Búcsúk vannak

Már egy ideje mondogatja Margó (a munkatársam), hogy lassan adagolni kellene a lányoknak, hogy januártól nem ott leszek velük, hanem egy másik otthonban.

Erre ma.
Próbáljuk a műsort, aminek az első fele búcsúztató, az egyik kedves gyermekfelügyelő megy nyugdíjba, őt köszöntjük először. Lesznek versek, meg közös éneklés.
Az egyik lány sírni kezdett az éneklés közben, hogy neki ez nem fog menni, ő nem szeret búcsúzkodni, mert mindenki csak elmegy.
Próbáltam nyugtatgatni, hogy az élet már csak ilyen, de minden lezárásban ott lapul valami új kezdete, blablabla...
Erre megszólal Margó: -Amúgy nem csak .... nénit búcsúztatjuk holnap, hanem Lulu nénit is, mert januártól a másik otthonban lesz segíteni.
Szó bent ragadt, szem felakadt, még az enyém is, mert az adagolásról azért más fogalmaim vannak.

Én biztos vagyok benne, hogy Margó ezt nem rosszindulatból csinálta, hanem egyszerűen csak fáradt, tele a töke már mindennel, és nincs most affinítása a finomságokhoz, de ez azért durva volt.
A lányok azóta kerülnek, és mire kiértem a konyhába ebédelni, már a gyermekfelügyelő is halálra váltan érdeklődött, hogy ugyan hová megyek máris?!
Mert bizony a lányokban csak ez csapódott le: elmegyek én is, azt már nem is fogták, hogy nem én akartam ezt, és csak máshol leszek egy ideig, aztán akár vissza is kerülhetek hozzájuk.

Fasza ez, na.
Nem, nem haragszom, és szomorú sem vagyok, hisz nem hagyom el őket, csak nem így kellett volna, bár fogalmam sincs, hogy mégis pontosan hogyan.
Én simán átlebegtem volna januárban a másik otthonba, és menet közben magyaráztam volna a bizonyítványom, de az sem lett volna sokkal jobb, maximum kíméletesebb.

Mert nem lehet ezt jól csinálni, ez a legdurvább az egészben.
A lányoknak pont arra lenne szüksége, hogy állandóság legyen végre körülöttük, de a gazdasági és szervezeti érdekek felülírják ezt, ez van.

Szomorú lesz a holnap, bár őszintén remélem, hogy az én búcsúm nem kerül megint terítékre, mert semmi értelme.
Tényleg kell a segítség amott, és izgat (még) a több és szerteágazóbb munka, de nem akarok azon tipródni, hogy hiányozni fognak. Mert ülök a biciklimre, és megyek hozzájuk. Meg ők is jöhetnek hozzám.
Nem, nem kell a dráma, sajnos van abból pont elég. Nem lesz semmi baj, én mondom. ;-)