Lássuk csak!

Hétfőn dolgoztam, kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken nem (fogok), hétvégén viszont igen.
Borzasztóan nehezen szokom az újat, felmerült bennem, hogy én ezt nem is akarom mégsem.
A múlt hetem olyan orbitálisan sz.r volt ettől az egész elbizonytalanodástól, hogy nem tudom elmesélni. Komolyan fontolgattam, hogy be sem megyek másnap dolgozni, felmondok, aztán majd lesz valahogy.

Pedig, ami vonzott benne, az mind igaz.
És jobb, mint az állami fenntartású hely, csak épp... Nem szabadott volna szakellátásból szakellátásba menni, és ezzel meg is szegtem a saját fontos szabályomat, miszerint: váltani nagyot kell. (Leülhetsz Lulu, egyes.)

Aztán vasárnap írt nekem az a volt főnököm, ahol tíz évet dolgoztam, hogy hallotta, hogy már nem dolgozok emitt, nem mennék e vissza, mert szeptember egytől kezdődik a pályázat. (Az az információja valamiért nem volt meg, hogy azért mondtam fel, mert másik helyre mentem.)

Aham. Az a pályázat, ami miatt legfőképp léceltem anno, mert már akkor is nyilvánvaló volt (számomra), hogy olyasmiket vállalt be az intézmény, amik nem fognak menni.
És azért érzékelhető az összeszedetlenségem, ha azt mondom, hogy nem mondtam neki kategorikus nemet, hanem írtam egy szép levelet (ez a mániám) és nyitva hagytam egy kiskaput.
Pedig tudom, hogy oda biztosan nem fogok visszamenni.

Aztán a héten volt időm kicsit higgadtabban gondolkozni, meg beszéltem erről emberekkel, akik véleményére adok, és arra jutottam, hogy le kell nyugodnom a picsába. De tényleg.
Be kell húznom fülem, farkam, lenyomni a tizenkét órákat heti átlagban háromszor, a maradék időben megcsinálni a jogosítványt, meg nézelődni, hogyha újra ugrok, akkor olyan helyre nyomuljak, ahol azért kibírok úgy öt évet.
Szerintem itt nem fogok annyit, szénné unom magam, az összes tudásom nullára fog kopni, és beleőrülök, hogy egész nap nincs más felnőtt a közelemben, akivel érdemben lehet ventillálni, egyáltalán beszélni.

Igazából most tökre megérteném, ha felhördülne valaki, hogy "mivanmáezzelanővelhülyeez?!", de akkor is ez van, nem tehetek róla. 😡

Összefoglalva az elmúlt hetet

Huhh! Hol is kezdjem?

Nem, nem vesztem össze senkivel az ex munkahelyemen, sőt sírt néhány kolléga, és a lányokat is nagyon "szíven ütötte" (az egyik fogalmazott így) a távozásom híre.

Mondanám, hogy jólesett, de k.rvára nem, engem teljesen kicsinál a búcsúzkodás, szinte menekültem belőle már pénteken.

Nyilván, hogy a legkezelhetetlenebb lány került hozzám a legközelebb, ő anyának is szólított, tőle kaptam egy nagyon cuki porcelán teknőst, a másik meg hamutálat formázott nekem agyagból a táborban, még a nevemet is beleírta. Cukik na, nagyon fognak hiányozni.   

Az azért a vicc kategória volt, hogy délután négykor (pénteken!, ami elvileg nekem is lehet((ne)) rövidebb) az egyik kevésbé érzékeny kollégám megkérdezte, hogy nem akarnám e még a hétfői zsebpénzosztást előkészíteni papírilag, mert nekik kevés idejük lesz erre a táborba indulás előtt. 

Hát nem vazze', mert az egyik fiam indulna nyaralni a haverokkal, a másik épp elutazott Oroszországba, én meg dolgozok szombaton az új munkahelyen máris! 

De mosolyogva csak annyit mondtam, hogy "nem", és elindultam végre haza.

Persze hónap végén mennem kell majd kihallgatásra az egyik ügyben az ottani rendőrségre, úgyhogy lehetséges, hogy akkor majd benézek, de magamat ismerve mégsem fogok, valahogy nem szeretek visszajárni sehová, ahonnan már eljöttem.

Belami már Szentpétervár egyik kórházában gyakorlatozik, közben szorgosan járja a környéket, izgalmas képeket küld haza.

A szobája olyan, mint egy cella, ezen először teljesen kiakadt, de némi pihenés után a vicces oldalát fogta meg, és nagyjából aludni megy "haza". Azt mondja, hogy a kollégiumi szobája ehhez képest Hilton, megtanulta értékelni máris. 

Belami egyik legjobb tulajdonsága egyébként, hogy mindenben képes megtalálni a jót, és mindenből kihozza a legjobbat.

Kismacsó haverokkal nyaral pár napig, időnként figyelmeztetni kell messengeren, hogy a világon vagyok én is, és szeretném tudni él e még, de amúgy gond egy szál sem.

