Blogvember, november 23.

Ma ilyen megúszós bejegyzés lesz, mert nagyon kevés időm van.

Reggel óta pörgök, úgy terveztem, hogy letudom a főzést holnapra is, meg porszívóztam, meg mostam. Vasárnap pihenni szeretnék majd valóban.

Még elszaladok egy kisebb ajándékért az ünnepeltnek, aztán lassan lehet készülődni.

Az én tempómban az nem kevés idő. 

Blogvember, november 9.

Azt hiszem, lett egy házonkívüli edzésem, a tánc.

Kicsit féltem, hogy ez valami olyasmi, mint mikor Soma Mamagésáék átadják magukat a zenének. Félre ne értse senki! Semmi bajom velük, egyszerűen nekem az bőven kívül esik a komfortzónámon, és én teljesen mást kerestem. 

Itt már úgy kezdődött a bemelegítés, hogy irányítottan, de táncoltunk. Izületről izületre haladtunk, minden izomcsoportot szépen átmozgattunk. Utána párokban tükröst játszottunk. Én egy fiatal lánnyal voltam párban, akiről egyből lejött, hogy komolyan foglalkozik a tánccal, természetesen azt kértem, hogy én lehessek a tükör, ő vezessen. Persze a végére már szinte felváltva mentek az instrukciók, valahogy ő is levette, hogy én merre haladnék, és úgy mozgott. Borzasztóan kellett koncentrálnom, de nagyon-nagyon élveztem. Utána egy mini koreográfiát tanultunk be, és azt vettük lépésról lépésre. Nagyon hasznos volt, hogy genetikailag hajlékony vagyok, és laza a csipőm, de az nehezen megy, hogy magamtól gyorsan megjegyezzem a lépéskombinációkat. Szerencsére semmiféle elvárás nincs, mindenki csinálja a saját ütemében, az okatató folyamatosan mutat jó kis praktikákat, ha valami nehezebben megy. Például a csipő előretolása sokaknak nem ment, úgyhogy falnál és a földön fekve is próbált rávezetni mindenkit, bár nekem ez pont nagyon ment.

Nem éreztem, hogy mennyire elfáradtam, csak mikor már hazafelé jöttem gyalog, akkor eszméltem rá, hogy minden izmom sajog, de olyan jólesően, ahogyan nyújtás után tud. 

Ez a stúdió egy szórakozóhely fölött van.

Jó pár éve voltunk ott a barátnőkkel egyszer, de azt sem tudtam, hogy működik e még. És igen, mert mikor megindultam hazafelé sportcipőben és sporttáskával a vállamon, már dohányoztak a bejárat előtt a fiatalok, és érkeztek csiniben a lányok, pedig még csak este nyolc volt. Azért nagyon büszke voltam magamra, hogy negyvenkilenc évesen este nyolckor egy táncstúdióból röppenek épp ki, és nem egy füstös szórakozóhelyre tartok épp be. Mert a tánc vonzott mindig is a szórakozóhelyekre (régen), de ez az alternatíva sokkal, de sokkal jobban tetszik nekem.  

Ma meg a szokásos körök.

A reggeli imádott rutinunk után heti bevásárlás, utána én Mórral csatangoltam egy nagyot a gyönyörű időben, Charlienak meg dolga volt, úgyhogy kb. egyszerre értünk haza és fogtunk az ebédhez. Gyors töltött gomba és rizottó volt a menü, csak épp Charlie kitalálta, hogy halat is süt. No, az most nagyon nem jött össze, szétment az egész, jó büdös is lett tőle, meg takaríthattam utána. Mindegy, az eredeti elképzelés nagyon jól sikerült, csak a hal nem kellett volna. 

További esti program.

Pihenés. 

Kelünk, fekszünk szombat

Nagyon álmosító ez a nap.

Még Mórci is csak fekszik, hol itt, hol ott. 

Levittem délben (is) szükségleteket intézni, és épp zuhogott, úgyhogy egy darabig csak állt az eresz alatt, és ki sem akart menni, annyira nem volt kedve összevizezni a bundáját. Úrigyerek ez, még a lábmosást is szereti, nyújtaj a lábait egyenként, hogy dörgöljem szárazra az illatos törölközőjével. 

Nálam ugyanez, meg Charlienál is.

Aludtunk egyet a reggeli szeánsz után (Mór séta, etetés, mi reggelink, kávézás), meg ebéd után is. 

Kismacsó elment edzeni, de ő is aludt előtte egy csomót. Szerintem én is belekezdek valami itthoni tornába mindjárt, mert ég a pofámról a bőr ennyi lustaságtól.

Annyi hasznos tevékenység azért volt, hogy bevásároltunk a holnapi szülinapozáshoz.

Belami hétfőn lesz 26 éves, de holnap tudjuk megtartani. Csinálok egy Dahlt (indiai vöröslencse-leves), meg még steak burgonyát csirke gyrosszal, salátával. A szülinapi torta málnás joghurt lesz.

Majd dekorálok is egy kicsit, hogy meglegyen a hangulat. Kb. 13-14 óra között érkezik majd Belami és Iluska, mert nekik ma Szegeden van programjuk. Nagyon várom már, hogy együtt legyünk megint.  

Újra itthon

Nem állítom, hogy nem maradtam volna még szívesen.
Hiányozni fog a víz, a ráérős reggelek, hogy naptej - és tenger illatú vagyok, és fürdőzés után kiül a bőrömre a só.
A lemenő nap színei (ott valami gyönyörű), a szabadban elköltött vacsorák, miközben rálátunk a tengerre.

Persze megvolt ennek a pár napnak az árnyoldala is, mert mintha a sós tengervíz kitisztított volna egyéb csatornákat is: felgyülemlett frusztrációk távoztak hangosan, de legalább tanultunk belőle valamit. Legalábbis remélem.

Lelazulva, békésen értünk haza, jó lenne így maradni sokáig.

Életmódi, egyebek

Jó, a flow továbbra is megvan.
Pénteken nem mentem dolgozni, viszont felkeltem, ahogyan szoktam, és átmentem tornázni. (Ügyes, cukrot neki!)
Ezzel összejött a négy alkalom, ahogyan terveztem. Volt kétszer felsőtest, kétszer láb.

