Mindenféle, haja-béle

Tizenéve' nem voltam influenzás, és már nem is emlékeztem, hogy ez ennyire szar.
Először Belamin jött ki szombaton, aki kedden reggel Egyiptomba készült, hát nagyon boldog volt, mit ne mondjak.

Nekem vasárnap még semmi bajom se volt, vígan puszilgattam Zozót (nem kapta el), álmomban se gondoltam, hogy hétfő reggeltől elszabadul a pokol.
Két napig voltam olyan lázas, hogy este már nyögdécseltem a reszketés miatt, és észre sem vettem, annyira rosszul voltam.

Aztán elmúlt a láz, és maradt utána egy olyan nagyfokú levertség, hogy én most mindenen sírok. Képes voltam a Válótársak egyik szereplőjén bőgni, pedig semmi szomorúság nincs benne, sőt, eddig pont azért néztem, mert olyan limonádé az egész.

Holnap dolgozni kell mennem, szóval össze kellene kapnom magam, még ma.
Úgy néz ki, hogy a család többi tagja nem kapta el tőlünk a vírust.

Belami Egyiptomban.
Nos, egy konferencián van, ami sok egyéb programmal van megtűzdelve, úgyhogy majd csak március 11-én jön haza.
Törökországban kellett átszállnia, ott is volt nekik egy egy napos városnézés Isztambulban.

Tegnap már Luxorban kirándultak, és kicsit leégett (de az influenza miatt fáj a füle, jó kis egyveleg). Ezt azért fura volt itthonról hallani a súlyos mínuszokból. Atyaég!

Szerintem amúgy az is megvisel, hogy Belamit féltem.
Szörnyen tehetetlennek érzem magam, mikor ennyire messze van tőlem. Esténként alig várom, hogy felhívjon, és tudjam, hogy rendben van.
Tavaly Oroszországban volt nyáron egy hónapot gyakorlaton, idén Örményországot választotta (nem értem én sem, ne is kérdezzétek, lett volna biztonságosabb, és jobb is, de neki ez kell), szóval mellette nem nagyon dőlhetek hátra, azt már látom.
A leggyorsabb kiruccanása Svájcba volt egy hétvégére januárban, akkor egy kint dolgozó haverját látogatta meg.
Ja, nem vagyunk ám ilyen gazdagok, ezeket ő maga hozza tető alá, ritka jól bánik a pénzzel, az információkkal, azt hiszem leckét kellene vennem tőle.

Más.
Körmös unokatesóm addig nyaggatott, hogy járjak hozzá körmözni, hogy ráálltam. Ráadásul pusziért csinálja, szóval jó hülye vagyok, hogy eddig vártam, mert csudiszép folyamatosan a körmöm.
Először ferrari pirosat választottam, és nem pattant le, kibírta három hétig. Csak lenőtt már, azért kellett visszamennem.

Ma meg kéket akartam, de megláttam ezt a korall pirosat, és ez kellett.

Most legalább örülök a körmömnek, ha már elővett a depi a láztól. 😢

Oroszországi szuvenírek és közhelyek

Legalábbis erre a kívánságomra azt mondta Belami, hogy közhely. Mondtam neki, hogy jó, akkor hozz nekem egy szamovárt!

Új mágnesek a hűtőre, bárki, bárhová megy, hoz:

Ez a tisztaságiban maradt 😂:

Szabadnapos

Ma nem dolgozok, jó sokáig aludtam. Sajnos fejfájással ébredtem, éreztem, ahogy megemeltem a fejemet felkeléskor. Szerencsére a reggeli kávétól sokkal jobb minden.

