A szombat

Szombaton reggel keltünk öt után kicsivel.

Levittem Mórt, szegény nem is értette, hogy mi ez a korai kelés, álmosan ténferegtünk lent elintézni a kis és nagy dolgait. 

Addig Charlie megcsinálta a szent teát, meg ettünk pár falatatot, aztán indultunk is, hogy fél nyolcra odaérjünk Charlie tesójáékhoz lerakni Mórt. Onnan negyven percet írt a GPS Óbudára, de ez -ugye- forgalomtól függ, szóval rászámoltunk még harminc percet. Természetesen így nem tartott az egész út harminc percnél tovább, de nem bántuk, mert volt idő jó parkolót keresni, aztán meg egy Starbucks-ba estünk be, és egy kellemes fél órát töltöttünk a pisztáciás kávénkkal (nekem nem jött be), meg a sütinkkel.

Aztán visszasétáltunk a workshop helyszínére, ahol egyből körbevezettek minket, majd a bőrökhöz kormányoztak, hogy válasszunk belőlük. Jaj, mind-mind valódi bőr volt, és csodálatos színek, alig lehetett választani. Végül a színtípusomnak megfelelő színekből válogattam.

Nekem arra is figyelnem kellett, hogy a domborításhoz vékonyabb bőr jó csak. Alapvetően valami szép barnát szerettem volna, de nem volt olyan, mint amit elképzeltem, úgyhogy egy petrolkéknél kötöttem ki, és ahhoz választottam a világosabb színeket. 

Mikor ez megvolt, akkor megkaptuk a sablonokat, és elkezdtük kiszabni a részeket. Charlie -ugye- mérnök, szóval a szabásmintából ő egyből vágta, hogy mi hová tartozik, szóval szerintem ő jobban szórakozott, mint én. Én meg, mint egy mérgezett egér, rohangáltam a bőrök között, mert annyi szép volt, hogy időnként meggondoltam magam a többi színt illetően. Végül maradtam az eredeti elképzelésnél, de azóta is fáj a szívem a csillogóbb bőrökért. Nem, nem bántam meg a végeredményt, mert olyan darab született, amit a hétköznapra a farmeres szereléseimhez jól ki tudok használni, és az alapvető célom ez volt.

Volt ebédszünet, úgyhogy elmentünk egy padthai wokbar-ba, és megünnepeltük a Valentin napot is.

Én azt hittem, hogy lassan készen is lesz a táska, de kiderült, hogy nagyon sok nyalánkság van még, szóval a meghirdetett kilenctől este hatig tartó workshop valóban addig is tartott.

A domborítás. Nagyon érdekes folyamat volt.

Ez egy uszkárfej szívben, ha valakinek nem egyértelmű. Én találtam a neten, és változtattam domborítás kompatibilissé. 

Ez pedig a kész mű:

A pánt is a világosabb rózsaszínű, belül pedig ugyancsak bőr a bélés (barna), nagyon jó a tartása ettől. A fedele belül egy vattacukor szín, ebbe a monogrammom is bele van ütve.

Annyira jó illata van, és olyan tetszetős, hogy a hálóban van az asztalon, és folyton rákalandozik a tekintetem, de lassan belepakolok, és használatba veszem. 

Végül de jó nap lett a szombat!

Csoda jó volt Charlieval alkotni, meg valami olyasmit csinálni, amihez egyáltalán nem értek. Néha eszembe jut, hogy milyen jó lehet valami szakmunkában nagyon ügyesnek lenni, és alkotni maradandó dolgokat. 

Szívből ajánlom a Your Art Bags-ot, egy élmény volt ez velük, plusz a gyönyörű, egyedi bőrtáska. Bármikor szívesen mennék megint, lenne egy-két ötletem még más típusú táskára. 

Próbálom tartani a gyakoribb írást

Nem mertem bevállalni a novemberi mindennapos írást, de azt betartottam, hogy magamhoz képest gyakrabban blogoltam.

Idén próbálom ezt folytatni, tartani.

December.

Én ezt most nagyon szeretem. Ma és holnap szabadságon vagyok, csütörtökön képzés. Szombaton találkozunk a fiúkkal, Anyuéknál tartjuk a névnapját és a szülinapját, ami amúgy tegnap volt.

Tegnap este a liftben álltam Mórral, és elég nyűgös voltam, hogy ki kell mennem a hidegbe.

Aztán ránéztem Mór lelkes kis pofijára, végigfutott rajtam, hogy utána visszamegyek a meleg otthonunkba, ahol Charlie már előkészítette mindenki vacsoráját, meg aztán holnap szabadság, és mindenki jól van, szóval elöntött a hála érzése, meg az, hogy én mennyire nagyon szeretem a saját életemet. Lehetne ez, meg az még, de a lényeg megvan, legalábbis, ami nekem igazán lényeges.

Azt nem is meséltem, hogy vasárnap voltak nálunk Belamiék.

Felköszöntötték Charliet a valódi névnapja alkalmából, mi meg főztünk finomakat.

Ági, mióta voltunk abban a thai étteremben, vágyakozik egy olyan leves után, úgyhogy Charlie megpróbálta összehozni neki. Szerintem nagyon jól sikerült, és Ági két hatalmas tányérral evett, úgyhogy neki is ízlett. 

Én meg sütőtökös, cheddaros tésztát csináltam, az is finom volt, Belami kérte, hogy csomagoljak neki másnapra. (Ági levest kért elvitelre.)

Utána a nappaliban beszélgettünk, meg megkóstoltuk a pisztáciás bejglit. (Azt nem én sütöttem.)

Nagyon jól záródott a hétvége.

  

Tablóm

Kicsit irányvesztett voltam a hét elején, meg előtte, aztán történt valami, amiről majd később, úgyhogy kezedek megint irányba állni.

Az elmúlt napok rövid "tablója".

• Két hete voltunk a hegyekben megint, aminek a fele munka volt Charlienak, de azért pihentünk is, jó volt.
• Arra jöttünk haza, hogy Belami hozta az új autójukat megmutatni. Még esküvő előtt eladta a legénykori sportos kis autóját, olyan bealmis volt, Ági kis autóját meghagyták városi szaladgálósnak, ez pedig már egy komoly, családi autó.
• Szépen visszarázódtak a hétköznapokba, Belami készül a szakvizsgára, de még előtte a főnöke elcipelte egy barcelonai konferenciára múlt szombattól keddig. Tegnap azt mondta, hogy innentől eltűnik kicsit, mert muszáj a felkészülésre koncentrálnia. 
• Kismacsóék hónap végén jönnek haza, de azért telefonon és messengeren folyamatosan kapcsolatban vagyunk. Jól vannak ők is.
• Holnaptól vasárnapig szalmaözvegy leszek, Charlie elmegy horgászni a tesójával, meg annak egy barátjával, mi meg Mórral itthon maradunk. Azt hiszem rengeteg, tényleg rengeteg filmet fogok megnézni, és a futópadon is minden nap dübörgök majd. Hajat is akarok festeni, meg ilyenek, de szerintem már az első este nagyon rossz lesz Charlie nélkül. Mórról nem is beszélve, teljesen oda lesz, meg vissza, mert neki a falka úgy teljes, ha mindhárman itthon vagyunk. Fura lesz.

Blogvember, november 16.

Ez a nap olyan volt, hogy sok érdekes nem történt.

Reggeli után bevásárlás magunknak, meg Charlie anyukájának. Utálok bevásárolni. Mondtam már? 

