Kérdés kérdés hátán (személyes poszt, lehet, hogy átmeneti)

Úgy alakult, hogy tegnap megcsináltuk az összes fejlesztéstervezést, úgyhogy ma már nem kellett mennem dolgozni, de tartok tőle, hogy nem is tudtam volna.
Tegnap hazaértünk Charlieval, ettem, aztán gyors fürdés után lefeküdtem, hogy majd olvasok, de már 20.30-kor elaludtam, és fel se keltem reggel 7 óráig. K.O. volt a javából.

Nem, és nem bírom megszokni ezt a munkát, egyszerűen képtelen vagyok felzárkózni ehhez.
Kétszer 12 órát még valahogy lehúzok egymás után, de a harmadik már halál, tegnap konkrétan sírni tudtam volna a hasogató fejfájástól a megbeszélések alatt, egyszerűen lemerült az összes elemem.

Napok óta ezen tűnődöm, hogy mi a francos bajom van a munkámmal.
Oké, van egy kolléga, aki annyira rosszindulatú, hogy leírni sem tudom, és nem tudok a közelében tíz percnél tovább megmaradni, de igazából nem is kell, mert műszak átadást, átvételt annyi idő alatt meg lehet oldani, a teameken, meg az egyéb megbeszéléseken, meg jó messze ülök tőle, szóval ez nem kifogás. (Ráadásul az összes többi tök jófejnek tűnik.)
Oké, hogy elkezdte a fúrásomat, de erre külön felhívta a figyelmemet mindkét felettesem. Mondjuk senki semmit nem szólt, de a gyerekektől hallok ezt-azt, úgyhogy még úgy is tud mérgező levegőt kibocsátani, hogy ott sincs. Ám ilyen mindenhol van, ahol kettőnél többen dolgoznak, szóval nem hinném, hogy ez a bajom.
A gyerekeket egytől-egyig nagyon megszerettem, iszonyatosan sok jó tulajdonságuk van, és egy csöppnyi rosszindulat sincs egyikben sem. Sőt, kapaszkodjatok meg, az egyik titkos kedvencem Szilvike lett, a pszichiátriai beteg kislány.

Akkor?!?!
Miért van gyomoridegem minden egyes műszak előtt, és miért mondogatom magamnak a reggeli kezdésnél, hogy "én ezt nem fogom kibírni este 19.30-ig"? (Hangzavar, Lulu nénizés folyamatosan, káosz és időnként anarchia.)
A fejem azért kezd fájni, hogy bevehessem a gyógyszert, amitől egyúttal fel is dobódok kicsit?
Kezdek gyógyszerfüggővé válni?

Az előző helyen az volt a baj, hogy nem tudtam visszatöltődni.
Itt úgy vagyok beosztva, hogy egy-egy ilyen "kemény menet" után van pár napom töltődni, és minden hónapban van egy hosszabb időszak, amikor be sem vagyok osztva (most 11 nap lesz majd vasárnaptól folyamatosan).
A családom szerint ez egy szuper munka (Charlie nem mindig érzi így, mikor hétvégére vagyok beosztva), és tárgyilagosan nézve én is így gondolom.

Miért érzem még mindig bizonytalanul magam ebben az egészben?
Mert azt érzem, hogy nem vagyok elég kemény kezű? Kell e egyáltalán keménynek lenni ezekkel a gyerekekkel? Egyáltalán bármelyik gyerekkel?
Elsírhatom e magam egy gyerek előtt, ha úgy érzem?
Kérhetek e bocsánatot egy gyerektől, ha úgy érzem?
Kell e ragaszkodnom azokhoz a szabályokhoz, amikkel nem értek egyet?
Időnként a kisebb ellenállás felé haladok?
Gyenge vagyok?
Kell magyarázkodnom egy gyereknek, hogy mit miért csinálok, és miről mit gondolok? Ettől jobban elfogadják az általam diktált szabályokat, vagy simán gyengének tűnök?
Miért éreztem magam hülyén, mikor megkérdezték vasárnap tőlem, hogyha én vagyok a másik nevelő, akkor miért tartok egy gyerekfelügyelő véleményétől, és miért nem sz.rom le, hogy mit mond?
Miért érzem sokszor azt, hogy ezek a gyerekek sokkal életrevalóbbak nálam, és ne én akarjam már megmondani a tutit a kis kipárnázott életemmel?

