Születési rendellenességem,

hogy velem mindig történik valami.
Álmaimban fordul csak elő, hogy unalmas az életem, és lassú mederben folydogálnak a napjaim. Hahh, na persze!

Hétfőn megbeszéltem a lehetséges új munkáltatómmal, hogy csütörtökön bemegyek a központjukba megbeszélésre.
Szépen, de szolidan felöltöztem, mint ahogyan interjúra szoktak, és tulajdonképpen az is volt.
Hárman ültek velem szemben, és beszélgettünk, de ők közben papírokon pontozgattak, mert az eljárási rend az eljárási rend, még akkor is, ha az állás nincs is meghirdetve.
Elmondták, hogy mit tudnak ajánlani, aztán kérdezgettek. Talán rajtam kívül még egy jelölt van (azt valaki más ajánlotta be), közöttünk akarnak választani, szóval ötven százalékos eséllyel enyém lehet az állás, ha akarom.
Nos, a végén abban maradtunk, hogy erről a szándékról másnap értesítem őket.

Utána Charlieval kimentünk a lakásotthonba, hogy megnézhessem pontosan hol is van, és milyen.
Nagyon szép helyen van, mindennel felszerelt, igazán látszik, hogy nem állami fenntartású hely. (Bocs!)
MINDEN gondozott iskolában!! volt, és dolgozni!!, szóval gondolhatjátok, hogy itt azért másképp működik MINDEN.
Van terápiás madárházuk, nos, én oda nem mentem be, madárfóbiám van. Inkább szóltam, de azt mondták ez nem gond, erre van terápiás szakemberük, úgyhogy, ha nem akarok bemenni, akkor nem megyek be. Charlie bezzeg bement, és azt mondta, hogyha én nem jövök ide, akkor ő megpályázza az állást, mert nagyon tetszik neki. 😉
Több emberrel is beszéltem, akik állami szférából jöttek át, és azt mondták, hogy zongorázni lehet a különbséget, és nem kérdés, hogy melyik javára. Itt nincs semmilyen b.szakodás a készlettel, a gyerekek annyit és azt esznek, amennyit és amit akarnak.
Olaszországban van nyaralójuk, de most épp Bulgáriába készülnek a nyári szünet elején.
A támogatásuk harmada csak állami, a többi egyebekből áll össze, és minden a gyerekek körül forog.

Ennek ellenére, mikor beszálltam az autónkba, szinte biztos voltam benne, hogy nekem ez nem fog menni, még nem végeztem a mostani helyemen, még nem "futottam ki" magamból mindent... Folyt. köv.

Unalmas

Tudom, hogy uncsi vagyok már az álláskeresős posztjaimmal, de az vesse rám az első követ, aki hasonló helyzetben nem ezen pörögne.

Még semmit nem szóltak, engem meg szétb.sz az ideg.
Miértmiérmiért kavarodik mindig minden össze körülöttem?! Ekkora egy kavaró gép lennék, csak nem tudok róla? Mert nem direkt csinálom, ezt nyugodtan elhihetitek.

Áááááááá!

Amolyan "lulusan" alakulnak a dolgok

Valahol Ádámtól és Évától kell kezdenem, hogy világos legyen.
Úgy volt, hogy valahogy április elején elkezdtem beküldözgetni az önéletrajzokat proaktívan, azaz olyan helyekre, ahová szívesen mennék, de épp nincs megpályázható állás.
Legtöbb helyről visszaszóltak, volt, ahonnan ajánlat is érkezett, de interjúig nem jutottunk.
Aztán április végén elküldtem xy intézménynek egy ugyanilyen motivációs levelet, rá két napra került fel Kati vezetői állása a "közigre" ugyaninnen.
Gondolkodtam, aztán arra jutottam, hogy érdekel a "katis" állás is, ezért megküldtem a kiegészített pályázatomat májusban.
Majd több, mint két hete, pénteken csörgött a telefonom, és a proaktív motivációs levelemre + önéletrajzomra jött egy felkérés interjúra xy intézménytől. El is mentem, tetszett, ez volt múlt csütörtökön.
Hazaértem, és délután ismét kerestek xy intézménytől, hogy menjek be a "katis" állásra, ezúttal az igazgatónőhöz (előtte az igazgatóhelyettesnél voltam).
Jeleztem, hogy épp most voltam bent, a titkárnő azt mondta, hogy nem baj, menjek csak hétfőn is.
Mentem, és én kis naív azt hittem, hogy átment az információ: ugyanott, két helyre is pályázok.