Charlie meg vett nekem egy PocketBook-ot, azóta nem tudok leszakadni az olvasásról. 

Nem kell a szemüvegem sem hozzá, és sötétben is tudok olvasni vele, szuperül a kezemre áll, és piros!!! Boldogság van. (Amúgy tök fantáziadúsan a Piri nevet adtam neki.)

       

Minit (netbookom) kölcsönadtam Belaminak, hogy ne a sajátját, ami nagy, kelljen vinnie. 

Nem mondom, hogy nem lábadt könnybe a szemem, mikor kiadtam a kezeimből, de majdcsak vigyáz már rá. 

Így blogolni is kevesebb kedvem van, jobban szeretek Minivel ügyködni.

Új munkahely.

Korai lenne bármit is mondani.

Szombaton 10-16-ig voltam bent egy másik házban gyakorolni a helyettesítést, ma 8-16-ig a saját új helyemen voltam hospitálni, de holnap már egyedül leszek a gyerekekkel 12 órát. Meglátjuk (mondta a vak).
Mindenki kedves és nyitott velem (a gyerekek is), és elég lazának tűnik minden. Mindez sokkal, de sokkal jobb környezetben. Remélem minden így marad, én meg megszokom a dolgokat, és komfortosabban érzem majd magam, mert jelenleg ez még nincs meg. Nyilván.  

Hogy vagyok?

Nem is tudom...
Minden éjjel rémálmodok, kifejezetten örülök a reggeleknek.
Van egy visszatérő álmom arról, hogy pakolok, és pakolok, de egyszerűen nem sikerül elkészülni. Borzasztó rossz érzés még álmomban is, hogy nem tudok leállni, az idő meg elfogyott. Brrr!
Gyanítom, hogy a józan eszem ellenére is tele vagyok elfojtott szorongással az újabb váltás miatt, idegesít, hogy pihenni sem tudok előtte, kimerülten fogok beesni az egyik helyről a másikra.

Mikor egy éve már itthon pihengettem a kezdés előtt, bennem semmi kétség nem volt, mert teljesen elegem volt tíz hosszú év után a munkahelyemből, tudtam, hogy akármi lesz, jól döntöttem, hogy eljöttem.
Az eszemmel tudom, hogy most is így van, de nyomasztó a hirtelen jött éles váltás, minden sejtem kapaszkodna a megszokottba, még akkor is, ha nem épp jó.
Szerettem volna én eljutni addig, hogy menni akarok, én keresni, én találni.
Ugyanakkor ez a jó döntés, hogy elfogadtam azt, ami az ölembe hullt, csak hát mégis... Nyilván innen a rossz álmok, hisz éjszaka lekerül az én fékje (féke?) az agyamról, minden elfojtott kétség és szorongás utat tör magának.
A legjobb lenne benne lenni már az újban, szokni, kezelni a helyzetet, mert ez így már nem jó.

Belami épp harmincadikán (én akkor lépek ki a mostani munkahelyemről) indul Oroszországba, egészen pontosan Szentpétervárra, egy oktató kórházba.
Na, ettől sem vagyok túl nyugodt. Egy hónap egy idegen országban, egyedül, nulla orosz nyelvtudással. Hiába tud ő nagyon jól angolul, ha ott nem tudnak.
Váááh! Csak ott tartanánk már, hogy itthon van, és pótlólag ünnepeljük a szülinapját!

Szóval most az a projekt, hogy kezeljem a szorongásaimat, és próbáljam élvezni a nyarat, azt, ami van, mert amúgy meg tök jó minden. Csak nem szabad hagynom, hogy elvesszek a részletekben. Ennyike. 😉

Péntek van

Ma kivettem az egy hónapja ledolgozott szombatomat, még mielőtt feledésbe merülne elmennék.
Persze hívogattak hol ezért, hol azért, de azért csináltam a szobánkban egy nagyobb takarítást: pucoltam ablakot, mostam függönyt, lezuhanyoztattam a virágaimat, felmásztam a szekrény tetejére is portalanítani, ilyenek.

Jól el is fáradtam, ráadásul úgy nézem, hogy kimúlt a porszívóm is.
Azért "is", mert pár hete a mikrónk füstölt el, a forgófejes hajszárítóm se akar már forogni, most meg ez.
Nyilván körülbelül egyszerre vettünk mindent, mikor beköltöztük ide, úgyhogy most egyszerre fog minden elromlani. Remek.

Amúgy a lehűléssel együtt visszatért az energiám is, ezért aggódva figyelem, hogy megint jön a meleg. Jobb volt a hangulatom, hatékonyabban működtem.
Volt egy olyan gondolatom is kedd környékén, hogy jóval hamarabb meg fog jönni a menstruációm, szóval lehet, hogy kezdődik a változó kor, esetleg simán csak nincsenek rendben a hormonjaim, de nem, mert rendes, huszonnyolc napos ciklusom lesz végül.
Így arra a következtetésre jutottam, hogy nekem tényleg a fullasztó hőség tesz be.