Talán a jellemem nem fér meg ezzel az egésszel.
Nekem fontos a rend, hogy átlássak mindent. Itt ez elképzelhetetlen (a rend és az átláthatóság is).
Nem bírom a váratlan dolgokat. Itt minden perc hozhat váratlan fordulatot, és ettől pattanásig vagyok feszülve 12 órában. Nyilván itt megy el az energiám, nem is a történésektől.

Lehetséges e, hogy nekem azért kell ez a munka, hogy változzon a jellemem? Vagy csak küszködök, és szenvedek, míg ki nem fogok égni teljesen?
Máris keressek más munkát? Vagy igenis erőltessem ezt az egészet?

Annyit elmondhatok, hogy már nem irtózok a váratlan érintésektől olyanoktól, akik nem a családtagjaim.
Sokat ölelgetem a gyerekeket. Még legtöbbször ők kezdeményezik, és én fogadom, de előfordult már, hogy én kezdeményeztem.
Nem merevedek le tőle, sőt érzem az energiák kedvező áramlását, szóval valamit már sikerült megtanulnom.

És a többi?
Vajon sikerülhet?

Nagyon látszik, hogy nem pedagógus vagyok.
Csak egy szociális munkás, aki felnevelt két gyereket.
Elég ez?
Elég az én jellemem, egész lényem ide? Vagy több kárt okozok, mint hasznot?

Rengeteg kérdés van bennem, és még nem látom a következő lépést.
Vélemény? Mit láttok így kívülről? Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, még úgy is, hogy tudom, egy blog kevés információ egy emberről.

Zozó arcai (átmeneti poszt)

Zozó diót szed:

Meg szőlőt is:

Aztán megtalálja a seprűt, és átmegy banyába:

Továbbra is a legnagyobb imádás van. Nem is lehet másként.

Olyan szép nap van ma,

hogy vidám (vicces) outfit illik hozzá.

Átmeneti, képes poszt

Mostanában a kedvenc képeim.

Belami bohóckodásai külföldön:

Kismacsó:

A hétvégi Zozó képek. Olyan szép ez a kislány.

Meg egy közös is:

Ha más mesélné, nem hinném el, meg egy cikk (átmeneti poszt)

Gyanútlanul vásároltunk épp Charlieval, mikor a sorok közül egyszer csak elém lépett egy ex kollégám, és köszönés után a második mondata az volt, hogy nem akarok e hozzájuk átmenni dolgozni. Szerinte náluk sokkal jobb, nekem is tetszene.

Gyakorlatilag bennem ragadt a szusz, és mire levegőt vettem volna, már vonszolt is a főnöke elé, akivel történetesen épp bevásároltak ők is.

Jól beprotezsált nála, meg dicsért agyba-főbe a fülem hallatára, így továbbra se nagyon tudtam levegőt venni. Kaptam telefonszámot, valamikor el kellene mennem megnézni a helyet, meg gondolom a kérdéseimet is akkor tehetném fel, mert úgy kicsit lila fejjel sok értelmes nem jutott az eszembe, meg alkalmas se nagyon volt az egész helyzet. (Ezt hívják lerohanásnak, tuti recept, ha azt akarod, hogy a másikban bent ragadjon a szó.)

Na, ez az, amit ha te mesélnél, nem hinném el.

Azóta kóválygok, Charlie meg nevetgél rajtam, hogy a rocksztárság kitart továbbra is, de én ezt egyáltalán nem találom viccesnek. Sőt, hányingerem van az idegességtől, mert megőrülök a váratlan helyzetektől, és bele sem merek gondolni abba, hogy mi lesz, ha megtetszik ez a másik lakásotthon. 

Fogalmam sincs, hogy mit csináljak... Ja, és ezt biztos válaszul kaptam a sorstól, mert nyavalyogtam az életközepi válságomról. Nesze neked Lulu, legyen min tipródni drága! Hát köszi b.zd meg!

És a cikk, amit ígértem Kismacsóék versenyéről, mert "benne vagyunk a tévében!", ja nem, csak a neten. 😉 (Amúgy valóban nem elégedett a harmadik hellyel, mert szerinte ők voltak a legjobbak, és vicc, hogy azok lettek az elsők, akik, de hát "c' est la vie". 

