Nyűglődés meg könyvek

Ahh! Nem jött most jókor nekem ez a döntési kényszer.

Feszült vagyok tőle és ideges. Charlieval azóta minden nap összeveszek valamin, és tudom, hogy én generálom ezt. 

A múlt vasárnapi, igazi adventes hangulatomhoz képest, most a kedvem a béka segge alatt van. Tudom, hogy miután eldöntöm, jobb lesz, de most nincs kedvem ezzel foglalkozni, feltenni a megfelelő kérdéseket a megfelelő helyen, felmondani, stb.. 

A munkahelyi karácsonyi bulin sem éreztem magam jól, egyáltalán nem volt önazonos az egész azzal a tudattal, hogy mit fontolgatok, mi jár a fejemben.

Akivel eddig beszéltem, mindenki szerint egyértelmű (kivéve Charliet), hogy mi legyen a döntés.

Belami szerint is szükséges egy lista, és azt is ajánlotta, hogy 1-3-ig súlyozzam be a szempontokat, úgy számolható eredményem is lesz. Én ezt továbbfejlesztettem, hogy a két állásnak + és - oszlopot is állítottam, majd ezeket pontoztam 1-3-ig, illetve -1--3-ig. A végeredmény eddig: új hely 8 pont, mostani hely -3!!! pont. 

Mindenesetre jövő héten felteszek még néhány kérdést az érintetteknek, aztán kitalálom. 

Ja! És még könyvet is sikerült olyat találnom, hogy lehozott az életről, de nem tudtam abbahagyni.

Olvastátok már Kazuo Ishigurotól a Ne engedj el-t? Nagyon-nagyon elgondolkodtató ez a könyv, de rohadtul nem volt most szükségem rá. Szóval csak akkor olvasd, ha megerősíted előtte a szívedet!

Pedig tudhattam volna, a másik története is megviselt a Klara és a Nap. Amúgy meg piszok jó író, le a kalappal előtte, csak annyira szomorúak és felkavaróak a történetei. 

Nyaraláskor

repül az idő. Már el is telt a fele, fogalmam sincs hogyan.

Azt hiszem időjárás szempontjából is kikaptuk a lehető legjobbat, mert nappal nagyon finom, jó meleg van (nem az a döglesztő hőség, mint előtte), éjszakára meg lehűl a levegő, gond nélkül lehet aludni, nem kell még a ventillátort sem használni.

Több strandot is próbáltunk, igazából nem is tudom, hogy melyik a legjobb. Az egyiken hattyút és kacsákat is lehet etetni a móló mellett (a strand egyik végén), a másikon homokkal feltöltött pálya van, a fiúk focizhatnak, de a víz mindenhol nagyon jó.

Végül Belami Erdélybe ment Széphajúval, mert addig kínlódtam a mi nyaralásunkkal (legyen e egyáltalán, illetve én el tudok e szabadulni), hogy elígérkezett oda. 

Így Kismacsó elhozta az egyik haverját, akit már óvodás kora óta ismer, együtt fociztak sokáig. (Legyen a neve Mitya.) 

Aztán eljöttek még Anyuék is másik apámmal, szóval hatan vagyunk összesen.

Az a jó, hogy Anyu lefőzött egy csomó kaját előre, így csak szedni kell elő a mélyhűtőből, meg a hűtőből, nem kell ezzel sem kínlódni. 

Délelőttönként Charlie horgászni van, mi, a további felnőttek a teraszon olvasgatunk, a két kamasz 11-ig aludni szokott. 

De piacon is voltunk tegnap, előtte meg én gyalogoltam le a boltig tojásért.

Ebéd után kényelmesen beszélgetünk, pakolászunk, aztán irány a strand estig. 

A víz langyos, vannak matracok, csónak, szeretek a vízen lebegni sokáig. Persze fullra bekenve naptejjel, de még így is szépen barnulok.

Régen nem nagyon szerettem nyaralni, de mostanra kezdek ráérezni az ízére. Jó máshol csinálni a nagy semmit, kikapcsolódni. 

Én nem vagyok az az aktív pihenő, nekem a kikapcs’ az döglést jelent könyvvel, ilyenek. Kifejezetten örülök, hogy hoztam a gyereknek barátot, mert így ő is lefoglalja magát, meg együtt megmozgatják Charliet. Ugyanis ő is unja a semmittevést, én meg biztos nem fogok labdázgatni senkivel, végre megengedhetem magamnak, hogy csak úgy legyek, és nézzek ki a fejemből, és ne zavarjon meg ebben senki.

