Miért nincs kedvem mostanában írni?

Mostanában sokszor történik az, hogy szeretnék leírni valamilyen történést, de aztán rájövök, hogy abban vastagon a felnőtt gyerekeim szerepelnek, ezért nem érzem korrektnek velük szemben, hogy megosszam.

Régebben nem foglalkoztam ilyesmivel, de akkor még együtt éltünk, nem volt külön családjuk, de az is lehet, hogy én lettem óvatosabb. Mindenesetre nehéz folyton kerülgetni a saját magam alkotta új szabályokat, időnként előfordul, hogy addig-addig próbálom asszertíven megfogalmazni a gondolataimat, hogy végül elmegy a kedvem az írástól.

Másik, hogy nyűglődni sem szeretek bejegyzéseken át, valahogy úgy érzem, hogy két nyűglődő bejegyzés után ne legyen már egy harmadik is. 

Szóval reménykedek, hogy a február majd jobb lesz.

Meglátjuk.

Csak tolom magam előtt, elől a napokat

Ez a hét még olyanabb, mint az előző volt.

Öt hétköznapból ötöt töltöttem utazgatással, volt Baja, Zalaegerszeg, Kiskőrös, Cegléd és Tápiógyörgye, egyedül szerdán voltam helyben, de akkor is úton voltam. Ha olyan lennék, mint régebben, hogy nem tudom elviselni, ha nincs kész a határidős munka (felülvizsgálatok, adatlapok, stb..), akkor dolgoznom kellene hétvégén is, de erről már leszoktam. Egyszerűen meghúztam a határvonalaimat, mert nem éri meg még ennél is jobban kiégetni magam, így is csak azért csinálom még ezt a munkát, mert nincs jobb ötletem. Meg nem is találkoztam eddig ebben a témában ekkora szabadsággal, aminek -nyilvánvalóan- a hátulütői is megvannak, de ezt már az unalomig vázoltam, legalábbis én már unom saját magamat is ebben a témában. 

Szépen befogom, csinálom, ami napi nyolc órába belefér, aztán, ha valami zseniális ötletem támadna, akkor igyekszem majd megvalósítani. 

Fentiekből levezetve összegezhetem, hogy ez a hét pont olyan nyűgös, mint az előző.

Persze ez hozzáállás kérdése is, és abban most nem állok túl jól. Nincs semmi baj, inkább fáradt vagyok valószínűleg. Chatgpt szerint szedhetnék valami jó minőségű halolajat, az a hangulatomnak is jót tenne. Hallgatok rá, úgyis régen szedtem már.

Belamiék jól vannak, az unokám padlizsán méretű a héten az app szerint. 

A neve is megvan, eleinte csak ízlelgettem, de egyre jobban tetszik. Már a blogos nevére is támadt ötletem, de az eredeti név egyik becézése is bejön, főleg azért, mert beszédes, és nehéz visszavezetni az eredeti nevet róla. Na, ez még ráér. 

Leginkább az új lakás keresése foglalja le most őket, de úgy néz ki, hogy erre is találtak megoldást. 

Miklósnak nagyon tetszik ez a tanítás dolog az egyetemen.

Ezért szeptembertől kezdi a mesterképzést, hogy állandóra felvegyék. Igazán nagyszerű ötletnek tartom, remélem nem fog alábbhagyni a lelkesedése. 

Amúgy ők is jól vannak Lunával, az esküvőt még nem tervezik. (Rákérdeztem Miklósnál.) 

Mi is jól vagyunk ám!

Erre a hétvégére direkt nem terveztünk semmit, hogy jusson idő a pihenésre is. Csak kicsit mostam és takarítottam, de filmeztünk is, meg elég sokat aludtunk. Azt hiszem, ez most egy ilyen időszak. 

(Pinteresten "drimachado") 

A mai motiválatlanságom alapja

Ehh! Pedig annyira szeretném szeretni a nyarat, a meleget.  

Nyűglődés meg könyvek

Ahh! Nem jött most jókor nekem ez a döntési kényszer.

Feszült vagyok tőle és ideges. Charlieval azóta minden nap összeveszek valamin, és tudom, hogy én generálom ezt. 

A múlt vasárnapi, igazi adventes hangulatomhoz képest, most a kedvem a béka segge alatt van. Tudom, hogy miután eldöntöm, jobb lesz, de most nincs kedvem ezzel foglalkozni, feltenni a megfelelő kérdéseket a megfelelő helyen, felmondani, stb.. 

A munkahelyi karácsonyi bulin sem éreztem magam jól, egyáltalán nem volt önazonos az egész azzal a tudattal, hogy mit fontolgatok, mi jár a fejemben.

Akivel eddig beszéltem, mindenki szerint egyértelmű (kivéve Charliet), hogy mi legyen a döntés.

Belami szerint is szükséges egy lista, és azt is ajánlotta, hogy 1-3-ig súlyozzam be a szempontokat, úgy számolható eredményem is lesz. Én ezt továbbfejlesztettem, hogy a két állásnak + és - oszlopot is állítottam, majd ezeket pontoztam 1-3-ig, illetve -1--3-ig. A végeredmény eddig: új hely 8 pont, mostani hely -3!!! pont. 

Mindenesetre jövő héten felteszek még néhány kérdést az érintetteknek, aztán kitalálom. 

Ja! És még könyvet is sikerült olyat találnom, hogy lehozott az életről, de nem tudtam abbahagyni.

Olvastátok már Kazuo Ishigurotól a Ne engedj el-t? Nagyon-nagyon elgondolkodtató ez a könyv, de rohadtul nem volt most szükségem rá. Szóval csak akkor olvasd, ha megerősíted előtte a szívedet!

