Amik most mennek nálunk

Na, átevickéltem valahogy a decemberbe, ráadásul elsejével új ciklusom is kezdődött, úgyhogy valamivel jobb most minden.
Semmivel nem eseménytelenebbek a napjaim, de valahogy nincs kedvem írni róluk. Inkább olvasok, vagy filmet nézek, most ezek kapcsolnak ki a legjobban.

Család.
Belami a szervezettel, amiben szekcióvezető, egy nagyobb rendezvényen van túl az AIDS világnapjával kapcsolatosan. Rengeteget dolgozott vele, de nagyon szépen ment minden: benne voltak a rádióban, a tévében, az újságban. (Ez volt a keddi program.)
(Ő tervezte ezt is lentebb.)

Kijárta, hogy kivilágítsák a Reök palotát Szegeden, és flashmob is volt: piros lufikat engedtek fel az égbe. (Ez pedig a napján, pénteken történt.) A WHO utolsó percben nyújtott támogatásával sikerült a flashmob, úgyhogy volt rá egy nap, hogy megvalósítsák. Sikerült, bár egy embernek két lufit kellett fogni, hogy kijöjjön a piros hurok, ami ezt az egészet jelképezi. Rövid videó itt.

Charlie januárban elmegy máshová dolgozni.
Ő fogja majd össze a projekteket, tehát főnök lesz több felelősséggel, több munkával, de több fizetéssel is.
Most épp pont nem volt mehetnéke, de butaság lenne nem meglépni ezt, úgyhogy változás jön, megint változás.

Kismacsó.
Őt most inkább hagyjuk, a tegnap miatt elég zabos vagyok rá (nem sikerült Anyu szülinapjára megérkeznie).
Amúgy csinálja a dolgát, de olyan kismacsósan: ahogy ő elképzeli, ahogy neki jó, ahogy ő gondolja, nagyjából figyelmen kívül hagyva mindenki mást.
Az a baj, hogy ezzel a viselkedéssel előhív belőlem egy csomó rossz érzést, mert nagyon emlékeztet valakire... Mondjuk magamra is rosszabb napjaimon, és ezt ma mondtam is neki, hogy én is rendkívül önző tudok lenni, de a tegnapi alakításával a lába nyomába se érek.
Na, majd túllendülünk ezen is.

Munka.
Nincs változás. Megyek, ha be vagyok osztva, megcsinálom, amit kell, de leginkább a szabadnapokat várom.
Ez a hónap is jó lesz, kevés a dolgozós nap, sok a pihenő.
Kicsit pánikoltam az ünnepek elosztásán, de olyan jól alakult számomra, hogy ünnepen nem is vagyok beosztva, és a két ünnep között is csak két napon. Összességében jobbat nem is kívánhattam volna.
Most múlt kedden voltam legutóbb dolgozni, és majd csütörtökön megyek legközelebb.
Pénteken színház, aztán a hétvége dolgozós, de utána megint tök jó lesz, egy éjszakám lesz 23-án. Meg utána még két nap ünnepek között és slussz.
Persze lesz közös karácsony a gyerekekkel, meg dolgozói karácsony is (21-22-én), de ezeket nem tekintem munkának, inkább kellemes ráhangolódásnak az itthoni ünnepekre.

Még sok az elintézésre váró dolog így ünnepek előtt, de nem stresszelek, meglesz minden. Legalábbis remélem. 😉

Lássuk csak!

Hétfőn dolgoztam, kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken nem (fogok), hétvégén viszont igen.
Borzasztóan nehezen szokom az újat, felmerült bennem, hogy én ezt nem is akarom mégsem.
A múlt hetem olyan orbitálisan sz.r volt ettől az egész elbizonytalanodástól, hogy nem tudom elmesélni. Komolyan fontolgattam, hogy be sem megyek másnap dolgozni, felmondok, aztán majd lesz valahogy.

Pedig, ami vonzott benne, az mind igaz.
És jobb, mint az állami fenntartású hely, csak épp... Nem szabadott volna szakellátásból szakellátásba menni, és ezzel meg is szegtem a saját fontos szabályomat, miszerint: váltani nagyot kell. (Leülhetsz Lulu, egyes.)