Én nagyon büszke vagyok rá, és mondtam is neki az előbb, hogy inkább azt szeretném, ha majd nagy üzletemberként felvenne maga mellé dolgozni, és kávét főznék, meg nem engednék be hozzá senkit, akit nem akar. Mire ő: -Nyolc órában? Mire én: -Ne légy kicsinyes, majd irányítom a többi titkárnőt, akik valóban értenek a titkárnőséghez! Közben főzöm a sok kávét. ((hihi)) ) 

Boldog Karácsonyt kívánok

nektek Angikával (Anyumék kutyájával)!
Holnap elutazunk kicsit, de utána jövök bővebb beszámolókkal. ;-)

Átmeneti

Született ma sok fotó a mamás kirándulás kapcsán, de ez mindent visz:

Nekem ott van benne minden, nem igazán tudom megfogalmazni, inkább érzem. Előre nézünk, mellettem a jövő... Valami ilyesmi. (Hajaj, de imádom őket!)

No comment.

És mert belőlem sosem elég:

Outfit

Ilyen gyöngyös, pöttyös volt ma.

Az övemet mutatom, ami gumis, szív csattal, és persze rózsaszín (a hét a dedó jegyében telik). 

Zozós sorozat (átmeneti poszt)

Charlie sorozata Zozóról. Fin-tor, azaz Zoé legédesebb arcai. :-)

Mutatom (átmeneti poszt)

Jaj, nagyon kalandosan lett végül bézs övem arany csattal, majd mesélek.
Most inkább mutatom mit sikerült összehozni keresztelő & ruha témában.

Így voltam:

Végre van egy közös képünk Charlieval! :-)

És a keresztelő:

Jujj!

Keresztelő után kettesben. Csak a szemét nézzétek, hipnotikus! ;-)

Mutogatós

Először is, nézzétek el nekem a szokásos borzalom fotóimat (meg a kupit mögöttem, de Kismacsónál van talpig tükör), és véleményezzetek immár nem látatlanba! 

(Remélhetőleg a nagy napon születnek majd normális fotók, bár nem tudom ki fotóz majd, mert mi Charlieval mással leszünk elfoglalva.)

Ez itt a fekete kiegészítős vonal harisnyástól, mindenestől.

A két kép között a cipő a különbség. Lent egy törpesarkú, fent Tamaris körömcipő

Azért a Tamaris elegánsabb (szerintem).

Ez meg a testszínű harisnya bézses, arany cipővel. Kell(ene) egy ilyen színű öv. A nyakamba a mamám gyönyörűséges aranyláncát tenném, az esküvőmön is az volt rajtam. Ő Papától kapta, de pár éve nekem adta, és én ritkán merem felvenni, mert féltem.

Vicc, de elfelejtettem a testszínű harisnyát fekete cipővel & kiegészítőkkel lefotózni. Tessék akkor elképzelni! :-)

Nosnosnos? Annyit elárulok, hogy Charliet a hideg rázogatta a fekete vonaltól harisnyástól együtt, egy nő ismerősöm meg pont arra tette a voksát. Ti látatlanba a testszínű harisnyát javasoltátok. 

A balatoni nyár... (átmeneti poszt)

Mondtam már, hogy imádom Charlie képeit?
Most jutottam hozzá, hogy kicsit belenézzek a nyaralós fotókba. Visszajött a sok jó pillanat, szeretem nézegetni őket.

Mutatok az ugrálós, mozgós képekből néhányat, ezek most új próbálkozások. Kismacsó és Mitya lelkes segítői voltak Charlinak.

Illegálisan,

nagy titokban hoztam nektek ezt a képet, mert 1. muszáj valahogy ezt a feszítő büszkeséget enyhíteni, 2. akik rendszeresen megtisztelnek a figyelmükkel, azok kapjanak többet. Hát ezért. 

Belami egyetlen, más által megörökített pillanata a kórházban. Hát nem fantasztikus? (Nekem az, nagyon. Mindörökké. :-) )

Charlie szerint...

A tegnapról néhány kép átmenetileg, bővebben holnap...

Végül így állt össze a toalett:

Zozókával:

Ez annyira jó kis fotó.

Csupa fény, nevetés, napsütés: ő Zozó: