Inspirációim a mozgáshoz

Szerintem már írtam, hogy alapvetően nem lételemem a futás, a torna, de tudom, hogy kell, úgyhogy csinálom. 

Érzem a jótékony hatásait, azért ezek motiválnak. Legjobb az endorfin löket, ami a végére megérkezik mindig. 

Aztán vannak emberek, akik inspirálnak.

Eleinte leginkább Kismacsó volt az. Ő ovis kora óta sportol, de gimis kora óta a testépítéssel is foglalkozik a különböző küzdősportok mellett, és ez nagyon látszik. Olyan a felépítése, mint egy műalkotás, nagyon motiváló. Az nem lehet, hogy az anyjaként elhagyjam magam.

Belamival nagyon sokat beszélgetünk az egészségügyi részéről a sportnak, ő nagyon tudatos minden téren, rengeteget tanulok tőle.

A kutyával futást sem magamtól kívántam meg.

Van egy kis füves tér tőlünk nem messze, és a térre néző egyik házban lakik egy házaspár a kutyájával. A kutya igazi utcai vegyes, nagyon bírom. Eleinte a pasi engedte ki Mázlit -így hívják- Mórhoz, hogy együtt rendetlenkedjenek kicsit. Ráadásul Mázli elég agresszív más kutyákkal, de Mórt valamiért bírja, ritkán vesznek össze, de az sem tart sokáig.

Aztán egy nap megláttam a feleségét futni Mázlival, a derekán lévő pórázzal. Olyan harmonikusan, szépen mozogtak együtt, ráadásul a csajnak irtó jó alakja van. Szerintem pár évvel idősebb nálam, abból gondolom, hogy unokái vannak, de olyan csinos, olyan szép kis arca van. Ilyen jó karban lévő negyvenes, ötvenes szeretnék lenni, mint ő. 

Aztán ott az egyik volt kolléganőm.

Ő nem a sok evés miatt hízott el, endokrinológiai problémái vannak, és csak mostanában találta meg AZ ORVOSÁT. Olyat, aki tényleg komplexen nézi az egész embert, és segíteni tud neki. Úgyhogy fogyni kezdett végre, majd a sportot is beiktatta az életébe, amit olyan elszántsággal és kitartással csinál, hogy példaértékű. 

Ha nagyon nincs kedvem mozogni, akkor rájuk szoktam gondolni, meg a végén lévő kis kábszeremre, az endorfinra. 😉

Eredmények

Vége lett a második kör két hétnek az irányított diétában, és megint 1,3 kg-mal kevesebb vagyok. Majd mindjárt össze is számolom, hogy szeptember elseje óta mennyi összesen.

Most kicsit egyedül folytatom a diétát, rengeteg étrendem van már, amit tudok variálni, meg szeretnék ismétlős napokat is, hogy ne kelljen minden áldott nap főzni. 

Azért én most nagyon boldog vagyok ám! Ugyanis tavaly augusztustól rengeteget foglalkoztam az életmódváltással, de a fogyás nem akart menni, örültem, ha nem mászott feljebb a mérleg nyelve. Tudom, súlyzós edzéseket végeztem, és az izom, meg minden, de akkor is, nekem ez fontos. Már kezdtem belenyugodni, hogy a rendszeres sporttal tartani tudom a súlyomat, de nagyjából ennyi. Meg is ideológizáltam iziben, hogy jobb is lesz nem fogyni ilyen idősen, mert csúnya lesz a bőröm.

Aztán jött az első hullám a korlátozásokkal, elmaradt a rendszeres sport, ettem jókat, ami a kisebb baj, de mértéktelenül. Augusztus végén, egy évvel a nagy fogadalmam után, rosszabb volt a helyzet, mint valaha. Eléggé kétségbeejtőnek éreztem. 

