A válasz

Kedves Gábor!

Legelőször szeretném megköszönni a lehetőséget, és legfőképpen azt, hogy ekkora bizalmat szavaztál nekem.

Azt hiszem, hogy az első mondatom után már sejted mi a döntésem: sajnos nem fogadhatom el a felkínált állást.

Innentől már csak magyarázkodás következik, de szeretném, ha tudnád, hogy nem könnyen jutottam erre a döntésre.

Azt meséltem, hogy tíz év után azért váltottam (többek között), mert szeretnék úgy bolyongani a sok új körülmény között, mint kezdő koromban. Nem akarok csípőből tudni mindent, előre lefuttatni egy-egy esetet.

Ezért rándultam át a szakellátásba, de határozott elképzelésem volt arról, hogy pontosan milyen területen szeretném kipróbálni magam. 

Első körben csak xxxxx állás volt, de elfogadtam, annyira szerettem volna váltani.

Aztán jött egy lehetőség (három nappal a kezdés után!!!), amit egész egyszerűen kijártam magamnak, persze jó diplomáciai érzékkel és sok-sok segítséggel, mert benne volt a pakliban, hogy két szék közül a földre csücsülök.

15-én kezdtem, és Te 16-án kerestél meg.

Nagyon szimpatikus volt a lendületed, a jártasságod, a vezetői stílusod, a rengeteg tapasztalatod, komolyan majdnem beszippantottál, mert azért valljuk be: amikről beszélgettünk, azokban nagyon otthon érzem magam.

Aztán egy egész napot pörögtem ezen, beszéltem, leveleztem minden olyan emberrel, akinek adok a véleményére, és tudom, hogy nem fog befolyásolni, csak a megfelelő kérdéseket teszi fel nekem.

Fejben listát csináltam arról, hogy jelen pillanatban mi a fontos nekem egy munkában, a kettő közül (mostani, felajánlott) melyik milyen mértékben elégíti ezt ki, és mit éreznék, ha bármelyik nem úgy jönne össze, ahogyan szeretném.

Mérlegeltem melyik megoldás után kattognék többet az alternatív jövőn, illetve újabb váltás esetén melyikkel milyen esélyeim lennének.

A mérleg hol erre, hol arra billent. Aztán tegnap estére beállt.

Azóta megnyugodtam, és elhatároztam, hogy még ma megírom a válaszomat, hogy semmiképp ne raboljam a Te és az intézményed idejét.

Minden jót kívánok, és természetesen azt, hogy minél hamarabb találjatok valakit, aki nagyon profi ebben!

Remélem nem haragszol rám, és nem okoztam csalódást.

Üdv: Lulu

.

                                                                                          

  

Rocksztár

Nem is tudom, hogy kezdjem.

Szoktam mondani, hogy én már megszoktam: az életem egy hülyén megírt folytatásos szappanopera. (Csak mert ennyi erőltetett fordulat pihent agyú, hosszú teleregény íróinak pattan ki a fejéből, akik már kínjukban nem tudnak mit kitalálni.)

Esetemben ez így zajlódna.

-Már volt hányatott, szomorú gyermekkor, korán jött gyerekek, válás, bűnöző -, bántalmazó partner, csodálatos egymásra találás a második férjjel, hosszú küzdelem a gyerekért, lombikok sora, majd elfogadás.

-Ühüm. Az jó kis fordulat volt, hogy tíz év után felmondott, majd az új munkahelyen belül talált egy másik munkát.

-Halálosan jó ötlet volt. Csak most mi legyen? Élt, dolgozott, meghalt? Jaj, az olyan uncsi, ki kellene találni valamit, mert szegény olvasók szétunják az agyukat. Nem?

-De mit? Bár, ha jobban meggondolom… Miért ne lehetne még egyet tekerni a dolgon? Mondjuk valahogy úgy, hogy „Épp visszaért az irodájába a második munkanapján, mikor meglátta, hogy két nem fogadott hívása volt. Az egyik ismeretlen szám, a másik Teóé (főiskolai évfolyamtárs, akivel a munkakeresés kapcsán sokat beszélt).  

Aham. Hát csesszék meg! Mert tényleg beleírták ezt a képtelen fordulatot, ami úgy kezdődött, mint fent.