Persze nagyon szeretem nézni őket, ahogy hülyülnek a vízben, tegnap Charlie csinált egy csomó fényképet a fiúkról ugrálás közben, kérdeztem is tőle, hogy nem félti e a drága gépet, hogy beleejti a vízbe, de szerencsére nem történt baj. Szerintem csudi jó fotók sikerültek, a két fiú mozgás közben kész anatómiai tanulmány, mert mindkettő sportol ovis kora óta, úgyhogy minden egyes izmuk látszik, nyúlánkak, szépek, öröm rájuk nézni. 

Persze 16 évesek, úgyhogy megy a kajláskodás, vihogás, összenézés lányokkal, én rettentően szórakoztatónak találom a párosukat. 

Esténként el vannak engedve kicsit, hogy mint a „rókák” vadásszanak, meg „populáris” helyeket keressenek, ezeket ők mondják így.

Tegnap a piacon megint voltak kutyák, ott ült három kölyök labrador, azt hiszem egyre kevesebb választ el attól, hogy egy napon hazaviszek egyet. Aham, a pici lakásba, kert nélkül. (Fejben már az is megvan, hogy míg nem tudunk lakást cserélni, addig mit csinálok vele, míg nem vagyunk otthon.)

Ma fizetést is kaptam, majdnem annyit, mint teljes hónapra, szóval azért itt is több a pénz, mint az előző helyen volt. (És még ennél is több a vágyott helyen.) 

Ez azért hír, mert nagyon úgy nézett ki, hogy nem fogok fizetést kapni, csak szeptember elején, mert addig elhúzódik a papírjaim elkészülte. De elég sokat nyavalyogtam a munkaügyis ügyintézőn, úgyhogy kínjában már azt is megígérte, hogy hóközi kifizetést eszközöl, csak hagyjam már végre békén (nem mondta, de biztosan gondolta). 

Végül csak sikerült elintézni, hogy normális időben kapjak én is fizetést. (Nagyon erőszakos tudok lenni, ha akarok.)

Ami aggaszt, hogy semmi hír a vágyott állással kapcsolatosan, még csak időpont egyeztetés sem volt interjúra, nemhogy menni kelljen. (Pedig még olyan ruhát is pakoltam, meg pár smink cuccot, parfümöt.)

Eddig sikerült teljes mértékben az „itt és most”-ra koncentrálnom, de ma már elkezdett belopózni a tudatomba, hogy azt sem tudom, hogy hétfőn hová megyek, mi lesz tovább. Nem, nem félek, hisz jó a mostani helyem is, csak izgulok. Olyan jó féle izgalom ez (még), de csak visszarángatja a tudatomat a hétköznapok felé, pedig jó lenne még egy kicsit hintáztatni magam az nyaralós életérzésben.    

Hurrá, nyaralunk (mindjárt)!

Annyira nagyon jó fejek a kollégáim.
Vasárnap utazunk Fonyódra egy hétre nyaralni, és előtte szerettem volna elszámolni a darab hónappal, mert mire visszajövök, már késő lesz.
Reggel bementem a központba, két eddig nem látott munkatársat találtam ott, akikkel azonnal úgy beszélgettünk, mintha ezer éve dolgoznánk együtt.
Elmiákoltam nekik, hogy elkezdtem mindenféle táblázatokat kitölteni, de ez és ez a bajom, elakadtam. Erre az egyik már ugrott is a géphez, kérte a pendrive-t, és csináltuk együtt.

Hatalmas kő gördült le a szívemről, mert nyomasztott volna így szabadságra menni.
Persze vannak még kövek, de remélem szép lassan ezekkel is lesz valami, és mire visszajövök a nyaralásból, kiderül végre, hogy maradok itt, vagy megyek a vágyott helyre.
Jelen pillanatban azt érzem, hogy igazából mindkét megoldással ki tudnék békülni, CSAK LEGYEN MÁR VÉGRE VALAMI!!!

Készül a lista a nyaralásra, hogy mit ne hagyjak itthon, mit ne felejtsek el (például a virágokat meglocsolni az utolsó percben).
Szándékomban áll a futós programomat (tegnap is voltam) ott is folytatni, remélem nem leszek olyan giga lusta dög, mint eddig minden évben.
Vannak franya könyveim, szeretnék sokat olvasni.

Aztán valószínűsíthető, hogy jövő héten egyszer el kell mennem Pestre az igazgatónőhöz interjúra, de az jó, mert egy lépéssel közelebb leszek a megoldáshoz, a "merre tovább?"-hoz.
Izgi. Nem?

Újratelepítés megtörtént

Azt hiszem, hogy végre sikerül az előnyeit élvezni a jelenlegi helyzetnek.
Említettem, hogy az új munkahelyemen jött egy lehetőség, hogy a vágyott (legújabb) helyre kerüljek, de az igazgatónő két hetes szabadsága miatt ez lóg a levegőben.
Ezért igazából csak tengés-lengés van, nem adnak munkát, gyereket, felelősséget.
Először nagyon szenvedtem ettől, mert nem tartom magam a munka hősének, de azért csak rá voltam készülve már a dologra a hosszabb szabadság után.