De most, most megint látom a kiutat, és ez nagy nyugalommal tölt el. Nem mondom, hogy tegnap este,  mikor Charlie odahuppant mellém egy tál chipsszel, akkor nem volt nehéz, de arra gondoltam, hogy előtte tornáztam egy órát, és megettem a kiszámolt vacsorámat, úgyhogy rohadtul nem fogom elcseszni akkor sem, azért sem. Azt most hagyjuk, hogy Charlienak sem kellene ilyeneket ennie, főleg este, de ez már egy másik téma. Próbálok a jó példával elől járni, de nem tudok helyette cselekedni.

Kismacsó vasárnap hozott egy első helyezést, most fekvenyomó bajnokságon volt. 130 kilogrammal nyert végül. 

Most az apja kísérte, ő is versenyzett, persze más kategóriában, azt hiszem második lett. Nem hittem volna, hogy a betegség után ilyen hamar összekapja magát. Mondjuk Kismacsó ebben rá hasonlít, két éve, mikor vakbél műtétje volt, már edzeni akart pár nap után. Persze nem engedtük, de az előírt pihenést éppen csak kivárta.     

Siker

Még 2019 sikerei közé könyvelném el, hogy befogtam Charliet is edzeni.
Nem mondom, hogy könnyű volt, és az sem biztos, hogy tartós lesz a dolog, de egy hónapig biztosan ott lesz hetente háromszor, mert bérlete van. Ez azért némi nyomást gyakorol rá.

Így történt, hogy ma családilag, egyszerre négyen mentünk edzeni. Csodás volt. Amerre néztem, mindenhol családtagot láttam. A tulaj meg is jegyezte, hogy más moziba jár együtt, mi meg edzeni. Kezdünk sportos család lenni, vagy mi. 😄

Új szint

Két hónapja járok rendszeresen edzeni (hetente háromszor).

Kismacsó szerint a lábamon látszik a legjobban, ezt teljesen váratlanul jegyezte meg valamelyik hétvégén, mikor itthon volt. 

Az edzéstervemet ő csinálta, de már megtanultam a szisztémáját, szóval megy egyedül is a dolog. Majd hamarosan kapok új tervet, hogy el ne unjam az egészet.

Az a helyzet, hogy nagyon melós dolog rendszeresen edzeni, meg odafigyelni, hogy jól együnk, ízlésesen öltözzünk, ápoltak legyünk.

Mondjuk én szeretek magammal foglalkozni, Charlie szerint túlzottan is, és ez nem dicséret részéről. Persze azt meg szereti, ha jól nézek ki, úgyhogy szoktam mondani neki, hogy bizony ez meg idő, nem is kevés. 

Az a szerencsém, hogy a munkaidőm kötetlen, és én osztom be, ráadásul egy részét itthon is el tudom végezni. Így nagyjából az edzős napokon az edzés köré szervezem a dolgaimat, hogy ne este kelljen menni, mikor a legtöbben vannak.

Azt hiszem, hogy sikerült új szintre lépni.

Nagyon be voltam fosva attól, hogy hétköznapokon már egyik fiú sem lesz itthon, úgyhogy még a nyáron elkezdtem új szokásokat bevezetni. Az edzés is ilyen. 

Összességében továbbra sincs több időm, egyszerűen nem érek rá ölbe tett kézzel sajnálni magam. Olyan gyorsan eltelnek a napok, hogy hopp, megint itt a hétvége, és itthon vannak a fiúk. Annyira nem is borzasztó, mint hittem. 

Persze, hiányzik a gimnazista koruk, meg előtte fura volt, hogy már nem kicsik, de ez van, jó esetben ennek kell lennie. Tudomásul vettem, hogy a múltat nem lehet visszahozni, de nem is lenne jó. A jelenben kell megtalálni az örömet, mert az mindig van. 

Persze néha megengedem magamnak, hogy összefacsarodó szívvel elmélázzak azon, milyen volt először a kezmbe fogni őket, aztán az első najuk az óvodában, meg hasonlók, de aztán megrázom magam, és megyek tovább. Úgy, hogy lehetőleg a legjobb legyen. Mindenkinek. Nekem.  