Pedig tudhattam volna, a másik története is megviselt a Klara és a Nap. Amúgy meg piszok jó író, le a kalappal előtte, csak annyira szomorúak és felkavaróak a történetei. 

Csak nyígok

Szerdán reggel úgy éreztem, hogy kapar a torkom.

Azóta küszködök. Hol az immunrendszerem kerekedik felül, hol a vírus. A fejem az masszívan fáj. Semmihez nincs kedvem, sem erőm. Legszívesebben aludnék napokig. 

Csütörtökön éjszakás voltam, úgy belobbant a torkom, hogy azt hittem, a víz sem fog lemenni rajta.

Persze annyira nem volt vészes, de én szörnyen rosszul tűröm, ha nem vagyok egészséges. 

Aztán reggel hazajöttem, ittam teát, reggeliztem, lefürödtem, és mentem a másik munkámba egy "tankép" vizsgálatra. A szakértő szobájában volt egy öblös fotel, én azt választottam, de nem volt jó ötlet, mert míg a gyerekkel duruzsoltak a feladatokról, én egyszerűen elaludtam. Szerintem nem vették észre, mert gyorsan megébredtem, de rém kellemetlen volt. 

Utána még volt egy bankos köröm, ugyancsak munka, aztán végre hazaértem, és tudtam aludni egy kicsit. 

Áhh! Tudom én mit kellene csinálnom, és úgy is lesz, csak "még nem mentem el a falig".

Én érezni szoktam, hogy mikor minek jött el az ideje, most is ezt a belső iránytűmet figyelem. Remélem nem vezet félre, mert a testem erőteljesen jelez, és teljesen más irányba mutat, mint amerre most tartok.

Közben a főállásomban egyre cifrább a helyzet.

Nem tudom mikor lesz abból is elegem.

Volt egy beszélgetésem az ex férjemmel.

Teljesen más ügyben kerestem meg, fut most egy titkos projekt, erről majd utólag mesélek. Szóval a végén megkérdeztem, hogy hogy van. Mondta, hogy nagyon jól, mióta leszerelt (bv). Meg, hogy élete legjobb döntése volt. Most az a munkája, ami a hobbija (harcművészeti és önvédelmi edző), saját termei vannak, szóval ő igazából nem is dolgozik. 

Azóta ezen gondolkozok. 

Hogy nekem mi lenne az, amit nem éreznék munkának, annyira szeretem. Egyáltalán hogyan képzelem a további életemet? 

Változásokat vizionálok. (Nem vagyok lázas. Még.)

Kicsit elfogytam

December eleje óta pörgök, már magam is csodálkoztam, hogy ezt meg hogy.

Mondtam is Charlienak pár napja, hogy úgy tűnik a változókor nálam máshogy működik, mintha most kattant volna helyre valami az agyamban, vagy a hormonális változások rám pont jó hatással vannak, nem tudom. Én folyamatosan ennyire jól soha nem voltam, ha egyensúlyban is voltam egy-két hétig, hát biztosan jött egy rosszabb periódus, igazából már meg is szoktam ezt a hullámzást. 

Aztán most csak nem jött völgy, egyfolytában a hegyekben jártam, de valahol ott motoszkált az agyam hátsó szegletében, hogy azért ez túl szép, hogy igaz legyen.

Aztán tegnap éjjel valami borzasztót álmodtam, amiből felébredni maga a paradicsom volt, mégis egész nap a hülye álmom hatása alatt voltam.

Ezzel együtt az energiám is elszivárgott valamerre, úgyhogy kipukkadtam, mint egy lufi.

Szerintem most jött ki a fáradtság rajtam.

Ma home office volt, de annyi hülyeséggel zsibbasztottak egész nap, hogy nem éreztem pihentetőnek egy percet sem. Még holnap is itthonról kell dolgoznom, mert rengeteg a határidős adatkérés, meg jelentés, de remélem a telefonom kussolni fog, és vissza tudok mászni a hegyemre. Rajta leszek. 

November 14 és 15.

Továbbra sem vagyok kipihent és energikus.

A tegnapi nap extra hosszúnak tűnt, régen ültem már ennyit előadást hallgatva egyhuzamban. 

És hiába csak ültem, nem volt energiám a hétfői pihenő után edzeni, úgyhogy tegnap is edzés nélküli nap volt. (Ma már nem, futottam végre.)

Ma nem kellett ébresztőt állítani, mert csak tízkor volt dolgom.

Még nem írok arról, hogy mellékállás ügyben mire jutottam, mert magam sem tudom.

A héten már nem akarok utazni, rengeteg adminisztrációs melóm gyűlt össze, azzal szeretnék foglalkozni.

Nem igazán érzem magam közlékeny hangulatban, szóval nem tudom, mikor jövök. Azt hiszem, nem stresszelem magam azzal, hogy írjak akkor is, ha nincs kedvem, mert szerintem nagyon erőltetett úgy az egész. Olyan "izzadságszagú".  

November 8 és 9.

Sejtettem, hogy nem minden nap tudom magam rávenni az írásra.

Főleg a látogatós napjaimon sűl ki annyira az agyam, hogy estére már csak nézek ki a fejemből, mindenféle alkotói munkára képtelen vagyok. 

Tegnap egyedül a tornára tudtam rávenni magam, arra is csak azért, mert egész nap autóban ültem, teljesen elgémberedtem. 

A mai napot inkább hagyjuk is!

