Semmi különös, csak a szokásos

Nagyon gyorsan eltelt a hét, szinte észre sem vettem.

Mentek a dolgok a napi rutin mentén, esténként ájultan elalszok (nem is értem, miben fáradok úgy el), és a héten többször is előfordult, hogy végigaludtam az éjszakát. 

Ez annyira nem jellemző, mióta az eszemet tudom, én mindig felkelek három körül, és kimegyek mosdóba. Irigylem azokat, akik kibírják reggelig, hogy ne menjenek ki. (Mondjuk szerintem nem is isznak annyit, mint én.) 

Mikor gyerek voltam, és máshol aludtam, ez mindig külön para volt, hogy idegen helyen a sötétben kitalálok e. 

Szerencsére pont ezért, nekem soha nem gond a visszaalvás, pillanatok alatt el tudok aludni újra. Remélem így is marad, mert aludni nagyon szeretek, sőt, az egyik kedvenc elfoglaltságom. 

Új korlátozások hétfőtől...

Szerintem inkább hagyjuk is!

Azt még pontosan nem tudom, hogy ez a munkában hogyan fog jelentkezni, de gyanítom, hogy a látogatások megint le lesznek tiltva, és leginkább home office. Szerintem az ügyeleti napot sem kell bent tölteni, csak a leveleket felvenni, meg hazavinni azokat az aktákat, amivel dolgozni szeretne az ember. Pont, mint tavaly márciusban.  

Én még nem is regisztráltam oltásra.

Nem is tudom... Egy darabig az volt, hogy a munkahelyem kérdezgette ezt az oltás dolgot, gondoltam, majd kapunk, mert "szociálisak vagyunk", emberekkel dolgozunk, majdcsak. Aztán a héten kiderült, hogy lóf.szt, intézze mindenki magának, ők csak felmértek. Mi van?!?! Nevetséges. 

Közben meg van egy enyhe autoimmun bajom, valahogy félek attól, hogy belobban nálam valami az oltástól. Utálom, hogy nincs normális információ erről az egészről, csak a hülyeség megy ezerrel mindenhol, és még Belami is csak annyit tudott hozzáfűzni, hogy "Nem kell cirkuszolni, oltasd be magad, osztjóvan'!". Nyilván, ha lenne ideje, akkor elmagyarázná, de nincs, telefonon is alig érem el, és akkor inkább más a téma, nem ez. 

Tegnap Apu mondta, hogy átmentek ebédre Belamiékhoz, és nagyon fáradtnak látta a gyereket, meg soványnak, nyúzottnak (pénteken hosszúzott, meg ma is).

Mostanában csomószor az jut az eszembe, hogy bár elmondhatatlanul büszke vagyok rá, talán mégis más pályát kellett volna választania, nem ezt. Huszonhét éves lesz még csak, de már kizsigerelik teljesen, szörnyen dühös vagyok miatta. Most nem kezdek bele az egészségügy tárgyalásába, mert csak felhúzom magam, annak meg semmi értelme. 

Abban bízok, hogy ő elég jól menedzseli önmagát, nem önpusztító, szóval tudja, hogy mit csinál, miért és meddig.  

Kismacsóéknak úgy volt, hogy hétfőtől egy hétig bent lesznek az egyetemen, és előadások lesznek, mert mindent nem lehet online. Nos, ez is ugrott, és hirtelen ezek is mehetnek online. 

Amúgy Kismacsó elég jól alkalmazkodik a helyzethez, meg itt van ez a kislány is, akit bemutatott nekünk, de azért miatta is fojtogat a sírás időnként, hogy így mennek el a legszebb egyetemista évei.

És akkor ez még hol van az alsós gyerekektől, akik most fektetnék le az alapokat? 

Tudom, hogy ez nem a "kinek szarabb?" verseny, de akkor is.

Sajnos érzem, hogy egyre többet méltatlankodok és háborgok mostanában, pedig tudom, hogy nem kellene. Mérgező a környezetemre és rám nézve is. 

Emlékszem, régebben voltam egy csoportban, ahol feszt ez ment, észre sem vettem, hogy mennyire mérgező, csak mikor megszűnt, és az olyan volt, mint mikor kiszellőztetsz egy elhasznált levegőjű szobában. 