A héten vicces volt a hírek terjedésének a sebességét megfigyelni.
Ugye múlt héten csütörtökön adtam be a felmondásomat, de a közvetlen felettesem senkinek nem mondta el.
Kedden már tervezgettem, hogy lassan szólni kellene a kollégáknak, de úgy alakult, hogy egy fénymásolás közben feltett kérdésre bukott ki belőlem a dolog, és akkor épp csak a másik két otthon nevelője volt ott.
Na most, mire a szomszédos épületből visszasétáltam a saját irodámba, leültem a gép elé, magam alá húztam a széket, már jött is az ügyeletes gyermekfelügyelőm, hogy mit hallott. Azért ez nem semmi.

Elég jól fogadja mindenki a hírt.
Elmondom, hogy hová megyek, mitől más ott, aztán nincs is több kérdésük, megértik. Őszintén remélem, hogy pár hónap múlva veregetem majd a saját vállam a csere miatt.

A lányoknak még nem mondtam.
A hét nagyobb részében, a múltkor említett gusztustalan ügyből kifolyólag írtam a feljegyzéseket, a rendkívüli jelentést, és bizonyos pont után az agyam már védekező módba kapcsolt, mert másképp belehülyültem volna annak az estének a többszöri részletezésébe.
Megmondom őszintén, hogy vannak pillanatok, mikor látni sem bírom egyik-másik lányt, nemhogy ilyenekről beszélgessek velük. Majd.

Egyedül vagyok.
Nagyon élvezem, és reggel Charlie picit meg is orrolt rám, mert ennek hangot is adtam.
Én még lustálkodtam az ágyban, ő meg öltözött épp, és azt pedzegette, hogy inkább mégsem megy be dolgozni, mert délben úgyis le kell majd lépnie a fotós suli miatt. Kibukott belőlem, hogy nekem más terveim vannak (takarítás, lakás teljes felforgatása, vagy épp a totális semmittevés), ne rondítson bele. Na, erre megsértődött.

Értem én, hogy magára vette, pedig nem kellene.
Nekem egyszerűen igényem van rá, hogy néha! senki ne legyen a közelemben, neki meg nincs.
Én őt nem tudom megérteni, hogy miért nincs el magában soha, ő meg engem, mert úgy érzi, hogy ilyenkor nem vágyom a társaságát.
Pedig ez egyáltalán nem róla szól, hanem rólam. Hogy én így (is) tudok igazán töltődni. Ez van.

Na, megyek bevásárolni, mert üres a hűtő.
Charlie nyolc körül ér haza a suliból, a fiúk "apás hétvégén", szóval muszáj ezt egyedül intéznem.
Valahogy csak kibírom. 😉

Folytatom

Aztán csak gondolkoztam, és gondolkoztam.
Számba vettem mindkét megoldás összes előnyét és hátrányát, beszéltem, leveleztem emberekkel, akiknek a véleménye számít. Gyakorlatilag minden, de minden arra mutatott, hogy ezt el kell vállalni.

Pénteken úgy ébredtem fel, hogy igent fogok mondani.
És ha mégsem engem választanak majd, akkor annak is úgy kell történnie, semmi gond.
Elég nehezen jutottam el addig, hogy ezt meg is tudjam telefonálni, mert egész álló nap nem tudtam egyedül maradni öt percre. Végül akkor vettem elő a telefonom, mikor épp ballagtam a kórház folyosóján egy gyerekért, mert sem előtte, de utána se láttam esélyét, hogy nem fog valaki lógni a nyakamon.
Szóval igent mondtam, és kedden este kapok majd választ, hogy felmondjak, vagy maradjak szépen a fenekemen, és kifussam még magamból azt, amit lehet. Mondjuk nem fog sokáig tartani, ebben biztos vagyok.

Picit megnyugodtam, hogy okos döntést hoztam.
Ha én most ebből visszatáncoltam volna, ide többé az életben nem pályázhattam volna, és azt bántam volna nagyon.
Így viszont, ha ők mondanak nekem nemet, akkor számíthatok rá, hogy keresni fognak egy újabb lehetőségnél, mert szerintem nem "szerepeltem" rosszul.

Ha pedig engem választanak...
Akkor nagyon-nagyon, rettenetesen kellemetlen napok elé nézek, és utána meg újra egy csomó új embert és dolgot kell megszoknom. Picit elegem van már ebből, de reménykedek, hogy lesz végre megint egy kis nyugtom, még ha nem is tíz évre.

Majdnem napra pontosan egy éve mondtam fel az előző helyemen, ahol tíz hosszú évet töltöttem el.
Álmomban sem gondoltam, hogy egy éven belül három helyen is megfordulok, és épp megint kavarászok.
Komolyan mondom, kezdek munkahelyszédelgő lenni, pedig pont nagyon rühellem a változásokat.

Nem is tudom mire kérjelek benneteket, hogy melyik megoldásnak szurkoljatok. Talán az a legjobb, ha annak drukkoltok, hogy az történjen, ami hosszú távon a legjobb nekem. Jó? Köszönöm!