Stressz bajnokság a köbön. Annyira utálom, mikor szegény munkavállalót hülyének nézik. Főleg ez a kötetlen munkaidő dolog nagyon vissza tud ütni, mert azt gondolják fentebb, hogy ennek keretében dolgozz csak nyugodtan hétvégén is, akkor is, ha már csütörtök estére megvan a heti negyven órád. Kit érdekel? Csúsztasd le! De mikor?! Áhh! Hagyjuk is!

Mondanám, hogy majd hétvégén lesz időm, de fentiek miatt nagyon úgy néz ki, hogy nem lesz.

Na, majd meglátjuk.   

Szülinapom tegnap

Tegnap volt a szülinapom, és először kértem, hogy ne legyen szám a tortámon.

Hülyeség, mert akkor is negyvennyolc éves vagyok, de sokkal jobb volt a kérdőjel, amit Charlie hozott. Amúgy meg messze jobban nézek ki, mint tavaly ilyenkor, kb. tizenkét kilóval többel. Szerintem lassan a kollagén + hialuronsav is látszani kezd, amit magamba tömtem eddig. 

Valahogy mégsem vagyok jól a bőrömben, pedig azt hittem, hogy csak ennyi hiányzik a boldogságomhoz.

Most ez elég rosszul néz ki így leírva, mert azért boldogtalan nem vagyok, csak inkább nyűgös, meg épp céltalan. Kellenek a célok nekem, mert elforgácsolódok, nem találok magamra. 

Aztán megérkeztek a fiúk, és az nagyon jó volt.

Még úgy is, hogy Belami antiszociális volt, és nem tetszett a karcos "humora", úgyhogy finoman, de megkértem, hogy hagyja abba. Jött Ági is, szóval nem akartam beégetni, de jeleztem, hogy elég. 

Kismacsó tündéri volt, bár alig tudtam kiverni az ágyából, ő már szombaton megérkezett, és az étkezés és tortázás után azonnal visszavonult "pótolni az egész héten kiesett alvásidőt". 

Ági egyre jobben tetszik nekem, most sokkal többet tudtam vele beszélgetni, és úgy érzem, eléggé egy rugóra jár az agyunk.

Szóval öten ültük körbe az asztalt, és akkor szépen fellazultam, és bennem volt az az érzés, hogy amúgy minden nagyon rendben van, meg jól, és soha ennél rosszabb ne legyen. 

Marha sok tortát, meg minden mást is magamba tömtem az elmúlt napokban, úgyhogy reggel félve álltam a mérlegre, de nincs gond.

A legkisebb súlyom utazás előtt volt, hatvankettő kilogramm és kilencven dekagramm, ma pedig hatvanhárom kilogramm és negyven dekagramm, szóval no para. A dédesi kirándulásra nem vittem mérleget, meg a kalóriabázist sem írtam, de cserébe jó sokat mentünk. A szombat és a vasárnap már eléggé szélsőséges volt kajálás szempontjából, és mozgás sem volt sok, de itt a hétfő, lehet szépen folytatni a diétát, illetve az egészséges életmódot, úgyhogy ma már valami tervezett mozgás biztosan lesz.

Most pedig megyek turizni a kedvenc helyemre, ahová ritkán jutok el, de a legjobban szeretem.

Majd a kirándulásról még írok.

Csak előtte iszok egy kávét az új poharamból, amit Kismacsó vett nekem. Drága szívem! 

Nyűgösen

Én úgy elfáradtam ebben a húsvétban!

Szerintem ez az időjárás sem segített sokat, hogy energiát nyerjek, pedig futottam háromszor, meg egy súlyzós edzés is volt. Az evést most vakrepülésben toltam az ünnep alatt, azaz nem méregettem, de próbáltam figyelni. Mindenesetre súlytartásra jó volt, maradt a 66, 8 kg, innen kell folytatni.

Megjegyzem, nem tett jót pár nap lazaság, rendesen hiányzik, hogy magamba tömjek 1-2 szelet sütit a kávémhoz. Ma már vegán fehérjés zabpalacsintát ettem tízóraira, de nem igazán esett jól. Mondjuk ez a vegán fehérjém borzasztóan nem ízlett amúgy sem, alig vártam, hogy elfogyjon végre, ebben az életemben bizosan nem veszek ilyet többé. Brrrr! 

Pénteken itthon voltunk.

Kicsit főztünk előre, mert tudtuk, hogy szombaton és vasárnap nem igazán leszünk otthon.

Szombaton elutaztunk szülinapozni a keresztlányunkhoz.

Nagyon jó volt.

Vasárnap Anyuéknál ebédeltünk, és ott töltöttük a délutánt.

Annyira nem volt jó az eleje, mert az öcsémék lánya rá van függve Mórra, de elég durván, és egy idő után a kutya elfáradt tőle, attól féltem, hogy megkapja a huszadik lábtaposás és farokhúzás után. Sokszor nem is direkt csinálta, szegénykémnek van valami magatartászavara, nem tud beszélni majdnem három évesen, de folyamatosan ordít, sikít, az én fejem is megfájdult már tőle. Végül elmentek, és onnantól tök jót beszélgettünk a másik öcsémmel, meg a többiekkel, nem kellett folyton azt néznem, hogy a gyerek üldözi e a kutyát. Amúgy nagyon szeretem a kislányt, annyira szép, de ezzel a helyzettel most nem tudok mit kezdeni. 

Hétfőn benne volt a pakliban, hogy Apuék jönnek hozzánk, de végül abban maradtunk, hogy ők szabadtéri programra mennek, mi meg pihenünk.