Mérgező emberek.

Hétfőn beszélgettem egy régi ismerősömmel, aki egy ideig nálunk dolgozott, csak egy emlettel lejjebb, irodán. Én mindig éreztem, hogy nem szeretek ott lenni, ha valamiért le kell oda mennem, és amiket mesélt, nos összeállt a kép. Van pár ember, aki túl régen dolgozik ott, frusztrált, mert nem ott tart, ahol szeretne, ezért a viselkedésével "gyilkolja" a környezetét. Szegény ismerősömet is rövid úton kicsinálták, még ma is nyögi annak az utóhatásait. El is szörnyedtem, hogy ez megy ott, főleg, hogy csalogattak oda dolgozni, de akkor még annyira szerettem ezt a munkámat, hogy nemet mondtam. 

Most jóval kevésbé szeretem már a munkámat, de inkább ez, mint egymás hegyén és hátán ilyen emberekkel. Már el is felejtettem milyen ez, pedig azért láttam már hasonlót.

Az a legszomorúbb az egészben, hogy egyre több a frusztrált ember, és nagyon tudatosan figyelni kell saját magunkra is, mert rohadt könnyű átcsúszni abba, hogy magunk is mérgezővé váljunk.  

Most leginkább össze akarom kaparni a motivációmat, hogy valamit tervszerűen mozogni kezdjek megint. 

Az itthon tornát nem erőltetném, mert nagyon beleuntam, edzőtermeket nyugodtan elfelejthetem még egy időre, úgyhogy a futás marad. Az időjárás is kedvez ennek, már csak azt kellene kitalálnom, hogy ez egy külön program legyen nekem, vagy Mórral próbáljam összehangolni. 

Igazából egyikhez sincs kedvem, legszívesebben bugyuta sorozatokat nézek, amik Charlienál kiverik a biztosítékot. Például ezt. Nem érti, hogy mit lehet ezen szeretni, sokkolja, mikor hetven év felettiek coming outolnak, vagy vibrátorról értekeznek. Engem nem. 

Ezt viszont ő is szereti, együtt szoktuk nézni. 

Legszívesebben megállás nélkül filmeket néznék... Meg olvasnék. Felváltva. 

Panaszkodós, ventillálós

Többször is gondolkodtam rajta, hogy egyáltalán érdemes e belefogni annak a leírásába, hogy mennyire szar most minden.

Biztos vagyok benne, hogy sokkal, de sokkal nehezebb helyzetekkel küzdenek sokan, de én akkor is azt érzem, hogy tele van a hócipőm. Úgy érzem magam, mint aki ketrecben van, és bármerre néz, csak a rácsokat látja. Teljesen elfogytam, nincs bennem lendület, az agyamra megy mindenki, néha már Charlietól is sikítófrászt kapok. 

Pedig neki sem könnyű.

A keresztanyjánál tett látogatása egyértelművé tette, hogy nem depresszióról van szó, hanem agyi leépülésről, olyanról, amilyen az apukájának, meg a nagyszüleinek is volt. Most még több a tiszta időszaka, de ha ez valóban olyan, mint az előbb említetteknél, akkor ez nagyon gyorsan fog változni, és nem jó irányba.

Na most, a keresztanyjának nincs gyermeke, csak egy élő testvére, meg a férjemen kívül egy másik keresztgyermeke. Charlie az unokatesójával próbált arról beszélni, hogy mekkora gáz van, meg az édesanyjának is elmesélte szépítés nélkül. Nem teljesen világos, hogy pontosan kis is mondta mindezt tovább a testvérnek, aki visszamondta a keresztanyjának. Az egésszel csak az a baj, hogy Charlie keresztanyja -nyilván- nem emlékszik az éjszakai ámokfutására, mert ez már csak ilyen. Szóval megsértődött. 