Attól is teljesen be voltam kattanva, hogy mi meg pont jövő héten megyünk nyaralni, és akkor ez hogy lesz, mint lesz.
Aztán szépen lenyugodtam, mert a nyaralásból is el tudok menni az igazgatónőhöz megbeszélni, úgyis az én számomat hívják, ha épp a jövő héten kell, szóval teljesen felesleges ezért itthon maradnom.
A kollégáim továbbra is tüneményesek, nagyon kedvesek, rugalmasak, mindenben segítenek. Nagyon megszerettem őket, tartok tőle, hogy ekkora szerencse nem ér kétszer egymás után, de hátha...

Tegnap megerősödtem abban is, hogy nagyon ügyes/szerencsés voltam az új kapcsolatok kiépítésében.
Ezt abban tudtam lemérni, hogy múlt hétfőn jött megint egy új kolléga (egy héttel utánam), és bizony egy-két mondata miatt az egyik hangadó csaj bizalmatlanná vált irányába, és ez úgy végigszaladt a társaságon, mint valami vírus.
Rohadtul észen kell lenni, hogy vadi újként mit és hogyan mondunk, mit reagálunk, mert sajnos nagyon rossz irányba is elmehet az ember.
Hasznos, hogy számomra új emberek között én nagyon visszafogott vagyok, de érdeklődő és barátságos, és főleg nem akarok okosabb lenni mindenkinél. Úgy látom, ez működik, szépen, lassan, okosan épülnek így az új emberi kapcsolatok.
Tegnap ebben meg is erősítettek, mert a csoport szószólója elmondta, hogy nagyon szimpatikus vagyok mindenkinek, sajnálni fogják, ha elmegyek, bár megértik. Nagyon jó volt ezt hallani, és azért két hét után ez nem rossz "eredmény".

Összességében most szépen lenyugodtam minden szempontból, mert lesz, ahogy lesz, úgy kell lennie. ;-)

Akkor elmesélem...

Az úgy volt, hogy áprilisban elkezdtem komolyan állásokat nézegetni, de az első perctől volt egy bizonyos munkakör, amit nagyon szerettem volna.
Sajnos nem volt épp üres, ezért proaktív pályázatokat küldtem be főleg azokra a helyekre, ahol ez a munkakör létezik.

Az egyik ilyen helyről szóltak, de más munkakörrel kapcsolatosan.
Én már akkor is jeleztem, hogy nincs jogosítványom, mert tudtam, hogy abban a státuszban szükséges. Azt mondták megoldható nélküle.
Elmentem az interjúra, és nagyon tetszett, amit ott hallottam, ráadásul biztattak, hogy jogosítvány nélkül is menni fog az.

Aztán ugyanennél az intézménynél megpályáztam egy vezetői állást, és pont annak a meghallgatására utaztam, mikor szóltak, hogy elnyertem a "jogsival jobb lenne" állást.
Tudjátok, akkor tipródtam, hogy én inkább a "jogsival jobb lenne" állást szeretném, de jól bekavartam magamnak a másik interjúval.
Végül az előbbi állás maradt, úgyhogy nem volt más hátra, mint felmondani.

Most hétfőn kezdtem el dolgozni.
Komolyan mondom, elképesztően jó fej munkatársaim lettek (megint), haláli lazák, fiatalosak (van két csajszi úgy 50 éves kor körül, pont olyan szeretnék lenni majd, mint ők), befogadók, minden.
Egy percig sem éreztem magam feszélyezve közöttük, olyan természetességgel beszélgettünk mindegyikkel, mintha már rég ismernénk egymást.
Vittek magukkal mindenfelé, láttam, hogy a munka szakmai része nem fog gondot okozni, sőt kifejezetten frissítően hatott rám az egész.
A héten idővel is jól tudtam gazdálkodni, szinte elhinni sem akartam, hogy ez mekkora királyság.

De!
Ezekben a napokban autóval rendelkező kollégákkal mentem, és bizony észre kellett vennem, hogy mindez tömegközlekedéssel nem lesz olyan vidám.
Az új munkatársak fel-felszisszentek, mikor mondtam nekik, hogy én mindezt vonattal és busszal tervezem.
Egymástól függetlenül riogattak az időjárás viszontagságaival, azzal, hogy egy bizonyos ponton (számon) túl lehetetlenség lesz maradéktalanul elvégezni ezt a munkát.

Szerdán a közelben voltunk lakásotthonokban, ahol az egyik évfolyamtársammal futottunk össze.
Ő már nyugdíjba készül, ezer éve ott dolgozik.
Kérdezte, hogy jól meggondoltam e ezt a munkakört. Mondtam neki, hogy én eredetileg mit szerettem volna, de csak ez volt, és én már nagyon akartam váltani, ezért elvállaltam.