Lulu kíváncsi, ezért először az ismeretlen számot hívta vissza, ami egy másik főiskolai évfolyamtársáé, aki egy hasonló helyen, mint ahonnan Lulu eljött tíz év után, nagy főnök. Nevezzük őt Gábornak.

-Helló Lulu! Gábor vagyok, szeretnék veled beszélni valamikor személyesen. Sürgős. Lehetne esetleg ma? Csak arra kérlek hallgass végig, nem kell semmit mondanod rá!

-Szia Gábor! Fú, ne idegesítsél már, megijesztesz!

Én most épp ügyelek az új helyemen, tök egyedül vagyok, a gyerekek a táborban vannak, szóval nem hagyhatom itt a helyemet.

-Semmi gond, oda megyek, gyorsan megbeszéljük. Jó így?

Teljesen elbizonytalanodva: -Hát… Jó.

Ezek után Lulu ész nélkül kereste Teó számát, hogy visszahívja.

-Szia Teó! Mi a frászkarikát csináltál, hogy Gábor felhívott? (Teó Gábor beosztottja.)

-Hű! Tényleg felhívott? Azt hittem csak viccel, mert én mondtam neki, hogy most kezdtél az új helyen hétfőn. Kellene ide egy vezető, és csak beszélgettünk, valahogy felmerült a neved, ő meg ráugrott a dologra. Pedig én mondtam neki, hogy most kezdtél…

Amúgy azt mondta nem érdekli, megadja azt a pénzt, amit most kapsz a jobb besorolással, mert neki olyan ember kell, aki csinálta már ezt, nem kell tanítgatni, ilyenek.

Gábor szörnyen válogatós, nem vette fel se Pirit, se Annát, mert nem hajlandó olyannal együtt dolgozni, aki szerinte nem illik a csapatba. Mert itt nagyon jó csapat van amúgy, tudod, hogy képtelen vagyok mozdulni ez miatt, csak nyavalygok felette, de szeretek itt lenni.

-B.szd meg Teó! B.szdmegb.szdmeg! Figyu, itt a Gábor, leteszlek!

Mert Gábor már ott is állt az ajtóban.

És igen, középvezetői állást ajánlott úgy, hogy a pótlékokkal legalább ennyi lenne a keresetem, mint most, plusz cafetéria, ami itt -mondjuk- nincs is.

Gábor láthatólag jól menedzseli a rábízott központot, aminek egyik szelete lenne az enyém minden felelőségével együtt, mert olyan emberekkel veszi körül magát, akiket előtte „lekáderez”, és nem sajnálja rá az időt, hogy maga is meggyőződjön róla: a delikvens beillik e a csapatba.

Nekem ez az egész most csöppet sem hiányzott, sőt.

Az autisztikus énem sikoltozik rendesen, mert azért normál beállítottságú embernek is sok lenne egy hónapon belül két munkahely, nemhogy három.

Na, már most nekem, aki minden lépést agyongondolkozik, ez maga a halál.

Gábor azt akarta, hogy csütörtökig adjak választ, és minél hamarabb menjek is át, ha úgy döntök. (Ez már nem ugyanaz az intézmény, de még próbaidőn vagyok, szóval megtehetem.)

Mondtam neki, hogy kizárt dolog, nekem kell egy kis idő, hogy felelősségteljes döntést hozzak, főleg, hogy a jelenlegi helyemről alig van még benyomásom.

Végül a hétfő reggelbe egyeztünk ki.

Na, mit szóltok?

Komolyan nagyon várom a véleményeteket, bár tudom, hogy döntenem nekem kell.

Lássunk néhány tényt, támpontot (hátha nekem is segít)!

Én az alapellátásból nem véletlenül jöttem el, tele volt a hócipőm az egésszel a januári változások miatt, plusz a helyi sajátosságok is keserítették az életemet, mert tényleg annyi dolgot sóztak ránk pluszban a főnök töketlensége miatt (mi osztottuk a nyári gyermekétkeztetés ebédjét, pályázat januártól, és hasonló nyalánkságok), hogy borzalom.

Gábor szerint náluk ez nem így van, ő erre nagyon figyel, hogy semmit ne nyeljen be a központ, ami nem az ő feladata a jogszabályok szerint.

Mellette szól még, hogy igazából a kollégák újak lennének, és az ügyfelek is. (Mondjuk az ügyfelek nagyjából mindenhol „egyformák”, és nem is tudom, hogy akarok e újakat megismerni.)