És innen indul a "lulus" szálgombolyítás, mert nem is én lennék, ha nem velem történne.
Utazok reggel, már majdnem ott vagyok, mikor látom, hogy xy intézménytől keresnek. Na, gondoltam, biztos az interjút akarják lemondani, marha jó.
De nem.
-Z vagyok az xy intézménytől, gratulálok, elnyerte az állást!
-Jaj, nagyon köszönöm, örülök, csak épp mindjárt ott vagyok önöknél a vezetői állás ügyében.
-Húha! Akkor beszélek az igazgatóhelyettes úrral, meg az igazgató asszonnyal.
-Az jó lenne -mondtam, magamban meg azt gondoltam, hogy "Mivaaan?!?! Ezek nem beszélnek egymással?!".
Na, jól "idegállapotba gyüttem Mónika", szóval kellett ez nekem, mint üveges tótnak a hanyattesés.

Az interjú.
Igazából az elején megbeszéltük, hogy majd ők eldöntik: melyik állásban látnának szívesen. Én ezt akkor jó ötletnek találtam, mert nekem nem kell dönteni semmiképp.
Aztán meghallgattam a vezetői állással járó feladatokat, és hát nem épp kifejezetten szociális munka.
Inkább gazdasági, gazdálkodási, ellenőrzős, szigorú.
Mondjuk a fizetés rohadt jó, azt bírnám nagyon.

Majd szólnak.
Az van, hogy reggel még volt egy elnyert állásajánlatom, most meg megint várhatok.
Ugye nem fogok két szék közül a földre csücsülni?! Azt nagyon nem szeretném.
Tovább meg még nem gondolkozok, mert teljesen fölösleges.

Szeretném a változást, de ...

Én nem tudom, de olykor saját magam legnagyobb ellensége tudok lenni.
Sajnos a gondolatok átprogramozása csak részben működik, az is elviszi az energiáim legnagyobb részét.
Szeretnék már túl lenni a hétfőn, egyáltalán azon, hogy megyek, vagy maradok. Természetesen továbbra is mennék inkább, de a változásokat meg nehezen viselem, nyilván ezért vagyok úgy összezavarodva.

Ettől persze tegnap előjött a számon egy herpesz, nagyon remek. Szerencsére időben elcsíptem, így nem is igazán látszik.
Addig nézegettem a zöld ingemet, hogy ma elmentem, és vettem egy fehéret. Jobb lesz az.

Na mindegy, holnap 9.45 tájban majd gondoljatok rám, hogy úgy legyen minden, ahogyan lennie kell!
Puszik!

Nyűgösnyűgösnyűgös

Fúú, nagyon nyűgösen ébredtem, pedig magamtól keltem, tegnap meg tök franya napom volt, nem is értem..

Tegnap volt egy jó kis találkozó régi és jelenlegi munkatársakkal, úgy ezer éve futottunk így össze, szóval nem unatkoztunk, hatalmasakat nevettünk, kávézgattunk, ilyenek.
Persze Charlienak nem tetszett, hogy pont pénteken unatkozik egyedül, ráadásul jó sokára is értem haza, de ezt nem hagyhattam ki, ő meg kibírja egyszer-egyszer.

Ott tartottam az előbb, hogy reggel, meg nyűgösen.
Az lehetett a baj, hogy egyszerűen csak kiugrottunk az ágyból, és elmentünk lángosozni, mert Charlie annyit beszélt róla, hogy ezt nem lehetett kihagyni.
Van egy tuti helyünk, ott sütik a legjobb lángost a környéken. Voltak is jó sokan, én meg a tejeskávém nélkül kezdtem szétcsúszni.
Utána meg a lángos úgy leterhelte a gyomromat, hogy végképp sírba dőlt a kedvem, úgy morogtam, mint egy "láncos kutya".
Így Charlie elment horgászni, én meg tipródtam egy sort magamban (a fiúk az apjuknál épp), utána takarítani kezdtem. Egyből jobb kedvem is lett, a fene a gusztusomat.

Takarítani azért is jó, mert közben ráérek gondolkozni, így egyedül meg különösen, mert a kutya sem szól hozzám.
Na, világmegváltó ötleteim nem támadtak, de kicsit helyre pakoltam magam, mert kezdtem nagyon kishitűbe átmenni.
Napról napra megyek össze ebben a "katis állás" ügyben, mert ilyenek járnak a fejemben: "Nagy falat lesz az neked Lulukám, ha Katinak nem ment, akkor neked sem fog, az igazgatónő első látásra utálni fog (fogalmam nincs miért gondolom ezt). Nem való neked a vezetői állás, nincs benned annyi szufla, kicsinálnak, megesznek reggelire, hát mégis mit képzelsz te?"

Nyilván így nem lehet hozzáállni az egészhez, úgyhogy elkezdtem magamban átformálni a gondolatokat.
Ilyenekre: "Semmi, de semmi veszítenivalód nincs, odamész, megcsinálod, mint a múltkor. Szépen, összeszedetten, szimpatikusan. Ügyes vagy, rengeteg tapasztalattal, az átlagnál nagyobb empátiával. Tudod kezelni az embereket, a bajos kamaszok meg különösen a szíved csücskei, szóval csak nyerhetnek veled, nem kérdés. Neked csak arra kell ügyelni, hogy ezt meglássák, észrevegyék. A többi rajtuk múlik, csak tedd meg, amit megtehetsz az ügyben, utána lesz, ami lesz. No para."