Elmentünk a Dechatlonba is cipőt venni Charlienak, vagyis inkább bakancsot. Ha már ott voltunk, vettem magamnak hosszabb szárú zoknikat, télen jobbnak érzem. Meg egy sima fekete leggingset, szeretem, ha van itthon belőle elég, a legkényelmesebb szabadidős viselet. Nekem. 

Ebédet együtt csináltunk Charlieval. 

Egészen pontosan egy darabig úgy csináltam, mintha a kelkáposzta főzeléket én csinálnám, aztán leültem egy kávéval a konyhaasztalhoz, és csicseregtem Charlienak, de már lópikulát sem csináltam, hagytam őt kibontakozni. Magának sütött csirke alsócombot, én most nem eszem meg a húst megint. 

Aztán csak úgy eltelt a délután, semmi értelmeset nem csináltam.

Belamival beszéltem, ők ma disznótorban voltak Ági családjával, arról mesélt. Nekem a disznótor egy horror, világ életemben utáltam, csak még jobban lehozott a húsról, ha csak a közelébe kerültem. És bizony kerültem, mert az anyai részről a nagyszüleim falusi emberek voltak sok állattal, szóval családi program volt a tor. Azt kell mondjam, hogy a leghosszabb könyveket olvastam el ilyen alkalmakkor (például egy disznótoros hétvége alatt olvastam ki Jókaitől Az arany embert) valamelyik távolabbi szoba mélyén, és enni se nagyon jöttem elő, mert a szagtól nem bírtam. Azért elég fárasztó gyerek voltam a sok nyűgömmel, amit elég jól kezelt mindenki, nekem soha nem erőltettek semmit, elfogadták a bogaraimat.

Szegény nagymamám! Egyszer akart befogni valami baromfipucolásba, hogy szedjem ki a tokot, vagy mit, de halálra váltan közöltem, hogy semmi esetre nem fogok hozzáérni az elpusztult állathoz. Először azt hitte, hogy viccelek, de ilyennel én soha nem vicceltem.

Amúgy imádtam náluk lenni, pont azért, mert jó volt ebben a falusi közegben úgy, hogy semmit nem erőltettek. Valami olyan étel mindig volt, amit végül megettem (valami fenomenálisan főzött a nagymamám), és ha valamiből maradt, mindig ott sertepertélt körülöttünk a velem egyidős németjuhász kutyánk Betti, az szívesen besegített. Amúgy ő volt a testőrünk, mindenhová kísért bennünket az öcsémmel, emlékeim szerint az utcán is jött velünk, senkire rá sem nézett addig, amíg a közelünkbe nem jött. Akkor sem csinált semmit, csak nézett, de úgy, hogy biztonságban voltunk teljesen. 

Annyira imádtam azt a kutyát, majd még mesélek róla, olyan szép szürke rajzolatút azóta sem láttam, tényleg olyan volt, mint egy farkas. Tizennégy évesek voltunk, mikor ő meghalt. 

Na, jól elkanyarodtam.

Szóval Belami szerint jó volt a disznótor, de vacsorára tejberizst kért Ágitól, annyira eltelt a szagokkal, meg a hús látványával. Ő eléggé hasonló típus, mint én, néha eszik húst, de jobban preferálja egy ideje a húsmentes ételeket. Na, Kismacsó nem ilyen.

Charlie névnapját szervezgettük, meg a decemberi hagyományainkat, hogy melyiket (Mikulás, mézeskalács sütés), mikor tudnánk összehozni. Azért nagyon örülök, hogy van igény ezekre az eseményekre továbbra is.

Superheroes

Csütörtökön reggel még sötét volt, mikor Mórral lementünk sétálni.

Pont félúton megtorpant egy helyen, és mereven nézett valamit. Azt hittem, hogy egy macskát lát, de ennyire nem szokott lecövekelni. Néztem, hogy mit néz, mikor én is megláttam, hogy a bokrok alatt egy kutya ásta be magát az avarba, szinte csak a szemét láttam, az viszont nagyon szomorúnak, betegnek és riadtnak tűnt. Hívogattam, hátha közelebb jön, hogy megnézzem, mi újság van vele. Ám nem jött, csak nézett panaszosan, a szívem szakadt meg tőle. Le akartam fényképezni, hogy felrakjam a városi keresőre, de sötét is volt, meg nagyjából semmi nem látszott a kutyából, ha Mór nincs, simán elsétáltam volna mellette. Végül eljöttem onnan Mórral, nem mertem piszkálni, mert ha fájdalmai vannak, akkor könnyen megharap, meg Mór pórázát is fogtam, úgysem tudtam volna vele mit csinálni.

Itthon azonnal riasztottam Charliet.

Egy szó nélkül vett magához vizet, meg egy konzervet, tálkát, és ment az általam körülírt helyhez.

Ő sem tudta kicsalogatni az ebet, de már világosabb lett, és látta, hogy sebek vannak rajta, igen rossz állapotban van. Nem fogadta el sem a vizet, sem az ételt.

Kihívta a helyi állatmentőket, ők kiszedték valahogy a bokrok alól, és bevitték magukhoz. Később telefonon érdeklődtünk, hogy mi van vele. Azt mondták, hogy nagyon rossz bőrben van, megverhették, tele a teste sebekkel. Kapott injekciókat, a sebeit lekezelték, most karantén vár rá. Chip -persze- nincs benne, ha túléli, örökbe lehet fogadni.

Olyan végtelenül szomorú vagyok, mikor gyengébbet bántanak, legyen az ember vagy állat.

Az az egy vigasztal, hogy Mór megmutatta nekem, hogy valakivel baj van, Charlie meg biztonságba helyezte. Ők az én hőseim. 

Update.

Már nincs fent az oldalon a kiskutya. Egyszerűen nem megy, hogy megkérdezzem, mert úgyis tudom miért vették le. Nem akarom hallani. Sírok. 

A karácsonyról és egyéb szívmelengető eseményekről

Szerintem idén volt az utolsó hagyományos szentesténk, mikor mindkét fiú velünk töltötte a huszonnegyedikét teljesen.

Igazából már az idei is csak azért alakult így, mert Ági elvállalta az ügyeletet erre a napra, úgyhogy Belami reggel jött, díszítette a fát, mi csináltuk Charlieval az ünnepi ebédet, Kismacsó aludt majdnem délig (ez is a szokásokhoz tartozik). Aztán ebéd, ajándékozás, pihenés, majd csiniben indulás Anyuékhoz a második körre. Onnan este érkeztünk haza, és indítottuk a "Reszkessetek betörök!" című filmet, mert nincs karácsony Kevin nélkül (bocs, ha valakinek ezzel csalódást okoztam). Persze Belami és Mór kinyúlva végigaludták az egészet, mi Kismacsóval néztük, Charlie meg a karácsonyi fotókkal szórakozott, mert az évi "hivatalos karácsonyi családi fotóknak" igenis meg kell lenniük, ebből nem engedek. 

Ez az egész, meg az előtte lévő nap a sütögetéssel és előkészületekkel már olyan könnyen csúszik, hogy össze sem vesztünk egyszer sem Charlieval, de tényleg. 

Pedig pénteken még dolgoztam a másodállásban tizenkét órát, ráadásul extra nehéz nap volt, szóval nem annyira voltam kipihent.

Aztán tegnap Charlie fotózni volt, meg Apu is befutott hozzánk.

Belami már Áginál volt, egyébként ők hivatalosan is összeköltöztek Ági lakásában, úgyhogy Kismacsó egyedül maradt Belamiéban. (Belami most ingázik Budapest és a városunk között.) 