Főnökként azért lennének eseteim, de kevesebb, mint a beosztottjaimnak.

Soha nem főnökösködtem, fogalmam sincs, hogyan menne ez nekem, eddig mindig csak a saját munkámért voltam felelős.

A munkaidő elég stabilan ugyanaz, mint régen, gyakorlatilag ehhez van igazítva a jelenlegi életem, még nem teljesen sikerült átállni a mostani helyemen lévő kissé hektikusabb időbeosztásra.

Ezt csak halkan súgom, de félek attól, hogy nem vagyok én akkora ász a tíz évem ellenére sem, mint ahogy jelen pillanatban látszom. (Charlie tegnap óta „rocksztárnak” csúfol a népszerűségem miatt, de én nem vagyok vicces kedvemben.)

Szakellátás, ahol most épp vagyok.

Új, új és még annál is újabb nekem. Ezért fogalmam sincs, mit tehetnék a „serpenyőkbe” róla.

A munkahelyem elég lepukkant környezetileg, a munkatársakkal eddig jól megtaláltam a hangot, aranyosak, segítőkészek.

A gyerekek rémesek, de nincsenek túl sokan, lányok (mondjuk nem biztos, hogy jobb, nem tudom), közönségesek, durvák egymással, csúnyán beszélnek. A gyermekfelügyelőket semmibe veszik, de a nevelőtársamat tiszteletben tartják, legalábbis viszonylag.

Én új vagyok nekik, még a „kisrókásat” játsszuk, hagyom, hogy közeledjenek, de a tábor miatt ez most félbeszakadt.

Nem hiszem, hogy a fejemre fognak nőni, mert annál keményebb vagyok, de a butaság, közönségesség nagyon szívja az energiámat, azt a másik helyen sem tudtam megszokni tíz év alatt sem.

Van még bennem lendület, hogy akarjam ezeket a gyerekeket megérteni, tudni, de elég rossz látni, hogy mennyi kiégett ember van körülöttük, és hányat elüldöztek már.

Előrelépési lehetőség nem olyan sok van itt, mert a középvezetői állás szinte csak pénzezés, én meg azt nagyon nem szeretném.

Nem tudom, mit csináljak, hogy ne kattogjak ezen, és olyan döntést hozzak, hogy soha az életben ne bánjam.

Ha én innen most felállok, ennél a megyei szakellátásnál hírem lesz, és nem jó. Én leszek az az állásszédelgő, akit minden munkáltató pokolba kíván.

Egy hete sincs még, hogy az igazgatónőnél voltam ezért az állásért, és nagyon örültem, hogy az enyém lett.

De mi lesz, ha ez az egész rosszul alakul?

A másik meg „hazai” terep, ráadásul egyből landololhatnék egy vezetői pozícióba.

De jó az nekem? Akarom én azt?

Olyan rohadt jó volt a kedvem tegnap reggel.

Vidáman készülődtem, ízlelgettem az új dolgokat magam körül.

Aztán este meg úgy mentem haza, mint aki gyomorrontást kapott a fölöslegbe lenyelt újtól. Mert ez már tényleg megfeküdte a gyomromat.

Ti kívülről ezt hogyan látjátok? Mi a véleményetek? Minden felvetés érdekel.

Most, az írás közben formálódott egy gondolat bennem, de tudom, hogy nem lesz ez ilyen egyszerű.

Mert az én életem SOHA nem az.

És k.rvára nem fogom megszokni SOHA.  

Felmondtam

Éjszaka jól aludtam, és még reggel sem voltam ideges, valahogy annyira egyértelmű, hogy ennek most van itt az ideje.

Aztán az is csont nélkül jött, hogy bejussak a főnökhöz, mert épp sarkig nyitva volt az ajtaja, olyan hívogatóan, mikor pisilni indultam, úgyhogy kis dolgomat elhalasztva bementem, és túlestem rajta.

Az első percekben éreztem a főnökön, hogy még nem is tudja: haragudjon inkább, vagy nagyvonalú legyen, de tudtam (köszi Levegő!), hogy melyik vonalat nyomassam okként (10 év, váltás szükségessége, új kihívások), úgyhogy kidumáltam a cipőjéből, nem volt gond.