Talán szerdán volt, hogy ráugrottam reggel a mérlegre, és csalódottan láttam, hogy egy huncut dekával sem vagyok kevesebb, mint január elején, de úgy döntöttem, hogy nem érdekel.
Rengeteget mozgok, mert a négy edzésen kívül naponta sétálok egy órát, és hétköznaponként elég sokat mocorgok napközben is a munkámból kifolyólag.
Evésben az inzulinrezisztenciások étrendjét követem továbbra is: nem eszek 160 grammnál több szénhidrátot, azt is megfelelően elosztva, ügyelve a gyorsan - és lassan felszívódó szénhidrátok arányára.
Kalóriát eddig saccperkábé' számoltam, de őszintén szólva ezen nem is szeretnék változtatni, mert a jóízű evés -szerintem- fontos, ráadásul a túl sok megvonás elkedvetlenedést okoz, amit semmiképp nem szeretnék.
Az lenne jó, ha ez az egész életmóddá változna, és nem csak kúraszerűen csinálnám. Na jó, lehet, hogy nem fogok tudni mindig ennyiszer elmenni edzeni, de összességében, így negyven felett, már nem engedhetem meg magamnak, hogy csücsükéljek a fenekemen, és csak! terveim legyenek, hanem kőkeményen csinálni kell.
Szóval én most a látszólagos eredménytelenségtől dacos lettem, hogy "csakazértis", meg annál jobban nyomom, csinálom, de azért azt meg ki kell mondani, hogy rengeteget számít az, hogy már nem harmincvalahány -, hanem negyvenegy éves múltam, és pár éve ennyitől pörögtek lefelé a kilók, most meg nem.
Mindegy, annyira azért nem vagyok elhízva, hogy a kardomba dőljek, és legalább minden napom úgy indul, hogy MINDENT megtettem az egészségemért. Jó érzés ez, na.

Persze nekem is vannak napok, mikor szívesen kihagynám az edzést, de olyankor a legjobb utána.
Egyik este Kismacsóval kitárgyaltuk, hogy ez azért van, mert olyankor az ember kicsit átlépi a saját árnyékát, és ettől szárnyakat kap.
Amúgy is nagyon örülök annak, hogy Kismacsóval lett egy új közös témánk: az edzés. Mindig kérdezget, hogy milyen gyakorlatokat csinálok, hogy osztom be az edzést, ilyenek.
Ő harcművészeti edzéseken kívül jár "gyúrni" is, szóval érintett a témában, és szeret erről beszélgetni. Mivel nem egy beszédes fajta amúgy, így boldog vagyok, hogy van egy újabb közös pont. És szerintem büszke rám, az erőfeszítéseimre. Nem mondja ki, de valahogy érzem. ❤

Aztán tegnap délután volt a kávézás a régi munkatársaimmal.
Továbbra is nagyon jó kis találkák ezek, remélem soha nem maradunk el egymás mellől.

Mára pedig rengeteg tervem van. Itthon.
Szeretnék ágyneműt húzni, takarítani, szalonnás sütőtök levest csinálni, palacsintát sütni a fiúknak.
Lassan neki kellene fogni. 💃

    

Pletyi

Tegnap aztán jól nem csináltam semmit, már ami a takarítást, karácsonyi díszítést illeti. "Ej, ráérünk arra még!"

De jó volt. Nagyon kellett már.
Egyedül voltam itthon, olvasgattam, előző napról volt ebédem is, szóval csak úgy elvoltam, mint a befőtt.

Délután találkozó volt a lányokkal, ők ex munkatársak, minddel dolgoztam egykor.
Öten vagyunk, én szoktam összeszervezni a randikat, ami egyre nyűgösebben megy, és most kicsit elegem is lett belőle, úgyhogy önhatalmúlag leosztottam a feladatot az egyetlen igazoltan távol maradónak: legközelebb ő szervezi meg az összejövetelt. (Vele volt a legtöbb baj, mert nem válaszolt, úgy kellett újból ráírnom.)
Ettől meg is nyugodtam, és nagyon jól éreztem magam, 16 órától 21.40 óráig csicseregtünk folyamatosan.
Bevallottam nekik, hogy ahogyan öregszem, egyre jobban szeretem a pletykákat  az információkat, régen nem így volt.

Meg nekik meséltem, ami itt tegnap lemaradt, hogy a vártnál is korábban indul a projekt: elkezdek dolgozni egy másik lakásotthonban is, aminek a vezetése jövőre az enyém lehet.
Úgy volt, hogy januártól járok majd át, de csütörtökön szólt Margó, hogy jövő héttől már egy-két napokat ott kellene tölteni. Én határozom meg, hogy melyik napokat, nyilván egyeztetek Margóval, hogy mikor van kevesebb meló nálunk.
Margó tök aranyos volt, mert mondta, hogy már teljes időben akartak vinni, de ő mondta, hogy ne már, szüksége van a segítségemre. Nekem meg jobb így: fokozatosan, mert túl sok a változás az elmúlt hónapokban.
Ami számomra a legnehezebbnek ígérkezik, hogy megint új gyerekek között leszek, ráadásul ezek a lányok első ránézésre -nem is tudom hogy írjam szépen- durvábbak.
Én azon a bizonyos kiránduláson annyi rosszindulatot láttam rajtuk, hogy tartok tőlük. Ugyanis a tömény rosszindulattal nem tudok mit kezdeni, bármi mást jobban tolerálok, mint ezt a tulajdonságot.
A papíroktól, számláktól, nyilvántartásoktól, egyebektől nem félek, mert meg fogom tanulni, egy részét már ismerem és használom is.
A legszűzebb terep a pénzzel kapcsolatos dolgok, mert ezt csak megfigyelőként láttam nálunk, de itt csinálnom kell azt is. Megtanulom.

