Rocksztár

Nem is tudom, hogy kezdjem.

Szoktam mondani, hogy én már megszoktam: az életem egy hülyén megírt folytatásos szappanopera. (Csak mert ennyi erőltetett fordulat pihent agyú, hosszú teleregény íróinak pattan ki a fejéből, akik már kínjukban nem tudnak mit kitalálni.)

Esetemben ez így zajlódna.

-Már volt hányatott, szomorú gyermekkor, korán jött gyerekek, válás, bűnöző -, bántalmazó partner, csodálatos egymásra találás a második férjjel, hosszú küzdelem a gyerekért, lombikok sora, majd elfogadás.

-Ühüm. Az jó kis fordulat volt, hogy tíz év után felmondott, majd az új munkahelyen belül talált egy másik munkát.

-Halálosan jó ötlet volt. Csak most mi legyen? Élt, dolgozott, meghalt? Jaj, az olyan uncsi, ki kellene találni valamit, mert szegény olvasók szétunják az agyukat. Nem?

-De mit? Bár, ha jobban meggondolom… Miért ne lehetne még egyet tekerni a dolgon? Mondjuk valahogy úgy, hogy „Épp visszaért az irodájába a második munkanapján, mikor meglátta, hogy két nem fogadott hívása volt. Az egyik ismeretlen szám, a másik Teóé (főiskolai évfolyamtárs, akivel a munkakeresés kapcsán sokat beszélt).  

Aham. Hát csesszék meg! Mert tényleg beleírták ezt a képtelen fordulatot, ami úgy kezdődött, mint fent.

Lulu kíváncsi, ezért először az ismeretlen számot hívta vissza, ami egy másik főiskolai évfolyamtársáé, aki egy hasonló helyen, mint ahonnan Lulu eljött tíz év után, nagy főnök. Nevezzük őt Gábornak.

-Helló Lulu! Gábor vagyok, szeretnék veled beszélni valamikor személyesen. Sürgős. Lehetne esetleg ma? Csak arra kérlek hallgass végig, nem kell semmit mondanod rá!

-Szia Gábor! Fú, ne idegesítsél már, megijesztesz!

Én most épp ügyelek az új helyemen, tök egyedül vagyok, a gyerekek a táborban vannak, szóval nem hagyhatom itt a helyemet.

-Semmi gond, oda megyek, gyorsan megbeszéljük. Jó így?

Teljesen elbizonytalanodva: -Hát… Jó.

Ezek után Lulu ész nélkül kereste Teó számát, hogy visszahívja.

-Szia Teó! Mi a frászkarikát csináltál, hogy Gábor felhívott? (Teó Gábor beosztottja.)

-Hű! Tényleg felhívott? Azt hittem csak viccel, mert én mondtam neki, hogy most kezdtél az új helyen hétfőn. Kellene ide egy vezető, és csak beszélgettünk, valahogy felmerült a neved, ő meg ráugrott a dologra. Pedig én mondtam neki, hogy most kezdtél…

Amúgy azt mondta nem érdekli, megadja azt a pénzt, amit most kapsz a jobb besorolással, mert neki olyan ember kell, aki csinálta már ezt, nem kell tanítgatni, ilyenek.

Gábor szörnyen válogatós, nem vette fel se Pirit, se Annát, mert nem hajlandó olyannal együtt dolgozni, aki szerinte nem illik a csapatba. Mert itt nagyon jó csapat van amúgy, tudod, hogy képtelen vagyok mozdulni ez miatt, csak nyavalygok felette, de szeretek itt lenni.

-B.szd meg Teó! B.szdmegb.szdmeg! Figyu, itt a Gábor, leteszlek!

Mert Gábor már ott is állt az ajtóban.

És igen, középvezetői állást ajánlott úgy, hogy a pótlékokkal legalább ennyi lenne a keresetem, mint most, plusz cafetéria, ami itt -mondjuk- nincs is.