Amúgy eléggé felgyorsultak az események Ági és Belami életében, én úgy látom, hogy nagyon jót tesz nekik, hogy többet vannak együtt, szépen összecsiszolódtak. Ők nagyon hasonlóak sokmindenben, ami egyik részről nagyon jó, másik részről meg van ez a "két dudás egy csárdában" dolog, de mivel mindketten rendkívül intelligensek és keresik a kompromisszumokat, gond egy szál sincs. 

Múlt csütörtökön eljöttek együtt mézeskalácsot sütni velünk, csináltunk forralt bort, és akkor hangzott el a következő szívmelengető mondat Ágitól.

Előzmény, hogy arról beszélgettünk, jövőre Belami harminc éves lesz kereken, és meg van e ijedve ettől. Mondta, hogy egyáltalán nem, bár számára is hihetetlen, hogy már itt tart. Aztán megjegyezte: 

-Azért kiváncsi vagyok, hogy majd két év múlva, mikor te leszel annyi, akkor te mit fogsz érezni. 

Mire Ági: -Remélem két év múlva más dolgok fognak már foglalkoztatni -és nem kérdés, hogy a közös gyermekre gondolt. Nem állítanám, hogy nem gyorsult föl a pulzusom az örömtől, és Belamin sem láttam semmi tiltakozást, szóval elképzelhető, hogy nincs is olyan messze már ez a nagymamaság dolog tőlem.

Visszakanyarodva a karácsonyhoz.

Ma mi mentünk sógoromékhoz, és kellemesen éreztük magunkat. Egyedüli problémám az volt, hogy már nagyon elegem volt/van a rengeteg kajálásból, sőt parttalan zabálásból. Igyekszem tartani magam, de akkor is tök más a ritmus, mint a hétköznapokon, és már érzem, hogy nem komfortos így nekem, szóval visszatérek a holnap egy éve kezdett szokásaimhoz, de ennek összefoglalója legyen egy másik poszt. 

Túlhúzva

Az idén még nem igazán voltam szabadságon, és ezt kezdem nagyon érezni.

Túl vagyok húzva, belebonyolódok némelyik ügyembe úgy, hogy alig bírok kikeveredni belőle, és ez nem jellemző.

A nyár amúgy nyugisabb szokott lenni, de most nem, elég bonyolult esetekbe futok bele egymás után, és a legtöbb nyomaszt, pedig nem szokott. 

Aztán vannak most kötelező e-learningek is, mindjárt három, és bármennyire is próbálnám beszuszakolni azt is a napokba, még egy maradt, amit elég gyorsan meg kellene csinálnom. Csakhogy! Ennek van egy elég hosszadalmas jelentkezési procedúrája, ami megint csak nem segít rajtam. 

Mindenesetre jövő hét közepétől elmegyek szabadságra, akármi is lesz.

Nem fogom a házassági évfordulónkat és a szülinapomat munkával tölteni, az fix.

Talán mégsem utazunk el, ahogyan terveztük, de igazából új elképzelések sincsenek. Nem tudom még, de majd kialakul. Nekem már az is jó lenne, ha nem nyaggatna senki még telefonon sem. 

A hétvége viszont nagyon jó volt.

Igazából már idesorolom a pénteket is, meg a terheléses vércukor - és inzulin vérvételt, mert annyira nem volt rossz, mint amennyire máskor, vagy az emlékeimben volt. Ráadásul szombaton már meg tudtam nézni az eredményeimet, és elég jók lettek. Például az éhgyomri cukrom nem volt magasabb, mint a százhúsz percesem, pedig az szinte minden alkalommal az. Még a tsh eredmény van hátra, arra vagyok a legkíváncsibb. 

Programnak sem volt ez utolsó, mert az ilyen kiruccanásokra egy régi, kedves kolléganőmmel járok, vissza a régi munkahelyünk épületébe, ahol találkozunk sok régi ismerőssel, és közben jót beszélgetünk. 

Most volt hatvan percnél is vérvétel, úgyhogy nem mentünk messzire, és a három vérvétel miatt nagyon gyorsan eltelt a százhúsz perc. 

Mondjuk Charlie szerint elég gáz házhoz menni a lóf.szért, de szerintem meg, ha már úgyis rá kell nézni ezekre az eredményekre, akkor történjen ez jó társaságban, vidáman. 

Belami hazajött a Múzeumok Éjszakája program miatt, én ehhez valamiért ragaszkodok évek óta, szeretek felfedezni mindig valami újat. 

Itt, ebben a városban, ezt elég komolyan veszik, tényleg rengeteg jó program van, meg évről-évre újak is, így soha nem unalmas. Úgy fél héttől éjfélig mentünk egyik helyről a másikra, és láttunk meg hallottunk különleges fúvós hangszereket, festményeket, régi fotókból fotókiállítást, előadást, levéltárat, hulladék fémből szobrokat, stb.. Végül hármasban nyomultunk, mert Kismacsó házibuliba ment, meg amúgy is rühelli a múzeumokat, Iluskának meg jelenlétes tanfolyama volt estig, nem indult már útnak utána. Azért jó volt. 

Belami megnézte a vérvételi eredményeimet, azt mondta, hogy jók, van itt-ott kicsi eltérés, de nem jelentős. 

Tegnap este sajnos csúnyán összebalhéztunk Charlieval.

Mór sétáltatása után nem akartam fagyit enni, mert már a nem evős óráimban jártam, és ettől kiborult. Hogy neki mindig az aktuális hóbortjaimhoz kell igazodnia. Hiába mondtam neki, hogy egyen nyugodtan fagyit, engem nem zavar, csak hajtotta a magáét, és végül ő sem fagyizott. Szerinte miattam már alig eszik húst, most meg már enni sem fogunk lassan. Megnyugtattam, hogy ő akkor és azt eszik, amit csak akar, én ugyan semmiben sem gátolom. Nem igazán nyugodott meg.

Reggel árgus szemmel figyelt, hogy reggelizek e, és mennyit, mert szerintem a fejébe vette, hogy le akarok szokni az evésről. Ez egyáltalán nincs így, én nem az a típus vagyok, aki sanyargatja magát, de az ésszerűség keretein belül igenis megpróbálok erőt venni magamon, meg a rossz berögződéseimen, például azon, hogy esténként rágjak valamit megállás nélkül. Jó lenne, ha nem ő lenne a vállamon ülő kisördög, aki letérít a helyes (-nek vélt) útról. 

 

                                                     © MARIVILLA Ilustración

Nyűgös

Tudom, tudom, mindenki az időjáráson van kiakadva, én is, de ez tényleg olyan rossz.

Szegény Charlie mini nyaralása is elég furán sikerült.

Már hónapokkal ezelőtt lefoglalták a tesójával, meg annak az apósával és sógorával a helyet, hogy horgászhassanak végre nyugodtan.

Úgy volt, hogy hétfőn indul, és majd csütörtökön este, esetleg pénteken jön haza. Kismacsó most úgyis itthon van, ketten valahogy megoldjuk a napi három sétát Mórral.

Aztán Mór hétfőn reggel hányni kezdett, majd a hasa is ment. Én pont irodáztam, szóval Charlie vitte az orvoshoz. Csak a szokásos, valami vírust benyalt séta közben, vagy túlette magát, nála nem tudni. Sajnos negyedévente menetrendszerűen érkezik valami ilyesmi, már autamatikusan szedem fel az összes szőnyeget, ha valamelyik sétánál rendellenesség van. 

