Sajnos szinte teljesen sikerült leszokni a blogolásról, nem is tudom miért. Pedig elvileg sokkal bátrabban írhatnék bármiről, hisz zárt a felület, valahogy mégsem bírom rávenni magam.
Velem mindig történik valami, szóval még az sincs, hogy nincs miről írni. Azt hiszem a kedv veszett el, valamikor útközben.

Azért lássuk mi van!
A férjemnek továbbra sincs klasszik', bejelentett munkája, de legalább dolgozik. Otthon. Pénzért. Ez azért elég fontos.
Ebből adódóan én most óvatosan keresgélek, mert kevesebbet fizető munkahelyre továbbra sem mehetek el. Így már meg sem pályázok olyat, ami sima közalkalmazotti fizetést jelent. Ez van.
Utálok itt dolgozni, de nincs jobb, úgyhogy tolom. Legalább szabadidőm sok van, nézegetek is másodállást, mert nagyon szeretnék egy saját autót.

Fogyókúrázunk, de most komolyan. Charlie, meg én.
Az úgy volt, hogy az öcsém elment orvoshoz, hogy segítséggel fogyjon le. Kapott egy étrendet, amiről elég sokat mesélt, és közben szépen olvadtak le róla a kilók, úgyhogy elkértem tőle. Addigra már tisztában voltam vele, hogy ez egy magasabb fehérjebevitelen alapuló diéta, aminek az első négy hete szigorú, utána szép lassan átvezet egy olyan életmódba, ami tartható és egészséges, azaz nem hízza vissza az ember a leadott kilókat.
Az a helyzet, hogyha én a fejembe veszek valamit, akkor elég durván tudom tolni, úgyhogy megyek előre, mint a faltörő kos, és nagyon tetszik, hogy ilyen is tudok lenni.
Igyekszem hetente egy alkalommal mérni magam, de azért van, hogy ráugrálok közben is a mérlegre. Keddenként van a hetek vége, és a héten kedden -3,1 kg volt az eredmény, mindez két hét alatt. Ha megduplázom ezt a következő két hétben, akkor le is ment a fele annak, amit szeretnék leadni.
Charlie már mínuszból indított, mert 10 kiló lement neki a diéta kezdete előtt, és a közös fogyókúra eredménye meg még 7 kiló, úgyhogy ő már -17-nél tart. Büszke vagyok rá, mert ő azért szenved, szeretne olyasmiket enni, ami nincs benne az első hetekben, sőt tiltott, míg nekem egyáltalán semmi sem hiányzik, sőt, vannak étkezések, amikor nem is vagyok igazán éhes, de akkor is enni kell az anyagcsere pörgetése miatt. Nem szabad, hogy a szervezet elkezdjen tartalékolni, mert akkor megette a fene.
Na, ezzel amúgy remekül elszórakozunk, mert előre kell gondolkodni minden áldott nap. Ha elmegyünk otthonról, és nem érünk haza a következő étkezésig, akkor dobozban vinni kell a kaját, sőt, ha dolgozok, akkor egész napra hozom az elemózsiámat bedobozolva, szétosztva. Nincs semmi a véletlenre bízva.
Azt hiszem, hogy most ez azért is fekszik nekem nagyon, mert van valami végre, amit kontroll alatt tudok tartani. Élvezem, na.

Fiúk.
Róluk oldalakat tudnék írni, annyira nagyon rendben vannak, és büszke vagyok rájuk.
Belami hamarosan doktor lesz, gyakorlatozik a kórházakban, közben Pesten egy kávéházban is beugrós, meg a helyi uszodában is néha, hogy pénzt keressen, és terhet vegyen le a vállunkról.
Most épp Szlovéniában van konferencián, hihetetlen a kiapadhatatlan energiája.
Kismacsó megszerezte a középfokú angol nyelvvizsgát, de még előtte hozott egy kitűnő félévi bizonyítványt. Utolsó gimnáziumi évében, mert elhatározta. Ez annyira ismerős amúgy: kitalálta, hogy ő most kitűnő lesz, és megindult, mint a faltörő kos. Mert ő be akar jutni az egyetemre, és szerintem be is fog.
Azért lazán szerzett egy második helyet a diákolimpián múlt szombaton, illetve az elődöntőn, de ott lesz a döntőn is. Fekvenyomásban indult amúgy.
Ennek az egész gyönyörű tortának már csak hab a tetején, hogy a nem túl bőbeszédű és nem túl érzelgős Kismacsó azt mondta nekem csütörtökön este, hogy ők azért ilyenek, amilyenek, mert jól lettek nevelve, egészen pontosan, én jól neveltem őket. Belami bőszen helyeselt, és én úgy éreztem, hogy ezért a mondatért már megérte erre a világra születnem, és ennél jobb visszaigazolás egy anyának nem is kell, hogy valamit egészen jól csinált.