Aztán vasárnap írt nekem az a volt főnököm, ahol tíz évet dolgoztam, hogy hallotta, hogy már nem dolgozok emitt, nem mennék e vissza, mert szeptember egytől kezdődik a pályázat. (Az az információja valamiért nem volt meg, hogy azért mondtam fel, mert másik helyre mentem.)

Aham. Az a pályázat, ami miatt legfőképp léceltem anno, mert már akkor is nyilvánvaló volt (számomra), hogy olyasmiket vállalt be az intézmény, amik nem fognak menni.
És azért érzékelhető az összeszedetlenségem, ha azt mondom, hogy nem mondtam neki kategorikus nemet, hanem írtam egy szép levelet (ez a mániám) és nyitva hagytam egy kiskaput.
Pedig tudom, hogy oda biztosan nem fogok visszamenni.

Aztán a héten volt időm kicsit higgadtabban gondolkozni, meg beszéltem erről emberekkel, akik véleményére adok, és arra jutottam, hogy le kell nyugodnom a picsába. De tényleg.
Be kell húznom fülem, farkam, lenyomni a tizenkét órákat heti átlagban háromszor, a maradék időben megcsinálni a jogosítványt, meg nézelődni, hogyha újra ugrok, akkor olyan helyre nyomuljak, ahol azért kibírok úgy öt évet.
Szerintem itt nem fogok annyit, szénné unom magam, az összes tudásom nullára fog kopni, és beleőrülök, hogy egész nap nincs más felnőtt a közelemben, akivel érdemben lehet ventillálni, egyáltalán beszélni.

Igazából most tökre megérteném, ha felhördülne valaki, hogy "mivanmáezzelanővelhülyeez?!", de akkor is ez van, nem tehetek róla. 😡

Hogy vagyok?

Nem is tudom...
Minden éjjel rémálmodok, kifejezetten örülök a reggeleknek.
Van egy visszatérő álmom arról, hogy pakolok, és pakolok, de egyszerűen nem sikerül elkészülni. Borzasztó rossz érzés még álmomban is, hogy nem tudok leállni, az idő meg elfogyott. Brrr!
Gyanítom, hogy a józan eszem ellenére is tele vagyok elfojtott szorongással az újabb váltás miatt, idegesít, hogy pihenni sem tudok előtte, kimerülten fogok beesni az egyik helyről a másikra.

Mikor egy éve már itthon pihengettem a kezdés előtt, bennem semmi kétség nem volt, mert teljesen elegem volt tíz hosszú év után a munkahelyemből, tudtam, hogy akármi lesz, jól döntöttem, hogy eljöttem.
Az eszemmel tudom, hogy most is így van, de nyomasztó a hirtelen jött éles váltás, minden sejtem kapaszkodna a megszokottba, még akkor is, ha nem épp jó.
Szerettem volna én eljutni addig, hogy menni akarok, én keresni, én találni.
Ugyanakkor ez a jó döntés, hogy elfogadtam azt, ami az ölembe hullt, csak hát mégis... Nyilván innen a rossz álmok, hisz éjszaka lekerül az én fékje (féke?) az agyamról, minden elfojtott kétség és szorongás utat tör magának.
A legjobb lenne benne lenni már az újban, szokni, kezelni a helyzetet, mert ez így már nem jó.

Belami épp harmincadikán (én akkor lépek ki a mostani munkahelyemről) indul Oroszországba, egészen pontosan Szentpétervárra, egy oktató kórházba.
Na, ettől sem vagyok túl nyugodt. Egy hónap egy idegen országban, egyedül, nulla orosz nyelvtudással. Hiába tud ő nagyon jól angolul, ha ott nem tudnak.
Váááh! Csak ott tartanánk már, hogy itthon van, és pótlólag ünnepeljük a szülinapját!

Szóval most az a projekt, hogy kezeljem a szorongásaimat, és próbáljam élvezni a nyarat, azt, ami van, mert amúgy meg tök jó minden. Csak nem szabad hagynom, hogy elvesszek a részletekben. Ennyike. 😉

Akkor, mint Bezzeg, én is lelövöm a poént az elején

Én kellek, felvettek. Július elsején kezdek.