Születési rendellenességem,

hogy velem mindig történik valami.
Álmaimban fordul csak elő, hogy unalmas az életem, és lassú mederben folydogálnak a napjaim. Hahh, na persze!

Hétfőn megbeszéltem a lehetséges új munkáltatómmal, hogy csütörtökön bemegyek a központjukba megbeszélésre.
Szépen, de szolidan felöltöztem, mint ahogyan interjúra szoktak, és tulajdonképpen az is volt.
Hárman ültek velem szemben, és beszélgettünk, de ők közben papírokon pontozgattak, mert az eljárási rend az eljárási rend, még akkor is, ha az állás nincs is meghirdetve.
Elmondták, hogy mit tudnak ajánlani, aztán kérdezgettek. Talán rajtam kívül még egy jelölt van (azt valaki más ajánlotta be), közöttünk akarnak választani, szóval ötven százalékos eséllyel enyém lehet az állás, ha akarom.
Nos, a végén abban maradtunk, hogy erről a szándékról másnap értesítem őket.

Utána Charlieval kimentünk a lakásotthonba, hogy megnézhessem pontosan hol is van, és milyen.
Nagyon szép helyen van, mindennel felszerelt, igazán látszik, hogy nem állami fenntartású hely. (Bocs!)
MINDEN gondozott iskolában!! volt, és dolgozni!!, szóval gondolhatjátok, hogy itt azért másképp működik MINDEN.
Van terápiás madárházuk, nos, én oda nem mentem be, madárfóbiám van. Inkább szóltam, de azt mondták ez nem gond, erre van terápiás szakemberük, úgyhogy, ha nem akarok bemenni, akkor nem megyek be. Charlie bezzeg bement, és azt mondta, hogyha én nem jövök ide, akkor ő megpályázza az állást, mert nagyon tetszik neki. 😉
Több emberrel is beszéltem, akik állami szférából jöttek át, és azt mondták, hogy zongorázni lehet a különbséget, és nem kérdés, hogy melyik javára. Itt nincs semmilyen b.szakodás a készlettel, a gyerekek annyit és azt esznek, amennyit és amit akarnak.
Olaszországban van nyaralójuk, de most épp Bulgáriába készülnek a nyári szünet elején.
A támogatásuk harmada csak állami, a többi egyebekből áll össze, és minden a gyerekek körül forog.

Ennek ellenére, mikor beszálltam az autónkba, szinte biztos voltam benne, hogy nekem ez nem fog menni, még nem végeztem a mostani helyemen, még nem "futottam ki" magamból mindent... Folyt. köv.

Tipródok

Most inkább hagyjuk, hogy múlt szerda óta görcsben a gyomrom, de főleg hétfő óta, mert akkor már muszáj volt felvenni azt a rohadt telefont, és intézni valamit az állásajánlattal (múlt szerdán kaptam egyet, ha valaki nem olvasta az átmeneti posztot) kapcsolatosan.

Mert hülye azért nem vagyok.
Elmegyek, megnézem, döntök. Ilyen egyszerű ez, csak hát..., mégsem az.
Úgy érzem,  bármennyire is nagyon nehéz néha velük, a lányok elkezdtek kötődni hozzám (már amennyire ők kötődni tudnak), és én is kedvelem őket. El tudom őket fogadni az összes nyűgükkel együtt, kezdem érteni a "működésüket", mozgatóikat.
Egyszerűen nem tudom elképzelni, az agyam nem tudja befogni, hogy azt mondom nekik: "Akkor én most elmegyek...".
A munkatársaknak sem szívesen mondanám, de az más, ők felnőttek, őket nem hagyják el sorozatosan, szóval azzal kapcsolatosan maximum kényelmetlenség érzése van bennem, de a gyerekek... Gerinctelen cserbenhagyás, meg egy csomó olyan érzés kavarog bennem, ami teljesen idegen tőlem: ez nem én vagyok, ez nem az én stílusom.

Közben meg...
Világosan tudom, érzem, hogy nem fogom tudni sokáig ezt csinálni kiégés nélkül, szóval mindenképp rövid az az idő, amit egészséges lélekkel, működéssel bírni lehet. Ez van.

Így aztán álmatlanul forgolódok éjszakánként, és tipródok.
Na mindegy, valahogy majd csak lesz. Nekem is egy életem van, mennem kell az utamon, majd elválik, hogy kell e önzőnek lennem, vagy a sors majd elrendezi helyettem az egészet.
Hamarosan kiderül. 😉

A válasz

Kedves Gábor!

Legelőször szeretném megköszönni a lehetőséget, és legfőképpen azt, hogy ekkora bizalmat szavaztál nekem.

Azt hiszem, hogy az első mondatom után már sejted mi a döntésem: sajnos nem fogadhatom el a felkínált állást.

Innentől már csak magyarázkodás következik, de szeretném, ha tudnád, hogy nem könnyen jutottam erre a döntésre.

