadható állapotot, és bizony az öregedés nem túl vidám dolog akkor sem, ha még csak én látom magamon. Remélem ezt is sikerül a helyén kezelni, mert igenis lehet valaki ötven felett is szép a kisugárzása miatt, már láttam ilyet, és szeretnék én is majd úgy, méltósággal, szépen haladni a korban.