Fonyódon

Csütörtökön megérkeztünk Fonyódra.

Én arra számítottam, hogy nagyjából folyamatosan esni fog, de szerencsére csak ma esett az eső reggel. Mondjuk, akkor nagyon. Mórral megáztunk a reggeli sétán, de jól szuperált a csizmám, meg a kabát, csak azóta is száradnak. Közben meg nagyon-nagyon szép volt a teljesen csöndes utcákon sétálni az esőben. 

Ez most a sógoromékkel közös pihenés.

Sajnos egyre kifejezettebb nálam, hogy csak Charlieval és Mórral tudok igazán kikapcsolódni, az összes többi variáció alkalmazkodást igényel, és onnantól nekem az már nem pihenés, maximum jó időtöltés. 

Én most úgy vagyok ezzel, hogy alapvetően a tavalyi tesós (Charlie és az öccse) horgászás kiterjesztése ez, tehát plusz egy kirándulás, azaz a mi igazi pihenésünk majd szilveszterkor lesz itt. Próbálom megtalálni ennek is a pozitívumait, meg azért kerítek időt magamnak, most például mindenki elment a piacra, én meg Mórral maradtam a házban a kávémmal, meg a csönddel, nagyon élvezem. 

Elmúlt ez a hülye vírusos betegség, de maradt utána egy romos emésztés.

Étkezések után fáj a gyomrom, fel vagyok fújódva, mint egy lufi, és éhes sem igazán vagyok. Most a többit nem igazán fejtegetném, de az sem így szokott lenni. Azért eléggé össze tudja borogatni a dolgokat egy ilyen hülye vírus. 

Amúgy annyira fura, hogy nem olyan régen voltunk itt, és mennyire meleg volt, most meg fűteni kell.

Valahogy nem zárkóztam még fel, hogy ősz van, csak rohanok én is az idő után, csak épp nem tudom utolérni. Tegnap révedtem rá, hogy Uno már öt hónapos. Hiszen most született!

  

Hányós fosós vírus

Ott kezdődött, hogy Charlie múlt hét kedden olyan helyen volt látogatni, ahol az egyik ovis gyereke épp gyógyulóban volt egy ilyenből. 

Aztán csütörtökön reggel már úgy ébredt, hogy nagyon rosszul van, el sem tudott indulni az egész napos körútjára, pedig rendőrségi kihallgatása lett volna jó messze, meg az egyik gyerekének tárgyalása megint máshol. 

Ő nem egy könnyen hányós típus, így rohadtul megviselte, hogy egész nap rohangál a mosdóba öklendezve. Én sajnálkozva figyeltem, hoztam neki hányáscsillapítót, meg buzdítottam, hogy apró kortyokban igyon ám, mert marha gyorsan ki lehet száradni.

Másnap már a hányingere elmúlóban volt, de akkor meg jött a hasmenés. Újabb egy nap a vécé közelében, nem merte elhagyni az objektumot, én intéztem mindent. 

Szombaton már egészen jól volt, el tudtunk menni bevásárolni, meg jött este Miklós, kimentünk elé, mert az autója itt van, tulajdonképpen azért jött (Charlie vizsgáztatta le), meg segíteni a vasárnapi költözésben Belamiéknak. 

Szombatról vasárnapra végigaludtam az éjszakát, ami azért furcsa, mert én, mióta az eszemet tudom, felébredek legalább egyszer, de mióta változókorban vagyok, többször is. 

Szóval nagyon kipihenten ébredtem, kicsit émelyegtem, de valahogy teljesen kikerült a horizontomból, hogy akár el is kaphattam Charlietól a vírust. 

Az én nemes feladatom az volt, hogy Unot tologassam babakocsiban, amíg cuccolnak egyik lakásból a másikba, vagy legalábbis a délelőtti alvást így bekkeljük ki. Így is volt, mikor Uno tíz körül evett, Ági berakta a babakocsiba, én érkeztem, és megindultam vele sétálni. Charlie valami beszerzős feladatot kapott, Miklós meg pakolt Ágival és Belamival. 