A gyerekek.
Abban reménykedek, hogy bennük is meg fogom találni a jót, az értékeket, és rájuk tudok hangolódni. Nem hiszem, hogy annyira elvetemültek lennének, hogy ne tudnék közel férkőzni hozzájuk valamennyire. Szerintem csak idő kérdése, az meg van bőven.
Az ottani nevelő, aki nyugdíjba megy, egy teljesen más típus, mint Margó, azt hiszem a másik véglet: poroszos, szigorú. Margó nagyon anyáskodó, ölelgető, meleg személyiség, szerintem én valahol kettőjük között helyezkedek el.
Én továbbra is kerülöm a nagyon szoros testi kontaktust, nem tudok hiteles lenni benne. Szoktam hozzájuk érni, és nem zavar már, ha a nyakamba ugranak, vagy az ölembe ülnek, de nem jellemző. Erről több soron beszéltem a pszichológusunkkal, aki megnyugtatott, ettől még jó nevelő vagyok. Látja, hogy figyelek a lányokra, nagyon jelen vagyok, ha beszélnek velem, és keresik a társaságomat, mert érzik az elfogadást. Szerinte ne erőltessem azt, ami nem én vagyok, mert a gyerekek úgyis megérzik.
Ez van. Én a férjemet, és a két fiamat tudom (és szoktam) teljesen spontán ölelgetni, szeretgetni, mert nekem ez annyira bensőséges dolog, hogy nem tudom kiterjeszteni csak ha iszok.
Meg aztán Zsuzsa (legyen ez a neve a nyugdíjba készülő kollégának) szigorúsága után én nagyon megengedő, meleg attitűdnek fogok számítani ott, hátha ez is segít.
Meglátjuk mondta a vak.

Na megyek, mert ez a délelőtt is szalad, én meg csak üldögélek itt hálóingben, és püfölöm a gépet. (Charlie suliban, Belami Széphajúnál, Kismacsó versenyen, de estére talán mindenki hazaér.) Főzni kellene valamit, megpucolni egy-két ablakot, hogy haladjak. Ilyenek.

Frontérzékenyen

Azok a napok vannak, mikor szörnyen öregesnek érzem magam minden szempontból.
Sajnos úgy néz ki, hogy érzékeny vagyok a frontokra, a vérnyomásom a béka segge alatt.
Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy ilyen kilencvenhat/ötvevalahányakat produkálok, ami miatt nem csoda, hogy hálni jár belém a lélek.
Komolyan, olyan néha, mintha víz alól nézném a kinti történéseket, le vagyok lassulva értelmileg és érzelmileg is.
Nincs rosszkedvem, csak aludnék egyfolytában, esetleg éjjel lennék fent valamennyit, mert azért ez maradt: bagoly vagyok.

Tegnap mindenki nagyon azon dolgozott, hogy felidegesítsen, de valahogy sehogy sem sikerült, pedig máskor kevesebbért is robbanok.
Reggel Charlie szívta a véremet holmi céges pólók miatt, amiből egy sem volt tiszta, és hiába magyaráztam, hogy lassan száradnak a ruhák most, nem tudok minden nap mosni, csak fújta a magáét.
Aztán szívességből elvittem másik lakásotthonból egy fiút a szájsebészetre, ahol négyszemközt leb.szott az orvos, hogy büdös a gyerek, és a fogai olyan állapotban vannak, hogy pár év múlva egy sem lesz neki. (Tizenhat éves.)
Kedvesen próbáltam elmagyarázni, hogy nagyjából semmi közöm a gyerekhez, csak én hoztam, és minden lehetősége megvan a tisztálkodásra, szájápolásra, de senki nem kényszerítheti ezekre, maximum megkérheti a gyakoribb művelésükre. Ráadásul a családban elkövetett hiányos táplálkozásáról ugyancsak nem tehetünk, mert nyilván nem sok kálciumhoz és egyebekhez jutott a szakellátása előtt.
Mondtam mindezt kókuszos illatosan, fényes, tiszta hajjal, egészséges mosollyal, senki nem mondhatja, hogy nem járok jó példával elől.
Végül abban maradtunk, hogy tolmácsolom a kollégám felé az aggályait, és angyali szelídséggel elköszöntem tőle. (Máskor valószínűleg elküldtem volna az anyjába, és megkértem volna, hogy foglalkozzon a saját dolgával, azaz húzza, tömje, mitomén'? a rossz fogakat, ne pofázzon más dolgába.)

A saját munkahelyemen a lányok meg vannak zizzenve pár napja, úgyhogy mikor beértem, olyanokat hallottam a gyermekfelügyelőktől vissza, hogy egy percre felszaladt bennem a pumpa.
Aztán kezdtem összerakni, hogy a történetben sántít valami, azaz vannak itt egyéb intrikák is, úgyhogy hagytam a fenébe az egészet.
Az van, hogy elhatároztam, semmilyen másod-, meg harmadkézből hallott információval nem vagyok hajlandó foglalkozni, csak azzal, amit nekem mondanak közvetlenül. Sok idegeskedést, meg bosszankodást meg lehet így spórolni.

Továbbra is áll, hogy vannak napok, mikor nem értem mit keresek a jelenlegi munkahelyemen, más napokon meg soha nem szeretnék mást csinálni, mint ezt.
Az biztos, hogy mégiscsak szeretném kipróbálni, hogy egyedül vezetek egy otthont (ennek időpontja egyre közeleg), tovább még nem gondoltam ezt az egészet.
Az viszont tuti, hogy a váltást nem bántam meg, és ez most azért jutott az eszembe, mert múlt pénteken ezt kérdezték tőlem, és nagyon meglepődtem, hogy erre opcióként gondolt az ismerősöm.
Megbánni? Ugyan! Az már kifulladt nekem, ez még nem.

Ma is "dolgoztam" délelőtt, mert elvittük moziba a lányokat, jött velünk Charlie is, úgyhogy na, ki lehetett bírni.
Utána siettünk haza, mert kötelező vízóra csere, és várjuk azóta is a hülye szerelőt.
Remélem meg sem próbál holnap jönni, mert rövid úton kinyírom, még egy napomat nem fog szétsz.rni. Nahát.  