Így aztán Charlie nem indult el hétfőn, mert mi van, ha Mór rosszabbul lesz, az autót meg elviszi.

Aztán egy ideig úgy nézett ki, hogy a következő napnak is lőttek, mert a keresztanyját neki kell oltásra vinni kedden este, de végül visszapasszolta a feladatot az unokatesójának, és délelőtt elment.

Mórnak már kutya baja sem volt, úgyhogy Kismacsó intézte, míg én dolgoztam. 

Egyedül szerdán volt pecázásra megfelelő idő, mert a szél sem fújt, meg az eső sem esett igazán.

Aztán ma már úgy esett arra is, hogy összepakoltak, és dél után kicsivel haza is ért Charlie. 

Hát na, nem erre számított titkon. 

Holnap úgy van időpontom az unokatesómhoz, hogy pedikűrt is kértem, meg szép, színes körmöket. 

Három hete azt gondoltam, én kis naív, hogy május végén már szandálban nyomulok. Nagyon nem. Mindegy, színes köröm akkor is lesz, hátha ezzel előcsalogatom a jó időt. Nem akarok én dög meleget, csak egy kis tavaszt, olyan kellemes naposat, simogatót. 

A héten a futásnak is lőttek.

Na nem azért, mert cukorból vagyok, de ahol én szoktam futni, ott most cuppogós sár van mindenütt, elmerülnék benne. Betonon meg nem szeretek bedugott füllel futkosni, mert elüt egy autó, vagy egy bicikli. Nem biztonságos.

Ilyenkor megint elkap a vágy egy benti futógép után, pedig mindig lebeszélem magam róla, hogy kint jobb futni. 

Amúgy nincs semmi, pont olyan semmilyen minden, mint az időjárás. Rettenetesen nyűgös vagyok.

Semmi különös, csak a szokásos

Nagyon gyorsan eltelt a hét, szinte észre sem vettem.

Mentek a dolgok a napi rutin mentén, esténként ájultan elalszok (nem is értem, miben fáradok úgy el), és a héten többször is előfordult, hogy végigaludtam az éjszakát. 

Ez annyira nem jellemző, mióta az eszemet tudom, én mindig felkelek három körül, és kimegyek mosdóba. Irigylem azokat, akik kibírják reggelig, hogy ne menjenek ki. (Mondjuk szerintem nem is isznak annyit, mint én.) 

Mikor gyerek voltam, és máshol aludtam, ez mindig külön para volt, hogy idegen helyen a sötétben kitalálok e. 

Szerencsére pont ezért, nekem soha nem gond a visszaalvás, pillanatok alatt el tudok aludni újra. Remélem így is marad, mert aludni nagyon szeretek, sőt, az egyik kedvenc elfoglaltságom. 

Új korlátozások hétfőtől...

Szerintem inkább hagyjuk is!

Azt még pontosan nem tudom, hogy ez a munkában hogyan fog jelentkezni, de gyanítom, hogy a látogatások megint le lesznek tiltva, és leginkább home office. Szerintem az ügyeleti napot sem kell bent tölteni, csak a leveleket felvenni, meg hazavinni azokat az aktákat, amivel dolgozni szeretne az ember. Pont, mint tavaly márciusban.  

Én még nem is regisztráltam oltásra.

Nem is tudom... Egy darabig az volt, hogy a munkahelyem kérdezgette ezt az oltás dolgot, gondoltam, majd kapunk, mert "szociálisak vagyunk", emberekkel dolgozunk, majdcsak. Aztán a héten kiderült, hogy lóf.szt, intézze mindenki magának, ők csak felmértek. Mi van?!?! Nevetséges. 

Közben meg van egy enyhe autoimmun bajom, valahogy félek attól, hogy belobban nálam valami az oltástól. Utálom, hogy nincs normális információ erről az egészről, csak a hülyeség megy ezerrel mindenhol, és még Belami is csak annyit tudott hozzáfűzni, hogy "Nem kell cirkuszolni, oltasd be magad, osztjóvan'!". Nyilván, ha lenne ideje, akkor elmagyarázná, de nincs, telefonon is alig érem el, és akkor inkább más a téma, nem ez. 

Tegnap Apu mondta, hogy átmentek ebédre Belamiékhoz, és nagyon fáradtnak látta a gyereket, meg soványnak, nyúzottnak (pénteken hosszúzott, meg ma is).

Mostanában csomószor az jut az eszembe, hogy bár elmondhatatlanul büszke vagyok rá, talán mégis más pályát kellett volna választania, nem ezt. Huszonhét éves lesz még csak, de már kizsigerelik teljesen, szörnyen dühös vagyok miatta. Most nem kezdek bele az egészségügy tárgyalásába, mert csak felhúzom magam, annak meg semmi értelme. 

Abban bízok, hogy ő elég jól menedzseli önmagát, nem önpusztító, szóval tudja, hogy mit csinál, miért és meddig.  

Kismacsóéknak úgy volt, hogy hétfőtől egy hétig bent lesznek az egyetemen, és előadások lesznek, mert mindent nem lehet online. Nos, ez is ugrott, és hirtelen ezek is mehetnek online. 

Amúgy Kismacsó elég jól alkalmazkodik a helyzethez, meg itt van ez a kislány is, akit bemutatott nekünk, de azért miatta is fojtogat a sírás időnként, hogy így mennek el a legszebb egyetemista évei.

És akkor ez még hol van az alsós gyerekektől, akik most fektetnék le az alapokat? 

Tudom, hogy ez nem a "kinek szarabb?" verseny, de akkor is.

Sajnos érzem, hogy egyre többet méltatlankodok és háborgok mostanában, pedig tudom, hogy nem kellene. Mérgező a környezetemre és rám nézve is. 

Emlékszem, régebben voltam egy csoportban, ahol feszt ez ment, észre sem vettem, hogy mennyire mérgező, csak mikor megszűnt, és az olyan volt, mint mikor kiszellőztetsz egy elhasznált levegőjű szobában. 

Mérgező emberek.

Hétfőn beszélgettem egy régi ismerősömmel, aki egy ideig nálunk dolgozott, csak egy emlettel lejjebb, irodán. Én mindig éreztem, hogy nem szeretek ott lenni, ha valamiért le kell oda mennem, és amiket mesélt, nos összeállt a kép. Van pár ember, aki túl régen dolgozik ott, frusztrált, mert nem ott tart, ahol szeretne, ezért a viselkedésével "gyilkolja" a környezetét. Szegény ismerősömet is rövid úton kicsinálták, még ma is nyögi annak az utóhatásait. El is szörnyedtem, hogy ez megy ott, főleg, hogy csalogattak oda dolgozni, de akkor még annyira szerettem ezt a munkámat, hogy nemet mondtam. 

Most jóval kevésbé szeretem már a munkámat, de inkább ez, mint egymás hegyén és hátán ilyen emberekkel. Már el is felejtettem milyen ez, pedig azért láttam már hasonlót.

Az a legszomorúbb az egészben, hogy egyre több a frusztrált ember, és nagyon tudatosan figyelni kell saját magunkra is, mert rohadt könnyű átcsúszni abba, hogy magunk is mérgezővé váljunk.  

Most leginkább össze akarom kaparni a motivációmat, hogy valamit tervszerűen mozogni kezdjek megint. 