Holnap fel kell mondanom. 

Az úgy volt/van, hogy nagyon vacak ez a hét.

A munka csupa stresszbajnokság, és még mindig nem a gyerekeken idegesítem fel magam, hanem egy csomó felnőtt, de buta emberen (tisztelet a kivételnek, mert van azért).

Szóval ideggel a gyomromban megyek be minden nap, és úgy is jövök haza. Nyilván az sem sokat segített, hogy bizonytalanságban voltam egészen ma délután 16.09-ig. 

Közben árgus szemekkel figyeltem minden történést a munkahelyen, és képzeletben striguláztam, hogy ez most az elmenés mellett szól, emez meg a maradás mellett. Gyakorlatilag a maradás mellett szóló oldal üresen maradt. Gondolhatjátok akkor...

A mai napra az tette fel a koronát, hogy utaztam a pénzért (ezt havonta két alkalommal kell megtennem, és az egész napomat kilövi, ne kérdezzétek meg, hogy miért kell utazgatni, miért nem lehet utalni, mert senki nem tudott rá elfogadható választ adni), egy furgonban, ahol legalább ötven fok volt, légkondi nuku, úgyhogy órákon keresztül félig lehúzott ablak mellett tépte a fejemet a huzat. De most vagy ez, vagy megfulladunk mind a hatan, mert annyian utaztunk, és a kolléganőmmel olyan szoros közelségben izzadtunk össze, hogy Charlieval úgy nem egyéb tevékenység közben sem. Hát azért na!

Valószínűleg kaptam egy kisebb hőgutát, mert ahogy visszaérkeztünk, enni próbáltam, de gyorsan ki is hánytam mindent. Bingó!

Remegett az egész belsőm, mert olyan szarul voltam, és még zsongta mindenki a hülyeségét, attól féltem, hogy vagy elájulok, vagy megverek valakit, de valami lesz. Végül "csak" hánytam.

Aztán jött a telefon, és legszívesebben máris mondtam volna mindenkinek, hogy én akkor veszem a kalapom hamarosan, de hátrébb fogtam az agarakat, majd holnap délelőtt írásban, megfontoltan, végiggondoltan, ahogy kell.

Nyilván nem lesz könnyű... Mondjuk senki nem ígérte, hogy az lesz. Ez van.  

Tipródok

Most inkább hagyjuk, hogy múlt szerda óta görcsben a gyomrom, de főleg hétfő óta, mert akkor már muszáj volt felvenni azt a rohadt telefont, és intézni valamit az állásajánlattal (múlt szerdán kaptam egyet, ha valaki nem olvasta az átmeneti posztot) kapcsolatosan.

Mert hülye azért nem vagyok.
Elmegyek, megnézem, döntök. Ilyen egyszerű ez, csak hát..., mégsem az.
Úgy érzem,  bármennyire is nagyon nehéz néha velük, a lányok elkezdtek kötődni hozzám (már amennyire ők kötődni tudnak), és én is kedvelem őket. El tudom őket fogadni az összes nyűgükkel együtt, kezdem érteni a "működésüket", mozgatóikat.
Egyszerűen nem tudom elképzelni, az agyam nem tudja befogni, hogy azt mondom nekik: "Akkor én most elmegyek...".
A munkatársaknak sem szívesen mondanám, de az más, ők felnőttek, őket nem hagyják el sorozatosan, szóval azzal kapcsolatosan maximum kényelmetlenség érzése van bennem, de a gyerekek... Gerinctelen cserbenhagyás, meg egy csomó olyan érzés kavarog bennem, ami teljesen idegen tőlem: ez nem én vagyok, ez nem az én stílusom.

Közben meg...
Világosan tudom, érzem, hogy nem fogom tudni sokáig ezt csinálni kiégés nélkül, szóval mindenképp rövid az az idő, amit egészséges lélekkel, működéssel bírni lehet. Ez van.

Így aztán álmatlanul forgolódok éjszakánként, és tipródok.
Na mindegy, valahogy majd csak lesz. Nekem is egy életem van, mennem kell az utamon, majd elválik, hogy kell e önzőnek lennem, vagy a sors majd elrendezi helyettem az egészet.
Hamarosan kiderül. 😉