Szóval én sétáltam, és egyre rosszabbul lettem. Uno elaludt, úgyhogy hozzá sem kellett érnem, és elhatároztam, hogy nem is fogok, amint felébred, átadom az édesanyjának, én meg lelépek a közelükből, nehogy lefertőzzek bárkit. (Csak remélni tudom, hogy Miklóst előző nap nem sikerült, de mára az is ki fog derülni.) 

Szóval róttam a métereket, és Uno aludt édesen, esze ágában nem volt felébredni, pedig Ági szerint max délig szokott aludni sétakor. No, én dél körül már az új lakásuk előtt tologattam, és azon imádkoztam, hogy keljen végre fel, mert hányni fogok és a hasam is fura hangokat adott. Telefonáltam Charlienak, hogy azonnal jöjjön értem, és vigyen haza, közben lejött Ági, mondtam neki, hogy ne haragudjon, de én most hazamegyek, mert szerintem valami kijött rajtam, nem akarom átadni senkinek. A babakocsi fogantyúját azért törölje át fertőtlenítővel (bár rendesen meg szoktam mosni a kezemet), de máshoz nem nyúltam, nagyon remélem levegőt sem szívott olyat Uno, amit én lélegeztem ki. 

Gyakorlatilag másodpercekkel azelőtt értem haza, hogy hányjak, majd f.ssak, aztán megint hányjak... A köztes időkben aludtam, mert teljesen kimerültem. Igazából alig emlékszem a vasárnapra, olyan sz.rul voltam. 

Tegnap javult a helyzet nálam is, csak épp a fejem fájt, arra muszáj volt bevennem egy fájdalomcsillapítót, és azzal már tök jól voltam. Viszont enni nem kívántam, úgyhogy a diéta folytatódott. 

Szerintem még ma sem vagyok százas.

Ezt abből gondolom, hogy a kávét harmadik napja nem tudom meginni, ha csak rá gondolok is bukfencezik egyet a gyomrom. Meg enni sem tudok jóízűen, tényleg csak minimális pirítós, meg tea csúszik. Cserébe tetszik, amit a mérlegen látok, de hess! ez csak vízvesztés, tudom.

Na, szóval ilyenek vannak, és csütörtökön meg utazunk Fonyódra.

Addig még a munkában is nyugiba kell tennem pár dolgot, meg majd csomagolni, de valahogy nagyobb energiával terveztem én ezt. 

A lényeg, hogy Belamiék átköltöztek vasárnap.

Még vannak ott cuccaik, de ráérnek kipakolni, mert mégsem adják el azt a lakást sem. 

Uno jól aludt az új szobájában, látszólag nem dúlta fel a költözés. Jól vannak.

Miklós is rendben. 

Szombaton kifaggattam kicsit, már, amennyire őt lehet, és úgy éreztem jól van. Neki most bejön ez a szingli lét, bár van barátnője, de "nem komoly", pont olyan intenzítású, ami most mindkettőjüknek belefér. Pont ezért sokat nem is árult el róla, éreztem, hogy kár tovább feszegetnem a témát. 

Tavasszal szeretne lakást venni, addig nem foglalkozik a témával. 

Igazából mi is jól vagyunk.

Csütörtökig majdcsak összekapom magam, és a pihenés majd felteszi rá a koronát. Reményeim szerint ott már tudok majd nagyokat sétálni, esetleg futni is. Az idő elég vegyes lesz, de beszereztem egy szuper kabátot, amit futóknak (is) terveztek, olyan vízálló, lélegző, de meleg holmit. Plusz elviszem a gumicsizmámat a futócipő mellé. Jó lesz. 

Fodrászos

És már megint eltelt a két hónap, voltunk fodrásznál.