Szülinapomra kaptam még egy kávédarálót, mert egy ideje már ácsingózok azért, hogy a reggeli kávémat frissen őrölt kávéból igyam.
A kávékat meg Kismacsótól kaptam, ma reggel a legerősebbet választottam. 😉

Közben jött egy új ruha Pirinek, mert Charlienak megjegyeztem, hogy jó lenne egy piros is. Mutatom:

Úgy tervezem, hogy ma elmegyek úszni is egyet, próbálom valahogy visszacsempészni a mozgást a mindennapokba, mert nem lesz így jó vége.
Szerintem a következő lépés megint az itthon tornázgatás lesz videóra, mert le tudom hűteni a szobát (tehát nem pusztulok el a melegtől mozgás közben, és nem fulladok bele saját izzadtságomba), és plusz új ingerek sem érnek, mert most azt nem kívánom.

Amúgy gondolkoztam rajta, és arra jutottam, hogy az a legfőbb bajom, hogy sok az új inger, és ettől instabil és szorongó vagyok. Dolgozhatok én bármennyit magamon, az alaptulajdonságaim nem fognak változni. Például a kissé autisztikus hozzáállásom a dolgokhoz. Ez van, ebből kell kihozni a legtöbbet.
Mérhetetlenül irigylem például Belamit, aki bárhol azonnal feltalálja magát, és kezébe veszi az irányítást.
Most is. Kiment Oroszországba, összekerült huszonvalahány fiatallal a világ minden tájáról, és már mindenkivel a legnagyobb haverságban létezik. A szobájában alig van, egyfolytában kirándul, és ha kidől mellőle mindenki, akkor megy egyedül. No problem. Ő ilyen.
Én meg egy hasonló helyzetben ki se mozdulnék napokig a szobámból, csak, ha végképp muszáj lenne, nemhogy úton legyek egyfolytában. Bele is halnék annyi új ingerbe.

Szóval most próbálok sokat itthon lenni, mikor nem kell dolgoznom, és csak olyasmit csinálni, amihez valóban kedvet érzek.
Remélhetőleg pár hét múlva már lesz annyi kapaszkodóm az új munkában, hogy szabadulnak fel vegyértékeim egyéb dolgokhoz. Addig meg túl kell élni. Ez van.

Összefoglalva az elmúlt hetet

Huhh! Hol is kezdjem?

Nem, nem vesztem össze senkivel az ex munkahelyemen, sőt sírt néhány kolléga, és a lányokat is nagyon "szíven ütötte" (az egyik fogalmazott így) a távozásom híre.

Mondanám, hogy jólesett, de k.rvára nem, engem teljesen kicsinál a búcsúzkodás, szinte menekültem belőle már pénteken.

Nyilván, hogy a legkezelhetetlenebb lány került hozzám a legközelebb, ő anyának is szólított, tőle kaptam egy nagyon cuki porcelán teknőst, a másik meg hamutálat formázott nekem agyagból a táborban, még a nevemet is beleírta. Cukik na, nagyon fognak hiányozni.   

Az azért a vicc kategória volt, hogy délután négykor (pénteken!, ami elvileg nekem is lehet((ne)) rövidebb) az egyik kevésbé érzékeny kollégám megkérdezte, hogy nem akarnám e még a hétfői zsebpénzosztást előkészíteni papírilag, mert nekik kevés idejük lesz erre a táborba indulás előtt. 

Hát nem vazze', mert az egyik fiam indulna nyaralni a haverokkal, a másik épp elutazott Oroszországba, én meg dolgozok szombaton az új munkahelyen máris! 

De mosolyogva csak annyit mondtam, hogy "nem", és elindultam végre haza.

Persze hónap végén mennem kell majd kihallgatásra az egyik ügyben az ottani rendőrségre, úgyhogy lehetséges, hogy akkor majd benézek, de magamat ismerve mégsem fogok, valahogy nem szeretek visszajárni sehová, ahonnan már eljöttem.

Belami már Szentpétervár egyik kórházában gyakorlatozik, közben szorgosan járja a környéket, izgalmas képeket küld haza.

A szobája olyan, mint egy cella, ezen először teljesen kiakadt, de némi pihenés után a vicces oldalát fogta meg, és nagyjából aludni megy "haza". Azt mondja, hogy a kollégiumi szobája ehhez képest Hilton, megtanulta értékelni máris. 