Az itthon tornát nem erőltetném, mert nagyon beleuntam, edzőtermeket nyugodtan elfelejthetem még egy időre, úgyhogy a futás marad. Az időjárás is kedvez ennek, már csak azt kellene kitalálnom, hogy ez egy külön program legyen nekem, vagy Mórral próbáljam összehangolni. 

Igazából egyikhez sincs kedvem, legszívesebben bugyuta sorozatokat nézek, amik Charlienál kiverik a biztosítékot. Például ezt. Nem érti, hogy mit lehet ezen szeretni, sokkolja, mikor hetven év felettiek coming outolnak, vagy vibrátorról értekeznek. Engem nem. 

Ezt viszont ő is szereti, együtt szoktuk nézni. 

Legszívesebben megállás nélkül filmeket néznék... Meg olvasnék. Felváltva. 

Ez a hét tovább

A szerdai kirándulás nagyon jól sikerült.

Tetszik Belamiék otthona, jó érzés volt náluk lenni. A környék is szép, Budán van a lakás. 

Belami főzött nekünk ebédet, rendkívül finom lett. 

Vittük Mórt, aki imádja az ilyen kimozdulásokat, Belamiékat meg különösen, úgyhogy szerintem ő is jó napot zárt.

Csütörtökön egész nap munka, próbáltam utolérni magam.

Persze nem sikerült, mert hiába oldódik meg valami, mindjárt van helyette másik két probléma. Borzasztóan szeretném már, ha kicsit lenyugodna mindenki a p.csába, mert nagyon elegem van. 

Ráadásul Mór is beteg lett, klasszik torokgyulladás, kapott rá gyógyszereket, és azóta túlontúl jól viselkedik, meg sokat alszik.

 

                                                                                                                       Source: Water In My Paint

Pénteken keresztlányoztunk, így már két nap ment el a családra hétköznap, úgyhogy lehet hétvégén dolgozni mindkettőnknek Charlieval. 

Új fejlemény, hogy pénteken este Kismacsó is hazahozta a barátnőjét, és bemutatta!!!, ami azért nagy szó, mert az alkalmi kapcsolatait nem szokta bemutatni, rejtegeti őket a szobájában, mint a lopott biciklit. Szóval ez most valami más, de meg is értem, nagyon helyes és okos lánynak tűnik így első blikkre. Kiváncsi vagyok, hogy kell e majd blogos nevet kitalálnom neki. 😉  

Szerintem egy hónapja nem mértem meg a súlyomat, és legalább két hete nem tornáztam.

Teljesen motiválatlan vagyok az ügyben, egyedül a kajálásra próbálok figyelni, talán így hízni nem híztam, de többi.... Inkább hagyjuk!

Szentesi Éva egyik cikkében olvastam, hogy hízott egy csomőt, és képtelen rávenni magát, hogy otthon, a szőnyegen ugráljon. Annyira megértem. Én is edzőterembe szeretnék már járni, meg esetleg futni menni világosban, nem sárban, nem esőben. Egyszerűen az orromat nem szeretem kidugni mostanában a lakásból, az esti sétát Mórral csak lezavarom, mert a sötétben, nyolc előtt olyan alakok mászkálnak kint, hogy rendesen félek. Bedrogozva, vagy részegen támolyogva motyognak, vagy támasztják valamelyik ház falát, nagy ívben kerülöm őket. 

Várom a tavaszt, hogy világos legyen sokáig, és el merjek menni valamelyik futópályáig, ha már edzőterembe nem lehet. 

Üdvözlet Fonyódról!

 Olyan jó pihenni!

A telefonomat átirányítottam, persze így is megtaláltak egy-két dologgal, de azért sokkal-sokkal jobb. Az idő szuper, kedden esett délelőtt, akkor kirándulni mentünk, kerestünk fedett látnivalót, ahová Mórt is beengedték.

Mór egy csoda.

Imád fürödni, haverkodni minden élőlénnyel, és jól viselkedik, amikor kell. Nagyokat sétálunk, nekem jó kis izomláz van a fenekemben és a combomban, hiszen a kilátó tövében van a szállásunk. 

Tegnap Belami eljött hozzánk egy napra a munkából.

Ma már megy is vissza, mert ügyel, de én borzasztóan örülök ennek az egy napnak is. Kismacsónak meg már elkezdődött a suli, idén ő a kiképző az elsősöknek. (Szegények! Kismacsó ezt rettentően komolyan vette tavaly is, pedig akkor még ő szívott, most meg ő szívat.) 

Egy kis átrendeződés volt a plusz egy fő miatt éjszakára.

Ennek az lett a következménye, hogy én azt hittem Mór Charlie szobájában van, ő meg azt, hogy velem. Nos, nem tudjuk hol volt éjszaka, csak reménykedünk, hogy a lábtörlőn aludt, mert kizártuk valahogy szegényt. Valamikor kilógott az este során, aztán meg nem ugatott, hogy bejönne. Mindenesetre reggel hatkor egyszerre jöttünk ki Charlieval a két szobából, hogy kivigyük Mórt, aztán csak néztünk egymásra, hogy sehol nincs. Ahogy kinyitottam az ajtót, épp a lépcsőn trappolt fel nagy vidáman, de a bundája tök száraz volt, meg kosz se volt rajta, úgyhogy a kapun biztosan nem ment ki. (Nyitva volt amúgy, a három autó miatt nem lehetett becsukni.) Szóval fogalmunk sincs, hogy mivel töltötte az éjszakát, de nem alvással, mert most kiütve fekszik Belamival még mindig. (Remélem nem a szomszédban zajló buliba tévedt be, és szórakoztatta reggelig a negyérdeműt, bár tőle bármi kitelik.)

Charlie öccséékkel vagyunk itt, meg a múltkor nyaraltatott két gyerekükkel.

Sokkal rosszabbra számítottam, de most egészen jól elviselem őket, meg Mór ürügyén le tudunk szakadni egymásról, és ez így jó. Remélem így is marad.  

Hangulatok

Az egyik kedves barátnőm írta pár napja, hogy olyan, mint egy mániás depressziós: hol fent, hol nagyon lent van. Kicsit most én is ezt érzem. 

Szerdán este hazajött Belami, Kismacsó is itthon van már egy hete, plusz az új befutó: Mór. MINDENKI itthon volt, és ilyen már elég régen nem történt, szóval boldog voltam. 

Csütörtökön folytatódott a "fent", Belami megállás nélkül Mórt szórakoztatta, Kismacsó a lakás valamelyik pontján aludt (bárhol képes aludni), mi Charlieval bevásároltunk, főztünk. Aztán közösen ettünk, Mór feküdt az asztal alatt, annyira idilli volt.

Késő délután Belami visszament Pestre, mert ma ügyel, Kismacsó meg egy barátjához indult sütögetni a kertjükbe. Charlie drónozni ment egy ismerősével, én meg kettesben maradtam Mórral, úgyhogy régi Linda filmeket néztem, ő meg durmolt a lábam mögött, a kanapé előtt. Jó volt.

Hajnalban rosszat álmodtam, a fiúk eltévedtek valami bányában, még kicsik voltak, én meg nem nem fértem be a lyukon, amin ők bemásztak. Nagyon rosszul ébredtem.

Mór hisztizett a reggeliért, aztán ő jóllakott, de engem nem hagyott reggelizni, folyamatosan ugrált rám, én meg mondogattam, hogy "nem, nem, nem". Valahogy érezte, hogy nem vagyok topon, úgyhogy nem volt hajlandó letekeredni rólam. Közben Charlie is felkelt, és jobb lett kicsit. 