Szépséges hétvége

El sem akartam hinni reggel, hogy süt a nap, és nincs homály egész nap.
Mondjuk ehhez képest eddig bent voltam a lakásban, és megválaszoltam egy csomó elmaradt levelet, képeket küldtem át, és próbáltam áttetetni a munkahelyi halloween buli időpontját, mert nekem akkor pont színház, és egyiket sem szeretném kihagyni (főleg, hogy évek óta szeretnék beöltözni valami rémségnek).
Aztán mostam is, meg takarítottam egyet, lassan indulnom kell Anyuhoz, mert kozmetikust igényel, és hát neki ingyen dolgozok, így nyilván én vagyok a befutó nála.

Charlie suliban, Kismacsó mindjárt indul edzésre, Belami meg Széphajúnál van az albérletben.
Vele most épp fordítva lesz minden, mert a következő gyakorlata itt van a helyi kórházban, szóval vasárnaptól itthon lesz egy hétig hétköznap is. Halleluja!

Vasárnap lesz zozózás, aztán valamilyen sütit készülök sütni, mert Belami névnapját még meg sem ünnepeltük rendesen, a hét közepén volt amúgy.
Itthon lesz majd mindenki, a lakás úszni fog a finom süti illatban, már alig várom.
Legyen nektek is szép hétvégétek! <3

Szombaton kezdődött,

hogy egyszerűen elromlott a kedvem.
Igazából nem történt semmi különös, valószínűleg a hormonjaim szórakoznak, de durva.

Szombaton déltől este nyolcig voltam dolgozni.
Reggel aludhattam sokáig, aztán sütöttem csirkecombot, Charlie meg kivitt a buszhoz.
Semmi kedvem nem volt az egészhez, és szerintem ez látszott is rajtam. Ezt kompenzálandó, szinte mindent megengedtem a lányoknak, úgyhogy palacsintát sütöttünk közösen, hagytam, hogy egyenesen a szájukba nyomják a tejszínhabot, odaadtam a szülinapra szánt lufikat, mert azt kunyerálták. Mondjuk ezzel megoldottam a foglalkoztatásukat legalább egy órára, mert visítozva, hangosan nevetve dobálták a lufikat egymásnak, a végén már én is beszálltam.

Charlienak nem kellett dolgoznia, úgyhogy ő horgászni ment, Kismacsónak meg suli nem volt, úgyhogy -szerintem- tök boldog volt, hogy övé a nap (és a lakás) nélkülünk.
Este nyolcra Charlie értem jött az otthonhoz, mert pont végzett a horgászattal, meg az eső is elkezdett esni.

Már egy ideje szeretném Charlienak megmutatni a munkahelyemet, meg a lányokat, de úgy döntöttünk, hogy ez nem a mostani szombat lesz.
Egyik részről sötét volt, ezzel együtt az épület olyan barátságtalannak tűnt, a lányok meg kezdtek megvadulni, fürdés közben rohangáltak ki a kapuhoz a fiúkhoz, ami ekkor már be volt zárva.
A fiúk csalogatták őket, ők meg könyörögtek hogy "Csak tíz percre Lulu néni!", de véget vetettem a dzsimburinak, a lányok bementek a meleg házba, a fiúk meg el a városba, vagy mit tudom én hová. Nem kellett ordibálni, vagy fenyegetőzni, csak egyszerűen, keményen nemet mondani, alátámasztva azzal, hogy a kimenőjük így is hosszabb volt azzal a tíz perccel, punktum.
Szóval, mire Charlie odaért a lányok már hálóingben voltak, az egész helyzet nem volt vendég fogadására alkalmas.
Aztán meg az is van, hogy féltem kicsit Charliet a lányoktól. Úgy értve, hogy esetleg megbántják, vagy beszólnak neki, mert rém furcsák tudnak lenni idegenekkel. (Emlékszem, mikor először mentem, és elbeszéltek a fejem felett arról, hogy ők úgyis az előző nevelőt fogják szeretni, és utálják az új embereket.)
Így megvárt az autóban a sarkon, úgyhogy este fél kilenckor együtt értünk haza. A szombat ennyi is volt.

Vasárnap.
Még depisebb nap, menetrendszerűen összeveszés Charlieval, valahogy a vasárnapok mostanában így alakulnak.
Szerintem tegnap neki is sz.r volt a kedve, mondjuk mondta is.
Így a nap az evésre összpontosult, nagyon-nagyon finom volt a sütőtök leves, a cékla steak burgonyával összesütve, meg hozzá a sült csirke.
Délután meg palacsintát sütöttünk, mert Charlie megkívánta, mikor meséltem neki az előző napról.
Estére meg már attól fordultunk be, hogy ennyit ettünk, mozgás meg nulla.

Ma szabin vagyok.
Össze kell kaparnom magam, mert ez így borzalmas.
Lesz mindjárt terápiás takarítás, már szellőzik a lakás, gyújtottam rózsás füstölőt, senki nincs itthon, hogy nyavalyogjon az erős illat miatt.
Megcsinálom a szemöldökömet, befestem a szempillámat.
Délután elsétálok a szénhidrátcsökkentett kenyerünkért (muhaha a tegnapi nap után), közben turizni is beugrok.
Estére meg van három mozijegyünk "A lány a vonaton"-ra, jön Kismacsó is velünk.

Belami meg Apuéknál van egy hétig Pesten, mert a Korányiban van gyakorlaton.
Szombaton előadást tartott, hát milyen komoly már ez? :-)

Na megyek, és összekapirgálom magam végre.

Mielőtt megismertelek

Zozózás részemről lefújva, tényleg félek, hogy lefertőzöm.
Igazából jót aludtam (hulla fáradtan nem nagy teljesítmény), de ahányszor megébredtem, annyiszor köhögtem valami rettenet csúnyán, ugatva.

Pedig tegnap este rumos, citromos, mézes és forró teával kúrálgattam magam, beburkolóztam a puha meleg köntösömbe, a lábamra vastag zoknit húztam.
Charlie meccset nézett, én meg bevackolódtam a gép elé, és megnéztem a "Mielőtt megismertelek" című kissé szirupos, de némileg elgondolkodtató filmet. Picit megkönnyeztem, de abszolút így gondolom: igenis van jogunk úgy dönteni, hogy nem csináljuk végig az életet. Még másért sem. Egyszerűen magunkért nem.
Nyilván ez nem minden körülmények között áll, de van olyan, amikor igen.