Tudtam, hogy megint tök unalom leszek, mert a hajszínemet már múlt vasárnap megcsináltam hennával, azaz a lenövést orvosoltam, és a mindenhol egyforma hosszt sem szeretném megszüntetni, olyan megnyugtatóan egyszerű ez most így. Szeretném, ha megnőne a vállamig kb, de valahogy nem nagyon akar haladni, pedig tényleg picikét vág belőle a fodrász minden alkalommal. Nah mindegy, az én hajammal már ez sem rossz, olyan kis vékonyszálú. Ja, és azért vörösebb itt-ott, mert azokon a helyeken tök ősz lenne a hajam, szóval ott a henna majdnem pirosra fogja be. Én szeretem most így, majd később lehet, hogy indigóval vagy diófa levelével sötétítem.

Bezzeg a barátnőm bevállalósabb volt.

A múltkor a szőke melíros hajából egy rose gold árnyalatot hozott ki a fodrász, most meg egy lilás színt, szerintem mindkettő nagyon menő. 

Persze volt sok beszélgetés, de valahogy mindenki fáradtabbnak tűnt az átlagnál. Vagy inkább az a biztos, hogy én az voltam.

Még egyszer megyünk decemberben, aztán vége is lesz az idei fodrászkodásnak. Majd jövőre...

Rajtunk nem múlik..

Kedden voltunk J.J-nél a börtönben.

Ő még mindig az életünkben van, csak nem szoktam róla írni. Közben márciusban nagykorú lett, Charlie már nem a gyámja, de nem engedtük el a kezét, pedig lehet egyszerűbb lenne. 

Nekünk, neki nem.

Az öt testvére közül kettő tart vele kapcsolatot, a többiek nem foglalkoznak vele, de egymással sem. Az apja már halott, az anyja pedig a rendszerbe kerülésük után eltűnt az éterben, él valahol, de nem izgatják a gyerekei. 

Szóval kerek e világon nem sok embert érdekel ez a fiú, és hát -szerintem- minden szociális munkát végző ember életében van egy-két "kliens", aki valamiért jobban megérinti, akiért valamivel többet tesz, de nem igazán érti miért. Charlie és az én közös metszéspontom J.J.. 

Nem tudom pontosan miért.

Talán mert okos, tele van lehetőségekkel, de teljesen reménytelen az apjától örökölt természetével. Talán mert érthetetlen számomra, hogy mennyi erő és konokság lehet egy emberben, amit képtelen jóra forgatni, még a saját érdekében sem.

A börtönben, miután bejutottunk a fémkereső kapun, meg bemutattuk a papírjainkat, ugyanaz a nevelő fogadott minket, aki a speciális lakásotthonban már dolgozott J.J-vel, és még sok más gyerekünkkel, szóval régi ismerősként üdvözölt bennünket.

Ő volt az, aki már a javítóból kikerülése után megmondta, hogy teljesen biztos benne, hogy J.J. nem fog beilleszkedni a való világba, élete nagyobb részét börtönben fogja tölteni. Akkor még hittem benne, hogy nem így lesz. 

Elmesélte, hogy a gyermekvédelemből átnyergelt a büntetésvégrehajtásba, és sajnos sok az "ismerős arc". Majd tájékoztatott arról is, hogy J.J. az elmúlt hónapokban bekamerázott cellában volt egyedül, és azon kívül kéz- és lábbilincsben közlekedett, olyannyira pusztító a magatartása. Mostanában enyhítettek ezen, de azonnal szétverte, lebontotta a celláját, úgyhogy most is lesz rajta kézbilincs, pedig átlátszó fal lesz közöttünk, és telefonon fog beszélni hozzánk. Beszélt arról, hogy nem érti ezt a fiút, hiszen teljesen ép az értelme, sőt, és van neki egy szerethető arca is, nyilván mi ezt ismerjük. 

Én már elég régen láttam őt személyesen, mert többnyire telefonon beszélek vele, meg levelezünk.