Az sem hagy nyugodni, hogy a másik állás is tetszik, de félek attól, hogy egyik sem sikerül, attól meg még jobban, hogy esetleg mindkettő.

Na jó. Ennyire azért ne szaladjunk előre!
Jelen pillanatban koncentráljak a tájékozódásra, meg a ruhámra, amiben megyek!
Úgy néztem, hogy jó meleg lesz, szóval valami könnyedebb felső kellene, mint a múltkor, mert a fekete nadrághoz, zárt cipőhöz ragaszkodok.
Gáz az élénk zöld, elegáns felső? Egyéb fekete kiegészítőkkel? Hm?    

Izgik

Rendkívül sok történés van körülöttem, még a munkámban is csupa új, érdekes, gondolkodásra késztető eset adódik, csak győzzek feldolgozni mindent.

Nyilván olvastátok, hallottátok, hogy megint halálra éheztettek egy gyereket, aki átlagosnak látszó családban élt, és mégis tragédia történt.

Ilyenkor előkerül a gyermekorvos, a védőnő, a gyermekvédelmi rendszer felelőssége, mert bizony van nekik/nekünk, nem kevés.

Most hozzánk is befutott egy magántanulói kérelem, amiben a vallásos, tanult szülők lelkiismereti okokra hivatkozva kívánják maguk oktatni a gyermekeiket otthon. Gyakorlatilag egy messzi tanyán élnek, teljesen kivonultak a társadalmi életből. 

Nekünk ilyenkor vizsgálni kell, hogy a gyermek érdekeit szolgálja e a magántanulóság, és vagy javasoljuk ezt a formát, vagy nem.

Ez a fajta kivonulás, plusz, hogy az óvodából az a hír jött, hogy a gyerekek SOHA nem étkeznek bent, mert speciális az étrendjük, kicsit beparáztatott bennünket a fentiek ismeretében.

Kimentünk, megnéztük, nem nyugodtunk meg.

Nem lenne etikus tovább részleteznem az esetet, de rengeteg kérdés vetődött fel bennem.

Többek között, hogy hol van ebben az egészben a gyermek szabad választási lehetősége, amivel a korából adódóan nem tud még élni, de így, ebben a formában a társadalmi beilleszkedés begyakorlása nem opció?

A szülők éltek "átlagosan", majd úgy döntöttek (és nekik megadatott a választás lehetősége), hogy kivonulnak, teremtenek maguknak egy saját világot, többnyire távol más emberektől. 

Joga van e bárkinek ezt megakadályozni? Meddig tarthat pontosan a beavatkozás? A gyermekkel mi lesz később? Felsőoktatás? Később mekkora trauma belecsöppenni egy ismeretlen közegbe? Vagy tényleg megerősödik annyira, hogy gyorsan fel tud majd zárkózni?

Miért gyanakszunk, ha valaki máshogyan képzeli a gyermeknevelést?

És még sorolhatnám hosszan.

Délutánra meg egy falcolós kamaszt nyertem magamnak a szülőkkel együtt, akik örökbe fogadták a fiút négy éves korában.

Bejött egy Kismacsó klón, rettentően otthon éreztem magam egyből. ;-)

Viccet félretéve, egy érzékeny, szüleit nagyon szerető gyerekről van szó, akiben dúlnak a hormonok, marcangolja önmagát a szülei párkapcsolati gondjai miatt, plusz túlzottan elutasító a gyökerei iránt, pedig a szülei nagyon nyitottak erre a kérdésre. 

Keresi önmagát szegénykém, csak nem nagyon találja jelenleg.

Komolyan nem sajnáltam 120 percet rájuk, pedig elég időnáci vagyok a munkahelyen a kliensekkel kapcsolatosan.

Állásinterjú.

Rettentő sokat gondolkoztam rajta, hogy mit vegyek fel. Böngésztem a netet, az agyára mentem a fiúknak a ruhabemutatóimmal, de azért annak is utána olvastam, hogy mit kell pontosan ebben a munkakörben csinálni.

Na, egyik erőfeszítés sem volt hiába, mert két férfi interjúztatott, és szerintem nagyon is sikerült eltalálni egy arany középutat, hogy komolyan vegyenek, de csini is maradjak, meg azért legyen benne a saját stílusom (már ha van olyan egyáltalán) is.

És persze a legtöbb szó magáról a munkáról esett, és nagyon jól jött, hogy felkészültem belőle, csillogtathattam a tudásomat. (muhahaha!)