Belami egyik legjobb tulajdonsága egyébként, hogy mindenben képes megtalálni a jót, és mindenből kihozza a legjobbat.

Kismacsó haverokkal nyaral pár napig, időnként figyelmeztetni kell messengeren, hogy a világon vagyok én is, és szeretném tudni él e még, de amúgy gond egy szál sem.

Charlie meg vett nekem egy PocketBook-ot, azóta nem tudok leszakadni az olvasásról. 

Nem kell a szemüvegem sem hozzá, és sötétben is tudok olvasni vele, szuperül a kezemre áll, és piros!!! Boldogság van. (Amúgy tök fantáziadúsan a Piri nevet adtam neki.)

       

Minit (netbookom) kölcsönadtam Belaminak, hogy ne a sajátját, ami nagy, kelljen vinnie. 

Nem mondom, hogy nem lábadt könnybe a szemem, mikor kiadtam a kezeimből, de majdcsak vigyáz már rá. 

Így blogolni is kevesebb kedvem van, jobban szeretek Minivel ügyködni.

Új munkahely.

Korai lenne bármit is mondani.

Szombaton 10-16-ig voltam bent egy másik házban gyakorolni a helyettesítést, ma 8-16-ig a saját új helyemen voltam hospitálni, de holnap már egyedül leszek a gyerekekkel 12 órát. Meglátjuk (mondta a vak).
Mindenki kedves és nyitott velem (a gyerekek is), és elég lazának tűnik minden. Mindez sokkal, de sokkal jobb környezetben. Remélem minden így marad, én meg megszokom a dolgokat, és komfortosabban érzem majd magam, mert jelenleg ez még nincs meg. Nyilván.  

Hogy vagyok?

Nem is tudom...
Minden éjjel rémálmodok, kifejezetten örülök a reggeleknek.
Van egy visszatérő álmom arról, hogy pakolok, és pakolok, de egyszerűen nem sikerül elkészülni. Borzasztó rossz érzés még álmomban is, hogy nem tudok leállni, az idő meg elfogyott. Brrr!
Gyanítom, hogy a józan eszem ellenére is tele vagyok elfojtott szorongással az újabb váltás miatt, idegesít, hogy pihenni sem tudok előtte, kimerülten fogok beesni az egyik helyről a másikra.

Mikor egy éve már itthon pihengettem a kezdés előtt, bennem semmi kétség nem volt, mert teljesen elegem volt tíz hosszú év után a munkahelyemből, tudtam, hogy akármi lesz, jól döntöttem, hogy eljöttem.
Az eszemmel tudom, hogy most is így van, de nyomasztó a hirtelen jött éles váltás, minden sejtem kapaszkodna a megszokottba, még akkor is, ha nem épp jó.
Szerettem volna én eljutni addig, hogy menni akarok, én keresni, én találni.
Ugyanakkor ez a jó döntés, hogy elfogadtam azt, ami az ölembe hullt, csak hát mégis... Nyilván innen a rossz álmok, hisz éjszaka lekerül az én fékje (féke?) az agyamról, minden elfojtott kétség és szorongás utat tör magának.
A legjobb lenne benne lenni már az újban, szokni, kezelni a helyzetet, mert ez így már nem jó.

Belami épp harmincadikán (én akkor lépek ki a mostani munkahelyemről) indul Oroszországba, egészen pontosan Szentpétervárra, egy oktató kórházba.
Na, ettől sem vagyok túl nyugodt. Egy hónap egy idegen országban, egyedül, nulla orosz nyelvtudással. Hiába tud ő nagyon jól angolul, ha ott nem tudnak.
Váááh! Csak ott tartanánk már, hogy itthon van, és pótlólag ünnepeljük a szülinapját!

Szóval most az a projekt, hogy kezeljem a szorongásaimat, és próbáljam élvezni a nyarat, azt, ami van, mert amúgy meg tök jó minden. Csak nem szabad hagynom, hogy elvesszek a részletekben. Ennyike. 😉