Az teljesen világos, hogy a testvére ezt azért csinálta, mert ő akar rendelkezni a testvére vagyona felett, és nem szereti, ha más is mocorog körülötte, mert nehogy már. Persze segíteni, azt nem akar. Szegény Charlie meg, aki valóban segíteni szeretne, jó elkaszálta magát. Ő akár írásba is adná, hogy nem tart igényt semmire, csak foglalkozzanak már a még élő keresztanyjával, de persze cseszheti, mert a többieket nem ez motiválja, hanem a szaros pénz. Én könnyen beszélek, mikor azt mondom neki, hogy hagyja a fenébe az egészet, hisz nincs érzelmi kötődésem a keresztanyjához. Neki meg van. 

Aztán itt van az is, hogy ő itthonról dolgozik, meg sokszor én is, és időnként teljesen egymás agyára megyünk. 

Nekem tényleg nincs könnyű természetem, meg borzasztóan igényelném, hogy néha egyedül lehessek. Ő viszont ki nem állhat egyedül lenni, lassan ott tartunk, hogy már azt is szóvá teszi, ha munka ügyben megyek el itthonról. Legszívesebben mindenhová elhurcibálna, de természetesen erre nincs ideje, így feszült, hogy elmegyek. Teljesen el van rugaszkodva a valóságtól, szerintem neki is kezd kisülni az agya a bezártságtól. 

Az, hogy elég más igényeink vannak töltődés szempontjából, mindig is egyértelmű volt, de át lehetett hidalni kompromisszumokkal. Most ez felborult, mert igazából alig lehet programot csinálni, maximum azzal variálunk, hogy hová menjünk kutyát sétáltatni, meg bevásárolni. Nem tudunk elutazni, hogy kiszakadjunk egy kicsit innen, nincs kulturális program, étterem, mozi, semmi. Estleg online minden, csak épp így is megállás nélkül a gép előtt dolgozunk, szóval na..

Olyan ez a vírus miatt kialakult helyzet, mint egy szép lassan ölő méreg, elszívja az ember összes energiáját, és agóniába hajszol. Akinek "valódi" gondjai is vannak, azt meg gyorsabban nyírja ki. Borzalmas. Én nagyon sötéten látom a helyzetet, meg egyre inkább a jövőt is. 

Persze azért jó dolgok is vannak, történnek.

Először is a legfontosabb: egészségesek vagyunk. A fiúk rendben vannak. Van munkánk. Van egy fantasztikus Mórunk, aki azért igyekszik bennünket jókedvre hangolni, sokszor sikerül is neki. Süt a nap épp, szóval annyira azért mégsem rossz a helyzet. 

Ezek vannak most

Híreink következnek.

• Kismacsót hazaküldték az egyetemről, mert a körletben az egyik fiúnak folyt az orra. Tesztelik, aztán ha negatív, akkor mehetnek vissza. Kismacsó szerint amúgy allergiás a fiú.
• Belami sem dolgozhatott tegnap a mentőknél (kötelező gyakorlat), mert az egyik kolléga bizonyítottan fertőzött, és szűrnek mindenkit. Belami nem találkozott ugyan vele, de akkor is. A kérdésem csak annyi, hogy akkor ki dolgozik? Elképzelhető, hogy a gyakornokokat állították csak ki, bár annak meg értelme nincs. (Főleg, hogy ügyelnie meg menni kell a kórházba, mert hullanak ki az orvosok a munkából.)
• Fentiek budapesti történések, felénk elég nagy a csönd ebben az ügyben.
• Vasárnap kerti partyra mentünk volna Charlie öccséékhez, de annyira sok fertőzött van a környezetükben, hogy inkább mégsem. Anyósom idős, Charlie meg egy sima megfázástől is hetekig fuldokol, szóval nem kockáztatunk.
• Diéta megy, nekem ez már a harmadik hét, és nem érzem azt, hogy elegem lenne. Nyilván azért, mert változatos az étrend, és nem vágyakozok semmi más étel iránt. Ebből a szempontből sem bánom a hétvégi vendégség elmaradását, semmi kedvem nem lett volna megint magyarázkodni, hogy mit miért nem eszek meg. 
• Sport nehezen beiktatható, de azért múlt héten volt két jóga, meg egy Bíró Ica. Ezen a héten semmi még, szóval bele kell húznom, hogy meglegyen a heti három. Mórcival minden nap sétálunk, de az semmi. 
• Termet most hanyagolom mégis. Nem szeretném épp onnan hazahordani a vírust. Persze a boltból és a munkahelyről is hozhatom. Inkább az van most, hogy semmi plusz kockázatot nem vállalok, amit nem muszáj. A többivel meg nem tudok mit csinálni, mert vásárolni kell, meg dolgozni is. 
• Belami azt mondta vasárnap este, hogy szürreálisnak érzi a helyzetet, meg a világot most. Nyugtalanná tett, mert ő nem szokott ilyeneket mondani. Azt is mondta, hogy jól teszem, hogy lefoglalom az agyamat engem szórakoztató dolgokkal (diéta=folymatos tervezés, beszerzés, főzés), és nagyon jó ötlet volt a kutya, mert annyi pozitív energiát ad, hogy nem lehet szavakba foglalni. Szerinte Mórcinál szebb és okosabb kutya nincs is a világon, úgyhogy ezzel mindent elmondtam, mennyire szereti ő is ezt a móka mikit. Mór is őt, mert vasárnap este annyira örült neki, hogy az örömpisin túl a vacsorája egy részét is kihányta, úgy felizgatta magát örömében. Kis hülyém. 
• Rengeteg a munkám, én meg blogolgatok itt vígan. Sajnos mennem kell.  

