Szabadnapos

Ma nem dolgozok, jó sokáig aludtam. Sajnos fejfájással ébredtem, éreztem, ahogy megemeltem a fejemet felkeléskor. Szerencsére a reggeli kávétól sokkal jobb minden.

Szülinapomra kaptam még egy kávédarálót, mert egy ideje már ácsingózok azért, hogy a reggeli kávémat frissen őrölt kávéból igyam.
A kávékat meg Kismacsótól kaptam, ma reggel a legerősebbet választottam. 😉

Közben jött egy új ruha Pirinek, mert Charlienak megjegyeztem, hogy jó lenne egy piros is. Mutatom:

Úgy tervezem, hogy ma elmegyek úszni is egyet, próbálom valahogy visszacsempészni a mozgást a mindennapokba, mert nem lesz így jó vége.
Szerintem a következő lépés megint az itthon tornázgatás lesz videóra, mert le tudom hűteni a szobát (tehát nem pusztulok el a melegtől mozgás közben, és nem fulladok bele saját izzadtságomba), és plusz új ingerek sem érnek, mert most azt nem kívánom.

Amúgy gondolkoztam rajta, és arra jutottam, hogy az a legfőbb bajom, hogy sok az új inger, és ettől instabil és szorongó vagyok. Dolgozhatok én bármennyit magamon, az alaptulajdonságaim nem fognak változni. Például a kissé autisztikus hozzáállásom a dolgokhoz. Ez van, ebből kell kihozni a legtöbbet.
Mérhetetlenül irigylem például Belamit, aki bárhol azonnal feltalálja magát, és kezébe veszi az irányítást.
Most is. Kiment Oroszországba, összekerült huszonvalahány fiatallal a világ minden tájáról, és már mindenkivel a legnagyobb haverságban létezik. A szobájában alig van, egyfolytában kirándul, és ha kidől mellőle mindenki, akkor megy egyedül. No problem. Ő ilyen.
Én meg egy hasonló helyzetben ki se mozdulnék napokig a szobámból, csak, ha végképp muszáj lenne, nemhogy úton legyek egyfolytában. Bele is halnék annyi új ingerbe.

Szóval most próbálok sokat itthon lenni, mikor nem kell dolgoznom, és csak olyasmit csinálni, amihez valóban kedvet érzek.
Remélhetőleg pár hét múlva már lesz annyi kapaszkodóm az új munkában, hogy szabadulnak fel vegyértékeim egyéb dolgokhoz. Addig meg túl kell élni. Ez van.

Csütörtöki beszámoló

Nagy izgalomban voltam már napok óta, mert hét elején jeleztek a leendő munkahelyemről, hogy várnak szeretettel csütörtökön egy értekezletre, ha tudok, menjek el.

Megoldottam, mert két nap szabit azért csak kijártam magamnak így a végére, amiből az egyik pont mára, azaz csütörtökre esett. 

Tök fura volt biciklivel menni, mert a központba kellett érkeznem, már annyira megszoktam, hogy én mindig messze dolgozok a lakhelyemtől.

Összességében semmi problémám nem lehet semmivel, de csak ott motoszkált bennem végig, hogy "Úristen, úgy utálom már, hogy megint új minden!". 

Találkoztam a gyerekekkel az értekezlet után egy gyűlésen, megint tizenvalahány tök idegen sérült lélek, hát tényleg nem vagyok normális, hogy ezt bevállaltam. 

Vesztemre összefutottam egy alaposan kiégett leendő kollégával, láttam rajta, hogy borzasztóan szívesen elvenné a kedvem az élettől is, nem is tudja, hogy nem kell(ett) sokat dolgoznia rajta. 

Megint egy ember, aki ki nem állhatja a gyerekeket, én nem értem az ilyen miért nem megy el máshová. 

Szerencsére a többiek nagyon szimpatikusak, de egyáltalán nem bánom, hogy legtöbbször önállóan kell működni, dolgozni.

Azt már most látom, hogy itt szakmai munka folyik, és nem tűzoltás, mint a mostani helyemen. 

Rengeteg program van a gyerekeknek, kapunk két önkéntest is, szóval azért megszakadni nem kell. 

Ja, és a házban van saját konditerem, ha vissza óhajtanék térni a rendszeres mozgáshoz, mert jelenleg cseszek bármit is csinálni. 

Tizenegy óra körül hazabicikliztem, kifújtam magam, aztán Charlieval elmentünk ebédelni, mert ő meg itthon készül a holnapi fotós vizsgára. 

Aztán hazajöttünk, beindítottuk a légkondit, és én aludtam egy csomót.

Úgy álmodtam, mintha éjszaka lenne, az agyam próbálja feldolgozni a rengeteg információt, néha attól félek, hogy kisül szegény. 