Attól féltem, hogy nagyon rosszul fog kinézni, meg megtört, de nagyon nem. Mosolyogva jött, a kezén bilinccsel, de csöppet sem tűnt megtörtnek, inkább ki van virulva. Ő egy nagy, magas srác, aki jól megizmosodott a börtönben, ugyanis rendkívül kreatív testmozgás szempontjából is, hogy hogyan lehet egy magánzárkában kihasználni minden lehetőséget ebből a szempontból. Szőke a haja és kék a szeme, ezért a bőre alapból világos, de most különösen, mert alig éri napfény, a napi egy órát sem használja ki a szabadban, azt mondja nics kedve hozzá. Folyamatosan olvas, és középiskolába "jár", de azt mondja hátráltatják ebben is, meg sokminden másban, ezért is szokott "elgurulni a gyógyszere". Az ő véleménye az, hogy soha nem rombol és tombol indokolatlanul, folyamatosan jelzi, ha problémája van. Világosan elmondta, hogy csótányok vannak a zárkájában, és ha nem orvosolják, majd ő fogja, szóval azért kapta szét a celláját, mert csótányt irtott. A magánzárkával semmi baja amúgy, nem szeret sokáig más emberrel lenni, mert idegesíti. Az előző társa például "idegesítően mosott". 

Elmesélte, hogy november elején lesz tárgyalása végre, három évet kért rá az ügyészség, meg a javítóból maradt fent egy éve, azt majd felezve hozzácsapják ehhez, mert egy börtönös nap egyenlő két nap javítóval. (Ezt sem tudtam eddig.) Szóval két éven  belül szabadul, és szerinte ezt már "fél lábbal is leüli". A humora sem hagyta el.

A végén már felállt, úgy beszélt, közben az összebilincselt kezével alig tudta tartani a telefont, látszott rajta, hogy kezd elfáradni a szituációban, de a kedvünkért tartja magát. Én tényleg nem láttam még őt tombolni, de el tudom képzelni, mert láttam már ilyet mástól, meg az ő szemében is látom azt a feneketlen mélységet, ami félelmetes egy normálisnak tartott embernek. De nem, én nem félek tőle, szerintem ő bennünket soha nem bántana, inkább elmenne, kikerülne, ha úgy adódna, hogy fojtogatja a düh. Mikor még Charlie gyámoltja volt, adódott olyan, hogy jelezte, "Most inkább leteszem a telefont, mert nem szeretnék olyasmit mondani Charlie bá'-nak, amivel megbántom." . Meg olyan is volt, hogy kért tőlem valamit, amit nem tudtam teljesíteni épp, és simán elfogadta, nem érezte árulásnak, vagy becsapásnak. Igazából meg is fogalmazta, hogy nagyon értékeli, hogy minden érdek nélkül mellette állunk továbbra is, neki ez nagyon fontos dolog.

Azt olvastam valahol, ha minden ember mellett csak egy ember áll, aki elfogadja őt úgy, ahogy van, akkor az az ember igenis tud normálisan élni.

Rajtunk nem múlik..    

Szülő vs. nagyszülő

Sok-sok különbséget lehetne felsorolni arról, hogy szülőként vs. nagyszülőként hogyan élünk meg dolgokat.

Tegnap egy újabbat fogalmaztam meg büfi ügyben. 

Ugyanis szülőként azonnal lecseréltem a lebüfizett pólómat, hogy ne legyek savanykás tejszagú kis idő múltán, míg nagymamaként a foltos pólómat úgy viselem, mintha a folt kitüntetés lenne. (És mondom kérdés nélkül, hogy épp unoka felvigyázásból jövök, és volt egy kis baleset.) 

Kicsit torkomon akadt ez a kóstoló

a felújításból.

Tegnap estére készen lett minden, vissza is pakoltam, már csak a függönyöket várom, de amúgy pont olyan lett, mint az előző poszt képén, imádom.

Írom mik voltak a bajok.