Most átnézek pár levelet, amit tegnap írtam meg, utána bemegyek a munkahelyre iktatni, szkennelni, elküldeni, ilyenek. 

Egyre megyek az unokatesómhoz körmözni, most a lábamon is megcsinálja, hátha tudok már mezítlábazni, mert eddig fáztam, még elő sem vettem a szandálokat, papucsokat. 

Ezek tetszenek:

 

A fenti volt már tavaly, nagyon szerettem, lehet most a fehér mellé valami mást színt választok, mondjuk rózsaszínt. Még kitalálom. 

Ilyenek 6

Azt nem is meséltem, hogy azért teljesen mégsem sikerült meggyógyulni vasárnapra, talán mostanra.

Lázam nem volt, inkább csak a torokfájás nem akart elmúlni teljesen. Szorgosan inhaláltam az új készülékkel, ha már Chalienak sz.rt sem ért. Szerintem én allergiás időszakban is használom majd, szóval mégsem kidobott pénz.

Charlie még mindig köhög, de ez tőle nem szokatlan. Sajnos, ha ő megfázik, akkor képes két hónapig is köhögni, valami iszonyú hallgatni. Már kétszer volt -ugye- orvosnál, szerintem vissza kellene még mennie, bár szerinte nem tud vele mit csinálni. Talán valami szteroidos befújó kellene neki, nem tudom. Belami szerint meg nem kell neki semmi már, mert gyógyszermérgezést kap lassan. 

Javulásomat mi sem bizonyítja jobban, hogy tervezgetem az itthoni edzéseimet.

Szerintem az lesz, hogy MINDEN NAP fogok tornázni, ha már terembe nem tudok járni, és nincsenek normális eszközök ehhez. A testem nagyobb terheléshez szokott, de most lazább lesz, csak sokszor. Így talán megkapja, amit eddig. (Ezt amúgy Kismacsó mondta, nem én találtam ki.) 

Beteg is abban a pillanatban lettem, ahogy nem mentem edzésre.

Mi még elég jól bírjuk a bezártságot.

Sok a munkám, Charlienak is, ezért gyorsan elszalad a nap. Néha túl gyorsan is. Alig marad idő bármi lazulásra, jó, ha sikerül egy-két részt megnézni a Babilon Berinből. Azt is este leginkább.

Aztán még becsúszik valami hülyeség is a munka tetejébe, na akkor meg különösen nincs semmire idő. 

Tegnap például szét kellett szerelni a konyhai mosogatót, mert csöpögött a víz a szerelvényből. Be a szekrénybe. Charlie úgy kilenc körül hasalt neki, lett is délután kettő, mire készen lett. Eleinte nem jött rá, hogy mi a probléma, mert kicserélte a tömítéseket, de mégis szivárgott tovább. Aztán csak addig csinálta, hogy kész lett. Nem tudom mi volt pontosan a baj, mert én rohangáltam vissza a laptopomhoz, ő meg néha hívott, hogy adjak oda ezt vagy azt, esetleg mossak el valamit a fürdőben, stb...  Valami olyasmit mondott, hogy szét volt rángatva más is?!?! a szerelvényben. A lényeg, hogy kész van, engem ez érdekel leginkább. 

Egy kib.szott hős vagyok, na!

Charlie szerint kezdek függővé válni az edzéseimtől, az a véleménye, hogy az egész életemet e köré szervezem mostanában.

Én ezt kicsit túlzásnak érzem, szerintem tegnap este nyolc körül az beszélt belőle, hogy rohadtul nem akart jönni edzeni, de már meggyógyult, meg amúgy is ő választotta az esti időpontot, szóval nem tudott már más kifogást találni. 

Elárulom, egy szál kedvem se volt nekem sem, de véres kezű fitness náci vagyok önmagamhoz, és pont ezért, elég rosszul tűröm mostanában, ha valaki arról nyivákol nekem, hogy nincs ideje, energiája mozogni, de "úúúgy kellene pedig". Kedvem lenne elmesélni, hogy én is tudnék kényelmesebb, kellemesebb programot találni, mint a legképtelenebb időpontokban súlyokat emelgetni, guggolni velük, esetleg nyelvlógatva kilómétereket futni, de ez van, ha az ember formába akar lendülni, vagy abban akar maradni. 

Persze befogom, mert ki vagyok én, hogy ítélkezzek, nem ismerek minden részletet, egészségügyi okai is lehetnek, meg mindenki azt csinál az életével és a testével, amit akar. Pont.

A hét első két napja ilyen pontszerzős, kommunikációs tréning volt a munkahelyen.

Nagyon nem volt kedvem hozzá, aztán a fél nap papírok kitöltésével telt, már azt hittem sikítani fogok, mikor tizedjére kellett leírnom az adataimat mindenféle képzési szerződésre és csatolmányaira.

Aztán a tréner feltette a "manó fát" a táblára (amin van egy fa, meg egy csomó emberke mindenféle helyzetben, és ki kell választani egyet) na, akkor már hangosan felnevettem kínomban, hogy "nem, én ezt nem bírom ki, ez a hülye fa minden ilyen körbeülős sz.ron van". 

Aztán innentől kezdve nagyon jó lett az egész, csak olyan dolgok voltak, amiket még nem ismertem, és közben meg érdekelt is, meg tanulságos is volt, szóval amilyen lentről indultam, olyan feldobott lettem a második nap végére.

Azért is jó volt az egész, mert a munkatársaim 90%-a ott volt, és mi rém keveset vagyunk együtt, alig-alig ismerem néhányukat, és ez most kiváló alkalom volt, hogy összerázódjunk kicsit.

Az mondjuk megdöbbentett, hogy némelyikük mennyire kiégett ebben a munkában, és milyen nagyon elégedetlen. Kicsit magamra emlékeztetett, mikor már a tizedik évemet nyomtam a szolgálatnál, kb. ilyen lehettem már én is. Ezt bizony észre kell venni magán az embernek, és váltani. Kötelezővé tenném, hogy aki kiég az egyik ágazatban, az menjen át máshová. 

Visszaolvasva, kritikus napjaimat élem.

Ki is húztam a bíró kártyát a tréningen egy pakli kártyából, talán nem véletlen. 😁     

Siker

Még 2019 sikerei közé könyvelném el, hogy befogtam Charliet is edzeni.
Nem mondom, hogy könnyű volt, és az sem biztos, hogy tartós lesz a dolog, de egy hónapig biztosan ott lesz hetente háromszor, mert bérlete van. Ez azért némi nyomást gyakorol rá.

Így történt, hogy ma családilag, egyszerre négyen mentünk edzeni. Csodás volt. Amerre néztem, mindenhol családtagot láttam. A tulaj meg is jegyezte, hogy más moziba jár együtt, mi meg edzeni. Kezdünk sportos család lenni, vagy mi. 😄

Másik kedvenc témám

Igen, igen, a vegetáriánus kajálásom. 

Nem kicsi városunkban egy, azaz egyetlenegy vegetáriánus étterem van. Azt hiszem ez itt egy piaci rés, mert nem hinném, hogy nem élne meg itt egy másik ilyen vendéglátóhely is. Főleg, ha a nyitvatartása barátibb lenne, mert ennek az egynek elég érdekes: hétfőtől péntekig van csak, 11-19 óráig, aztán slussz, ennyi.

De ma végre eljutottunk Charlieval!

Charlie ebben a büdös életben biztosan nem lesz vegetáriánus, ahogyan Kismacsó sem, de Charlie legalább szeret kipróbálni új ízeket. Azt hiszem, Kismacsót nem tudnám elrángatni egy ilyen helyre, egyszerűen nem fogékony semmi újra, maximum akkor, ha húsból van. 