Gábor láthatólag jól menedzseli a rábízott központot, aminek egyik szelete lenne az enyém minden felelőségével együtt, mert olyan emberekkel veszi körül magát, akiket előtte „lekáderez”, és nem sajnálja rá az időt, hogy maga is meggyőződjön róla: a delikvens beillik e a csapatba.

Nekem ez az egész most csöppet sem hiányzott, sőt.

Az autisztikus énem sikoltozik rendesen, mert azért normál beállítottságú embernek is sok lenne egy hónapon belül két munkahely, nemhogy három.

Na, már most nekem, aki minden lépést agyongondolkozik, ez maga a halál.

Gábor azt akarta, hogy csütörtökig adjak választ, és minél hamarabb menjek is át, ha úgy döntök. (Ez már nem ugyanaz az intézmény, de még próbaidőn vagyok, szóval megtehetem.)

Mondtam neki, hogy kizárt dolog, nekem kell egy kis idő, hogy felelősségteljes döntést hozzak, főleg, hogy a jelenlegi helyemről alig van még benyomásom.

Végül a hétfő reggelbe egyeztünk ki.

Na, mit szóltok?

Komolyan nagyon várom a véleményeteket, bár tudom, hogy döntenem nekem kell.

Lássunk néhány tényt, támpontot (hátha nekem is segít)!

Én az alapellátásból nem véletlenül jöttem el, tele volt a hócipőm az egésszel a januári változások miatt, plusz a helyi sajátosságok is keserítették az életemet, mert tényleg annyi dolgot sóztak ránk pluszban a főnök töketlensége miatt (mi osztottuk a nyári gyermekétkeztetés ebédjét, pályázat januártól, és hasonló nyalánkságok), hogy borzalom.

Gábor szerint náluk ez nem így van, ő erre nagyon figyel, hogy semmit ne nyeljen be a központ, ami nem az ő feladata a jogszabályok szerint.

Mellette szól még, hogy igazából a kollégák újak lennének, és az ügyfelek is. (Mondjuk az ügyfelek nagyjából mindenhol „egyformák”, és nem is tudom, hogy akarok e újakat megismerni.)

Főnökként azért lennének eseteim, de kevesebb, mint a beosztottjaimnak.

Soha nem főnökösködtem, fogalmam sincs, hogyan menne ez nekem, eddig mindig csak a saját munkámért voltam felelős.

A munkaidő elég stabilan ugyanaz, mint régen, gyakorlatilag ehhez van igazítva a jelenlegi életem, még nem teljesen sikerült átállni a mostani helyemen lévő kissé hektikusabb időbeosztásra.

Ezt csak halkan súgom, de félek attól, hogy nem vagyok én akkora ász a tíz évem ellenére sem, mint ahogy jelen pillanatban látszom. (Charlie tegnap óta „rocksztárnak” csúfol a népszerűségem miatt, de én nem vagyok vicces kedvemben.)

Szakellátás, ahol most épp vagyok.

Új, új és még annál is újabb nekem. Ezért fogalmam sincs, mit tehetnék a „serpenyőkbe” róla.

A munkahelyem elég lepukkant környezetileg, a munkatársakkal eddig jól megtaláltam a hangot, aranyosak, segítőkészek.

A gyerekek rémesek, de nincsenek túl sokan, lányok (mondjuk nem biztos, hogy jobb, nem tudom), közönségesek, durvák egymással, csúnyán beszélnek. A gyermekfelügyelőket semmibe veszik, de a nevelőtársamat tiszteletben tartják, legalábbis viszonylag.

Én új vagyok nekik, még a „kisrókásat” játsszuk, hagyom, hogy közeledjenek, de a tábor miatt ez most félbeszakadt.

Nem hiszem, hogy a fejemre fognak nőni, mert annál keményebb vagyok, de a butaság, közönségesség nagyon szívja az energiámat, azt a másik helyen sem tudtam megszokni tíz év alatt sem.

