Életmódi, egyebek

Jó, a flow továbbra is megvan.
Pénteken nem mentem dolgozni, viszont felkeltem, ahogyan szoktam, és átmentem tornázni. (Ügyes, cukrot neki!)
Ezzel összejött a négy alkalom, ahogyan terveztem. Volt kétszer felsőtest, kétszer láb.

Talán szerdán volt, hogy ráugrottam reggel a mérlegre, és csalódottan láttam, hogy egy huncut dekával sem vagyok kevesebb, mint január elején, de úgy döntöttem, hogy nem érdekel.
Rengeteget mozgok, mert a négy edzésen kívül naponta sétálok egy órát, és hétköznaponként elég sokat mocorgok napközben is a munkámból kifolyólag.
Evésben az inzulinrezisztenciások étrendjét követem továbbra is: nem eszek 160 grammnál több szénhidrátot, azt is megfelelően elosztva, ügyelve a gyorsan - és lassan felszívódó szénhidrátok arányára.
Kalóriát eddig saccperkábé' számoltam, de őszintén szólva ezen nem is szeretnék változtatni, mert a jóízű evés -szerintem- fontos, ráadásul a túl sok megvonás elkedvetlenedést okoz, amit semmiképp nem szeretnék.
Az lenne jó, ha ez az egész életmóddá változna, és nem csak kúraszerűen csinálnám. Na jó, lehet, hogy nem fogok tudni mindig ennyiszer elmenni edzeni, de összességében, így negyven felett, már nem engedhetem meg magamnak, hogy csücsükéljek a fenekemen, és csak! terveim legyenek, hanem kőkeményen csinálni kell.
Szóval én most a látszólagos eredménytelenségtől dacos lettem, hogy "csakazértis", meg annál jobban nyomom, csinálom, de azért azt meg ki kell mondani, hogy rengeteget számít az, hogy már nem harmincvalahány -, hanem negyvenegy éves múltam, és pár éve ennyitől pörögtek lefelé a kilók, most meg nem.
Mindegy, annyira azért nem vagyok elhízva, hogy a kardomba dőljek, és legalább minden napom úgy indul, hogy MINDENT megtettem az egészségemért. Jó érzés ez, na.

Persze nekem is vannak napok, mikor szívesen kihagynám az edzést, de olyankor a legjobb utána.
Egyik este Kismacsóval kitárgyaltuk, hogy ez azért van, mert olyankor az ember kicsit átlépi a saját árnyékát, és ettől szárnyakat kap.
Amúgy is nagyon örülök annak, hogy Kismacsóval lett egy új közös témánk: az edzés. Mindig kérdezget, hogy milyen gyakorlatokat csinálok, hogy osztom be az edzést, ilyenek.
Ő harcművészeti edzéseken kívül jár "gyúrni" is, szóval érintett a témában, és szeret erről beszélgetni. Mivel nem egy beszédes fajta amúgy, így boldog vagyok, hogy van egy újabb közös pont. És szerintem büszke rám, az erőfeszítéseimre. Nem mondja ki, de valahogy érzem. ❤

Aztán tegnap délután volt a kávézás a régi munkatársaimmal.
Továbbra is nagyon jó kis találkák ezek, remélem soha nem maradunk el egymás mellől.

Mára pedig rengeteg tervem van. Itthon.
Szeretnék ágyneműt húzni, takarítani, szalonnás sütőtök levest csinálni, palacsintát sütni a fiúknak.
Lassan neki kellene fogni. 💃

    

Keddi mélypontjaim

Úgy két hete is pont keddre esett.
A munkahely konyhájában ültem, az egyik lány azon nyavalygott, hogy Margó néni (kollégám) menjen a szülői értekezletére, közben kihívóan rám nézett.
Tudtam, hogy én fogok menni, de egy büdös szót nem szóltam, csak magamban gondoltam rém csúnyákat, meg azon tűnődtem, hogy tulajdonképpen mi a francot keresek én itt?!?!
Aztán másnapra el is múlt.

Ma meg még be sem léptem a kapun, már az egyik gyermekfelügyelő ott toporgott, hogy mit üzent Margó, és AZONNAL kell, meg ..., és még ..., csak sorolta, nekem meg kúszott az agyvizem felfelé, mert agresszívvá válok, ha sürgetnek, hajtanak, utálom a kapkodást, a rohanást.
Leültem az íróasztal elé, erre bejön, hogy akkor most nem megyek az értekezletre?!?!
-Nem tudok egy seggel két lovat megülni. Melyik fontosabb?
-Mindkettő... Nem tudom.
-Jó, akkor beviszem az aktákat, és megbeszélés közben ezt is csinálom.
És olyan erővel markoltam a tollat, hogy majdnem eltört. Legszívesebben beledöftem volna szegény nőbe, pedig ő aztán nem tehetett semmiről, csak tájékoztatott.

Bent lenyugodtam, és a nap további részében nem voltam hajlandó felidegesíteni magam, pedig semmi sem sikerült.
Potyára vittem át egy gyereket másik városba beiratkozni, mert nem fogadják el a bizonyítványát. Bele van javítva, illetve át van húzva benne egy szó, ki kell nyomoznom, hogy ennyire bénák ott a régi sulijában, vagy más az ábra, de erre gondolni sem akarok.
Aztán telefonálgattam, körözéseket írtam, meg visszavonókat, és úgy elröppent az idő, hogy 15.45-re értem be a Rendőrségre a papírokkal.
A nő kicsit fura fejet vágott, de átvette.
Aztán visszaértem, és kiderült, hogy azonnal mehetek vissza, mert olyan szökésünk van, amit azonnal jelenteni kell, hiába van vége a rendőrök munkaidejének.
Az ügyeletes lecseszett, hiába próbáltam magyarázni, hogy ez nem várhat reggelig, momentán tett rá, morgott, vicsorgott, mint egy láncra vert kutya.
Még mindig nem idegeltem magam, jóvanaz', pont lecarom', megyekvégrehaza'.
Erre lerohadt a busz a város határában, a telefonom meg lemerülőben, de az utolsó szó jogán megbeszéltem Charlieval, hogy elém jön autóval, és bevásárolunk ott a Lidlben (előtte robbant le a busz épp), hogy időt nyerjünk.

Végre itthon!
Charlie csinált tortillából pizzát, azaz a sütőlapra pakolta a lapokat, megkente tejföllel, pestóval, pakolt rá paradicsomot, sonkát, sok-sok sajtot, és pillanatok alatt összesütötte. Nagyon gyors, és annál is finomabb.
Ittunk hozzá egy-egy pohárka fehérbort, amitől kellően kipirultam, és csak röhigcsélek itt ezen a béna napon.
Ja, és még adós maradtam az övvadászattal, meg a vasárnappal úgy általában.

Szeretném nektek bemutatni

az egyik kollégámat, aki egy hét alatt igazán a szívemhez nőtt. Íme Balu, amolyan portásféle, nem hivatalos terápiás munkatárs.

Sajnos nem a mi telephelyünkön van, de gyakran járok át a másik otthonba, ahol szolgálatot teljesít. 

Nagyon gyorsan egymásra rezegtünk, mondjuk ebben része van a csokimnak, amit megosztottam vele már az első alkalommal. 

Azóta lelkesedése töretlen irányomba, úgyhogy ezt ideje lesz egy újabb adag csokival erősíteni. ;-)