Azt meséltem, hogy tíz év után azért váltottam (többek között), mert szeretnék úgy bolyongani a sok új körülmény között, mint kezdő koromban. Nem akarok csípőből tudni mindent, előre lefuttatni egy-egy esetet.

Ezért rándultam át a szakellátásba, de határozott elképzelésem volt arról, hogy pontosan milyen területen szeretném kipróbálni magam. 

Első körben csak xxxxx állás volt, de elfogadtam, annyira szerettem volna váltani.

Aztán jött egy lehetőség (három nappal a kezdés után!!!), amit egész egyszerűen kijártam magamnak, persze jó diplomáciai érzékkel és sok-sok segítséggel, mert benne volt a pakliban, hogy két szék közül a földre csücsülök.

15-én kezdtem, és Te 16-án kerestél meg.

Nagyon szimpatikus volt a lendületed, a jártasságod, a vezetői stílusod, a rengeteg tapasztalatod, komolyan majdnem beszippantottál, mert azért valljuk be: amikről beszélgettünk, azokban nagyon otthon érzem magam.

Aztán egy egész napot pörögtem ezen, beszéltem, leveleztem minden olyan emberrel, akinek adok a véleményére, és tudom, hogy nem fog befolyásolni, csak a megfelelő kérdéseket teszi fel nekem.

Fejben listát csináltam arról, hogy jelen pillanatban mi a fontos nekem egy munkában, a kettő közül (mostani, felajánlott) melyik milyen mértékben elégíti ezt ki, és mit éreznék, ha bármelyik nem úgy jönne össze, ahogyan szeretném.

Mérlegeltem melyik megoldás után kattognék többet az alternatív jövőn, illetve újabb váltás esetén melyikkel milyen esélyeim lennének.

A mérleg hol erre, hol arra billent. Aztán tegnap estére beállt.

Azóta megnyugodtam, és elhatároztam, hogy még ma megírom a válaszomat, hogy semmiképp ne raboljam a Te és az intézményed idejét.

Minden jót kívánok, és természetesen azt, hogy minél hamarabb találjatok valakit, aki nagyon profi ebben!

Remélem nem haragszol rám, és nem okoztam csalódást.

Üdv: Lulu

.

                                                                                          

  

Zsong a fejem, azaz első benyomások

Jól elfáradtam, főleg fejben. Rengeteg új név, arcok, információ.
Van egy hatalmas kulcscsomóm, kaptam egy helyes bringát, azzal száguldozok a városban egyik otthontól a másikig, ha szükséges, és reggelente ott fog rám várni a buszpályán, hogy gyorsan beérjek. (Állítólag nem fogják ellopni.)
Ez jó.

Amitől picit megijedtem.
A gyerekek nagyon sérültek lelkileg, vadak, csúnyán beszélnek.
Ugyanakkor rettenetesen vágynak szeretetre, ölelgetésre. És itt kezdődik a baj, mert én elég kevés embert ölelgetek szívesen, nekem ez nem biztos, hogy menni fog.
Na mindegy, majd kialakítjuk, hogy mindenkinek jó legyen, csak találok valami megoldást erre.
Én inkább beszélgetésben vagyok jó, meghallgatásban, jelenlétben. Nem tudom elég lesz e, vagy kikerülhetetlen a testi kontaktus.

De igazából ezért váltottam.
Hogy új ingerek érjenek, meg feszegessem a határaimat.
Azt hiszem elkezdődött. ;-)

Kezünkben az irányítás?

Addig-addig mondogattam magamnak, hogy már pedig én ilyen státuszt szeretnék bizonyos helyen, hogy SIKERÜLT!!!, ilyen státuszban leszek azon a bizonyos helyen augusztus 15-étől.

Na, ezt elég hülyén sikerült leírni, de a lényeg, hogy túl vagyok a megbeszélésen, és enyém az állás.

Én előtte már nem is voltam ideges, mert megbeszéltem magammal, hogy teljesen indokolatlan lenne, hisz a jelenlegi helyemen is jól vagyok, és semmi baj nem lesz, ha véletlenül nem jön össze ez az interjú az igazgatónővel, és nem lesz enyém a legújabb állás. 

Így viszonylag nyugodtan, mosolygósan mentem be a rettegett igazgatónőhöz, akinek kifejezetten jó hangulata volt, úgyhogy már a megbeszélés végén mondta, hogy hétfőtől mehetek az új helyre.

Útban haza azon tűnődtem, hogyha csak ezt az esetet nézem, akkor tényleg helye van annak a meglátásnak, hogyha nagyon szeretnénk valamit, akkor előbb vagy utóbb megkapjuk, ha elég kitartóan gondolunk rá. Mert én december óta ezt mondogatom, aztán tessék: kicsit nyakatekerten, véletlenek sorozatán át, de úgy lett.

Ám nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy éveken át milyen nagyon sokszor elképzeltem, hogy Belami és Kismacsó között ott sétál a két nagy kezét fogva Annácska, a mi közös lányunk Charlieval. 