 

A legfontosabb

Belami mindkét tesztje negatív.

Ennek örömére végigpityeregtem a tegnap estét, és azóta sem vagyok nagy formában. 

Elég nagy közhely ez a "minden rosszban van valami jó", de ebben az eredményre való várásban az volt a legjobb, hogy megint együtt voltunk négyen, Mórral kiegészítve.

Aztán megjöttek az eredmények, úgyhogy Belami összepakolt, beült a múlt csütörtökön vett kis autójába, és visszament dolgozni.

Apropó autó!

Volt az a felajánlás, aminek köszönhetően Belami autóhoz jutott. Szép volt, jó volt, de aztán Belaminak az volt az érzése, hogy az autókereskedő arra számít, megveszi tőle az autót. Nem szeretett volna ebből félreértést, ezért a megbeszélt és lepapírozott idő előtt visszaadta az autót. Szépen megköszönte, úgyhogy végül semmi gond nem volt ezzel.

Aztán a fejébe vette, hogy ő még a családi autó előtt szeretne egy sportosat, olyan igazi fiatalosat, vagányat. Ki is nézett egyet, a pénze is megvolt hozzá, úgyhogy szerdáról csütörtökre virradó ügyelete után elment megnézni az autót élőben. Már ezzel jött haza.

 

Nagyon jól áll neki, olyan igazán belamis. Gyerekülés tényleg nehezen férne el hátra, de addig azért van még idő.

Másnap derült ki, hogy a szerdán intubált gyerek fertőzött, de ezt már meséltem.

Visszakanyarodva hozzám.

Még mindig vannak időszakok, mikor teljesen emészthetetlennek érzem, hogy a fiúk felnőttek, és lassan teljesen kirepülnek. Időnként úgy dől rám ez, mint egy hegyomlás, és nagyon nehezen tudok belőle kikeveredni. 

Igazából nem az a bajom, hogy felnőttek, mert ez az élet rendje. Az idő elrohanásán bánkódok, hogy talán nem élveztem ki eléggé. És amikor jön pár együtt töltött nap, akkor visszaköszön az az édes érzés, hogy mindkét gyerek itthon..., utána nagyon nehéz visszarázódni a hétköznapokba. Nem tudom mi lesz, ha Kismacsó sem lesz már itthon rendszeresen. 

Belami iszonyatosan rajong Mórért.

Ez a bundás bájkeverő megvette kilóra. Ahogy mindenkit, aki találkozik vele.

Pedig lopkod. Szárítóról zoknit, vizes üveget ágy mellől, papucsot az erkélyről. Már a futásából tudom, hogy elcsent dolog van nála, mert olyankor sebesebben lobog utána a fülecskéje, a lábait is gyorsabban szedi. 

A munkámat most utálom.