Azt már nem is mondom, hogy a jelenlegi munkahelyemen is zajlik az élet, mert kedden délután a Rendőrségen töltöttem az időmet holmi drog ügyben, amit nyilvánvalóan nem részletezhetek, pedig szeretném. (Komolyan érdemes lenne zárt blogot csinálni, mert ott leírhatnék nyugodtan mindent, és garantált lenne az izgalom fenntartása. Egy "Veszélyes kölykök" sorozat formában elbújhatna a valóság mögött, ami nap, mint nap megy a munkahelyemen.)

Azért csinálok magamnak sok-sok apró örömöt.
Most például szeretem ilyen "fagyi" (én nevezem így) színűekre festeni a körmeimet.

Meg vettem egy nagyon cuki kis kajahordós táskát, ami pöttyös!!!.

Meg rákattantam erre a sorozatra. Annyira nem az én érdeklődésem amúgy, nem is értem.

Charlie kezdte nézni, én meg olvasás közben csak oda-oda pillantottam, aztán egyszerre azt vettem észre, hogy már én is nézem egyik részt a másik után. (Bírom Kevin Spaceyt, jól áll neki ez az álnok elnök szerep.)

Meg olyan is lesz, hogy szombaton megint Múzeumok Éjszakája, nálunk ennek nagy hagyománya van, alig várom minden évben. Talán Belami is velünk tart most, Kismacsó nem lesz itthon.

Vasárnap meg elmegyünk oda, ahol Zozóka nyaral a szüleivel, egy napot ott leszünk velük.
Charlie horgászik majd, én ülök a jacuzziban, grillezünk, ilyenek. Ja, és persze zozózok, az a legfontosabb program. 

Mozgás és szorongás

Annyira nagyon lelkes vagyok a reggeli edzéseimmel.
Itthon szépen megreggelizek, mire felállok a futópadra, már egy-másfél órával járok előbbre, szóval pont jól vagyok.
Harminc perc futás után már jól melegem van, kezdődhet az edzés a kis súlyokkal, újabb harminc perc.
Utána gyors zuhany, öltözés, és kezdődhet a munka.

Egész nap energikus vagyok, még a kedvem is sokkal jobb, mint egyébkor.
Esténként meg tök nyugodtan üldögélek a fenekemen, nem kell azon vekengnem, hogy "miért nem inkább tornázok"?!.
Annyi, hogy most még estére teljesen lenullázódok energiában, alig vagyok már észnél este nyolckor, de reményeim szerint ez majd változik, ahogy javul lassan az állóképességem.

Munka.
Hát én nem is tudom. Elborítanak az információk, és rengeteg buktatót érzékelek máris.
Közben meg szeretek bemenni oda, mert rend van és tisztaság, ami nekem nagyon fontos, mert ezek a dolgok megnyugtatnak.
Megőrülök a káosztól, a rendetlenségtől, mert lecsapolják az energiámat.
Rendet tettem én ott is, ahol kezdtem, de valahogy sosem éreztem enyémnek, nem tudom miért.
De mi lesz, ha én magam okozom majd a káoszt ott, ahol most a rend az úr?

Szorongok.
De legalább egy ideje tudok róla beszélni. mert eleinte még az sem ment.
Nincs rosszkedvem, meg depis sem vagyok, csak simán szorongok, hogy fog e ez nekem egyedül menni, tudok e ennyi felé figyelni, szakadni?
Tudok e az asztalra csapni, ha nem jól mennek e dolgok, tudok e rendet tartani a kollégák és a gyerekek között?
Le tudom e osztani a feladatokat úgy, hogy azok el is legyenek végezve, és közben vissza is legyenek ellenőrizve?
Tudok e következetes és szigorú lenni, közben meg igazságos is?
Tudok e parancsolni egyáltalán? Vagy legalábbis úgy kérni, hogy azt nálam jóval idősebb emberek is elfogadják?

Soha nem voltam vezető, és nem is igazán akartam az lenni.
Egyszer pályáztam ilyesmire, de végig attól féltem, hogy megnyerem.
Most azonban ezt hozta elém az élet, és szorongok, hogy elvérzek.

Pedig nem kellene.
Hisz mi történhet? Maximum kiderül, hogy nem vagyok vezető alkat, aztán pont. Visszamegyek "második" nevelőnek pár hónap múlva, aztán ennyi.

Ja, és huszonhatodikától már egyedül leszek.
Bezony. Két hét múlva.
Hogy hamar? Nekem mondjátok?!?!  (Vááááá!)  

Életjel

Jaj, hát annyi minden kimarad most!
Egyszerűen annyira sok a történés, hogy képtelen vagyok lépést tartani vele itt a blogon (is).
Naponta több száz teljesen új inger ér, minden idegszálam ezeken csüng, aztán itthon csak kinyúlok, mint egy lusta kutya, végem van.