Na, ez volt az a mondat, ami elindította a lavinát, hogy néhány óra leforgása alatt ott tartsak: munkakört fogok változtatni.
Ugyanis kiderült, hogy az eredetileg vágyott munkakör épp felszabadul, és én pont jó lennék oda.

Nem hiszitek el, de egy emberként állt mellém az új kollégám, a volt évfolyamtársam, és a lakásotthonok vezetője.
Már hívták is az igazgatónőt, és olyan hátszelet csináltak nekem, mintha én lennék az Isten lába, vagy mi.
Én meg csak kapkodtam a fejemet, teljesen összezavarodtam ettől a hirtelen irányváltástól, ami egy mondatnak köszönhető.

Amiért nem akartam még írni sem róla.
Egyik részről az igazgatónő kérése az volt, hogy beszéljek először a közvetlen felettesemmel, és ezt ma tudtam megtenni. Addig nem lett volna korrekt erről értekezni, még így sem.
Másik részről meg sikerült úgy össze-, meg szétcsúsznom, hogy alig bírtam kibogozni magam.

Miért is?
Mert én már beleéltem magam ebbe az új munkába, ezzel együtt szülinapomra se kértem semmit, mert jogsi kell, de gyorsan.
A mérleg másik serpenyőjében meg ott a vágyott munkakör, még több fizetéssel, kiszámíthatóan.

Aztán az volt a hab a tortán, hogy tegnap a nagy vihar miatt nem jutottam el a-ból b-be, mert a vonat felső vezetéke leszakadt, ágak voltak a sínen, a késés órákban volt mérhető.
A busz már késő lett volna a megbeszélt időpontokhoz, úgyhogy szóltam a kollégának, hogy nem tudok vele menni.
Aztán a közvetlen főnökömnek (nevezzük Gézának) szóltam, aki annyit mondott, gond egy szál se, húzzak haza.
Én meg bőgve mentem végig a városon, hogy ilyen jó ember a Géza, én meg holnap majd mondom neki: akkor én lépek. Hát milyen ember vagyok én?
Jó, tudom, hogy ez hülyeség (ma a Géza is mondta), de akkor nagyon hálátlan egy dögnek éreztem magam, egy fagyi gépnek, aki folyamatosan kavar.

Ma esetmegbeszélés volt az egész kollektívának, de előtte elvonultam Gézával megbeszélni ezt az egészet.
Elég jól fogadta. Úgy éreztem, hogy nem sértődött meg, sőt, a végén még ő vigasztalt, meg biztatott, hogy véletlenek nincsenek, biztosan így kellett történnie, blablabla.

Ami fontos volt számomra végig, hogy két szék közül ne üljek a földre végül.
Talán sikerül.
Ugyanannál az intézménynél maradok, csak áthelyeznek. Gyakorlatilag Géza (a beszélgetésünk után), meg az igazgatónő ezt megbeszélték egymás között.
Felém az volt az utasítás, hogy küldjem el az igazgatónőnek a pályázatomat erre a bizonyos állásra.
Csak annyi a baj, hogy az igazgatónő szabin lesz két hétig, úgyhogy addig valószínűleg maradok Gézáék nyakán, utána tudok csak kezdeni.
Megnyugtató, hogy Géza kimondta, ha bármi közbejön, akkor maradhatok náluk. Ez azért fontos volt, hogy jól aludjak a következő napokban.

Itthon már alig tudnak nyomon követni.
Mikor sírva hívtam fel csütörtökön Charliet, és nyavalyogtam, hogy "De hát mindenki olyan jó hozzám, hogy menjek el innen?!?!", akkor mondta, hogy maradjak.
Erre tovább miákoltam, hogy "De hát tudod, hogy én ...... akarok lenni! Hogy hagyhatnám ki ezt a lehetőséget?!", erre meg azt mondta, hogy akkor menjek.
"Most akkor maradjak, vagy menjek?" -tettem fel a kulcs keresztkérdést.
Később, mikor megnyugodva újra felhívtam gyanakodva szólt a telefonba: "Ugye nincs egy újabb állásajánlat?!" :-) :-) :-)

Első nap az új munkában, vidám dolog gyerekek :-)

Igazából ez így hangzik egy gyerekkori diafilmből: "Első nap az óvodában, vidám dolog gyerekek..."
70-es években születetteknek megvan?

Na jó.
Túl vagyok az első napon, illetve első fél napon, mert annyi volt így elsőre.