Van még bennem lendület, hogy akarjam ezeket a gyerekeket megérteni, tudni, de elég rossz látni, hogy mennyi kiégett ember van körülöttük, és hányat elüldöztek már.

Előrelépési lehetőség nem olyan sok van itt, mert a középvezetői állás szinte csak pénzezés, én meg azt nagyon nem szeretném.

Nem tudom, mit csináljak, hogy ne kattogjak ezen, és olyan döntést hozzak, hogy soha az életben ne bánjam.

Ha én innen most felállok, ennél a megyei szakellátásnál hírem lesz, és nem jó. Én leszek az az állásszédelgő, akit minden munkáltató pokolba kíván.

Egy hete sincs még, hogy az igazgatónőnél voltam ezért az állásért, és nagyon örültem, hogy az enyém lett.

De mi lesz, ha ez az egész rosszul alakul?

A másik meg „hazai” terep, ráadásul egyből landololhatnék egy vezetői pozícióba.

De jó az nekem? Akarom én azt?

Olyan rohadt jó volt a kedvem tegnap reggel.

Vidáman készülődtem, ízlelgettem az új dolgokat magam körül.

Aztán este meg úgy mentem haza, mint aki gyomorrontást kapott a fölöslegbe lenyelt újtól. Mert ez már tényleg megfeküdte a gyomromat.

Ti kívülről ezt hogyan látjátok? Mi a véleményetek? Minden felvetés érdekel.

Most, az írás közben formálódott egy gondolat bennem, de tudom, hogy nem lesz ez ilyen egyszerű.

Mert az én életem SOHA nem az.

És k.rvára nem fogom megszokni SOHA.  

Akkor elmesélem...

Az úgy volt, hogy áprilisban elkezdtem komolyan állásokat nézegetni, de az első perctől volt egy bizonyos munkakör, amit nagyon szerettem volna.
Sajnos nem volt épp üres, ezért proaktív pályázatokat küldtem be főleg azokra a helyekre, ahol ez a munkakör létezik.

Az egyik ilyen helyről szóltak, de más munkakörrel kapcsolatosan.
Én már akkor is jeleztem, hogy nincs jogosítványom, mert tudtam, hogy abban a státuszban szükséges. Azt mondták megoldható nélküle.
Elmentem az interjúra, és nagyon tetszett, amit ott hallottam, ráadásul biztattak, hogy jogosítvány nélkül is menni fog az.

Aztán ugyanennél az intézménynél megpályáztam egy vezetői állást, és pont annak a meghallgatására utaztam, mikor szóltak, hogy elnyertem a "jogsival jobb lenne" állást.
Tudjátok, akkor tipródtam, hogy én inkább a "jogsival jobb lenne" állást szeretném, de jól bekavartam magamnak a másik interjúval.
Végül az előbbi állás maradt, úgyhogy nem volt más hátra, mint felmondani.

Most hétfőn kezdtem el dolgozni.
Komolyan mondom, elképesztően jó fej munkatársaim lettek (megint), haláli lazák, fiatalosak (van két csajszi úgy 50 éves kor körül, pont olyan szeretnék lenni majd, mint ők), befogadók, minden.
Egy percig sem éreztem magam feszélyezve közöttük, olyan természetességgel beszélgettünk mindegyikkel, mintha már rég ismernénk egymást.
Vittek magukkal mindenfelé, láttam, hogy a munka szakmai része nem fog gondot okozni, sőt kifejezetten frissítően hatott rám az egész.
A héten idővel is jól tudtam gazdálkodni, szinte elhinni sem akartam, hogy ez mekkora királyság.

De!
Ezekben a napokban autóval rendelkező kollégákkal mentem, és bizony észre kellett vennem, hogy mindez tömegközlekedéssel nem lesz olyan vidám.
Az új munkatársak fel-felszisszentek, mikor mondtam nekik, hogy én mindezt vonattal és busszal tervezem.
Egymástól függetlenül riogattak az időjárás viszontagságaival, azzal, hogy egy bizonyos ponton (számon) túl lehetetlenség lesz maradéktalanul elvégezni ezt a munkát.

