Túlhúzva

Az idén még nem igazán voltam szabadságon, és ezt kezdem nagyon érezni.

Túl vagyok húzva, belebonyolódok némelyik ügyembe úgy, hogy alig bírok kikeveredni belőle, és ez nem jellemző.

A nyár amúgy nyugisabb szokott lenni, de most nem, elég bonyolult esetekbe futok bele egymás után, és a legtöbb nyomaszt, pedig nem szokott. 

Aztán vannak most kötelező e-learningek is, mindjárt három, és bármennyire is próbálnám beszuszakolni azt is a napokba, még egy maradt, amit elég gyorsan meg kellene csinálnom. Csakhogy! Ennek van egy elég hosszadalmas jelentkezési procedúrája, ami megint csak nem segít rajtam. 

Mindenesetre jövő hét közepétől elmegyek szabadságra, akármi is lesz.

Nem fogom a házassági évfordulónkat és a szülinapomat munkával tölteni, az fix.

Talán mégsem utazunk el, ahogyan terveztük, de igazából új elképzelések sincsenek. Nem tudom még, de majd kialakul. Nekem már az is jó lenne, ha nem nyaggatna senki még telefonon sem. 

A hétvége viszont nagyon jó volt.

Igazából már idesorolom a pénteket is, meg a terheléses vércukor - és inzulin vérvételt, mert annyira nem volt rossz, mint amennyire máskor, vagy az emlékeimben volt. Ráadásul szombaton már meg tudtam nézni az eredményeimet, és elég jók lettek. Például az éhgyomri cukrom nem volt magasabb, mint a százhúsz percesem, pedig az szinte minden alkalommal az. Még a tsh eredmény van hátra, arra vagyok a legkíváncsibb. 

Programnak sem volt ez utolsó, mert az ilyen kiruccanásokra egy régi, kedves kolléganőmmel járok, vissza a régi munkahelyünk épületébe, ahol találkozunk sok régi ismerőssel, és közben jót beszélgetünk. 

Most volt hatvan percnél is vérvétel, úgyhogy nem mentünk messzire, és a három vérvétel miatt nagyon gyorsan eltelt a százhúsz perc. 

Mondjuk Charlie szerint elég gáz házhoz menni a lóf.szért, de szerintem meg, ha már úgyis rá kell nézni ezekre az eredményekre, akkor történjen ez jó társaságban, vidáman. 

Belami hazajött a Múzeumok Éjszakája program miatt, én ehhez valamiért ragaszkodok évek óta, szeretek felfedezni mindig valami újat. 

Itt, ebben a városban, ezt elég komolyan veszik, tényleg rengeteg jó program van, meg évről-évre újak is, így soha nem unalmas. Úgy fél héttől éjfélig mentünk egyik helyről a másikra, és láttunk meg hallottunk különleges fúvós hangszereket, festményeket, régi fotókból fotókiállítást, előadást, levéltárat, hulladék fémből szobrokat, stb.. Végül hármasban nyomultunk, mert Kismacsó házibuliba ment, meg amúgy is rühelli a múzeumokat, Iluskának meg jelenlétes tanfolyama volt estig, nem indult már útnak utána. Azért jó volt. 

Belami megnézte a vérvételi eredményeimet, azt mondta, hogy jók, van itt-ott kicsi eltérés, de nem jelentős. 

Tegnap este sajnos csúnyán összebalhéztunk Charlieval.

Mór sétáltatása után nem akartam fagyit enni, mert már a nem evős óráimban jártam, és ettől kiborult. Hogy neki mindig az aktuális hóbortjaimhoz kell igazodnia. Hiába mondtam neki, hogy egyen nyugodtan fagyit, engem nem zavar, csak hajtotta a magáét, és végül ő sem fagyizott. Szerinte miattam már alig eszik húst, most meg már enni sem fogunk lassan. Megnyugtattam, hogy ő akkor és azt eszik, amit csak akar, én ugyan semmiben sem gátolom. Nem igazán nyugodott meg.

Reggel árgus szemmel figyelt, hogy reggelizek e, és mennyit, mert szerintem a fejébe vette, hogy le akarok szokni az evésről. Ez egyáltalán nincs így, én nem az a típus vagyok, aki sanyargatja magát, de az ésszerűség keretein belül igenis megpróbálok erőt venni magamon, meg a rossz berögződéseimen, például azon, hogy esténként rágjak valamit megállás nélkül. Jó lenne, ha nem ő lenne a vállamon ülő kisördög, aki letérít a helyes (-nek vélt) útról. 

 

                                                     © MARIVILLA Ilustración