És még mindig tetszik.
Én vagyok a 17. a csapatban, ma találkoztam a közvetlen főnökömön (ő férfi) kívül négy csajszival (ők voltak ma ügyeletben), egytől egyig nagyon jó fejek, vidámak, kedvesek, segítőkészek.
A következő három napban hol az egyik, hol a másik nyakába leszek akasztva, velük megyek mindenhová, kifigyelem mit és hogyan csinálnak, aztán fogok majd eseteket kapni.
Holnap kilencre megyek, szerdán tízre, na jó, csütörtökön nyolcra. Hogy melyik nap mikor érek haza, arról majd később tudok értekezni, ugyanis fogalmam sincs. Mindenesetre nem vagyok ovihoz, egyebekhez kötve, szóval nagyjából mindegy is, de szerintem jól fogok járni az idővel a héten.
Ettől még jól elfáradtam abban a négy órában is, mert rengeteg információt kaptam, plusz neveket kellett megjegyezni, mindezt befogadni, odatalálni az új helyre, visszatalálni, számlát intézni, huhh... Azért nem huszonéves vagyok már, na.

Sajnos a gonosz ikertestvérem (by Vackor Mici) Lujza kezdi már a szokásos köreit, mármint sustorog a fülembe, hogy "Túl szép, hogy igaz legyen.", meg "Lesz ez még így sem.", ilyenek.
Nem könnyíti meg az életemet, az már biztos.

Random kezdés

Úgy volt, hogy ráérek 10-re odaérni az első munkanapra.
Kinéztem a vonatot, meg buszt, gondoltam reggel majd eldöntöm mihez van nagyobb kedvem.
Aztán ma késő délután telefonált az új főnököm, hogy mégis inkább 12-13 óra között érjek be, mert neki először Pestre kell mennie, és nyugi, a munka vége 16 óráig tart így is.

Hát jó.
Akkor majd reggel ráérek hajat mosni, meg akkor nézek másik vonatot meg buszt.
Asszem' így nem lesz hosszú az első napom. ;-)
(Ettől persze még f.sok az egésztől, meg hülyéket álmodok napok óta, szóval jó lenne már túl lenni az első pár héten, esetleg az első hónapon.)

41 éves vagyok, meg a többi

Csütörtökön elmentünk a fiúkkal megünnepelni a házassági évfordulónkat, utána a templomba is bementünk ketten Charlieval, ahol összeadtak bennünket.
Az ajtóra ki volt írva, hogy papucsban, trikóban, fényképezővel ne lépjenek be, úgyhogy a fiúk, mert szabálykövetőnek neveltem őket, nem léptek be, tekintve, hogy rövid nadrágban, papucsban, trikóban, Belami a nyakában fényképezővel nyomult. (Pizzázni voltunk amúgy, mert a házasságkötésünk színhelyével szemben irtózatosan finom pizza van.)
Charlie bezzeg nyomott egy gyors szelfit a templomban a telefonjával, komolyan rosszabb, mint egy gyerek.

Belami jól belerázódott a belgyógyászati gyakorlatba.
Ő amúgy is az a típus, hogy keresi a lehetőséget a fejlődésre, szóval nem ül be a sarokba beszélgetni valamelyik évfolyamtársával, sőt jobban szereti, ha egyedül van gyakorlaton, mert akkor a kísértés sincs meg arra, hogy csak kibekkelje az időt.
Szóval vérvételben már nagyon menő, de -felügyelettel persze- mellhártyák közül savós folyadékot is csapolt már többször is, és a műtőbe is bejár.
Elmondta, hogy vannak orvosok, akik tesznek a tanulók fejére magasról, de mindig akad, aki szívesen tanít és adja át a tudását, úgyhogy Belami megkeresi ezeket az orvosokat, és mint a szivacs szívja magába a tudást.
És arra is nagyon büszke vagyok, hogy a heves és lobbanékony természetét is jól tudja kezelni, nem feszülget, tudja hol a helye.
Ő most esténként utána nézeget dolgoknak a jegyzeteiben, mert kérdezgetik, és szereti tudni a választ.
Meg olyan is volt, hogy az egyetemen pontosabban kell dolgokat mondani, egy kórházi osztályon meg más a "zsargon", de ő ezt is eltette az eszébe, és úgy mondja már, ahogyan az orvosok elvárják, de tudja azért, hogy a tankönyv mit ír. (És nem okoskodik az orvosnak, hogy az nem úgy van, hanem amúgy, mert neki most az a fontosabb, hogy tanulhasson, és nem biztos, hogy ennek az az útja, hogy kijavít egy orvost. Okos na, ebben is.)
Nagyon úgy érzem, hogy miatta nyugodtan hátra is dőlhetek, de persze ne arcoskodjon az ember.