Szerdán a közelben voltunk lakásotthonokban, ahol az egyik évfolyamtársammal futottunk össze.
Ő már nyugdíjba készül, ezer éve ott dolgozik.
Kérdezte, hogy jól meggondoltam e ezt a munkakört. Mondtam neki, hogy én eredetileg mit szerettem volna, de csak ez volt, és én már nagyon akartam váltani, ezért elvállaltam.

Na, ez volt az a mondat, ami elindította a lavinát, hogy néhány óra leforgása alatt ott tartsak: munkakört fogok változtatni.
Ugyanis kiderült, hogy az eredetileg vágyott munkakör épp felszabadul, és én pont jó lennék oda.

Nem hiszitek el, de egy emberként állt mellém az új kollégám, a volt évfolyamtársam, és a lakásotthonok vezetője.
Már hívták is az igazgatónőt, és olyan hátszelet csináltak nekem, mintha én lennék az Isten lába, vagy mi.
Én meg csak kapkodtam a fejemet, teljesen összezavarodtam ettől a hirtelen irányváltástól, ami egy mondatnak köszönhető.

Amiért nem akartam még írni sem róla.
Egyik részről az igazgatónő kérése az volt, hogy beszéljek először a közvetlen felettesemmel, és ezt ma tudtam megtenni. Addig nem lett volna korrekt erről értekezni, még így sem.
Másik részről meg sikerült úgy össze-, meg szétcsúsznom, hogy alig bírtam kibogozni magam.

Miért is?
Mert én már beleéltem magam ebbe az új munkába, ezzel együtt szülinapomra se kértem semmit, mert jogsi kell, de gyorsan.
A mérleg másik serpenyőjében meg ott a vágyott munkakör, még több fizetéssel, kiszámíthatóan.

Aztán az volt a hab a tortán, hogy tegnap a nagy vihar miatt nem jutottam el a-ból b-be, mert a vonat felső vezetéke leszakadt, ágak voltak a sínen, a késés órákban volt mérhető.
A busz már késő lett volna a megbeszélt időpontokhoz, úgyhogy szóltam a kollégának, hogy nem tudok vele menni.
Aztán a közvetlen főnökömnek (nevezzük Gézának) szóltam, aki annyit mondott, gond egy szál se, húzzak haza.
Én meg bőgve mentem végig a városon, hogy ilyen jó ember a Géza, én meg holnap majd mondom neki: akkor én lépek. Hát milyen ember vagyok én?
Jó, tudom, hogy ez hülyeség (ma a Géza is mondta), de akkor nagyon hálátlan egy dögnek éreztem magam, egy fagyi gépnek, aki folyamatosan kavar.

Ma esetmegbeszélés volt az egész kollektívának, de előtte elvonultam Gézával megbeszélni ezt az egészet.
Elég jól fogadta. Úgy éreztem, hogy nem sértődött meg, sőt, a végén még ő vigasztalt, meg biztatott, hogy véletlenek nincsenek, biztosan így kellett történnie, blablabla.

Ami fontos volt számomra végig, hogy két szék közül ne üljek a földre végül.
Talán sikerül.
Ugyanannál az intézménynél maradok, csak áthelyeznek. Gyakorlatilag Géza (a beszélgetésünk után), meg az igazgatónő ezt megbeszélték egymás között.
Felém az volt az utasítás, hogy küldjem el az igazgatónőnek a pályázatomat erre a bizonyos állásra.
Csak annyi a baj, hogy az igazgatónő szabin lesz két hétig, úgyhogy addig valószínűleg maradok Gézáék nyakán, utána tudok csak kezdeni.
Megnyugtató, hogy Géza kimondta, ha bármi közbejön, akkor maradhatok náluk. Ez azért fontos volt, hogy jól aludjak a következő napokban.