Egész héten Charlie főzött esténként, én maximum mosogatásban tudtam segíteni (főzéskor még haza sem érek), meg utána a vacsora romjai felett hol Charlieval és Belamival, hol Belamival és Széphajúval váltottuk meg a világot, mert minden percet igyekszek kihasználni a családommal.
Mióta a legújabb helyen dolgozok, ezt még kardinálisabbnak érzem, valami hihetetlenül szerencsésnek tartom magam a férjem és a gyerekeim miatt.

Közben meg hatalmas sebességgel szeretek bele a "lányaimba", mert akármennyire is csúnya szájú, sérült lelkű, nyűgös kamaszok, azért mind más és más, és mindegyiket kedvelem valamiért.
Annyira nagyon, hogy az egyiket, a legnehezebb esetet hamarosan zártabb intézménybe viszik a viselkedése miatt, és én ettől olyan sírós leszek, ha rágondolok, mert tudom, hogy hiányozni fog a hangos éneklése, zajos vonulása, úgy egészében, és nagyon.

Egyébként pont ő, a főkolompos tette meg az első lépést felém, utána szép sorban a többiek is óvatosan közelítettek, pont úgy, ahogy képzeltem.
És érdekes módon a legnehezebb gyerekekkel tudok a legjobban működni, a kedvesebb, bújósabb lányok csak mostanában kezdenek "behódolni".
Valószínűleg keménynek tűnök a lágyabb fajtának, tartanak tőlem, vagy nem tudom, de a lényeg, hogy már ők is csapódnak hozzám, kérdezősködnek, szerencsére a nyakba ugrálást mellőzték még eddig, de az is lehet, hogy a végén még igényelni fogom.

Annyit, de annyit tudnék mesélni róluk, napi több sztori is kibontakozik, hol sírós, hol vidám, de mindig történik valami.
Közben meg mégis lazább, kötetlenebb ez a munka, mint az előző, mert nem a papírok, határozatok, tárgyalások bűvöletében éljük a napjainkat, hanem élő, hús és vér gyerekek között, akik éreznek, léteznek, zajonganak, nyávognak, táncolnak (komolyan), énekelnek, veszekednek, nem akarnak reggel felkelni, este lefeküdni, étkezési időben enni, mindig máskor igen, szóval igazából otthon érzem magam (egy kamasszal én is rendelkezek).

Szerintem pár hét múlva felveszem a ritmust teljesen, és nem fáradok le egy nyolc órás munkanap végére totálisan, legalábbis reménykedek.
És abban is, hogy akkor majd több időm lesz (hát persze!) mindenkire és mindenre, talán futni is eljárok majd megint, mert jelen pillanatban örülök, hogy élek.

De!
Kösz, jól vagyok, szeretném megállítani az időt, annyira. :-)

Szeretném nektek bemutatni

az egyik kollégámat, aki egy hét alatt igazán a szívemhez nőtt. Íme Balu, amolyan portásféle, nem hivatalos terápiás munkatárs.

Sajnos nem a mi telephelyünkön van, de gyakran járok át a másik otthonba, ahol szolgálatot teljesít. 

Nagyon gyorsan egymásra rezegtünk, mondjuk ebben része van a csokimnak, amit megosztottam vele már az első alkalommal. 

Azóta lelkesedése töretlen irányomba, úgyhogy ezt ideje lesz egy újabb adag csokival erősíteni. ;-)

Zsong a fejem, azaz első benyomások

Jól elfáradtam, főleg fejben. Rengeteg új név, arcok, információ.
Van egy hatalmas kulcscsomóm, kaptam egy helyes bringát, azzal száguldozok a városban egyik otthontól a másikig, ha szükséges, és reggelente ott fog rám várni a buszpályán, hogy gyorsan beérjek. (Állítólag nem fogják ellopni.)
Ez jó.

Amitől picit megijedtem.
A gyerekek nagyon sérültek lelkileg, vadak, csúnyán beszélnek.
Ugyanakkor rettenetesen vágynak szeretetre, ölelgetésre. És itt kezdődik a baj, mert én elég kevés embert ölelgetek szívesen, nekem ez nem biztos, hogy menni fog.
Na mindegy, majd kialakítjuk, hogy mindenkinek jó legyen, csak találok valami megoldást erre.
Én inkább beszélgetésben vagyok jó, meghallgatásban, jelenlétben. Nem tudom elég lesz e, vagy kikerülhetetlen a testi kontaktus.

De igazából ezért váltottam.
Hogy új ingerek érjenek, meg feszegessem a határaimat.
Azt hiszem elkezdődött. ;-)