Fogalmam sincs, hogy enyém lesz e az állás, de belelkesültem attól, amit beszélgettünk. Az egyik férfi az igazgatóhelyettes volt, a másik meg maga is azt csinálja, mint amire pályáztam, és nagyon rajongva beszélt a munkájáról. Jó volt hallgatni.

Az egész sokkal kötetlenebb, önállóbb, vagányabb. Jogsi jó lenne hozzá, de megoldható nélküle is (tényleg muszájos lesz megtanulnom vezetni záros határidőn belül), ezt tisztáztuk már az elején.

Nem dőlök a kardomba, ha nem sikerül, mert nem pont erre vágytam, meg van is még időm keresgélni, mert decemberig szeretnék elpályázni a jelenlegi helyemről.

Ám ha engem választanak... asszem' elfogadom. ;-)

Jövő péntekig kiderül. Azt ígérték, hogy mindenképp visszajeleznek, akkor is, ha igen, akkor is, ha nem. 

Izgi. Nem? :-)

Update: Most hívtak a katis állás ügyében. Megyek interjúra... Húbazz', nagyon beindultak a dolgok! Segítség, levegőt! :-)

(Na és mit vegyek majd fel?!?!?!)     

        

A csontjaimban érzem a változást

Már másnap sokkal jobban kezeltem ezt a "19 éves barátság csúnya véget ért" ügyet, mára meg nem is igazán érdekel.
Gyorsan átszaladt rajtam a düh fázisa, aztán szépen lecsengett. Nem az én dolgom ítélkezni, a sötét jövőjét megfesteni az exek kapcsolatának, a sors majd elrendezi, ahogyan akarja. Megszenvedtem, elengedtem.
Nem mondom, hogy nem lesz még olyan, hogy nyúlok a telefonért, hogy megosszak vele dolgokat, de majd szépen lejövök róla, ahogy arról is leszoktam, hogy naponta beszéljünk.
Igazából elkezdődött már ez a leválás rég, csak 2016.05.11-én pont került a végére.

Most abszolút működik amúgy, hogy bevillannak megérzések, amiknek ösztönösen engedek, aztán meg észre kell vennem, hogy milyen jól is tettem.

Ugyancsak 11-én, szerdán az volt a fejemben, hogy össze kell raknom a pályázatomat arra a középvezetői katis állásra, mert ki tudja hogyan alakul a hetem utána, a határidő meg mindjárt lejár.
Szépen megcsináltam, elküldtem, totál kisimulva vigyorogtam a világba, mikor jött az a bizonyos kellemetlen telefonbeszélgetés. Úgy szétcsúsztam tőle, hogy biztos nem tudtam volna összerakni egy épkézláb mondatot utána.

Meg olyan is volt, hogy egy klienssel egyeztettem időpontot egy hosszabb megbeszélésre, és valahogy beleette magát az agyamba, hogy én bizony jövő kedden még visszahívom egy végső egyeztetésre, mert közbejöhet valami. Hát ja.

Ma meg az ajtóból fordultam vissza a telefonomért, pedig csak fénymásolni mentem egy irodával arrébb, és bizony a folyosón ért egy hívás.

Behívtak egy állásinterjúra.
Tudjátok, én kb. 8 éve semmi ilyenen nem voltam, úgyhogy azt sem tudom már, hogy hogyan kell.
Ez egy másik állás, nem a "katis", de úgy döntöttem, hogy elmegyek, kellene kicsit belerázódni ebbe az egészbe.
Ugye túl vagyok azon, hogy egyáltalán elküldtem bárhová bármit, igazán itt volt már az ideje annak is, hogy élesben kipróbáljak egy interjúzást.

Amúgy annyira megkavart az egész, hogy nem nagyon meséltem erről senkinek, csak szóltam, hogy én akkor csütörtökre mégis kiveszek egy nap szabit. (Mert a mostani szerda előtt úgy volt, hogy elmegyek jövő csütörtökön Tűzhöz, de ez -ugye- sztornó.)
Na mindegy, majd utólag elmondom egy-két embernek, akikkel vagyok olyan viszonyban, de most még amúgy sincs mit mesélgetni.

És akkor kedves olvasóim, picit aktivizálhatnátok magatokat a kedvemért!
Mondjatok jó tanácsokat egy gyakorlatlan interjúzónak! Vagy tanulságos történeteket, amik veletek, vagy esetleg mással estek meg, és érdemes figyelni rá.
Milyen színekbe öltözzön az ember? Mennyit beszéljek? Sokat? Keveset? Látszódjon, hogy mennyire szeretném az állást? (Mondjuk ezt ebben az esetben nem is tudom, most inkább még csak érdeklődés van bennem.)
Jöhet hozzászólásként, de levélben is ide: meselulu@gmail.com
Előre is köszönök minden segítséget!