Én ezt kicsit túlzásnak érzem, szerintem tegnap este nyolc körül az beszélt belőle, hogy rohadtul nem akart jönni edzeni, de már meggyógyult, meg amúgy is ő választotta az esti időpontot, szóval nem tudott már más kifogást találni.
Elárulom, egy szál kedvem se volt nekem sem, de véres kezű fitness náci vagyok önmagamhoz, és pont ezért, elég rosszul tűröm mostanában, ha valaki arról nyivákol nekem, hogy nincs ideje, energiája mozogni, de "úúúgy kellene pedig". Kedvem lenne elmesélni, hogy én is tudnék kényelmesebb, kellemesebb programot találni, mint a legképtelenebb időpontokban súlyokat emelgetni, guggolni velük, esetleg nyelvlógatva kilómétereket futni, de ez van, ha az ember formába akar lendülni, vagy abban akar maradni.
Persze befogom, mert ki vagyok én, hogy ítélkezzek, nem ismerek minden részletet, egészségügyi okai is lehetnek, meg mindenki azt csinál az életével és a testével, amit akar. Pont.
A hét első két napja ilyen pontszerzős, kommunikációs tréning volt a munkahelyen.
Nagyon nem volt kedvem hozzá, aztán a fél nap papírok kitöltésével telt, már azt hittem sikítani fogok, mikor tizedjére kellett leírnom az adataimat mindenféle képzési szerződésre és csatolmányaira.
Aztán a tréner feltette a "manó fát" a táblára (amin van egy fa, meg egy csomó emberke mindenféle helyzetben, és ki kell választani egyet) na, akkor már hangosan felnevettem kínomban, hogy "nem, én ezt nem bírom ki, ez a hülye fa minden ilyen körbeülős sz.ron van".
Aztán innentől kezdve nagyon jó lett az egész, csak olyan dolgok voltak, amiket még nem ismertem, és közben meg érdekelt is, meg tanulságos is volt, szóval amilyen lentről indultam, olyan feldobott lettem a második nap végére.
Azért is jó volt az egész, mert a munkatársaim 90%-a ott volt, és mi rém keveset vagyunk együtt, alig-alig ismerem néhányukat, és ez most kiváló alkalom volt, hogy összerázódjunk kicsit.
Az mondjuk megdöbbentett, hogy némelyikük mennyire kiégett ebben a munkában, és milyen nagyon elégedetlen. Kicsit magamra emlékeztetett, mikor már a tizedik évemet nyomtam a szolgálatnál, kb. ilyen lehettem már én is. Ezt bizony észre kell venni magán az embernek, és váltani. Kötelezővé tenném, hogy aki kiég az egyik ágazatban, az menjen át máshová.
Visszaolvasva, kritikus napjaimat élem.
Ki is húztam a bíró kártyát a tréningen egy pakli kártyából, talán nem véletlen. 😁
Hú, nagyon rá lehet kattanni az edzésre. Én ma csak azt nem értem, hogy huszonévesen mikor se férjem se gyerekem nem volt miafrancnak nem edzettem minden nap?? (OK a 90-es években nem is volt még ilyen divat, meg nem is volt annyira elérhető kisebb pénzű embereknek.)
VálaszTörlésViszont bőven lehetne a facilitásokon fejleszteni itthon, és szerintem többen járnának. Kanadában kb a legszegényebb ember számára is elérhető volt olyan edzőterem, hogy uszodával, benti futópályával, fitneszgépekkel pár ezer forintos havi bérlet. OK nem volt csilivili, de egy-egy ilyen gép ha karbantartják nagyon sokáig működik (plusz eleve divatosabbak már a saját testsúlyos edzések). Itthon talán munkakultúra probléma is, amíg az az elvárás hogy addig vagy bent a melóhelyen amíg össze nem esel, utána nem sokan bírnak edzeni menni (ha még van családjuk mellette). Nekem ez a hozzáállás fog örökre hiányozni Kanadából. Ott mindenki sportolt (de legalábbis futott, sétált, kutyát futtatott)...
Igazad van, amíg a fiúk itthon voltak, én is azt éreztem, hogy tőlük veszem el az időt, úgyhogy előbb-utóbb abbahagytam a rendszeres edzést.
TörlésMost azonban kicsit olyan, mintha új életem lenne, egyszerre lett időm magamra, úgyhogy kihasználom az utolsó cseppig, majd az unokáknál megint más helyzet áll elő.
Nekem ilyen gyerekek előtti életem nem volt, mert gyakorlatilag az iskolapadból lettem anyuka. Cserébe most még viszonylag fiatalon élvezhetem ennek az előnyeit. Biztosan van annak is, ha később vállal az ember gyereket..
És igen, jó lenne, ha nálunk is az lenne a természetes, hogy mindenki sportol valamit.