Nem igazán erőltettem a vendéglátást, mert tényleg marhára elfáradtam már, és Apuék nem tudnak mit kezdeni a kutya témával. Apu ilyen régi vágású, hogy kutyának nincs helye a lakásban, úgyhogy hozzájuk nem szoktunk menni, mióta Mór megvan, ők jönnek inkább. Persze nálunk nem szólhat a kutya miatt, de látom rajta, hogy zavarja, szóval nekem külön stresszbajnokság, hogy jól érezzék magukat, de közben Mór se legyen kicsukva. 

Az van, hogy ezt a kutyát mi bevállaltuk, és úgy, mint családtagot.

Én próbálok igazodni az egyéb családtagjaim kívánalmaihoz és természetéhez, de egy bizonyos ponton túl nem érdekel, hogy mi a véleményük. Szerintem Mór egy nagyon tiszta, nem szőrhullatós kutya, aki nem rág szét semmit, nem bánt senkit, és néhány perc viharos öröm után lecsillapodik, és jólnevelten elfekszik valahol, magyarul nem sok vizet zavar. Ha ennek ellenére valahol nem látják őt szívesen, akkor mi sem megyünk, illetve egész napra el sem tudunk menni, ha nincs babysitter valamelyik fiú jóvoltából.  Nem haragszunk meg, tudomásul vesszük, és lehet jönni hozzánk bátran. Viszont nálunk ott lesz a kutya, mert nem fogom becsukni, kirekeszteni. Ez van. Ha valakinek ez nem tetszik, akkor marad a telefon, vagy a rövid, házon kívüli tali, esetleg a kapcsolatunk megszakítása. Nyilván, apámmal nem szeretném ez utóbbit, úgyhogy hozom a kompromisszumokat, de neki is kell valamennyit ehhez hozzátennie. 

Hétfőn befutott Belami, de szinte váltásba kerültek Kismacsóval, mert ő meg indult vissza Pestre. 

Innentől már tényleg csak beszélgettünk, teáztunk, húsvéti szendvicst csináltam, és ettünk. Este már a hajmosást is átettem mára, egyszerűen nem volt energiám rá. 

Nyűgös vagyok, no!

Futnak a napok, én meg csak állok egy helyben

Úgy egy hete, kicsit visszább vettem a lendületet a munkában.

Ennek ellenére nem igazán találok magamra, bár nincs rossz kedvem. Úgy érzem, hogy elrohannak mellettem a napok, én meg csak úgy vagyok, állok egy helyben. Fura érzés.

Azért néztem sok filmet, meg olvasok is.

Most Csányi Vilmos kutyás könyveire vagyok rákattnva, az elsőt Belamitól kaptam karácsonyra, és az annyira tetszett, hogy Charlie szerzett nekem azóta pár másikat. 

Amikor süt a nap, akkor rengeteget csavargunk Mórral.

Mór egy igazi kalandor, imád csatangolni, de autóban is remekül elvan, úgyhogy bárhová tudunk vele menni. Neki igazából az a lényeg, hogy velünk lehet, és ez a feltétlen ragaszkodása mindig annyira meghat. Az az igazság, hogy vele folyton kedves vagyok, mert egyszerűen nem lehet hozzá máshogy viszonyulni. Ő egy kedves, alkalmazkodó kiskutya, akinek ugyan van saját akarata és elképzelése a dolgokról, de olyan jól csinálja, hogy soha nem kell vele harcolnom, értjük egymást. 

Néha elcsodálkozok, hogy még csak egy éve lesz, hogy hazahoztuk, mert olyan, mintha már nagyon régen az életünk része lenne.  

Futni azért egyedül járok.

Mindig arról álmodoztam, hogy a kutyámmal futok, de megmondom őszintén, hogy szeretek kikapcsolni agyban futás közben, meg zene is bömböl a fülembe, ez Mórral így nem menne. Neki más a ritmusa, szeret megállni szaglászni, aztán meg úgy loholni, hogy a lábam sem éri a földet, szóval az egy más típusú edzés lenne. Majd maximum olyan is lesz, de jelenleg elég nekem a magányos, kikapcsolódós, zenés. 

Hétvégén voltak itthon Belamiék.

Nagyon szeretem, mikor itt vannak, szerintem azért is nehezebb utána, mikor elmennek. Valahogy kiürül a ház, a szívem is fázni kezd, napok kellenek, hogy egyensúlyba kerüljek megint. 

Kismacsó ugyan itthon van, de ő is annyira éli a saját kis életét, hogy inkább olyan, mintha a "mama hotelbe" járna: főzök és mosok rá, ő meg rohan a dolgai után, vagy elbújik a szobájába, soha nincs ideje ránk. Ő amúgy is egy teljesen más természet, de amíg Belami itthon lakott, a két fiú valahogy kiegészítette egymást, nem éreztem ennyire a távolságot közöttünk. Valószínűleg ő is leválik épp, azért ennyire nehéz ez. 

Belami amúgy tele van tervekkel, elképzelhető, hogy váltani fog.

Kinézett magának egy másik területet, még semmi nem biztos, úgyhogy inkább nem részletezem. 

Valahogy nem aggódom ez miatt, ő annyira okos, és józan gondolkodású, biztos vagyok benne, hogy megfelelően fog dönteni. Mindenesetre rengeteget beszélgettünk erről (is) a hétvégén.

Imádom, hogy mindig pörög az agya, és mérlegel, ráadásul minden segítség nélkül vett magának autót, és jövőre ingatlant is vásárol. Már terve van, hogy hol nézelődik, melyik évszakban. Ha ott sikerül, akkor merre helyezkedhet szakorvosként. Legalább öt évre megvannak a tervei, amik persze változhatnak, de nagyon inspiráló a lendülete.

