Tipródok

Most inkább hagyjuk, hogy múlt szerda óta görcsben a gyomrom, de főleg hétfő óta, mert akkor már muszáj volt felvenni azt a rohadt telefont, és intézni valamit az állásajánlattal (múlt szerdán kaptam egyet, ha valaki nem olvasta az átmeneti posztot) kapcsolatosan.

Mert hülye azért nem vagyok.
Elmegyek, megnézem, döntök. Ilyen egyszerű ez, csak hát..., mégsem az.
Úgy érzem,  bármennyire is nagyon nehéz néha velük, a lányok elkezdtek kötődni hozzám (már amennyire ők kötődni tudnak), és én is kedvelem őket. El tudom őket fogadni az összes nyűgükkel együtt, kezdem érteni a "működésüket", mozgatóikat.
Egyszerűen nem tudom elképzelni, az agyam nem tudja befogni, hogy azt mondom nekik: "Akkor én most elmegyek...".
A munkatársaknak sem szívesen mondanám, de az más, ők felnőttek, őket nem hagyják el sorozatosan, szóval azzal kapcsolatosan maximum kényelmetlenség érzése van bennem, de a gyerekek... Gerinctelen cserbenhagyás, meg egy csomó olyan érzés kavarog bennem, ami teljesen idegen tőlem: ez nem én vagyok, ez nem az én stílusom.

Közben meg...
Világosan tudom, érzem, hogy nem fogom tudni sokáig ezt csinálni kiégés nélkül, szóval mindenképp rövid az az idő, amit egészséges lélekkel, működéssel bírni lehet. Ez van.

Így aztán álmatlanul forgolódok éjszakánként, és tipródok.
Na mindegy, valahogy majd csak lesz. Nekem is egy életem van, mennem kell az utamon, majd elválik, hogy kell e önzőnek lennem, vagy a sors majd elrendezi helyettem az egészet.
Hamarosan kiderül. 😉