Az -ugye- világos, hogy milyen egy lakott lakásban, főleg kicsiben festeni, felújítani. Csak úgy működik, hogy egy egész szoba cuccát átrakod a másikba. Hmm, szép kis káosz, de rövid ideig ki lehet bírni. Azt tudtam, hogy egy éjszakát tutira a nappaliban kell aludni a kihúzhatós kanapén, de az durva volt, hogy este úgy kellett utat vágni ehhez a kanapéhoz, meg a rajta lévő cuccot átszerkeszteni máshová. (Mert amúgy sehol nem volt már hely.) Az már csak hab volt a tortán, hogy rohadt kényelmetlen rajta aludni.

Pénteken (első napon) alig haladt valamit a szaki.

Óránként elrohant (itt lakik a házban), hosszan ebédelt, és háromkor már abbahagyta a munkát, majd visszajött még fél órára, de nem is értettem minek, semmi különös haladást nem láttam. Szerintem tisztán négy óra sem volt meg, de a nap végén kérte az egész napi bérét. Eléggé meglepődtem, és ebben az állapotban oda is adtam a pénzt, majd egyeztettem vele, hogy másnap fél kilenckor érkezik, és fél nap alatt már végez, mert az alapozó munka kész. Ok. Persze ott motoszkált a fejemben, hogy rohadtul nem kellett volna pénzt adni neki, mert így ráérős lesz a befejezés, én meg nem tudok így napokig még létezni, főleg, hogy egy nyomorult szobáról van szó összesen.

Természetesen szombaton nem jött a megbeszélt időben, és a telefonja is ki volt kapcsolva.

Charlie hívta az apját, az azt mondta, hogy pénteken este elment bulizni, és nem ment haza még. Nagyon csúnyán felhúztam magam ezen az egészen, mert hiba volt kifizetni az első napot, nyilvánvalóan abból bulizott. Lelki szemeim előtt már láttam, hogy hétfőig elő sem kerül, és addig így kell léteznünk a káoszban, és ezen úgy bepörögtem, hogy mikor dél körül összefutottam az apjával a lift előtt, nem tudtam fékezni magam, csúnyán beolvastam neki. Nem szólt semmit, végighallgatta a kirohanásomat, mert eredetileg neki szóltam (ő is festő), és ő ajánlotta a fiát. Sajnos ez sem segített megnyugodnom, úgyhogy mikor vesztére! a sráccal is összefutottam egy órával később, a nyakába kapta az összes csalódottságomat. Biztosan hatásos volt, mert fél óra múlva ott volt a lakásban, és este hétkor készen volt az egész, még a konnektorok és kapcsolók is a helyükön voltak. Csak a kialkudott fél napot kellett kifizetnem, pedig szombaton jóval több munkát tolt bele szerintem. 

A végén még én éreztem szarul magam, hogy ennyire túlreagáltam néhány óra késést.

Rájöttem mennyire vékony határ választja el nálam a totális jóindulatot a pusztító számonkéréstől, és hogy ezen dolgoznom kell, mert rémisztő lehet annak, aki kevésbé ismer. 

Na jó, biztosan a változókor is besegít ebbe a hirtelenségbe, mert szinte érzem, ahogy ereszkedik a vörös köd az agyamra, és onnantól nem tudom/akarom fékezni magam. 

Most nagyon-nagyon jó a szép zöld, nagyon kuckós hangulatú szobában lenni, de a hozzá vezető út nem csinált kedvet a nagyobb lélegzetű, konyha-előszoba vonalra.

Ott nagyon munkás lesz a szekrények visszarakása, új munkapult, ilyenek. Az biztosan nem másfél nap lesz. Motoszkált még pénteken bennem, hogy le kellene zavarni azt is októberben, de nem. Majd tavasszal, ezt most ki kell hevernem. 

Folytatom a nagyobb lélegzetű takarítást apránként, így október közepéig minden csilli-villi lesz, nem kell ablakokat pucolni karácsony előtt, csak a dekorációt kirakni november végén. 

Ez a terv, aztán majd meglátjuk, mindenesetre október végén megyünk Fonyódra. 

  

Viszontagságaink

Na jó, ez azért túlzás, mert épp festik a hálószobát, és pont így terveztem, de valahogy mégis hirtelen jött.