Néha még most is látom, még a nevetését is hallani vélem, szóval az erős megjelenítésben nincs hiba. Csak épp...

Akkor most hogy is van ez? Kezünkben van az irányítás? 

Bocs, de szerintem nem!

Nyaraláskor

repül az idő. Már el is telt a fele, fogalmam sincs hogyan.

Azt hiszem időjárás szempontjából is kikaptuk a lehető legjobbat, mert nappal nagyon finom, jó meleg van (nem az a döglesztő hőség, mint előtte), éjszakára meg lehűl a levegő, gond nélkül lehet aludni, nem kell még a ventillátort sem használni.

Több strandot is próbáltunk, igazából nem is tudom, hogy melyik a legjobb. Az egyiken hattyút és kacsákat is lehet etetni a móló mellett (a strand egyik végén), a másikon homokkal feltöltött pálya van, a fiúk focizhatnak, de a víz mindenhol nagyon jó.

Végül Belami Erdélybe ment Széphajúval, mert addig kínlódtam a mi nyaralásunkkal (legyen e egyáltalán, illetve én el tudok e szabadulni), hogy elígérkezett oda. 

Így Kismacsó elhozta az egyik haverját, akit már óvodás kora óta ismer, együtt fociztak sokáig. (Legyen a neve Mitya.) 

Aztán eljöttek még Anyuék is másik apámmal, szóval hatan vagyunk összesen.

Az a jó, hogy Anyu lefőzött egy csomó kaját előre, így csak szedni kell elő a mélyhűtőből, meg a hűtőből, nem kell ezzel sem kínlódni. 

Délelőttönként Charlie horgászni van, mi, a további felnőttek a teraszon olvasgatunk, a két kamasz 11-ig aludni szokott. 

De piacon is voltunk tegnap, előtte meg én gyalogoltam le a boltig tojásért.

Ebéd után kényelmesen beszélgetünk, pakolászunk, aztán irány a strand estig. 

A víz langyos, vannak matracok, csónak, szeretek a vízen lebegni sokáig. Persze fullra bekenve naptejjel, de még így is szépen barnulok.

Régen nem nagyon szerettem nyaralni, de mostanra kezdek ráérezni az ízére. Jó máshol csinálni a nagy semmit, kikapcsolódni. 

Én nem vagyok az az aktív pihenő, nekem a kikapcs’ az döglést jelent könyvvel, ilyenek. Kifejezetten örülök, hogy hoztam a gyereknek barátot, mert így ő is lefoglalja magát, meg együtt megmozgatják Charliet. Ugyanis ő is unja a semmittevést, én meg biztos nem fogok labdázgatni senkivel, végre megengedhetem magamnak, hogy csak úgy legyek, és nézzek ki a fejemből, és ne zavarjon meg ebben senki.

Persze nagyon szeretem nézni őket, ahogy hülyülnek a vízben, tegnap Charlie csinált egy csomó fényképet a fiúkról ugrálás közben, kérdeztem is tőle, hogy nem félti e a drága gépet, hogy beleejti a vízbe, de szerencsére nem történt baj. Szerintem csudi jó fotók sikerültek, a két fiú mozgás közben kész anatómiai tanulmány, mert mindkettő sportol ovis kora óta, úgyhogy minden egyes izmuk látszik, nyúlánkak, szépek, öröm rájuk nézni. 

Persze 16 évesek, úgyhogy megy a kajláskodás, vihogás, összenézés lányokkal, én rettentően szórakoztatónak találom a párosukat. 

Esténként el vannak engedve kicsit, hogy mint a „rókák” vadásszanak, meg „populáris” helyeket keressenek, ezeket ők mondják így.

Tegnap a piacon megint voltak kutyák, ott ült három kölyök labrador, azt hiszem egyre kevesebb választ el attól, hogy egy napon hazaviszek egyet. Aham, a pici lakásba, kert nélkül. (Fejben már az is megvan, hogy míg nem tudunk lakást cserélni, addig mit csinálok vele, míg nem vagyunk otthon.)

Ma fizetést is kaptam, majdnem annyit, mint teljes hónapra, szóval azért itt is több a pénz, mint az előző helyen volt. (És még ennél is több a vágyott helyen.) 

Ez azért hír, mert nagyon úgy nézett ki, hogy nem fogok fizetést kapni, csak szeptember elején, mert addig elhúzódik a papírjaim elkészülte. De elég sokat nyavalyogtam a munkaügyis ügyintézőn, úgyhogy kínjában már azt is megígérte, hogy hóközi kifizetést eszközöl, csak hagyjam már végre békén (nem mondta, de biztosan gondolta). 

Végül csak sikerült elintézni, hogy normális időben kapjak én is fizetést. (Nagyon erőszakos tudok lenni, ha akarok.)

Ami aggaszt, hogy semmi hír a vágyott állással kapcsolatosan, még csak időpont egyeztetés sem volt interjúra, nemhogy menni kelljen. (Pedig még olyan ruhát is pakoltam, meg pár smink cuccot, parfümöt.)