Így Charlie most egyedül ment el megnézni Zoét, elvitte az apróságokat, amiket tegnap vettünk neki. Sajnálom, hogy nem lehetek ott, nem puszilgathatom agyon, de majd legközelebb.
Gondoltam a maszkra, de még azzal sem lehettem volna túl közel hozzá, meg szerintem megijedt volna tőlem, és azt sem szerettem volna.
Holnap viszont viszek egy szájmaszkot Mamához, neki sem hiányzik a nyavalyám, de ő talán nem ijed el tőlem.

Közben összerántottam kicsit a lakást, mostam, még lehet, hogy a hajfestést is megejtem ma.
Összességében nem vagyok olyan rosszul, mint ahogyan a köhögésem és hörgésem hangzik, kicsit félek is, hogy a java még hátra van.  

Így volt a hétvége + ma

Az történt, hogy szombaton is dolgoztam, ráadásul nem túl röviden: reggel hét óra körül mentem el, és majdnem 12 órával később értem haza.
A szombati nap külön megérne egy posztot a maga nemében, mindenesetre összefüggéseket és hasonlóságokat véltem felfedezni a gyerekek viselkedése, meg az ország közhangulata között, tanulságos.

Ez egy kirándulás volt egyszerre több otthonnak, nagyszerű alkalom, hogy megismerjek egyéb gyerekeket és dolgozókat egy füst alatt.
Mondjuk olyan is volt, hogy napszemüvegben, farmerdzsekiben, hátizsákkal ültem a buszon a lányaink között, és egy másik otthon fiú lakója kikezdett velem. Olyan igazi felnőttes módon: elkezdte finoman rugdosni az edzőcipőmet, ahogy harangoztam a lábammal ültömben.
Levettem a napszemüvegemet, keményen a szeme közé néztem, és azt mondtam: -Nana!
Erre abbahagyta, szerintem leesett neki, hogy dolgozó vagyok, de az is lehet, hogy a visszafojtott nevetéstől nem tudta tovább csinálni, nem tudom.

Tegnap itthon voltunk.
A fiúk is hazaszivárogtak a barátnőktől, még előtte kedélyesen összevesztünk Charlieval. A téma: mi legyen az ebéd, és ki főzzön?
Jó későn indultunk el bevásárolni, mert az egyik öcsém egész délelőtt nálunk volt, beszélgettünk.
Nem néztük az időt, úgyhogy mikor elment, frusztráltak lettünk, hogy mindjárt dél, és még vásárolni sem voltunk, szóval várható volt, hogy összeugrunk (persze csak verbálisan).
Vásárlás közben megbékéltünk, úgyhogy a főzést ötven perc alatt közösen összehoztuk, volt gulyásleves, meg vajas-sajtos makaróni, oszt jóvan'.
Délután azért összedobtam egy almás zabpelyhes sütit is, meg beültem a fiúk közé beszélgetni, jól telt a délután.
Aztán Belamit kivittük az állomásra, mert ment vissza az egyetemre.

Ma elvileg nem dolgozok.
Gyakorlatilag meg igen, de hagyjuk.
A lényeg, hogy a takarítás is megvan, épp megittam a kávémat, úgyhogy most elmegyek turizni. Már igazán rám fér.

  

Jó éjt!

Pont így képzeltem ezt a mai napot.
Reggel sokáig aludtunk, először én ébredtem 8.30 körül.
Kimentem a konyhába reggelizni, kávézni, majd hamarosan megjelent Kismacsó.
Kakaót kért, meg evett is, és pont végzett, mire Belami kidugta az orrát a szobából.
Ő csak kakaót kért, és a borzas feje egy német könyvbe mélyedt, mert most ez az új mániája, hogy ő legalább olyan jól megtanul németül, mint ahogy angolul. (Mintha nem lenne épp elég dolga így is.)
Beszélni vágyik ezen a nyelven is, a német logikáját keresi. Szerinte aki a magyar logikát erőlteti rá más nyelvre, az soha nem tanul meg jól az adott nyelven.
Ezért szövegeket olvas, kifejezéseket tanul, a nyelvtani részt letudta a gimiben, azzal láthatóan nem törődik tovább.
Halálosan irigylem, úgyhogy egy ideje a bakancslistámon van a nyelvtanulás.

Aztán Belami elment az ócskapiacra (másik mánia, ezt tőlem örökölte), Kismacsó belebújt a számítógépjébe, én meg leszaladtam egy ex kollégám elé, aki receptet hozott nekem Letroxra.
Kicsit pletyiztünk, megint megerősített abban, hogy ideje volt váltani.

Majd "főztem" ebédet, azaz rendeltem pizzát.
A fiúk jó ötletnek tartották, nekem meg kényelmes volt.
Alig fejeztük be az evést, jött Anyu sminkelni. Egy meglepetés buliba mentek vidékre, ahová engem is meghívtak, de mivel ők ott is alszanak, inkább nem mentem. Ha hazajöttek volna este, akkor elmentem volna velük, de így, ráadásul Charlie nélkül, inkább nem.

Belami elment Széphajúhoz, mi meg Kismacsóval sziesztáztunk egyet, aztán elmentünk shoppingolni gyalog. Jó gyorsan mentünk, illetve csak én, mert én hármat lépek, míg Kismacsó egyet.
Útközben a verekedés lélektanáról tartott nekem kiselőadást, igazán érdekes volt. Főleg, mikor gyakorlatban is tanulmányozhattuk a dolgot, mert épp előttünk egy sovány cigány nő csépelni kezdett a lábáról levetett papuccsal egy pasit. Néztünk, mint a Mónika showban.

Mivel estére Kismacsó is elpályázott Kisszőkéhez, szépítkezésbe fogtam.
Megcsináltam és befestettem a szemöldökömet, meg a szempillámat. Körmöt lakkoztam, ilyenek. Legalább most nem Charlie előtt, nehogy nőjön a kiábrándulási faktor. Legyek titokzatos, vagy mi.

Azt hiszem elteszem most már magam holnapra.
Jó éjt!