Nyígok már ezen augusztus óta, hogy legalább ezt csináljuk meg, fogjunk végre bele a felújításba, mert nagyon-nagyon régen költöztünk ide, és azóta nem volt festve. Idénre, kóstolóként, a hálószoba festését terveztem be, és azért azt, mert az a legcsúnyább. A színt még a fiúk választották (kék), és ez már kifakult, ronda, utálom. Most brutál zöld lesz, mert Belamiék új lakásában nagyon megtetszett az egyik szoba színe mindkettőnknek, és talán Charlie is jobbakat alszik majd a hálóban így, mert a mai napig nem sikerült megbarátkoznia az ágyunk átköltöztetésével. (AI szerint ez lesz az eredmény a végén.)

Szóval gyűjtöttem az erőt, hogy szóljak a házban lévő festő srácnak, hogy beleférünk e még az őszbe. 

Valahol mélyen már elengedtem ezt, mert biztos voltam benne, hogy nincs már szabad kapacitása. 

Aztán szerdán beszéltünk, hogy neki még csütörtökön van egy nap, ami alatt befejezi az épp futó projektet, aztán a következő előtt lenne egy-két napja, oda beleférne ez. Magyarul tegnap ki kellett ürítenem a hálót, hogy ma tudjon kezdeni. Azért a kis autisztikus énem kardjába dőlt, de már mindegy, tegnap feje tetejére állítottam az egész lakást, hogy mindent kihordjak, ma meg a konyhában dolgozok a gépen, meg telefonálgatok. 

Amúgy régen írtam, mert van most olyan, amiről nincs kedvem. 

Talán majd utólag. Mert reményeim szerint megoldjuk. 

Hogy most ettől, vagy úgy általában is, de kicsit leapadt a lelkesedésem mindenben.

A munkahelyen rengeteg képzésen vagyok túl, ami a pontok miatt kell, de amúgy meg pont lelassította a tényleges munkát, főleg, hogy előtte meg szabadságon voltam több, mint két hétig. 

Nagyon-nagyon nem tudtam lelkesedni a körbeüléstől, meg azoktól a kérdésektől, hogy hogyan érzem magam, hogy érkeztem a képzésre, mert legszívesebben sikítottam volna, hogy hagyjon engem mindenki a p.csába a dolgomat csinálni, ne kelljen már megint a munka nehézségeiről értekezni, mert kisűl az agyam a témától. Marhára elegem van már ebből, azt szeretném látni, hogy végre valami változik is, nemcsak a beszélgetés van fölötte. Komolyan, ez megy húsz!!! éve, mióta ebben dolgozok, de csak a lefelé menetelés ment eddig, meg tizekilenc óta (mióta itt dolgozok), évente minimum kétszer leíratták velünk, hogy milyen változások kellenek, aztán semmi nem történt. Logikus, hogy nem tudok már őszinte mosollyal századszor is erről témázni. 

Közben mindig van a csoportban olyan, aki haláli lelkesedéssel képes hosszan erről beszélni, kb. úgy, mintha nem mindannyian ebben lennénk minden nap. Én nem is értem, Szerelmes a saját hangjába? Ehh! Mondom, hogy nyűgös vagyok.

Ha meg arra gondoltam, hogy mi újat hozok be a szabadidőmbe, akkor megint sírni támadt kedvem.

Nem, amikor ennyire nem érzem a kontrollt a kezemben, akkor kapaszkodok a megszokásaimba, megfelel a futópad, meg Bíró Ica is, csak ne kelljen elmennem még ezért is itthonról. 

A legjobban az olvasás nyugtat meg, alig várom, hogy esténként ágyba bújjak az aktuális történettel, és belefeledkezve olvassak, míg le nem ragad a szemem. 

Most meg...

Hát nem ezen a héten fogom visszavenni a kontrollt a kezembe, ülök itt a kupi tetején, a konyhába szorultam ki dolgozni, és azt sem tudom, hogy este hol alszunk, mert a nappali tele a háló cuccaival, de az ágy is. Majd valahogy kell csinálni annyi helyet, hogy le tudjunk feküdni. Ez nekem egy rémálom amúgy, de próbálom humorosra venni az egészet. Meg egyszer úgyis készen lesz ez is. Nem? 