Eddig sikerült teljes mértékben az „itt és most”-ra koncentrálnom, de ma már elkezdett belopózni a tudatomba, hogy azt sem tudom, hogy hétfőn hová megyek, mi lesz tovább. Nem, nem félek, hisz jó a mostani helyem is, csak izgulok. Olyan jó féle izgalom ez (még), de csak visszarángatja a tudatomat a hétköznapok felé, pedig jó lenne még egy kicsit hintáztatni magam az nyaralós életérzésben.    

Újratelepítés megtörtént

Azt hiszem, hogy végre sikerül az előnyeit élvezni a jelenlegi helyzetnek.
Említettem, hogy az új munkahelyemen jött egy lehetőség, hogy a vágyott (legújabb) helyre kerüljek, de az igazgatónő két hetes szabadsága miatt ez lóg a levegőben.
Ezért igazából csak tengés-lengés van, nem adnak munkát, gyereket, felelősséget.
Először nagyon szenvedtem ettől, mert nem tartom magam a munka hősének, de azért csak rá voltam készülve már a dologra a hosszabb szabadság után.

Attól is teljesen be voltam kattanva, hogy mi meg pont jövő héten megyünk nyaralni, és akkor ez hogy lesz, mint lesz.
Aztán szépen lenyugodtam, mert a nyaralásból is el tudok menni az igazgatónőhöz megbeszélni, úgyis az én számomat hívják, ha épp a jövő héten kell, szóval teljesen felesleges ezért itthon maradnom.
A kollégáim továbbra is tüneményesek, nagyon kedvesek, rugalmasak, mindenben segítenek. Nagyon megszerettem őket, tartok tőle, hogy ekkora szerencse nem ér kétszer egymás után, de hátha...

Tegnap megerősödtem abban is, hogy nagyon ügyes/szerencsés voltam az új kapcsolatok kiépítésében.
Ezt abban tudtam lemérni, hogy múlt hétfőn jött megint egy új kolléga (egy héttel utánam), és bizony egy-két mondata miatt az egyik hangadó csaj bizalmatlanná vált irányába, és ez úgy végigszaladt a társaságon, mint valami vírus.
Rohadtul észen kell lenni, hogy vadi újként mit és hogyan mondunk, mit reagálunk, mert sajnos nagyon rossz irányba is elmehet az ember.
Hasznos, hogy számomra új emberek között én nagyon visszafogott vagyok, de érdeklődő és barátságos, és főleg nem akarok okosabb lenni mindenkinél. Úgy látom, ez működik, szépen, lassan, okosan épülnek így az új emberi kapcsolatok.
Tegnap ebben meg is erősítettek, mert a csoport szószólója elmondta, hogy nagyon szimpatikus vagyok mindenkinek, sajnálni fogják, ha elmegyek, bár megértik. Nagyon jó volt ezt hallani, és azért két hét után ez nem rossz "eredmény".

Összességében most szépen lenyugodtam minden szempontból, mert lesz, ahogy lesz, úgy kell lennie. ;-)

Akkor elmesélem...

Az úgy volt, hogy áprilisban elkezdtem komolyan állásokat nézegetni, de az első perctől volt egy bizonyos munkakör, amit nagyon szerettem volna.
Sajnos nem volt épp üres, ezért proaktív pályázatokat küldtem be főleg azokra a helyekre, ahol ez a munkakör létezik.

Az egyik ilyen helyről szóltak, de más munkakörrel kapcsolatosan.
Én már akkor is jeleztem, hogy nincs jogosítványom, mert tudtam, hogy abban a státuszban szükséges. Azt mondták megoldható nélküle.
Elmentem az interjúra, és nagyon tetszett, amit ott hallottam, ráadásul biztattak, hogy jogosítvány nélkül is menni fog az.

Aztán ugyanennél az intézménynél megpályáztam egy vezetői állást, és pont annak a meghallgatására utaztam, mikor szóltak, hogy elnyertem a "jogsival jobb lenne" állást.
Tudjátok, akkor tipródtam, hogy én inkább a "jogsival jobb lenne" állást szeretném, de jól bekavartam magamnak a másik interjúval.
Végül az előbbi állás maradt, úgyhogy nem volt más hátra, mint felmondani.

Most hétfőn kezdtem el dolgozni.
Komolyan mondom, elképesztően jó fej munkatársaim lettek (megint), haláli lazák, fiatalosak (van két csajszi úgy 50 éves kor körül, pont olyan szeretnék lenni majd, mint ők), befogadók, minden.
Egy percig sem éreztem magam feszélyezve közöttük, olyan természetességgel beszélgettünk mindegyikkel, mintha már rég ismernénk egymást.
Vittek magukkal mindenfelé, láttam, hogy a munka szakmai része nem fog gondot okozni, sőt kifejezetten frissítően hatott rám az egész.
A héten idővel is jól tudtam gazdálkodni, szinte elhinni sem akartam, hogy ez mekkora királyság.