Szombaton meg betöltöttem a 41 évemet.
Charlie egy esküvőn fényképezett, én meg elkísértem.
Egész napos móka volt, nekem csak magamat kellett sminkelnem, úgyhogy teljes mértékben Charlie "fegyverhordozója" voltam. Vittem utána a derítőt, ötleteltem néha, hogy mit és hogyan örökítsen meg, de a legtöbb időben figyeltem az embereket, nagyon jól elvoltam magammal, elmélkedtem.
Szerintem jó kis esküvő volt, a kezdetektől ott voltunk, úgyhogy a ruha felvételétől a menyecske megérkezéséig rengeteg sok kép született, szebbnél szebbek, láttam ez előbb, hogy Charlienak alig kell selejteznie, egyre profibban nyomja.
Az esküvő előtt voltunk külső helyszíneken, a pár nagyon vicces volt, így könnyű volt velük, mert maguk is találtak ki beállásokat, csak kattogtatni kellett folyamatosan.
Charlie olyan aranyos, ahogy mondja nekik: "Ez most jó, ez nagyon jó, nézz rá, gyerünk, lássam az arcodon, ez az, nagyon jóóó!".
És ettől egyre lelkesebben mutatják meg magukat a kamerának, akarják, hogy ott legyen minden a képeken, és sikerül is,
Mindenkinek sikerült eddig, és szerintem ez Charlie személyiségének is köszönhető, mert ő olyan természetű, hogy nem érzik magukat az emberek feszélyezve a jelenlétében.

Szombaton reggel az ex férjem köszöntött fel a szülinapomon egy üzenettel (ez megmaradt régről, hogy felköszöntjük egymást, de mostanában ezt sem vártam tőle), éjszaka meg Tűz írt egy sms-t, pedig az utolsó telefonbeszélgetésünk óta egy kósza hang sem esett közöttünk.
Mindkettőnek megköszöntem szépen, kicsit mulattatott a dolog, hajnali háromkor zuhanyzás közben mondtam is Charlienak, aki épp menni készült aludni, de erre visszalépett, és azt mondta, hogy "Pukkadjon meg mindkettő!". Bennem még ilyen szinten sincs indulat, egyszerűen nem érdekel.

Most meg itt szenvedünk a 11 órai kelés után, hogy mi legyen az ebéd, mert főzni senkinek sincs kedve, a pizzarendelés kilőve (négyből kettőnek -Charlie, Belami- ahhoz sincs kedve), úgyhogy majd az előbb említett két fő főz valami.... Vagy éhen veszünk, és holnap reggel nem kell dolgoznom menni 10!!! órára. Óhh, én szegény! :-)

Meglátjuk. (Mondta a vak.)

Azta', de rossz idő lett reggelre!
Remélem délutánra kiderül, mert hétfőn elkezdtem újra azt a futós alkalmazást, amit egyszer már csináltam.
Az úgy volt, hogy Charlieval biciklire pattantunk (sokat biciklizek mostanában) este, és kitekertünk a pályára. Én ott elkezdtem az alapoktól (2 perc gyors séta, 1 perc futás sok körben) a bohóckodást, ő meg folytatta a biciklizést, fél óra múlva visszajött értem, és együtt krúzoltunk haza.
Aztán az erkélyen hideg limonádét szürcsöltünk (nem cukorral!), majd megnéztünk egy részt a Bates Motel-ből.

Valahogy így mennek most a dolgok, és én ezt nagyon szeretem, pedig jobb lenne szoktatni magam a gondolathoz, hogy lassan vége a szabadságnak, kezdődik az új.
Ennek érdekében tegnap délután összehoztuk végre a kávézást azzal a lánnyal, aki ott dolgozott, ahová most én megyek. (Nevezzük őt itt Ilinek.)
Ili családalapítás előtt áll, meg szerintem hamarosan el is költöznek ebből a városból, ezért másik munka után nézett, és talált is.
Ő már múlt pénteken elkezdett dolgozni az új helyén, de azt mondja nem tetszik neki olyan nagyon. Furák, zárkózottak a munkatársai, nem ehhez van szokva. Szerinte, ahonnan eljött (és ahová én megyek hétfőn) sokkal közvetlenebb, segítőkészebb a csapat. Legyen úgy.
Azért mondott riasztó dolgokat is, bár egy részét nem értettem, mert ahol eddig dolgoztam, ott ez teljesen "természetes" volt.
Azt hiszem, hogy én már elég régi motorosnak számítok ebben a szakmában, és nem igazán hiszem, hogy -mondjuk- egy nevelőszülő értetlensége egy kalap alá vehető a régi ügyfeleim "egyszerűségével", de itt lesz az alkalom, hogy én magam döntsem el: a régi munkám volt a nehezebb, vagy ez lesz az.
Külön kérésemre pletyizett is, amit én csupán adaléknak tekintek, mert magam óhajtom kialakítani a véleményemet az emberekről, a helyzetekről. Nekem ez inkább csak arra jó, hogy megkönnyítse a kezdeteket, nem szoktam más véleményét egy az egyben magamévá tenni.
Amúgy is úgy működök, hogy a kezdetekben rendkívül visszafogott és szemlélődő vagyok, nem adom magam könnyen. Nekem idő kell, hogy megnyíljak, de ez nem szokott baj lenni, sőt. Én is riasztónak érzem, ha valaki egyből rányomja az egész élettörténetét a másikra az első napon. Lesz arra idő épp elég.
Megtudtam, hogy kikhez érdemes segítségért fordulni, és kik a "nehezebb" esetek. Hogy mikor nem szabad "hagyni magam", és trükköket, hogy időt csináljak magamnak.
Észre kellett vennem, hogy ebben a csapatban is működik a "csoportdinamika", azaz pontosan meg tudnám nevezni, hogy melyik szerepben ki van ott, és ki volt az előző helyemen. Magyarán mindenkinek megvan a megfelelője itt, és megvolt amott is.