A jóga és én

Egyszer nagyon-nagyon régen, valamikor a kilencvenes évek végén volt már egy próbálkozásom jóga ügyben, de nem sült el túl jól.
Már akkor is gond volt a hallásommal (tulajdonképpen harmadikos korom óta van, mióta agyhártyagyulladásom volt), és a jógában pont nem hangosan adják az instrukciókat. Ennek következtében én nem lelazultam a halk zene és beszéd kombinációjától, hanem halálosan ideges lettem, hogy nem tudom követni az eseményeket, úgyhogy soha többé nem mentem.

Ellenben rátaláltam a callaneticsre, úgyhogy Kismacsó születése után attól viharos gyorsasággal formába lendültem. (Azt most inkább hagyjuk, hogy a rohadt gyors fogyásom jórészt az exem kiderült hűtlenkedése miatt történt.)

Aztán az elmúlt években megszerettem a futást, kisebb súlyokkal is dolgoztam, de előbb-utóbb mindenbe beleuntam.

Mostanában megint a látóterembe került a jóga, és észrevettem, hogy aki ebbe belemerül, az nagyon harmonikus testileg, és lelkileg is.
Gondoltam egyet, mert a kilencvenes évek óta nagyot fejlődött a technika, szóval miért is ne próbálgathatnám itthon a határaimat? Itt olyan hangosan hallgathatom az órát, ahogyan csak én akarom, ráadásul senki sem látja, ha délelőttönként csinálom, szóval még az sem frusztrál, ha bénáskodok.

Na, ehhez képest tegnap este kezdtem hozzá, de Charlie focizni volt, Kismacsót elnyelte a szobája, Belami meg az egyetemen, szóval zavaró tényező egy szál sem volt.
Először megnéztem egy videót a légzésről. Aztán kiválasztottam egy nagyon kezdőknek való átmozgató programot. Majd rájöttem, hogy kell egy polifoam matrac, mert a térdemnek kevés a szőnyeg. Közben pedig keserűen fel-felvihogtam magamon, mert a nagyon egyszerűnek látszó gyakorlatok sem azok, sőt! Kijelenthetem, a jóga nehéz sport, de úgy érzem, ha belejövök, akkor élvezni fogom. Abban meg már csak reménykedek, hogy segíteni fog testileg és lelkileg is.

Ma reggelre mindenhol izomlázam lett. Pedig esküszöm, hogy fél órát foglalkoztam csak vele!

Endorfin, az én kábszerem

Gyalogolni és futni azért szeretek, mert van időm közben gondolkozni.
Ráadásul futás közben valami más állapotba kerül az agyam, olyankor egy csomó minden értelmet nyer.
Majd megkérdezem Belamit, de szerintem a mozgás hatására termelődő endorfin tisztítja meg az érzékelésemet, attól érzem magam úgy, mintha kinyílna a harmadik szemem, vagy mi.

Nem mindig sikerül ezt az állapotot elérni, de szerdán határozottan sikerült a negyven perc alatt (kicsit többet hagytam a futásra, mert a láb program rövidebb), gyakorlatilag megfogalmaztam a saját, különbejáratú vallásomat.
Annyira szívesen leírnám mire jutottam, de olyan intim téma ez, meg aztán a biztosítékot sem szeretném kiverni senkinél.

Másik hihetetlen előnye, hogy minden edzés után úgy tíz évet fiatalodok. Legalábbis átmenetileg.
Van egy kis szín az arcomon, csillog a szemem, tényleg semmi szükség sminkre (amúgy mostanában nem is használok egy kis BB krémen kívül semmit).
Szóval mikor edzés után lezuhanyozva, kipirulva visszamegyek dolgozni, akkor az olyan, mintha kozmetikusnál lettem volna... Vagy máshol... De rossz az, aki rosszra gondol. 😉

Ötletem támadt gyaloglás közben

Tegnap.
A legtöbb, amit felmutathatok, hogy "kivégeztük" egy új sorozat első évadát, folytatás valamikor nyáron lesz.
A címe: Stranger Things, és misztikus sci-fi. A főszereplő: Winona Ryder, elég jól hozza az elgyötört munkás anyát, aki egyedül nevel két fiút, és a történet szerint a kisebb eltűnik.
Én nem mondom, hogy ez életem legjobb sorozata, de lekötött végig, és nálam ez már elég jónak számít. (Mostanában minden sorozatot a felénél eluntam, és nem néztem tovább. Többek között a Westworldöt is.)
Utolsó előtti résznél behúztam a tévé elé a szobabiciklit, és tekertem háromnegyed órát. És csak azért annyit, mert Belami hozta a fűszeres forralt bort (ő csinálta megint), és abból rögtön innom kellett.