Na most, azért vannak félelmeim is ezzel kapcsolatosan, mert ilyen intenzitással azért nehéz egy párkapcsolatban nem felülkerekedni. Látom is rajta, hogy próbálja visszafogni magát, hogy teret hagyjon Iluskának, de ha fáradt, akkor elengedi ezt a kontrollt, és eléggé... hmmm..., khmm,  szóval utálatosan tud viselkedni. 

Én nem szólok bele az életébe, főleg nem Iluska előtt, de azért szoktam rá figyelmeztetni, ha nem tetszik valami, és arról már többször is beszéltünk, hogy ne legyen olyan háklis, mint én. 

Szerintem velem rettenetesen nehéz együtt élni, a hangulataimmal, a mániáimmal, olyan jó lenne, ha ebben nem hasonlítana rám. 

Az a szerencse, hogy Iluskát én egy okos lánynak tartom, aki nagyon is tudja, hogy hogyan kell kezelni Belamit, és pont ezért nem szívja mellre a fáradtabb napokon tanúsított viselkedését, illetve biztosan Iluskának is vannak gyengébb pontjai, amit meg Belami tolerál, szóval majd megoldják, felnőttek már. 

Azt hiszem nekem is kellenének új tervek.

Csak épp most semmi nem tol abba az irányba, hogy változtassunk, nagyjából minden jó, működik, kényelmes. Ebbe lehet csak igazán beleposhadni. Velem valami ilyesmi van most, vagy nem tudom. Remélem hamarosan rájövök.

Utálom a novembert, rájöttem

Tegnap volt a szociális munka napja, ezért nem kellett dolgozni.

Tavaly ez nem jött össze, most viszont tényleg nem foglalkoztam munkával. 

Ennek ellenére a november nem az én hónapom.

Tavaly és most is tele vagyok AZONNAL megoldandó ügyekkel, mindenki meg van háborodva, úgy érzem. Össze kell vesznem kollégákkal, mert nyomja át rám a nyomorát az alapellátásból, és nem érti, hogy a szakellátásban sem foglalkozunk agyátültetéssel, magyarán, ha a gyerek nem akarja, sőt tiltakozik a megmentése ellen, akkor igen nehéz eredményeket produkálni itt is. 

A rendőrség is túlterhelt, ezért zabosak a szökött gyerekek miatt, hülye leveleket gyártanak arról, hogy milyen intézetbe kellene zárni! a gyermekkorút. Ja! Hogy olyan nincs is?! És bakker leír ilyeneket hivatalos levélben. 

Csak fogom a fejemet, meg húzom anyakamat, hogy ugyan merről jön még "áldás". 

Ez a szürke idő is az agyamra megy.

Minden nyálkás, folyton félhomály van nappal is. Legszívesebben ki sem tenném a lábam itthonról, főleg, mióta az utcán is maszk kell. Tiszta nedves pár perc után a maszk, hát rohadt egészséges lehet ez így, de a szabály, az szabály. 

Még látogatni kell, de igyekszem a minimumra redukálni, meg megkérdezem, hogy van e légúti beteg, mert akkor nem megyek. Szerencsére, ezt lehet. 

Hogy azért ne csak nyavalygás legyen. Megvan a hét kiló mínusz!

Nagyon be van már lassulva az ütem, de ez várható volt. Igazából én nem látom ezt a hét kilót, de érzem. A nadrágokon főleg. 

Azon viszont elgondolkodtam, hogy fogom e tudni tartani ezt, mert egyre nehezebb lebeszélni magam arról esténként, hogy vacsora után ne egyek már semmit. Főleg, mikor későn fekszek, és Charlie elővesz egy kis ropit, gyümölcsöt, ilyeneket filmnézés közben. 

Aztán ott van a tapasztalat, hogy már három nap lazaság is mibe került, szóval megtartani az eredményeket nehezebb. 

Pedig tényleg jókat, és változatosan eszek, ráadásul a cukron kívül szinte semmi nincs tiltva, csak a mennyiség és az időre evés a fontos. Szerintem semmi jobb megoldást nem fogok ennél találni, amit hosszú távon és egészségesen lehet csinálni. 

Nyilván, egy-egy kilengés nem a világ, csak én épp úgy működök, hogyha elengedem a kontrollt, akkor nincs megállás. Szóval inkább el sem engedem, jobb az úgy.  

De jön a karácsony, hiába eszek én itthon szépen, ha máshol enni illik, és nem is keveset. Karácsonykor csak nem vihetem a kis külön kajámat, abból tényleg sértődés lenne. Inkább majd megpróbálok úgy választani, hogy jó legyen, meg keveset enni. Nem tudom hogy sikerül majd, hisz a kirándulós három napon is elvéreztem, és nagyon nehéz volt visszatalálni.

Na csak sikerült a jó eredményt is borúlátásba csomagolni így a végére, szóval inkább most abbahagyom.

Pedig nincs rosszkedvem, csak épp jó sem. De majd lesz ez máshogy. 😉 

Ilyen napok is vannak

Ma van a nyűgös napom.

Úgy feszít valami, de nincs rosszkedvem, csak nem találom a helyemet. 

Voltam ma bent a munkahelyen, az jó volt, elég sok dolgot elintéztem, meg barátkoztam is kicsit a kollégákkal, ez nagyon hiányzik. 

Már jönni akartam haza, de még kimentem a konyhába elmosogatni a kávés poharamat, és két kolléga pont ott beszélgetett, én meg leültem, és csak hallgattam őket, olyan jó volt emberek között lenni. Azt hiszem, ez nálam nagy szó, mert alapvetően jól elvagyok magammal, magamban.

