Akkor kezdődhet a tipródás!

Szóval csak egy kis tingli-tangli poszttal akartam jönni, hogy megmutassam az új kardigánomat, amit a Pepcoban találtam a gyermek osztályon 960 forintért, leértékelve.

A magasabb derekú farmerjeimmel, meg a hosszú farmer szoknyámmal, fehér pólóval nagyon menő lesz.

Aztán ma kaptam egy állásajánlatot a másodállásos helyemről.

Diplomás állás, nyugodt, csekély felelőséggel, ugyanannyi pénzért, mint amit most kapok, és lehetőségem lenne gondozási feladatokkal hétvégi és/vagy éjszakai műszakot is csinálni túlóraként (negyedévente fizetve 150%-osan). Ennek mennyisége teljesen rajtam állna, szóval nem lenne muszáj, csak, ha időm és kedvem van hozzá. Magyarul helyben lenne a másodállás, és nem kötötten.

Cserébe hétfőtől péntekig az intézményben kell lennem nyolc órát. Ez nem nagy cucc, csak évek óta magam osztom be az időmet, és sokat mászkálok, szóval ehhez vissza kell(ene) szoknom, hiszen dolgoztam én így évekig.

És akkor most kezdhetek ezen tipródni.

Vajon fáj már eléggé, hogy váltsak végre így 18 év után? (2006 óta a gyermekvédelemben dolgozok folymatosan, csak más-más területeken.)

Patkány vagyok, aki menekül a süllyedő hajóról? 

Mi lesz Charlieval? Kényszerítem ezzel arra, hogy ő is váltson? 

Jobb lehet a szociális szféra másik szegmense?  

Nem tudom mire jutok végül.

De jövő hétre el kellene döntenem merre tovább. 

Születési rendellenességem,

hogy velem mindig történik valami.
Álmaimban fordul csak elő, hogy unalmas az életem, és lassú mederben folydogálnak a napjaim. Hahh, na persze!

Hétfőn megbeszéltem a lehetséges új munkáltatómmal, hogy csütörtökön bemegyek a központjukba megbeszélésre.
Szépen, de szolidan felöltöztem, mint ahogyan interjúra szoktak, és tulajdonképpen az is volt.
Hárman ültek velem szemben, és beszélgettünk, de ők közben papírokon pontozgattak, mert az eljárási rend az eljárási rend, még akkor is, ha az állás nincs is meghirdetve.
Elmondták, hogy mit tudnak ajánlani, aztán kérdezgettek. Talán rajtam kívül még egy jelölt van (azt valaki más ajánlotta be), közöttünk akarnak választani, szóval ötven százalékos eséllyel enyém lehet az állás, ha akarom.
Nos, a végén abban maradtunk, hogy erről a szándékról másnap értesítem őket.

Utána Charlieval kimentünk a lakásotthonba, hogy megnézhessem pontosan hol is van, és milyen.
Nagyon szép helyen van, mindennel felszerelt, igazán látszik, hogy nem állami fenntartású hely. (Bocs!)
MINDEN gondozott iskolában!! volt, és dolgozni!!, szóval gondolhatjátok, hogy itt azért másképp működik MINDEN.
Van terápiás madárházuk, nos, én oda nem mentem be, madárfóbiám van. Inkább szóltam, de azt mondták ez nem gond, erre van terápiás szakemberük, úgyhogy, ha nem akarok bemenni, akkor nem megyek be. Charlie bezzeg bement, és azt mondta, hogyha én nem jövök ide, akkor ő megpályázza az állást, mert nagyon tetszik neki. 😉
Több emberrel is beszéltem, akik állami szférából jöttek át, és azt mondták, hogy zongorázni lehet a különbséget, és nem kérdés, hogy melyik javára. Itt nincs semmilyen b.szakodás a készlettel, a gyerekek annyit és azt esznek, amennyit és amit akarnak.
Olaszországban van nyaralójuk, de most épp Bulgáriába készülnek a nyári szünet elején.
A támogatásuk harmada csak állami, a többi egyebekből áll össze, és minden a gyerekek körül forog.

Ennek ellenére, mikor beszálltam az autónkba, szinte biztos voltam benne, hogy nekem ez nem fog menni, még nem végeztem a mostani helyemen, még nem "futottam ki" magamból mindent... Folyt. köv.