Itt is van a szeptember

Ez a hét alapvetően laza, mégis olyan fáradt vagyok.

Eddig tornára is egyszer! tudtam rávenni magam, mióta hazajöttünk, és az új mozgással kapcsolatosan is annyit intéztem, hogy tetszik a reformer pilátes, de hétszentség, hogy annyit nem fizetek érte, a súlyzós edzésekhez meg nem tudok dönteni a személyi edző kapcsán, úgyhogy megbeszéltem magammal, hogy a jövő héten úgysem tudnék menni, ezért elnapolom a kérdést. Mellettem szóljon, hogy rögtön ezután fogtam neki tornázni itthon. 

Este tízkor már alig bírok ébren maradni, úgyhogy nem is szoktam erőltetni, és napközben is relaxálok fél órát, ha megtehetem. Szóval az alvókámmal nincs gond, de azért nem kellene átaludni az életemet. 

(Kelsem Eng)

Allergia.

Tavaly nagyon csúnyán belemásztam pont Belamiék esküvője környékén, az erősebb gyógyszertől meg rosszul voltam. Lobelin ekkor ajánlott egy Avamys nevű orrsprayt, amit szeptemberben fel is írattam, ki is váltottam, de végül nem bontottam fel, mert már az allergiás időszakom végén jártam. 

Most augusztus legelején éreztem, hogy kezdődik a "móka", úgyhogy hsználni kezdtem a sprayt, és láss csodát, működik. Egyszer sem volt allergiás napom, amikor taknyom-nyálam egyben, éjszaka nyitott ablaknál tudok aludni, nincs eldugulva az orrom, tényleg teljesen tünetmentes vagyok. Hurrá! Köszi Lobelin innen is!

Képzeljétek!

Vackor Mici felénk járt múlt szombaton, és találkoztunk. Az ő ötlete volt, és én nagyon megörültem neki. Kicsit féltem, hogy olyannak lát e, mint amiért felvetette a kávézást, de nagyon jól éreztük magunkat szerintem. Pont olyan humoros, optimista, kedves, helyes csaj, mint ahogyan nekem lejött a blogjából. Kár, hogy nem itt lakik. 

Szeptember.

Már évek óta nem nagyon jutott eszembe, hogy nyígjak a régi szeptemberekért. Amikor a fiúknak indult a suli, és az első napokban egy pohár bor mellett fedtem a könyveiket, Charlie meg írta a vinyettákat. Aztán még rohangáltam ezért-azért a papír írószerbe, meg mentünk az első szülői értekezletre, stb.. Szóval jó ez, hogy semmi különös nincs szeptember elején, de azért hiányzik. Egy kicsit.

Szabadság vége

A nyaralásnak vége, és ma már a szabadságnak is.

Szerdán este értünk haza, felpakoltunk, egy mosást indítottam is, aztán csütörtökön nagyjából egész nap ment a mosógép, valami hihetetlen sok szennyes tud összegyűlni tíz nap alatt. A nyaralás utolsó napján eszembe is jutott A két Lotti regényből az a kifejezés, hogy "leapadtak a fehérnemű halmok", vagy valami hasonló, mert szó szerint nem biztos, hogy így van. 

Tegnap délután Unot is megnéztük.

Jaj! Továbbra is el vagyok bűvölve tőle, sőt, egyre jobban, nem tudom ezt szavakkal igazán kifejezni, megfogni. Az biztos, hogy ő is egy lottó ötös nekünk  minden szempontból, valahogy sikerült úgy összeörökölnie a tulajdonságait, hogy azonnal rajongó üzemmódba kerülök, ahogy meglátom. 

A szeme... Az egy dolog, hogy még mindig kék, és nekem gyengém a kék szem, de olyan vesébe látó a tekintete, mintha mindent tudna, mindent látna.