Blogvember, november 29.

Ma ez a hülye bevásárlás teljesen elvitte az energiámat.

Pedig célirányosan, gyorsan csináltuk, de görcsölt a hasam, nyűgös voltam, minden bajom volt. 

Aztán vettem be gyógyszert, úgyhogy mire a kávéházba érkeztem, már nem fájt semmim, jót beszélgettünk a csajokkal. 

Táncolni viszont nem mentem el, azt éreztem, hogy nekem ez most nem lenne komfortos, inkább hazafelé vettem az irányt. 

Végül én csinálok sütit vasárnapra, kitaláltam, hogy melyiket.

Majd sütés közben is beszélgetünk Kismacsóékkal, kellemes, süti illatú elfoglaltság lesz.

Mostanában nyitott szemmel járok új munka ügyben.

Az történt, hogy az egyik kedves barátnőm (a kávézós csajok közül az egyik) szólt, hogy egy ismerőse keres maga mellé valakit szociális munkára. Kórházba. 

Én egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy szeretnék váltani, de úgy vagyok vele, hogy ideje volt már az önéletrajzomat gatyába rázni kicsit, tekintve, hogy nem mostanában kellett használnom. Persze Charliet nyomasztottam ezzel, de végül kész lett, meg el is küldtem a fenti ügyben. 

Kicsit gyakorolom a jelentkezést, soha nem lehet tudni, hogy mikor jön szembe valami jó szociális munka. Muhahaha! Na persze! Mindjárt belelóg a kezem a bilibe. 

Lássuk csak!

Hétfőn dolgoztam, kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken nem (fogok), hétvégén viszont igen.
Borzasztóan nehezen szokom az újat, felmerült bennem, hogy én ezt nem is akarom mégsem.
A múlt hetem olyan orbitálisan sz.r volt ettől az egész elbizonytalanodástól, hogy nem tudom elmesélni. Komolyan fontolgattam, hogy be sem megyek másnap dolgozni, felmondok, aztán majd lesz valahogy.

Pedig, ami vonzott benne, az mind igaz.
És jobb, mint az állami fenntartású hely, csak épp... Nem szabadott volna szakellátásból szakellátásba menni, és ezzel meg is szegtem a saját fontos szabályomat, miszerint: váltani nagyot kell. (Leülhetsz Lulu, egyes.)

Aztán vasárnap írt nekem az a volt főnököm, ahol tíz évet dolgoztam, hogy hallotta, hogy már nem dolgozok emitt, nem mennék e vissza, mert szeptember egytől kezdődik a pályázat. (Az az információja valamiért nem volt meg, hogy azért mondtam fel, mert másik helyre mentem.)

Aham. Az a pályázat, ami miatt legfőképp léceltem anno, mert már akkor is nyilvánvaló volt (számomra), hogy olyasmiket vállalt be az intézmény, amik nem fognak menni.
És azért érzékelhető az összeszedetlenségem, ha azt mondom, hogy nem mondtam neki kategorikus nemet, hanem írtam egy szép levelet (ez a mániám) és nyitva hagytam egy kiskaput.
Pedig tudom, hogy oda biztosan nem fogok visszamenni.

Aztán a héten volt időm kicsit higgadtabban gondolkozni, meg beszéltem erről emberekkel, akik véleményére adok, és arra jutottam, hogy le kell nyugodnom a picsába. De tényleg.
Be kell húznom fülem, farkam, lenyomni a tizenkét órákat heti átlagban háromszor, a maradék időben megcsinálni a jogosítványt, meg nézelődni, hogyha újra ugrok, akkor olyan helyre nyomuljak, ahol azért kibírok úgy öt évet.
Szerintem itt nem fogok annyit, szénné unom magam, az összes tudásom nullára fog kopni, és beleőrülök, hogy egész nap nincs más felnőtt a közelemben, akivel érdemben lehet ventillálni, egyáltalán beszélni.

Igazából most tökre megérteném, ha felhördülne valaki, hogy "mivanmáezzelanővelhülyeez?!", de akkor is ez van, nem tehetek róla. 😡

Folytatom

Aztán csak gondolkoztam, és gondolkoztam.
Számba vettem mindkét megoldás összes előnyét és hátrányát, beszéltem, leveleztem emberekkel, akiknek a véleménye számít. Gyakorlatilag minden, de minden arra mutatott, hogy ezt el kell vállalni.

Pénteken úgy ébredtem fel, hogy igent fogok mondani.
És ha mégsem engem választanak majd, akkor annak is úgy kell történnie, semmi gond.
Elég nehezen jutottam el addig, hogy ezt meg is tudjam telefonálni, mert egész álló nap nem tudtam egyedül maradni öt percre. Végül akkor vettem elő a telefonom, mikor épp ballagtam a kórház folyosóján egy gyerekért, mert sem előtte, de utána se láttam esélyét, hogy nem fog valaki lógni a nyakamon.
Szóval igent mondtam, és kedden este kapok majd választ, hogy felmondjak, vagy maradjak szépen a fenekemen, és kifussam még magamból azt, amit lehet. Mondjuk nem fog sokáig tartani, ebben biztos vagyok.

Picit megnyugodtam, hogy okos döntést hoztam.
Ha én most ebből visszatáncoltam volna, ide többé az életben nem pályázhattam volna, és azt bántam volna nagyon.
Így viszont, ha ők mondanak nekem nemet, akkor számíthatok rá, hogy keresni fognak egy újabb lehetőségnél, mert szerintem nem "szerepeltem" rosszul.

Ha pedig engem választanak...
Akkor nagyon-nagyon, rettenetesen kellemetlen napok elé nézek, és utána meg újra egy csomó új embert és dolgot kell megszoknom. Picit elegem van már ebből, de reménykedek, hogy lesz végre megint egy kis nyugtom, még ha nem is tíz évre.

Majdnem napra pontosan egy éve mondtam fel az előző helyemen, ahol tíz hosszú évet töltöttem el.
Álmomban sem gondoltam, hogy egy éven belül három helyen is megfordulok, és épp megint kavarászok.
Komolyan mondom, kezdek munkahelyszédelgő lenni, pedig pont nagyon rühellem a változásokat.

Nem is tudom mire kérjelek benneteket, hogy melyik megoldásnak szurkoljatok. Talán az a legjobb, ha annak drukkoltok, hogy az történjen, ami hosszú távon a legjobb nekem. Jó? Köszönöm!