Aztán hazaértem, és azóta csak nyakladozok.

Már aludtam, sorozatot néztem, házi hummuszt csináltam. Ittam két kávét, az a reggelivel, meg a munkahelyivel már négy, szóval sok. A tornára nem bírom rávenni ma magam, pedig a jóga lenne soron, de most azt sem akarom. 

Kövérnek, öregnek érzem magam, nyilván meg fog jönni, az a fő bajom. De utálom ezt! A hormonjaimnak kiszolgáltatva lenni. 

Erkély projekt kész, klassz lett, azért jó, hogy megcsináltuk.

Mórért május 7-én mehetünk. Addig még rengeteg dolgot szeretnék elintézni.

Tegnap elautóztunk egy kutyaiskola felé, pont volt ott valaki, Charlie kérdezgetett tőle. 

Mór betöltött három hónapos kora után oviba mehet, ott lehet alapozni, de a pályára ki lehet menni tréner nélkül is, nagyon jó hely szaladgálni egy kutyusnak. 

Azt hiszem mára befejezem. Még írni sincs igazán kedvem. Meg is látszik.

 

Fogadkozásom

Végül tegnap pucoltam ablakot, felraktam a tépőzárat a szúnyoghálóhoz, felmásztam olyan helyekre, ahol nem hetente szoktam port törölni, hanem sokkal ritkábban.
Utána tornáztam egyet lóhalálában, mert indultunk bevásárolni anyósomnak, meg magunknak is.

Charlie az anyukájának szedte össze az élelmiszereket, én magunknak.
Rengetegen, de tényleg nagyon sokan voltak a boltban. Idősek is.
Volt, aki köhögött a szélrózsa minden irányába. Először frusztrált, aztán elengedtem.
Számítások szerint az emberek hetven százaléka el fogja kapni, a fertőződés üteme nem mindegy. Szóval valószínűleg nem fogom megúszni. Úgy biztosan nem, hogy boltba járok, időnként az irodába, és nincs az az előző posztban emlegetett levegőszűrős bunkerem sem.
Nyilván, igyekszem a lehető legkevesebbet kimozdulni, meg alapvető szabályokat betartani, de nem fogom Domestosba áztatni az egész életünket, az egészen biztos.

Kicsit sokat foglalkozok ezzel.
De tényleg annyira idegesít már a téma, hogy sikítozni tudnék. Lesz majd megint olyan, hogy nem erről szól minden? Szinte elképzelhetetlen.

Pedig alapvetően tök jól vagyok.
Egészen addig, míg ki nem kell menni a lakásból. Mert onnantól úgy érzem, hogy semmi irányításom nincs a dolgok felett. És akkor a csapból is az folyik, hogy hogyan kellene az ajtó előtt kiugrani még a bugyimból is hazaérkezéskor, és megfürdenem Domestosban. Persze közben valaki elárasztja fertőtlenítővel a lábnyomomat is, meg amihez hozzáértem, míg a kádig értem és beleültem a Domestosba.

Szóval úgy döntöttem, hogy ettől a poszttól kezdve igyekszem ezt az egész járvány témát elkerülni.
Nem biztos, hogy sikerül, de megpróbálom. Majd inkább mesélek csacsi történeteket a fiúk kiskorából, meg hogy mit csinálok itthon, amikor épp nem kell sehová mennem, vagy épp megérkeznem valahonnan, és úgy éreznem, hogy a testemen hemzsegnek a vírusok. Különben belezizzenek már ebbe a hülye témába. Nem szeretnék.

Nyűgösnyűgös továbbra is

A hétvégét a fiúk az apjuknál töltötték, úgyhogy most nem jöttek haza.

Keresztlányunk és öccse betegek, ők sem jöttek anyósomhoz.

Így a mienk volt Charlieval az egész hétvége, mégis olyan rohadt fáradt vagyok ma, hogy alig látok ki a fejemből.

Szombaton sokáig aludtunk, aztán csavarogtunk délutánig.

Voltunk zsibpiacon, ahol szerelmes lettem egy hatos tányérkészletbe, amit valaki azért selejtezett le, mert egy kistányérral kevesebb volt. 

Olyan szép színes! Nem bírtam otthagyni, pedig semmi szükségem nem volt rá. Na mindegy, így lesznek Belaminak is tányérjai, ha saját háztartást kezd majd.

Zoénak is megtaláltuk a Cini-cini muzsika című mondókás könyvet, amit még az én óvodámba is használtak annak idején.

Aztán fagyit ebédeltünk kávéval, meg könyvtárba is elmentünk. Meg a horgász boltba a megszerelt orsóért, meg az Aldiba fagyasztott gyümölcsért. 

Este már csak filmeket néztünk.

Vasárnap reggel Charlie megszerelte a fiókomat, ami leszakadt a töméntelen fehérneműtől, amik nagyobb részét nem is használom. Mivel ki kellett pakolni, legalább selejteztem is egyúttal.  

Anyósommal ebédeltünk, hogy ne legyen már maga egyfolytában. Pizzát rendeltünk, szerintem nagyon élvezte, hogy nem kellett főznie. 

Aztán én kitetettem magam Charlieval az edzőteremnél, mert nagyon mozoghatnékom volt, pedig már megvolt az előirányzott három edzés a hétre, de csináltam egy futós napot. Nagyon jó volt, lenyomtam egyben öt kilómétert, ami nekem azért teljesítmény, mert súlyzózás előtt eddig maximum hármakat futottam, meg amúgy is csak egy hónapja kezdtem el megint futni, évek teltek el, hogy abbahagytam teljesen. Levezetésként hazasétáltam, úgyhogy este nem kellett álomba ringatni.