Ez a munka hektikus, és nagyon rugalmasnak kell lenni.
Na, én utálom az összevisszaságot, és autisztikus jellegű tüneteim vannak.
Ám ezt a munkát gyakorlatilag nem én választottam, hanem ő választott magának, szóval azt gondolom, hogy dolgom van vele. Lehet, hogy pont ez: megtanulni létezni a káoszban.

Annak idején azt mondtam: csak a gyermekvédelemben nem szeretnék dolgozni.
Ehhez képest 10 éve csak ott volt hely épp, és én szépen ott is ragadtam.
Igazából most is maradtam ezen a vonalon, csak épp más irányból.
Meglátjuk. (Mondta a vak.)

Lóhalálában

Tegnap voltam az új munkahelyem munkaügyén, becsekkoltam.
Vittem a fél iratos szekrényt, már csak az utolsó papír kell, ami a munkaviszonyom valódi megszűnése után lesz meg, és az erkölcsi bizonyítványom, ami természetesen tegnap délben jött postán, hogy ne tudjam magammal vinni.
Voltam üzemorvosnál, meg elcsíptük az egyik vezetőt, hogy akkor pontosan hová is kell mennem 11-én, meg kit keressek, ilyenek.
Kiderült, hogy a szabadságolás is az ő asztala, úgyhogy íziben elővezettem neki, hogy augusztus elejére van egy márciusban lefoglalt balatoni egy hetünk, és megértem, ha nem enged, de azért csak megpróbálom...
Legyintett, hogy persze, menjek csak, semmi akadálya. Hát nem gondoltam volna, hogy én ott leszek azon az egy héten a Balcsin. ;-)

Eddig mindenki tök aranyos, segítőkész volt, remélem minden így marad.
Én mégis olyan fáradtan értem haza, hogy azt hittem elpusztulok. Nagyon elviszi az energiámat az új, a megváltozott körülmények. Tudom, hogy ez csak átmeneti lesz, de akkor is gyilkos, hogy ennyire nyámnyila vagyok. Mi lesz, ha valami mégsem úgy alakul, ahogy elképzeltem?! Bele sem merek gondolni.

Itthon meg a nagy takarítási lázam miatt a feje tetején áll minden.
Az a baj, hogy nem tudok folyamatosan ezzel foglalkozni, ezért félben maradnak folyamatok, úgyhogy hegyekben állnak a kiválogatott tankönyvek, a fiúk szobája csupa kupi, hasonlók.
Ugye az van, hogy mondom a fiúknak (pontosan!!!), hogy melyik fiókot selejtezzék, hová. Na, ezt szépen megcsinálják, de egy tapodtat sem tovább, maximum, ha egyéb utasításokat is adok.
Na jó, azért Belaminak vannak saját gondolatai is, ő a ruháit tök magától válogatta szét, de Kismacsónak már oda kellett tenni a halmokat, és mondani, hogy két kupac legyen: kell, nem kell már. Aztán a kell kupacot én hajtogattam szépen be a szekrénybe.
Tegnap meg nem mondtam meg neki, hogy melyik az ő része, nem is csinált semmit, mert "honnan tudja?!?!" ő.
Úgy érzem, hogy soha nem fogok a végére érni, ráadásul ki kellett volna festeni, ha már ennyire kimozgattam mindent.
Persze most is indulnom kell valamit vásárolni az ebédhez, utána tudok bármibe is kezdeni, de nem sokáig, mert este Anyuhoz kell mennem kozmetikázni, ő is szép akar lenni a másik esküvőre, ahová meg ők mennek.
Hogy a saját szépségemmel mikor fogok foglalkozni? Na, azt nem tudom. Majd pénteken este, lóhalálában. Ahogy szoktam. ;-)

Észen kell lennem

Elkezdődött, hogy ideges vagyok.
Tegnap délután kaptam üzenetet az új munkahelyemről, hogy akkor itt a lista a felvételhez, hogy milyen papírok kellenek, meg hívjam őket üzemorvosi vizsgálat miatt is, időpontot egyeztetni.