Ma takarítottam kicsit, míg Charlie plusz munkát csinált (meg kell gyorsan keresni az autójavítás árát), utána hagytam had dolgozzon, úgyhogy futócipőt húztam, és gyors gyaloglással elmentem turizni (haha), meg vissza, és ebben benne volt kilenc emelet megmászása le és fel. Összesen hatvan perc intenzív gyaloglás (+lépcsőzés), jól elfáradtam.

Menet közben támadt egy jó ötletem, jövő héten utána fogok nézni.
Az van, hogy ennek az itthoni tornázásnak munkás a hétköznapokon nem sok látszatja van. Illetve gyakran elmarad, mert fontosabb dolgom van, vagy csak simán nem akarok további időt elvenni a közösből, mert úgyis oly kevés.
Ennek megfelelően főleg a karizmom, meg a hasizmom is puhos, utálom.
A combom és a fenekem még csak-csak elmegy a viszonylag rendszeres gyaloglástól, meg biciklizéstől, de lenne ott is mit alakítani.
Szóval eszembe jutott, hogy nekem azért elég kötetlen a munkaidőm, és bizony megoldhatnám ott, helyben az edzőtermezést, ahol dolgozok. Akár a nap felében is kiugorhatnék (vagy akkor, mikor épp van időm), mert szinte minden nap tovább maradok, mint nyolc óra hossza.
Ráadásul kisváros, lehet, hogy az árak sem lesznek annyira elszállva, mint itt nálunk.
Na, majd meglátjuk.
Igazából tök érdekes, hogy ez eddig nem jutott az eszembe, pedig eléggé kézenfekvő.
Mindig ott akadtam el, hogy munka után még edzőtermezni, az egyszerűen nem megy, nem fér bele az amúgy is rövid estébe, úgyhogy sztornó.

Erről meg az jutott eszembe, hogy kellene egy évértékelő poszt a jövő évi tervekkel. ;-)    

Kismacsó első versenye

Azt hiszem, tegnap nem ment el a kedve a versenyzéstől. ;-)

Nem tudom mennyire látszik, de első lett a felnőttek között, és ami a legfontosabb: semmi baja nem lett.

Szörnyen ambivalens érzés, mert egyrészről rettenetesen büszke vagyok rá, másrészről meg kitör a frász, hogy innentől versenyekre jár, és izgulhatok érte folyamatosan. Meg én -ugye- azt szeretném, ha az eszével boldogulna, nem a sporttal, mert az olyan törékeny tud lenni. Féltem.

Engem hívott fel először, és szinte önkívületben hadarta, hogy nyert, és megnyugtatott, hogy semmi baja.

Aztán este itthon leültem mellé, teázgattunk, és részletesen és halálosan őszintén elmesélte, hogy mit érzett pontosan, és hogyan zajlottak a mérkőzések.

Én meg annyira nő vagyok, és annyira nincs bennem ilyen szintű versenyszellem, hogy csak tátott szájjal hallgattam.

Próbálok most nem azon izgulni, hogy mi lesz később, a következő versenyen, hanem annak örülni, hogy semmi baja és nyert is. 

  

Annyi minden történt hétfő óta, lássuk csak!

Kedden szakértői vizsgálaton voltam az egyik lányommal.
Szeretem ezeket a kétszemélyes helyzeteket, mert ilyenkor rengeteget meg lehet tudni róluk, és ők is nagyon szeretik, ha csak velük foglalkozok. Ráadásul teljesen spontán, beszélgetés közben tudom "nevelni" őket, ami szerintem sokkal hatékonyabb, mert személyre szabott, egyedi, a helyzethez alkalmazott, szinte észrevétlen.