Múltkor is, nagy kegyesen megkóstolta a vöröslencséből készült ropogós vegán fasírtomat, és udvariasan azt mondta, hogy nem rossz, de ő inkább eszik még egy szelet csirkemellet, ha nem haragszom. Hát jól van.

Visszakanyarodva az étteremre.

Egy pincébe kell lemenni, eléggé ételszag van, de kibírható. Indiai zene szól, és ilyen jellegű a berendezés és a dekoráció is. 

Az ételek nagyon ínycsiklandóan néznek ki, és nincs túl bő választék, ami esetemben egyáltalán nem volt baj, mert fogalmam nem volt róla, hogy mi a sabji, meg mi a csatni. 

Szerencsére segítőkészek voltak, helyes kis rekeszekre osztott tálra pakolták az ételt, a levest külön kis csészébe. Charlieval nyúlkáltunk egymás tányérjába, hogy mindent megkóstoljunk, mert direkt mást kértünk mindketten.

Valami fenomenális volt!

Az a sok ismeretlen íz, meg a rengeteg zöldség, pedig használunk itthon Indiára jellemző fűszereket, sőt én is csináltam már Dahlt, de mégis. 

Egyáltalán nem ettem sokat, de hamar elteltem a káprázatos ízekkel, szerintem gyakran fogok ott enni.

Az ára kibírható, ahhoz képest meg főleg, hogy a vegetáriánus menü rengeteg helyen túl van árazva. Nem egyszer volt olyan, hogy az én vegaburgerem drágább volt, mint Charlie kétfogásos ebédje. Gyalázat.

Charlienak is nagyon ízlett minden, de azért megint beszólt.

Azt mondja, hogy szerinte az ott ülő összes vega embernek egyforma az arca, a viselkedése. Mint akik le vannak szedálva. 

Amúgy nekem is feltűnt valami hasonló, ezért vihogva kérdeztem tőle: -Úgy el vannak nyulasodva?

-Ja! Mint a befüvezett nyulak.

-És én? 

-Még nem.

-Pedig érzem a belső nyugalmat.

-Aham. A külső nyugalmon még dolgozzál!

😂  

Mi történt az elmúlt 21 hónapban?

Óh, rengeteg, rengeteg minden. Megpróbálom gyorsan összefoglalni.

Charlie, a férjem, munkanélküli volt egy ideig, aztán mostanában meg egyszerre két-három munkát is csinál, talán túl is tolja, de szerintem van benne egy félsz, hogy semmit ki ne hagyjon.

Belami elvégezte az orvosi egyetemet, szeptember elsejétől rezidens egy budapesti kórházban.
Pár hónapja együtt van egy nagyon aranyos lánnyal, nevezzük itt Iluskának, mert hirtelen ez jutott eszembe a nagyon hosszú, többnyire befont hajáról, natúr szépségéről. Valahogy így képzelném Jancsi szerelmét Petőfi versében, olyan ártatlan, romlatlan, kedves. Egyszerűen nem tudok, és nem is akarok belekötni semmibe, ami vele kapcsolatos, mert nagyon-nagyon szeretem, Belami igazán kiegyensúlyozott mellette, vele.
Iluska még Szegeden tanul, két év múlva biológus lesz.

Kismacsó kitűnővel érettségizett, nyelvvizsgát szerzett, és annyi pontja volt, hogy bárhová elég lett volna, de ő a közszolgálati egyetemre akart menni, sehová máshová. Senki nem tudta erről lebeszélni, de én nem is akartam, mert látom, hogy mennyire jól érzi magát ebben.
Ő már augusztusban elkezdte a kiképzést, még egy hét van belőle, aztán lazább lesz. Elég sokan elmentek máris, a kiképzés alatt. Ő bírja, sőt igényli ezt a kemény, katonás életet.
Ő is budapesti lett.

Én meg.
Áprilisban felmondtam, és megcsíptem álmaim munkahelyét, nagyon ideje volt már. Nem, és nem szerettem nevelő lenni, egyre nehezebben bírtam, rohamosan égtem kifelé. A gyerekek nem értették, hogy miért megyek el, mert ők nem érzékelték, hogy mennyire nem szeretem csinálni ezt a munkát. Minden egyes munkanapomon felszívtam magam, és teljes erőbedobással játszottam a "jó nevelő" szerepét, de semmi örömet nem találtam benne, csak nyomtam, mint egy gép. Ennek meg ára van, és én éreztem, hogy hamarosan "megfizetek" ezért. Azt hiszem, hogy az utolsó percben jöttem el. Így én maradtam a cukimuki Lulu néni, aki "De kár, hogy elment!".
Most jó nekem munka ügyileg, de erről még írok majd bővebben.
Aztán olyan is volt, hogy végigparáztam a nyarat, mert mi lesz itt, hogy mindkét gyerek elköltözik, megmondom őszintén, volt sírás, meg rívás. Aztán megtörtént a dolog, de úgy lesz vasárnap után megint péntek, hogy csak kapkodom a fejemet. Azért van most átrendeződés nem kevés, de ez folyamatban, szóval írok még róla sokszor, azt hiszem.
Április óta nem eszek húst, július 10 óta rendszeresen edzőterembe járok újra.

Hirtelen ezek jutottak most eszembe. Innen folytatom. 😉

Sajnos szinte teljesen sikerült leszokni a blogolásról, nem is tudom miért. Pedig elvileg sokkal bátrabban írhatnék bármiről, hisz zárt a felület, valahogy mégsem bírom rávenni magam.
Velem mindig történik valami, szóval még az sincs, hogy nincs miről írni. Azt hiszem a kedv veszett el, valamikor útközben.

Azért lássuk mi van!
A férjemnek továbbra sincs klasszik', bejelentett munkája, de legalább dolgozik. Otthon. Pénzért. Ez azért elég fontos.
Ebből adódóan én most óvatosan keresgélek, mert kevesebbet fizető munkahelyre továbbra sem mehetek el. Így már meg sem pályázok olyat, ami sima közalkalmazotti fizetést jelent. Ez van.
Utálok itt dolgozni, de nincs jobb, úgyhogy tolom. Legalább szabadidőm sok van, nézegetek is másodállást, mert nagyon szeretnék egy saját autót.