Ez egy kuckózós nap

Mi van itt most?!
Az biztos, hogy én ma ki nem mozdulok a lakásból, ha továbbra is így zuhog. Végül is éhen nem fogok veszni, kávéból be van tárazva, úgyhogy bekuckózós napot tartok.

Féltem az estétől egyedül, de csont nélkül csúszott.
Felhívott egy barátnőm, azzal kb. két órát dumáltunk telefonon, egy óra elteltével meg kellett szakítani a beszélgetést, és újra tárcsáznia, hogy ingyen menjen.
Előtte, utána chaten is nyomtam egyszerre három emberrel, mert a régi munkahelyemen (a mostani munkám az új, a legújabb meg az, ami lehet, hogy lesz) iszonyat fejlemények vannak/lesznek, de ez sem publikus még.
Beszéltem Charlieval (ott már akkor esett) és a fiúkkal, akik szerencsésen megérkeztek az apai nagyanyjukhoz.
Aztán fürdés, olvasgatás, és beájultam.

Reggel meg felültem az ágyban, és picit meredtem magam elé, ahogy szoktam. Ilyenkor kapcsolnak be a kis processzorok a fejemben, frissülnek a programok, ilyenek.
Szóval azon gondolkodtam, hogy megint pár nap alatt annyi minden történt velem, ami hónapokra elég lenne, de nekem az egész életem ilyen: ugyanis velem mindig történik valami.

Visszagondolok a kezdetekre, ameddig vissza tudok egyáltalán emlékezni, és már akkor is.
Sajnos még emlékszem a szüleim házasságának a végére, hát persze, hogy arra, és nem az elejére.
Az ebből következő nehézségeimre, a kamaszkoromra.
A gimnáziumra, az első férjemre, a gyerekek születésére, a válásomra, az azt követő nehéz évekre, az új házasságomra és annak problémájára.

Minden, de minden fontos állomás tele volt bonyodalmakkal, és soha nem én generáltam őket (legalábbis azt hiszem).
Egyszerűen csak jönnek, én meg próbálom kihozni belőle a legjobbat.
Nyilván nem vagyok ezzel egyedül a világon, de hát ez az én életem, én ezt tudom átérezni a legjobban.

Lassan megszokom, hogy nekem minden bonyolult és kacskaringós.
Igazából abban reménykedem, ha ezt elfogadom, akkor egyszerre megoldódik minden, és onnantól nem lesznek bonyodalmak, meg kacskaringók. (Ó én kis naiv!)
Bár, ahogy magamat ismerem, akkor meg már hiányozna.

Mindegy, megyek olvasni, "semmit csinálni". :-)

(Emmy Cicierega)

A hormonok természete, avagy a hétvége ilyen nézőpontból

Ha tegnap éjjel keveredtem volna ide posztot írni, akkor nagyon gyászosra sikeredett volna.

Már szombaton este is éreztem, hogy "megrogyott a térdem", de akkor még inkább a melegre, meg a fáradtságra fogtam.
Tegnap azonban tök jó kis napot csaptunk Charlieval, miénk volt a világ, na jó a lakás, mert Belami még Angliában (ahonnan nincs kedve hazajönni), Kismacsó meg Egerben van az apai nagyanyjával, meg a kis barátnőjével: Kisszőkével.
Szóval jó sokáig aludtunk, aztán házon kívül ebédeltünk, jégkrémeztünk, filmet néztünk, tényleg csupa-csupa kikapcsoló program.

Talán a késő délutáni alvás nem volt jó ötlet, mindenesetre az éjszakám sz.r volt.
Forgolódtam, nem tudtam aludni, eluralkodott rajtam valamiféle pánik, az a szó volt az elmém kifeszített széles vásznára írva vérvörös betűkkel, hogy "MEGFENEKLETTÜNK".
Valahol legmélyen tudtam, hogy a hormonok erősítik fel bennem azokat az apró benyomásokat, amik egy sima, nem hormonbefolyásolt napon meg sem kottyantak volna.

Szombaton rosszul esett, hogy rengeteg ideig sminkeltem, hogy ne látsszon semmi, de közben meg mégis. Szóval a gonosz tükör megmutatta a valóságot, meg én azért a fényképeken is látom: öregszem.
Borzasztó, borzasztó érzés ez, és tudom, hogy koromhozképest' semmi baj, de akkor is fáj, és még nem tudok ezzel mit kezdeni, olyan messze állok a ráncaim büszkén viseléséhez, mint Makó Jeruzsálemhez.
A súlyommal sem vagyok kibékülve, illetve dühít, hogy volt egy állapot, amit hagytam elfajulni megint, majd most ugyanazzal az igyekezettel, amivel gyorsan ledobtam tíz kilót, a súlytartásig jutok, de nyilván ebbe is belejátszik a korom.

Aztán az esküvőn ott volt a sok rokon, akiknek sejtelmük sincs, hogy miért nincs közös gyerekünk Charlieval, csak azt látják, hogy nevelünk két nagy fiút, közös nincs.
Amíg Charlie tesójáéknak nem született meg Zozó, addig viszonylag jól agyon lehetett ezt hallgatni, de most, ahogy a kezemben volt, többen is célozgattak rá, hogy jól áll a kis csaj nekünk, meg hasonlók.
Na most, van a rokonságnak az a része, aki nem túl jóindulatú (és akkor még enyhén is fogalmaztam), az ő fejükből szinte kihallatszott, hogy "Szegény Charlie gyerek, jól bevásárolt ezzel a nővel, nevelheti más kölykét, ez meg már nem fog szülni neki, mert biztosan nincs kedve megint pelenkázni, szoptatni, stb..."
A másik része, meg simán csak nem érti az egészet, és hiszi, hogy csak egy kis biztatás kell, és mondja, majd ki is írja a fészes' kép alá, hogy milyen "jól áll nekem" a gyerek.
Sima hétköznapon mindez nekem már meg sem kottyan, mert egyszerűen a korom miatt (valami haszna azért mégis csak van) lesz.rom azt, hogy más mit gondol, főleg a ki sem mondott gondolatokkal nem vagyok hajlandó bíbelődni (mert lehet, hogy nincs is úgy), de amikor menszesz előtt vagyok... Na, az ki bír billenteni az egyensúlyomból.