Örökbefogadási ügyeim vannak, amikről itt sem értekezhetek, de kifüstöl az agyam az egésztől. Szomorú vagyok tőle, kár, hogy nem mesélhetem el, miért. 😔

Remélem elmúlik ez a bolond időjárás, és a kedvem is jobb lesz lassan. 

Banyek!

Belami múlt szerdán intubált egy gyereket, aki fertőzött volt.

Pénteken derült ki (hogy a gyerek fertőzött), és csütörtökön jött haza.
Egész pénteken a telefonon lógott, hogy akkor ki fogja tesztelni, mert gazdája a dolognak, természetesen, nem volt.
Végül helyben sikerült megoldani a dolgot, nem kellett visszautaznia ezért Pestre. Persze ezt is úgy, hogy az ő kórházának az igazgatója felhívta az itteni kórház igazgatóját, mert a háziorvosos vonal befulladt. Én nem is tudom, hogy hogyan tudja ezt elintézni valaki, ha nem orvos. Vasárnapra ígérték az eredményt.

Aham. Tegnap a labor nem is hallott róla, hogy ilyen vizsgálati anyag érkezett hozzájuk.
Így Belami felkerekedett az előbb, és bement a kórházba nyomozni (meg levetetni megint a vizsgálati anyagot). Ugyanis nem dolgozhat, míg nincs papírja a negatív eredményről.
Szerintem, és szerinte is kizárt, hogy elkapta, mert az intubálás a műtőben történt, és rajta volt a felszerelés, de azért.

Meg most akkor ebben a történetben hol vagyunk mi? Meg akikkel találkozott?
Azért jó lenne már tudni, hogy a negatív biztos e, mert holnap mennem kellene az irodába.     

Fogadkozásom

Végül tegnap pucoltam ablakot, felraktam a tépőzárat a szúnyoghálóhoz, felmásztam olyan helyekre, ahol nem hetente szoktam port törölni, hanem sokkal ritkábban.
Utána tornáztam egyet lóhalálában, mert indultunk bevásárolni anyósomnak, meg magunknak is.

Charlie az anyukájának szedte össze az élelmiszereket, én magunknak.
Rengetegen, de tényleg nagyon sokan voltak a boltban. Idősek is.
Volt, aki köhögött a szélrózsa minden irányába. Először frusztrált, aztán elengedtem.
Számítások szerint az emberek hetven százaléka el fogja kapni, a fertőződés üteme nem mindegy. Szóval valószínűleg nem fogom megúszni. Úgy biztosan nem, hogy boltba járok, időnként az irodába, és nincs az az előző posztban emlegetett levegőszűrős bunkerem sem.
Nyilván, igyekszem a lehető legkevesebbet kimozdulni, meg alapvető szabályokat betartani, de nem fogom Domestosba áztatni az egész életünket, az egészen biztos.

Kicsit sokat foglalkozok ezzel.
De tényleg annyira idegesít már a téma, hogy sikítozni tudnék. Lesz majd megint olyan, hogy nem erről szól minden? Szinte elképzelhetetlen.

Pedig alapvetően tök jól vagyok.
Egészen addig, míg ki nem kell menni a lakásból. Mert onnantól úgy érzem, hogy semmi irányításom nincs a dolgok felett. És akkor a csapból is az folyik, hogy hogyan kellene az ajtó előtt kiugrani még a bugyimból is hazaérkezéskor, és megfürdenem Domestosban. Persze közben valaki elárasztja fertőtlenítővel a lábnyomomat is, meg amihez hozzáértem, míg a kádig értem és beleültem a Domestosba.

Szóval úgy döntöttem, hogy ettől a poszttól kezdve igyekszem ezt az egész járvány témát elkerülni.
Nem biztos, hogy sikerül, de megpróbálom. Majd inkább mesélek csacsi történeteket a fiúk kiskorából, meg hogy mit csinálok itthon, amikor épp nem kell sehová mennem, vagy épp megérkeznem valahonnan, és úgy éreznem, hogy a testemen hemzsegnek a vírusok. Különben belezizzenek már ebbe a hülye témába. Nem szeretnék.