Fogyókúrázunk, de most komolyan. Charlie, meg én.
Az úgy volt, hogy az öcsém elment orvoshoz, hogy segítséggel fogyjon le. Kapott egy étrendet, amiről elég sokat mesélt, és közben szépen olvadtak le róla a kilók, úgyhogy elkértem tőle. Addigra már tisztában voltam vele, hogy ez egy magasabb fehérjebevitelen alapuló diéta, aminek az első négy hete szigorú, utána szép lassan átvezet egy olyan életmódba, ami tartható és egészséges, azaz nem hízza vissza az ember a leadott kilókat.
Az a helyzet, hogyha én a fejembe veszek valamit, akkor elég durván tudom tolni, úgyhogy megyek előre, mint a faltörő kos, és nagyon tetszik, hogy ilyen is tudok lenni.
Igyekszem hetente egy alkalommal mérni magam, de azért van, hogy ráugrálok közben is a mérlegre. Keddenként van a hetek vége, és a héten kedden -3,1 kg volt az eredmény, mindez két hét alatt. Ha megduplázom ezt a következő két hétben, akkor le is ment a fele annak, amit szeretnék leadni.
Charlie már mínuszból indított, mert 10 kiló lement neki a diéta kezdete előtt, és a közös fogyókúra eredménye meg még 7 kiló, úgyhogy ő már -17-nél tart. Büszke vagyok rá, mert ő azért szenved, szeretne olyasmiket enni, ami nincs benne az első hetekben, sőt tiltott, míg nekem egyáltalán semmi sem hiányzik, sőt, vannak étkezések, amikor nem is vagyok igazán éhes, de akkor is enni kell az anyagcsere pörgetése miatt. Nem szabad, hogy a szervezet elkezdjen tartalékolni, mert akkor megette a fene.
Na, ezzel amúgy remekül elszórakozunk, mert előre kell gondolkodni minden áldott nap. Ha elmegyünk otthonról, és nem érünk haza a következő étkezésig, akkor dobozban vinni kell a kaját, sőt, ha dolgozok, akkor egész napra hozom az elemózsiámat bedobozolva, szétosztva. Nincs semmi a véletlenre bízva.
Azt hiszem, hogy most ez azért is fekszik nekem nagyon, mert van valami végre, amit kontroll alatt tudok tartani. Élvezem, na.

Fiúk.
Róluk oldalakat tudnék írni, annyira nagyon rendben vannak, és büszke vagyok rájuk.
Belami hamarosan doktor lesz, gyakorlatozik a kórházakban, közben Pesten egy kávéházban is beugrós, meg a helyi uszodában is néha, hogy pénzt keressen, és terhet vegyen le a vállunkról.
Most épp Szlovéniában van konferencián, hihetetlen a kiapadhatatlan energiája.
Kismacsó megszerezte a középfokú angol nyelvvizsgát, de még előtte hozott egy kitűnő félévi bizonyítványt. Utolsó gimnáziumi évében, mert elhatározta. Ez annyira ismerős amúgy: kitalálta, hogy ő most kitűnő lesz, és megindult, mint a faltörő kos. Mert ő be akar jutni az egyetemre, és szerintem be is fog.
Azért lazán szerzett egy második helyet a diákolimpián múlt szombaton, illetve az elődöntőn, de ott lesz a döntőn is. Fekvenyomásban indult amúgy.
Ennek az egész gyönyörű tortának már csak hab a tetején, hogy a nem túl bőbeszédű és nem túl érzelgős Kismacsó azt mondta nekem csütörtökön este, hogy ők azért ilyenek, amilyenek, mert jól lettek nevelve, egészen pontosan, én jól neveltem őket. Belami bőszen helyeselt, és én úgy éreztem, hogy ezért a mondatért már megérte erre a világra születnem, és ennél jobb visszaigazolás egy anyának nem is kell, hogy valamit egészen jól csinált.     

Portrék rólam, majdnem 43 évesen

Az úgy volt, hogy nagyon régen fotózott engem Charlie, úgyhogy szombaton lesz két hete, hogy mondtam neki, csináljon rólam egy sorozatot.

Tisztában vagyok vele, hogy szerencsés génjeim vannak, de akkor is utálom látni, hogy öregszem, szóval egyre kevésbé szeretem magamról a fényképeket. Szerintem egy darabig elleszek ezzel a sorozattal, nem erőltetném a modellkedést (továbbra sem).

Azért tettem fel sminket, mert a szemem alatti karikáimmal másképp esélytelenek lettek volna a jó fotók, de arra kértem Charliet, hogy a fényekkel hozza ki belőlem a lehető legjobbat, ne fotoshoppoljon, hisz ez van, ezt kell szeretni (nekem meg elfogadni).

Úgy gondolom, Charlie az én varázslóm, a képek tök jók lettek. Mutatok párat.

És egy nagyon-nagyon közeli:

A rúzst elbénáztam, valami szolídabb jobb lett volna, de a távolabbi fotókon meg ez érvényesül. Aztán vinnem kellett volna több felsőt, mert ennek az ingnek a nyakát folyton igazgatni kellett, sehogy sem állt.

Nektek hogy tetszenek a képek? Én örülök magamnak, mert hétfőn betöltöttem a 43-at, de kb. a felének érzem magam. Szóval jóvanezígy'. 😉 

 

Amik most mennek nálunk

Na, átevickéltem valahogy a decemberbe, ráadásul elsejével új ciklusom is kezdődött, úgyhogy valamivel jobb most minden.
Semmivel nem eseménytelenebbek a napjaim, de valahogy nincs kedvem írni róluk. Inkább olvasok, vagy filmet nézek, most ezek kapcsolnak ki a legjobban.

Család.
Belami a szervezettel, amiben szekcióvezető, egy nagyobb rendezvényen van túl az AIDS világnapjával kapcsolatosan. Rengeteget dolgozott vele, de nagyon szépen ment minden: benne voltak a rádióban, a tévében, az újságban. (Ez volt a keddi program.)
(Ő tervezte ezt is lentebb.)

Kijárta, hogy kivilágítsák a Reök palotát Szegeden, és flashmob is volt: piros lufikat engedtek fel az égbe. (Ez pedig a napján, pénteken történt.) A WHO utolsó percben nyújtott támogatásával sikerült a flashmob, úgyhogy volt rá egy nap, hogy megvalósítsák. Sikerült, bár egy embernek két lufit kellett fogni, hogy kijöjjön a piros hurok, ami ezt az egészet jelképezi. Rövid videó itt.

Charlie januárban elmegy máshová dolgozni.
Ő fogja majd össze a projekteket, tehát főnök lesz több felelősséggel, több munkával, de több fizetéssel is.
Most épp pont nem volt mehetnéke, de butaság lenne nem meglépni ezt, úgyhogy változás jön, megint változás.

Kismacsó.
Őt most inkább hagyjuk, a tegnap miatt elég zabos vagyok rá (nem sikerült Anyu szülinapjára megérkeznie).
Amúgy csinálja a dolgát, de olyan kismacsósan: ahogy ő elképzeli, ahogy neki jó, ahogy ő gondolja, nagyjából figyelmen kívül hagyva mindenki mást.
Az a baj, hogy ezzel a viselkedéssel előhív belőlem egy csomó rossz érzést, mert nagyon emlékeztet valakire... Mondjuk magamra is rosszabb napjaimon, és ezt ma mondtam is neki, hogy én is rendkívül önző tudok lenni, de a tegnapi alakításával a lába nyomába se érek.
Na, majd túllendülünk ezen is.

Munka.
Nincs változás. Megyek, ha be vagyok osztva, megcsinálom, amit kell, de leginkább a szabadnapokat várom.
Ez a hónap is jó lesz, kevés a dolgozós nap, sok a pihenő.
Kicsit pánikoltam az ünnepek elosztásán, de olyan jól alakult számomra, hogy ünnepen nem is vagyok beosztva, és a két ünnep között is csak két napon. Összességében jobbat nem is kívánhattam volna.
Most múlt kedden voltam legutóbb dolgozni, és majd csütörtökön megyek legközelebb.
Pénteken színház, aztán a hétvége dolgozós, de utána megint tök jó lesz, egy éjszakám lesz 23-án. Meg utána még két nap ünnepek között és slussz.
Persze lesz közös karácsony a gyerekekkel, meg dolgozói karácsony is (21-22-én), de ezeket nem tekintem munkának, inkább kellemes ráhangolódásnak az itthoni ünnepekre.

Még sok az elintézésre váró dolog így ünnepek előtt, de nem stresszelek, meglesz minden. Legalábbis remélem. 😉