Szóval szombaton este csak kicsin múlt, hogy ne kezdjek el hangosan sírni, és őrjöngeni az egész helyzettől, és még a két fiú sem volt ott, hogy legalább a jelenlétükbe belekapaszkodjak.
Így maradt az önuralom, ami elválaszt attól, hogy álltként létezzek.

Az a helyzet, hogy iszonyatos munka van abban is, hogy le tudtam tenni a védekezésnek azt a formáját, hogy elutasítsam a sógornőmet, a sógoromat és Zozót.
Eljutottam oda, hogy tényleg feltételek nélkül imádom ezt a kislányt, ami amúgy önmagában nem nehéz, mert Zozó egy tüneményes angyalka, ráadásul eszméletlenül hasonlít Charlie-ra (nyilván mert Charlie meg az öccse is nagyon hasonlítanak).
Zozó mindenkire vigyorog, aki szeretettel közelít felé, és én őszintén szeretem őt, úgyhogy el tudjátok képzelni, hogy mennyire zen állapot, ahogyan a gyönyörű kék szemeivel az én tekintetembe kapaszkodik. Ebben nincs helye, és nem is lesz soha semmilyen negatív érzésnek.

De tegnap éjjel elnéztem az alvó Charliet, és azt kérdeztem magamtól, hogy a önmagam iránt táplált bűntudat szét tud e kúrni egy kapcsolatot úgy, hogy nem látszik, hogy ez a konkrét ok, csak tünetek jönnek, amik nem jó irányba mutatnak?
Nyilván nem fogom itt boncolgatni a házasságomat, mert nem lenne korrekt Charlieval szemben, de higgyétek el, hogy ilyen kiélezett tudatállapotban az ember minden apróságot, és kevésbé apróságot számba vesz, és megfesti a sötét jövőt.

Aztán már végképp elborul az agy.
Elég csak a fiúk egyforma csíkos pulcsijára gondolni, amit a Mamáék aranylakodalmára vettem nekik, hogy csinosan jelenjünk meg mindhárman, mert akkor még egyedül voltunk mi hárman.
Kismacsót még én öltöztettem, megigazítottam a fehér ingük kihajtott nyakát, érzem a kezem alatt a puha kis bőrüket, a hajukat, és igen, hajnali kettőkor átmegyek a szobájukba, lefekszem az ágyukra, hogy beszívjam a párnájukból az illatukat. Mert ennyi marad lassan, és én bizonyos napokon nem tudok ezzel mit kezdeni, csak a fájdalmát érzem az elmúlt időknek.

Hogy mi van előttem?
Igen, tudom, hogy rengeteg minden még.    
Hamarosan nagyon is élvezni tudom a rengeteg szabadidőt, a lehetőséget egyéb dolgokra.
És elég jól ismerem magam ahhoz, hogy akkor is lenne valami nyűgöm, ha egy közös gyerek itt ugrálna most épp körülöttem.

Mert ilyen vagyok.
Meg vannak napok, mikor a kordában tartott "ilyenségem" kiszabadul a ketrecéből, mert a hormonok maguknál tartják a zár kulcsát. És ki is nyitják. Mert ez a természetük.

Tegnap kiakadt a cukiságmérő (átmeneti poszt)

Tegnap babáztunk megint, a cukisági faktor valahol a végtelenben fent, nem lehet kibírni, annyira édes ez a kislány.
Sokat fent volt, azon a kis cérnahangján gagyogott, mosolygott, és még két hónapos sincs. Imádom.
Azt meg külön élvezem, hogy én lehetek a jó fej kerianyu, aki kézben altat, meg cipelem az apró popót, mert az jó.
Szétolvadtam, mikor altatni kezdtem, és belekapaszkodott a pólóm nyakába, megkereste a tekintetem és mosolygott. Egyszerűen nem lehetett komolyan csinálni ezt az egészet, vigyorognom kellett folyamatosan, de legszívesebben hangosan nevettem volna, annyira jókedvű pillanatok voltak.
Úgy érzem, hogy mi Zoéval nagyon jóban vagyunk/leszünk. Összerezegtünk, vagy mi. Komolyan. :-)

Belami is bírta a kiscsajt. Hát nem tüneményesek így ketten? ;-)

Ilyenek vannak

Iszonyatosannagyon' vártam már, hogy péntek délután legyen, úgyhogy azóta jól nem is csinálok semmit, és rengeteget alszok. Jót, nyálcsorgatósakat.

Pénteken elmentek a fiúk az apjukhoz, Charlie a horgászfelszerelésével bajlódott, úgyhogy én meg letisztítottam az arcomat, majd feltettem egy ilyet, aztán beindítottam a tévén a Valdemar hagyaték című rémfilmet, és azt hittem, hogy aznap már semmi érdekes nem történik velem.

Aztán 20 óra körül megcsörrent a telefonom, és egy nagyon-nagyon régi ismerősöm hívott, akit még a főiskoláról ismerek, és az életem egyik legvadabb, legszertelenebb időszakában volt az életem része, és bármennyire is őszinte és kitárulkozó vagyok, sajnos nem mesélhetem el, hogy ez alatt pontosan mit értek. (Sorry!)
Igazából munka ügyben nem is őt kerestem meg, hanem egy másik főiskolai társamat, de a hír gyorsan jár, így vette a telefont, meg a fáradtságot, és megérdeklődte, hogy miafenevanmárvelemazelmúltévekben? Hát nem drága? :-)
22 órakor tettük le a telefont, mikor is rárévedt, hogy a három gyerekét még meg sem vacsoráztatta.
Én kicsit proaktívabb voltam, mert a vállammal a fülemhez szorított telefonnal lemostam magamról időközben a peelinget, máskülönben az aha savak megették volna a bőrömet, az biztos.
Beszéltünk munkáról is, de sajnos ez most még elég képlékeny, ráadásul a szavamat adtam neki, hogy nem beszélek erről, úgyhogy majd, ha lesz belőle bármi is, majd akkor. ;-)
De azért a 120 perc tetemes részét inkább az elmúlt évek gyors vázolása adta: ő nekem, én neki számoltam be róla. Jó volt.
Megbeszéltük, hogy ezt folytatnunk kell, szóval össze fogunk ülni valamikor kávézni egyet.