Szerdán gyermekpszichiáter egy másik lánnyal, utána voltam a sulijában, beszéltem az osztályfőnökével, meg másik ügyben az iskola igazgatójával.
Számomra aznap véget is ért a munka, mert tele vagyok plusz órával, és az esti színházra is készülni szerettem volna.
Mondjuk ezt úgy képzeltem, hogy előtte hosszan üldögélek az illatos, habfürdős kádban, hajat mosok, sminkelek, ráérősen ruhát választok, ilyenek.
Ehhez képest elég rosszul mértem fel azt, hogy mennyi időm van, mert elmentem turizni (nem vettem semmit), vittem haza csirkecombot, amit bedobtam a sütőbe, meg mosást is indítottam.
Aztán ránéztem az órára, meg Charlie is hazaért, és elkezdtem kapkodni. Hajat ugyan mostam, de szó sem volt hosszas relaxálásról a kádban, meg a ruhát is csak kikaptam a szekrényből (amiben a múltkor is voltam, az már bevált egyszer), és a sminkelés is minimál volt.

Ezt néztük, szerintem szuper volt.

Még az sem tudta elrontani az élményt, hogy nem volt elég oxigén a kamaraszínházban előadás alatt, és túl sok gyerek is volt. Annyira pörgős, annyira mozgalmas volt a darab, hogy eléggé lekötötte őket is, illetve engem annyira, hogy tudomást sem vettem a zizegésükről. (Mondjuk mikor a mögöttünk lévő sorban vagy öt gyerek levette a cipőjét, és iszonyatos lábszag lett, akkor Charlie megkérte őket szépen, hogy öltözzenek vissza. Megtették. ;-) )

Tegnap a munkámmal kapcsolatosan a Rendőrségen múlattuk az időt délután, hogy egy új, élő együttműködést dolgozzunk ki egymással, amit én örömmel üdvözlök. Szerintem rengeteget tudnánk egymásnak segíteni, és tök jó, hogy ezt kezdeményezték, meg nyitottak szinte mindenre.

Kismacsó holnap menni fog a versenyre, továbbra sem vagyok teljesen nyugodt (beszéltem az apjával), de nem nagyon tudok mit csinálni (és az izgalmát, meg várakozását sem szeretném szétcseszni a nyavalygásommal). Bízok benne, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.

Belami csinálja az előadásait az egyetem mellett, és fel van töltődve tőle, mint az atomerőmű.
Annyira cukker, hogy a gyerekek előadás után odamennek hozzá, megköszönik a munkáját, szelfiznek vele. Megjelölik a képeken, amit aztán felpakolnak a közösségi oldalra, szóval én is látom őket.
A legviccesebb az volt, mikor ezt írták a közös szelfi alá: Belami (itt jelölték meg):-) köszi a "felvilágosítást" :-) :-D
Ezen nagyon kellett nevetnem, mert akárhogy is, de a lányok a férfit is látják Belamiban, nem csak az információforrást. (Amúgy meg tudom érteni őket.)
Belami kicsit aggodalmaskodott is ezen, hogy talán ez gáz, meg el kellene utasítani ezeket a szelfizgetéseket, de megnyugtattam, hogy szerintem ez aranyos, semmi baj nincs vele.
Meg kell szoknia, hogy a külsejével is hatást ér el, és ezt hasznosítsa jól. Nem feltétlenül hátrány, hogy a kezdő odafigyelést ezzel gyorsan megszerzi, mert utána könnyebb lehet az információkat is átadni. Legalábbis szerintem.

Mától meg szabin vagyok.
Majd szerdán megyek legközelebb dolgozni, addig szeretném megcsinálni a karácsonyi nagytakarítást, díszítést.
Utána megint sűrű napok jönnek, mert Mikulás bulit tervezünk a munkahelyemen, Anyu szülinapját ünnepeljük, meg lesz "zozós" nap is.
Igen, ez mind a jövő hét második felében. Nem fogok unatkozni, az már biztos.