Ma és holnap meg szabin vagyok, de valahogy semmihez sincs kedvem, amiket elterveztem.

Plusz nyomaszt, hogy szerdán el kell mennem a világ végére egy molesztálásos ügy miatt, ahol azt sem tudom pontosan, hogy mi történt, és mikor, ráadásul, ha a nevelőszülő megtudja, hogy mit állít a gyerek, szerintem haladéktalanul megkér, hogy takarítsam el tőle a három testvért. Finom lesz, na. 

Amúgy is annyira tele van már a hócipőm ezzel, hogy vannak férfiak, akik ezekre a tizenkét-tizenhárom éves gyerekekre gerjednek. Inkább le sem írom, hogy hogyan oldanám meg azt, hogy eszükbe se jusson többé hasonló. 

Majd szólok...

Sajnos továbbra sem találom a jókedvemet, de igyekszem úgy tenni, mintha élnék.
Nagyjából semmi nem érdekel, ha viszont épp nem vagyok passzív, akkor biztosan dühöngök valamin, szóval nem egyszerű most velem, mellettem.
Szerencsére a munkában van már akkora rutinom, hogy ez nem látszik, de könnyebben kijövök ott is a sodromból, és nagyon nehéz visszafogni magam, ami egyenlő azzal, hogy rohadt fáradt vagyok.
Igazából folyamatosan azt várom, hogy végre elmúlik rólam ez az enerváltság, de olyan mélyen vagyok, hogy el sem tudom képzelni mikor lesz ez. Egyszer biztosan, mert úgy szokott lenni.

Addig meg próbálom számba venni, hogy milyen szép és klassz az életem, és valószínűleg jó dolgomban nem tudom már, hogy mi a bajom.
Kár, hogy nem ilyen egyszerű ez az egész. Majd szólok, ha átlendültem.

Nyűglődős

Itt ülök a kupi tetején, aludtam fél tízig, de nagyjából lesz.rom.
Belami már tegnap kiszállt Pesten hazafelé, mert programja van, Kismacsó meg útközben találta ki, hogy ő meg elmenne a SZIN utolsó estéjére, mert a barátai ott vannak, és ebből ő sem maradhat ki. Hát jó.
Így Charlieval tegnap kettecskén értünk haza, és azonnal indítottam a mosógépet, meg feltöltöttem a hűtőt, míg Charlie aludt egy picit.
Aztán lógtunk egy keveset a városban, holmi leszúrót kerestünk Charlie napernyőjéhez, mert ma meg ő is elment horgászni.
Szóval egyedül ülök itt a kupi tetején, és borzasztóan élvezném, ha holnap nem kellene dolgozni mennem. Igaz, hogy csak két napra kezdetnek, de annyihoz sincs egy csöppnyi kedvem sem. Szóval nyűglődés van a köbön. (De legalább csak tegnap jött meg, és nem a nyaralás kellős közepén, ahogy féltem, és nem reméltem.)

Midlife crisis?

Nem tudom mi van velem, csapódok faltól falig, nehezen vagyok.
Ez nem az a depis cucc, és nem is premenstruációs szindróma, mert annyira nem rossz és kiugró, inkább csak az a folyamatos nyűglődés magammal, a világgal.
Pedig rendben vannak a dolgok körülöttem, a férjem szeret és én is őt, a fiúk maguk a sikertörténet, van gyönyörű keresztlányunk, van egészség, van munkánk, élnek a szüleim, szóval semmi traumatikus.
Még csak nem is félelem a fentiek elvesztésének lehetőségétől, mert ez annál sokkal semmibb, tompább, kiürültebb érzés.

Szinte folyamatosan ott van a háttérben hetek óta, még a jobb napokon is bénít.
Hetente háromszor elmegyek edzeni reggel, de minden meggyőződés nélkül tolom, igazából csak az motivál, hogy ha nem mennék, akkor még szarabb lenne.
Nem látom, hogy a sok befektetett energia megtérülne, inkább csak szinten tartom magam, megszoktam. Már olyan nagy kib.szott hősnek sem érzem magam, hogy reggel nyolc előtt a futógépen gyötröm magam. Kell, mert muszáj, csinálom.
Sokszor utálom, máskor nem, mert utána a mozgás hatására felszabadult endorfin letakarja a mögötte lévő tompaságot. Az meg jó.

Kicsit utána olvastam a címben szereplő kifejezésnek, talán ez lesz az.
Azt írják két - két és fél évig is húzódhat, hát remek, mit ne mondjak.

Másik tippem, hogy lelkileg nem tudok visszatöltődni a munkám miatt, hiába minden, váltanom kell megint.
Csak épp lövésem sincs, hogy merre, és a változásokhoz sincs kedvem.

Ja, változások!
Múlt héten konkrétan rákérdezett a felettesem, hogy mit szeretnék: maradni, vagy visszamenni Margóhoz a másik otthonba... De ez majd legyen egy másik poszt témája! 😉

Frontérzékenyen

Azok a napok vannak, mikor szörnyen öregesnek érzem magam minden szempontból.
Sajnos úgy néz ki, hogy érzékeny vagyok a frontokra, a vérnyomásom a béka segge alatt.
Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy ilyen kilencvenhat/ötvevalahányakat produkálok, ami miatt nem csoda, hogy hálni jár belém a lélek.
Komolyan, olyan néha, mintha víz alól nézném a kinti történéseket, le vagyok lassulva értelmileg és érzelmileg is.
Nincs rosszkedvem, csak aludnék egyfolytában, esetleg éjjel lennék fent valamennyit, mert azért ez maradt: bagoly vagyok.