Szombaton bevásároltunk, volt főzés, mosás, délutáni alvás.
Este megnéztem a Carol-t, míg Charlie meccset nézett.

Nekem tetszett a film.
Nem a történet, mert az elég gagyi mai szemmel, de a fényképezés, maga a rendezés, a két színésznő: egyszerűen zseniális volt mind. Imádtam minden percét.

Ma reggel sokáig aludtunk Charlieval, kényelmesen reggeliztünk, kávézgattunk, utána kimentünk az ócskapiacra. Nem találtam semmi kincsecskét.

Ma már nem tervezek semmit, csak örülgetek, hogy ugyan vasárnap van, de mégsem, mert előttem van még négy teljes nap itthon, majd csak pénteken megyek be dolgozni.
Sok-sok takarítást tervezek, de majd meglátom.

Ilyenek vannak.

Látogatós szombat

Végre eljutottunk Apuékhoz ma, és mind a négyen!

Elég nehéz mostanában összehozni, hogy mindenki ráérjen egy egész napra, de sikerült.

Ez itt Apu olvasószemüvege rajtam, előtte mag a nagyapámé volt, szóval családi ereklye. Még a kép kedvéért sem sikerült rendesen feltennem, annyira erős nekem. Mindenesetre megnyugtattam Aput, hogy rendkívül trendi szemüvege van, mert lássuk be: nincs új a nap alatt, előbb utóbb minden visszajön a divatba, még az esztékás szemüveg is. (hihi)

Ez meg liftes kép hazafelé, mert nem lehetett kihagyni a tükrös plafont. 

A képek minőségét meg inkább ne feszegessük, azt hiszem ez nem az erősségem, olyan lulusan szétszórt, de azért érezni a pillanatot. Nem? ;-) 

Imádom a családom. :-)  

Energiátlanul...

Reggel nullához közeli energiaszinttel ébredtem, és ezzel együtt előjött az allergiám is. Remek.

Azt hiszem túlpörögtem ezt a hetet, és ahogy picit leálltam, azonnal jött a szétcsúszás. Először nem is tudtam eldönteni, hogy az allergia támadott le, vagy valami kórság. A torkom nem fáj, így azt gondolom, hogy csak a szokásos, némi energiátlansággal megspékelve.

Így most átaludtam a nap nagyobb részét, teázgattam, kávézgattam, hátha magamra találok.

Ma már jól nem csinálok semmit, majd holnap. 

Holnap lesz Charlieval a 9. évfordulónk, hogy először találkoztunk. 

Mindjárt meg is keresem hogyan is volt. 

Fahordás, meg rumos tea

Azt hiszem ma elég hatásos edzést végeztünk családilag: két erdei köbméter?, kb. 18 mázsa fát mozgattunk meg a kinti mínusz valahány fokban.
Azért nem semmi volt, minden tiszteletem a kinti, fizikai munkát végző embereknek.

Az úgy van, hogy Charlie anyukájának a kazánja fával működik, és hát ez egész télen téma, hogy fa, meg honnan, meg milyet és mennyit.
Én többnyire kimaradok, mert Charlie meg a tesója intézik, de most az öccse pont nem ért rá, meg elkapott valami harctéri láz, hogy essünk ezen túl hamar, szóval elmentem én is fát pakolni.
Jól beöltöztünk, meg a rendes kesztyű felé védő kesztyű, forró tea, úgyhogy végül egészen jó móka volt az egész, főleg, hogy Kismacsó szórakoztatott folyamatosan.
Mázli (anyósom kutyája) meg minden alkalmat megragadott, hogy képen nyaljon, ahányszor lehajolok. Hozta a labdáját, bújt, szeretett mindenkit, meg kellett zabálni tényleg.

Na, jól el is fáradtunk a végére, de kaptunk finom ebédet, utána meg itthon alukáltunk egyet délután.

Most meg, hogy biztosan le legyünk védve, csináltam teát pici rummal, olyan igazi, nagyon erőssel. Nincs aggódás, Kismacsó nincs itthon, mert társasági életet él, úgyhogy a maradék három nagykorú iszik csak "védőitalt".

 

Szomjazónak egy korty víz

Azt hiszem úgy kellett már nekem a szombat, mint szomjazónak egy korty víz.

Először is, megint kómás alvásból ébredtem, egyetlenegyszer sem voltam mosdóban, ráadásul szikrázóan sütött a nap is, úgyhogy máris más színben láttam a világot, mint pénteken.

A fiúk az apjuknál, szóval Charlieval nagyjából azt csinálhattunk, amit csak akartunk. 

Ki is találtuk (vagy inkább találtam), hogy gyerünk ki a szabadba, és fényképezzen, most épp engem. Úgyhogy felvettem a zöld sapkámat, meg a rozsdabarna kabátomat, mert ezek a színek jók nekem.

Születtek megint tuti jó képek, de inkább az tetszett az egészben, hogy mennyire együtt tudunk működni, milyen finoman egymásra rezonálunk munka közben.

Kimegyünk valahová, odamegyünk -ebben az esetben- egy oroszlános kúthoz, és jönnek az ötletek maguktól: nézz farkasszemet az oroszlánnal, állj mellé, mindkettőtök fél arca fog látszani stb..

Aztán egy kerítésnél, bokornál ugyanez: hol ő, hol én találok ki valamit, és már megint egy sorozat, ami mókás, meg érdekes is, és csak a fényképezés emléke átmelegíti a szívemet.

Charlie anyukájánál ebédeltünk, később vittünk diétás sütit a cukiból, aztán hazafelé megint ordítva énekeltünk, mert az olyan nagyon jó. 

Este dolgoztunk kicsit a képekkel, és azért én is, mert annyira érdekes a folyamat, ahogy elkészül a kép teljesen, úgy szeretnék ehhez is érteni, szóval ott tátottam a szám Charlie mellett, és belekotyogtam mindenbe.

Aztán választottam egy thrillert Anthony Hopkinssal, meg Colin Farrellel, hát... láttam már jobbat is, de egyszer elment. 

Valahogy így volt a tegnap. :-)