Egyszerre itt volt teljes valóságában az új, a változás, és ez valahogy megrázott.
Semmi, de semmi nem volt ebben az egészben, amire ne számítottam volna, csak épp én még ezt a hetet megadtam magamnak, hogy nem foglalkozom ezzel az egésszel, de hát ez nem így működik.
Ráadásul kellett is ez a lista, mert nincs minden meg, és így van időm rá, hogy beszerezzem.

Tegnap este már hulla fáradt voltam, de csak forogtam az ágyban, járt a fejemben egy csomó minden, azt hiszem le kell állítani magam, mert ez így nem fog menni.
Igazából fogalmam sincs, hogy mi bajom van, mert továbbra sincs semmi kétségem, hogy jól döntöttem, és a munka is érdekel, meg nem is félek tőle, úgyhogy nem értem, hogy miért pörgök magam körül, mint egy megszédült kutya a saját farka körül.

Az a baj, hogy befolyásolható vagyok, legfőképp saját magamat tudom igen rossz irányba elvinni.
Én rengeteget tudok tépelődni apró dolgokon úgy is, hogy minden sejtemmel érzem: úgy van jól, ahogyan döntöttem, amerre haladok.
Ilyenkor nagyon keményen kontroll alatt kell tartani magamat, a gondolataimat, és ha van erőm ehhez, akkor nincs is semmi baj.
Csak hát vannak pillanatok, mikor elfáradok, a kontroll alábbhagy, és máris megtörténik a fenti.
Észen kell lennem.

Gyenge hétkezdet

Nem volt egy erős hétkezdet, alig bírtam rávenni magam a munkára. Ehhez képest elég jól haladtam, csak hát az energiaszintem nullához közelít.

Lehet, hogy az éjszakai rémálmom sem segített az épülésben, ugyanis azt álmodtam, hogy összefutottam az exszel, meg az ex barátnőmmel egyszerre. Hú de rohadt kínos volt, főleg, hogy még mindig azt játszották, hogy semmi közük egymáshoz, én meg igyekeztem kifarolni a helyzetből, és nem érettem, hogy miért kell ezeknek mindig az arcomba lenni?!

Tegnap tornáztam egy jót, ma sétáltam jövet-menet, úgyhogy inkább most nem erőltetem a mozgást, majd holnap. Remélem lesz időm.

És akkor beszéljünk a fogyókúrámról.
Az van, hogy stagnálok. Igazából szombaton félve álltam rá a mérlegre, mert hetek óta nem számolok, nem mérem magam, és simán azt éreztem, hogy visszahíztam minden keservesen leadott kilót.

De nem.
Ugyanannyi vagyok, mint mielőtt másfelé fordult a figyelmem, és abbahagytam a számolgatást.
Régi motoros vagyok már a fogyókúra szakmában, úgyhogy számolás nélkül is érzékelem, hogy mi fér bele a diétába, de nyilván hamarabb csal az ember a maga javára, ha nem pötyögi be a kalóriabázisba minden egyes lenyelt falatját.
Szóval a terv, hogy visszaállok a bázisra, hogy haladjak megint.

Egyébként pont ma fejtegettem Levegőnek, hogy az új munka egy csomó új szokás kialakulását fogja eredményezni, és csak rajtam múlik, hogy ezek rám nézve pozitívak legyenek.
Példának okáért ott a táplálkozás, hisz a nagy jövés-menésben nagyon szervezetten kell összeállítani a napi kajámat, ha nem akarok össze-vissza enni. Vinnem kell a kis kiszámolt adagomat, amit bárhol el tudok fogyasztani, és oda kell arra is figyelnem, hogy a vércukorszintem stabilan legyen, ne kapkodjak be itt is, ott is valamit, mert épp útba esik, vagy nincs nálam semmi.

Aztán lesz időm olvasni közlekedés közben, esetleg blogolni. Vagy nem. Lehet, hogy útközben készülök fel az adott látogatásra, tárgyalásra, ezt még nem tudom.
Jó szokásomhoz híven az első pillanattól van egy spanom, aki ott dolgozik, ahová megyek, szóval zaklatom éjjel-nappal a kérdéseimmel. Ma már mondta, hogy találkozzunk, szívesen mesél bővebben a munkáról, a jót és a rosszat is. De megnyugtatott, hogy annál biztosan jobb lesz, mint amit jelenleg csinálok, mert belelát az alapellátásba, és tényleg rémisztő, ami most itt folyik.
Olyan felkészült leszek mire odamegyek, hogy betanulásra sem lesz szükségem. ;-)