Tegnap mindenki nagyon azon dolgozott, hogy felidegesítsen, de valahogy sehogy sem sikerült, pedig máskor kevesebbért is robbanok.
Reggel Charlie szívta a véremet holmi céges pólók miatt, amiből egy sem volt tiszta, és hiába magyaráztam, hogy lassan száradnak a ruhák most, nem tudok minden nap mosni, csak fújta a magáét.
Aztán szívességből elvittem másik lakásotthonból egy fiút a szájsebészetre, ahol négyszemközt leb.szott az orvos, hogy büdös a gyerek, és a fogai olyan állapotban vannak, hogy pár év múlva egy sem lesz neki. (Tizenhat éves.)
Kedvesen próbáltam elmagyarázni, hogy nagyjából semmi közöm a gyerekhez, csak én hoztam, és minden lehetősége megvan a tisztálkodásra, szájápolásra, de senki nem kényszerítheti ezekre, maximum megkérheti a gyakoribb művelésükre. Ráadásul a családban elkövetett hiányos táplálkozásáról ugyancsak nem tehetünk, mert nyilván nem sok kálciumhoz és egyebekhez jutott a szakellátása előtt.
Mondtam mindezt kókuszos illatosan, fényes, tiszta hajjal, egészséges mosollyal, senki nem mondhatja, hogy nem járok jó példával elől.
Végül abban maradtunk, hogy tolmácsolom a kollégám felé az aggályait, és angyali szelídséggel elköszöntem tőle. (Máskor valószínűleg elküldtem volna az anyjába, és megkértem volna, hogy foglalkozzon a saját dolgával, azaz húzza, tömje, mitomén'? a rossz fogakat, ne pofázzon más dolgába.)

A saját munkahelyemen a lányok meg vannak zizzenve pár napja, úgyhogy mikor beértem, olyanokat hallottam a gyermekfelügyelőktől vissza, hogy egy percre felszaladt bennem a pumpa.
Aztán kezdtem összerakni, hogy a történetben sántít valami, azaz vannak itt egyéb intrikák is, úgyhogy hagytam a fenébe az egészet.
Az van, hogy elhatároztam, semmilyen másod-, meg harmadkézből hallott információval nem vagyok hajlandó foglalkozni, csak azzal, amit nekem mondanak közvetlenül. Sok idegeskedést, meg bosszankodást meg lehet így spórolni.

Továbbra is áll, hogy vannak napok, mikor nem értem mit keresek a jelenlegi munkahelyemen, más napokon meg soha nem szeretnék mást csinálni, mint ezt.
Az biztos, hogy mégiscsak szeretném kipróbálni, hogy egyedül vezetek egy otthont (ennek időpontja egyre közeleg), tovább még nem gondoltam ezt az egészet.
Az viszont tuti, hogy a váltást nem bántam meg, és ez most azért jutott az eszembe, mert múlt pénteken ezt kérdezték tőlem, és nagyon meglepődtem, hogy erre opcióként gondolt az ismerősöm.
Megbánni? Ugyan! Az már kifulladt nekem, ez még nem.

Ma is "dolgoztam" délelőtt, mert elvittük moziba a lányokat, jött velünk Charlie is, úgyhogy na, ki lehetett bírni.
Utána siettünk haza, mert kötelező vízóra csere, és várjuk azóta is a hülye szerelőt.
Remélem meg sem próbál holnap jönni, mert rövid úton kinyírom, még egy napomat nem fog szétsz.rni. Nahát.  

Szabadnap

Én meg ma jól itthon maradtam, mert összegyűltek a túlóráim, és mert megérdemlem.
Amúgy meg kimerült vagyok, és nyűgös, sajnos nem hiszem, hogy egy nap segíteni fog, de legalább már a takarítás megvan, meg mostam is egy csomót. Süt a nap, meg fúj a szél, ruhát szárítani a legjobb párosítás.

Ez a plusz nap azért is jó, mert a szombatunknak annyi, a család egyik fele Anyuéknak segít szüretelni, a másik fele meg anyósomnak fát behordani.
Egészen pontosan Charlie Kismacsóval az anyukájához megy, én meg Belamival az enyémhez.
Senkinek semmi kedve az egészhez, ezért tegnap óta legalább kétszer, de lehet, hogy háromszor (nem számolom) összevesztem Charlieval, a hangulat a béka segge alatt.
Ez abból is látszik, hogy terveztem turizást, meg kis csatangolást cél nélkül, de nem bírom rávenni magam semmire, inkább itthon nyígok valakin.

Az előbb Belamit találtam meg magamnak, de ő most nagyon penge kommunikációban, meg konfliktuskezelésben (felvett valami ilyen tárgyat is az egyetemen), úgyhogy percek alatt helyre tett, csak pislogtam, mint hal a szatyorban.
Sajnos a beszélgetésünk végén vert seregként vonultam vissza, mert akárhogy forgattam, mindig az jött le, hogy én vagyok a hunyó, én tolom a frusztrációmat a másikra (Charliera).
Na, ő pont nincs itthon, különben bólogatott volna veszetten.

Tulajdonképpen nem tudom mi bajom van, szerintem simán fáradt vagyok, de nem fizikálisan, hanem fejben, lélekben.
Megszoktam én a sok nyomorúságot, meg rosszat a munkám során, de ez most nagyon tömény, kőkeményen új, és annyira sok energiát visz el a "falaim=önmagam védelme" erősítgetése, hogy valahogy vissza kellene tölteni gyorsban. Sajnos a kiáramlás még gyorsabb, mint a töltés, úgyhogy deficitem van, de remélem lassan utolérem magam.