De!
Ezekben a napokban autóval rendelkező kollégákkal mentem, és bizony észre kellett vennem, hogy mindez tömegközlekedéssel nem lesz olyan vidám.
Az új munkatársak fel-felszisszentek, mikor mondtam nekik, hogy én mindezt vonattal és busszal tervezem.
Egymástól függetlenül riogattak az időjárás viszontagságaival, azzal, hogy egy bizonyos ponton (számon) túl lehetetlenség lesz maradéktalanul elvégezni ezt a munkát.

Szerdán a közelben voltunk lakásotthonokban, ahol az egyik évfolyamtársammal futottunk össze.
Ő már nyugdíjba készül, ezer éve ott dolgozik.
Kérdezte, hogy jól meggondoltam e ezt a munkakört. Mondtam neki, hogy én eredetileg mit szerettem volna, de csak ez volt, és én már nagyon akartam váltani, ezért elvállaltam.

Na, ez volt az a mondat, ami elindította a lavinát, hogy néhány óra leforgása alatt ott tartsak: munkakört fogok változtatni.
Ugyanis kiderült, hogy az eredetileg vágyott munkakör épp felszabadul, és én pont jó lennék oda.

Nem hiszitek el, de egy emberként állt mellém az új kollégám, a volt évfolyamtársam, és a lakásotthonok vezetője.
Már hívták is az igazgatónőt, és olyan hátszelet csináltak nekem, mintha én lennék az Isten lába, vagy mi.
Én meg csak kapkodtam a fejemet, teljesen összezavarodtam ettől a hirtelen irányváltástól, ami egy mondatnak köszönhető.

Amiért nem akartam még írni sem róla.
Egyik részről az igazgatónő kérése az volt, hogy beszéljek először a közvetlen felettesemmel, és ezt ma tudtam megtenni. Addig nem lett volna korrekt erről értekezni, még így sem.
Másik részről meg sikerült úgy össze-, meg szétcsúsznom, hogy alig bírtam kibogozni magam.

Miért is?
Mert én már beleéltem magam ebbe az új munkába, ezzel együtt szülinapomra se kértem semmit, mert jogsi kell, de gyorsan.
A mérleg másik serpenyőjében meg ott a vágyott munkakör, még több fizetéssel, kiszámíthatóan.

Aztán az volt a hab a tortán, hogy tegnap a nagy vihar miatt nem jutottam el a-ból b-be, mert a vonat felső vezetéke leszakadt, ágak voltak a sínen, a késés órákban volt mérhető.
A busz már késő lett volna a megbeszélt időpontokhoz, úgyhogy szóltam a kollégának, hogy nem tudok vele menni.
Aztán a közvetlen főnökömnek (nevezzük Gézának) szóltam, aki annyit mondott, gond egy szál se, húzzak haza.
Én meg bőgve mentem végig a városon, hogy ilyen jó ember a Géza, én meg holnap majd mondom neki: akkor én lépek. Hát milyen ember vagyok én?
Jó, tudom, hogy ez hülyeség (ma a Géza is mondta), de akkor nagyon hálátlan egy dögnek éreztem magam, egy fagyi gépnek, aki folyamatosan kavar.

Ma esetmegbeszélés volt az egész kollektívának, de előtte elvonultam Gézával megbeszélni ezt az egészet.
Elég jól fogadta. Úgy éreztem, hogy nem sértődött meg, sőt, a végén még ő vigasztalt, meg biztatott, hogy véletlenek nincsenek, biztosan így kellett történnie, blablabla.

Ami fontos volt számomra végig, hogy két szék közül ne üljek a földre végül.
Talán sikerül.
Ugyanannál az intézménynél maradok, csak áthelyeznek. Gyakorlatilag Géza (a beszélgetésünk után), meg az igazgatónő ezt megbeszélték egymás között.
Felém az volt az utasítás, hogy küldjem el az igazgatónőnek a pályázatomat erre a bizonyos állásra.
Csak annyi a baj, hogy az igazgatónő szabin lesz két hétig, úgyhogy addig valószínűleg maradok Gézáék nyakán, utána tudok csak kezdeni.
Megnyugtató, hogy Géza kimondta, ha bármi közbejön, akkor maradhatok náluk. Ez azért fontos volt, hogy jól aludjak a következő napokban.

Itthon már alig tudnak nyomon követni.
Mikor sírva hívtam fel csütörtökön Charliet, és nyavalyogtam, hogy "De hát mindenki olyan jó hozzám, hogy menjek el innen?!?!", akkor mondta, hogy maradjak.
Erre tovább miákoltam, hogy "De hát tudod, hogy én ...... akarok lenni! Hogy hagyhatnám ki ezt a lehetőséget?!", erre meg azt mondta, hogy akkor menjek.
"Most akkor maradjak, vagy menjek?" -tettem fel a kulcs keresztkérdést.
Később, mikor megnyugodva újra felhívtam gyanakodva szólt a telefonba: "Ugye nincs egy újabb állásajánlat?!" :-) :-) :-)