Itthon már alig tudnak nyomon követni.
Mikor sírva hívtam fel csütörtökön Charliet, és nyavalyogtam, hogy "De hát mindenki olyan jó hozzám, hogy menjek el innen?!?!", akkor mondta, hogy maradjak.
Erre tovább miákoltam, hogy "De hát tudod, hogy én ...... akarok lenni! Hogy hagyhatnám ki ezt a lehetőséget?!", erre meg azt mondta, hogy akkor menjek.
"Most akkor maradjak, vagy menjek?" -tettem fel a kulcs keresztkérdést.
Később, mikor megnyugodva újra felhívtam gyanakodva szólt a telefonba: "Ugye nincs egy újabb állásajánlat?!" :-) :-) :-)

Amolyan "lulusan" alakulnak a dolgok

Valahol Ádámtól és Évától kell kezdenem, hogy világos legyen.
Úgy volt, hogy valahogy április elején elkezdtem beküldözgetni az önéletrajzokat proaktívan, azaz olyan helyekre, ahová szívesen mennék, de épp nincs megpályázható állás.
Legtöbb helyről visszaszóltak, volt, ahonnan ajánlat is érkezett, de interjúig nem jutottunk.
Aztán április végén elküldtem xy intézménynek egy ugyanilyen motivációs levelet, rá két napra került fel Kati vezetői állása a "közigre" ugyaninnen.
Gondolkodtam, aztán arra jutottam, hogy érdekel a "katis" állás is, ezért megküldtem a kiegészített pályázatomat májusban.
Majd több, mint két hete, pénteken csörgött a telefonom, és a proaktív motivációs levelemre + önéletrajzomra jött egy felkérés interjúra xy intézménytől. El is mentem, tetszett, ez volt múlt csütörtökön.
Hazaértem, és délután ismét kerestek xy intézménytől, hogy menjek be a "katis" állásra, ezúttal az igazgatónőhöz (előtte az igazgatóhelyettesnél voltam).
Jeleztem, hogy épp most voltam bent, a titkárnő azt mondta, hogy nem baj, menjek csak hétfőn is.
Mentem, és én kis naív azt hittem, hogy átment az információ: ugyanott, két helyre is pályázok.

És innen indul a "lulus" szálgombolyítás, mert nem is én lennék, ha nem velem történne.
Utazok reggel, már majdnem ott vagyok, mikor látom, hogy xy intézménytől keresnek. Na, gondoltam, biztos az interjút akarják lemondani, marha jó.
De nem.
-Z vagyok az xy intézménytől, gratulálok, elnyerte az állást!
-Jaj, nagyon köszönöm, örülök, csak épp mindjárt ott vagyok önöknél a vezetői állás ügyében.
-Húha! Akkor beszélek az igazgatóhelyettes úrral, meg az igazgató asszonnyal.
-Az jó lenne -mondtam, magamban meg azt gondoltam, hogy "Mivaaan?!?! Ezek nem beszélnek egymással?!".
Na, jól "idegállapotba gyüttem Mónika", szóval kellett ez nekem, mint üveges tótnak a hanyattesés.

Az interjú.
Igazából az elején megbeszéltük, hogy majd ők eldöntik: melyik állásban látnának szívesen. Én ezt akkor jó ötletnek találtam, mert nekem nem kell dönteni semmiképp.
Aztán meghallgattam a vezetői állással járó feladatokat, és hát nem épp kifejezetten szociális munka.
Inkább gazdasági, gazdálkodási, ellenőrzős, szigorú.
Mondjuk a fizetés rohadt jó, azt bírnám nagyon.

Majd szólnak.
Az van, hogy reggel még volt egy elnyert állásajánlatom, most meg megint várhatok.
Ugye nem fogok két szék közül a földre csücsülni?! Azt nagyon nem szeretném.
Tovább meg még nem gondolkozok, mert teljesen fölösleges.