Hogy vagyok?

Nem is tudom...
Minden éjjel rémálmodok, kifejezetten örülök a reggeleknek.
Van egy visszatérő álmom arról, hogy pakolok, és pakolok, de egyszerűen nem sikerül elkészülni. Borzasztó rossz érzés még álmomban is, hogy nem tudok leállni, az idő meg elfogyott. Brrr!
Gyanítom, hogy a józan eszem ellenére is tele vagyok elfojtott szorongással az újabb váltás miatt, idegesít, hogy pihenni sem tudok előtte, kimerülten fogok beesni az egyik helyről a másikra.

Mikor egy éve már itthon pihengettem a kezdés előtt, bennem semmi kétség nem volt, mert teljesen elegem volt tíz hosszú év után a munkahelyemből, tudtam, hogy akármi lesz, jól döntöttem, hogy eljöttem.
Az eszemmel tudom, hogy most is így van, de nyomasztó a hirtelen jött éles váltás, minden sejtem kapaszkodna a megszokottba, még akkor is, ha nem épp jó.
Szerettem volna én eljutni addig, hogy menni akarok, én keresni, én találni.
Ugyanakkor ez a jó döntés, hogy elfogadtam azt, ami az ölembe hullt, csak hát mégis... Nyilván innen a rossz álmok, hisz éjszaka lekerül az én fékje (féke?) az agyamról, minden elfojtott kétség és szorongás utat tör magának.
A legjobb lenne benne lenni már az újban, szokni, kezelni a helyzetet, mert ez így már nem jó.

Belami épp harmincadikán (én akkor lépek ki a mostani munkahelyemről) indul Oroszországba, egészen pontosan Szentpétervárra, egy oktató kórházba.
Na, ettől sem vagyok túl nyugodt. Egy hónap egy idegen országban, egyedül, nulla orosz nyelvtudással. Hiába tud ő nagyon jól angolul, ha ott nem tudnak.
Váááh! Csak ott tartanánk már, hogy itthon van, és pótlólag ünnepeljük a szülinapját!

Szóval most az a projekt, hogy kezeljem a szorongásaimat, és próbáljam élvezni a nyarat, azt, ami van, mert amúgy meg tök jó minden. Csak nem szabad hagynom, hogy elvesszek a részletekben. Ennyike. 😉