Persze nem volt jó érzés, mert "10 év az 10 év, négy gyerek, az négy gyerek", na jó ezt a viccet csak én meg pár ember értjük, de nem tudtam kihagyni, szóval én sem vagyok fából, hozzám nőtt ez a hely és az emberek. Még a főnök is, aki nem a szívem csücske, mert nem egy síkon mozgunk, és már nem is fogunk soha, de ettől még megvannak az ő értékei is.

Nagyon-nagyon elismerően nyilatkozott rólam, egészen pontosan azt mondta, hogy csendesen, fegyelmezetten (haha) tettem a dolgomat, remek szakember vagyok, bárhol meg fogom állni a helyemet. Nem mondom, hogy nem esett jól. Azt meg most inkább hagyjuk, hogy lesz ez még így sem, mert Charlie szerint rémesen negatív vagyok mostanában, abba illene hagynom.

Szóval valóban közösen (én mondtam, ő elfogadta) megegyeztünk, hogy július tizedikével kilépek, amott meg 11-én kezdek. A lantot már június 17-én leteszem, mert gyakorlatilag az összes szabim bent van, és időarányosan ki kell vennem, de ez nem baj, mert nagyon rám fér, és szerintem a nyaralásunkat is nyugodtan elfelejthetem augusztus elején. Majdnem kizárt, hogy elengednek, de egy gyenge próbálkozást megér. Legfeljebb a három fiú megszabadul tőlem egy hétre.

A közvetlen főnökömnek már tegnap jeleztem, hogy mi várható, de a valódi felmondás után berongyoltam hozzá közölni, hogy meg is volt, nos, nem volt őszinte a mosolya. Remélem nem lesz gond közöttünk a következő három hétben.

16-án ellenőrzésünk lesz, ami azért is jó, mert így biztosan rá leszek szorítva, hogy rendben hagyjam ott a dolgaimat. Nem fogok unatkozni, az biztos.

Na mindegy, majd utána kipihenem magam. ;-)    

Gyomorideg marad

Belami ma csinálta a 6. félév első szigorlatát, ami 5-ös!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Ő nem szokott izgulni, de most hétfőn már annyira idegbeteg volt, hogy csak magamról mertem neki beszélni, meg az álláskeresési mizériámról, mert azonnal elborult az agya, ha véletlenül róla kezdtünk értekezni.

Ésss! (dobpergés)

Enyém a csütörtöki állás!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!, ami már hétfőn is az enyém volt, de meg kellett izzadnom érte, mert máshová is beadtam ugyanott. 

A vezetői állást annyira nem bánom már, hogy el sem tudom mesélni, mert hétfőn este telefonáltam egy órát Katival (őt rúgták ki onnan), és annyira riasztó dolgokat mesélt, hogy az utolsó csepp kedvem is elment tőle, komolyan nem tudom, hogy mit csináltam volna, ha azt mondják: az az állás (hétfői interjús) az enyém. 

Persze nem bírtam cérnával, úgyhogy én hívtam fel őket végül.

Tudtam, hogy úgyis a titkárnő veszi fel, én meg pont így is akartam, mert neki szerettem volna elnyavalyogni a félelmemet a "két szék közül..."-t.

Nagyon aranyos volt, mondta, hogy már nézi is a papírokat, mert tettek az asztalára ezzel kapcsolatosan. 

Közölte a hírt, és hogy ma már hívott volna, de így jobb is, mert akkor máris beszélhetjük a továbbiakat.

Hogy fel kell mondanom.

Na, ez külön műsorszám, szerintem holnap reggel ejtem meg, mert át kell gondolnom, hogy tulajdonképpen hogyan is szeretném. Ehhez kellenek még információk, aztán hajrá.

Jajjjnekem!   

Unalmas

Tudom, hogy uncsi vagyok már az álláskeresős posztjaimmal, de az vesse rám az első követ, aki hasonló helyzetben nem ezen pörögne.

Még semmit nem szóltak, engem meg szétb.sz az ideg.
Miértmiérmiért kavarodik mindig minden össze körülöttem?! Ekkora egy kavaró gép lennék, csak nem tudok róla? Mert nem direkt csinálom, ezt nyugodtan elhihetitek.

Áááááááá!

Amolyan "lulusan" alakulnak a dolgok

Valahol Ádámtól és Évától kell kezdenem, hogy világos legyen.
Úgy volt, hogy valahogy április elején elkezdtem beküldözgetni az önéletrajzokat proaktívan, azaz olyan helyekre, ahová szívesen mennék, de épp nincs megpályázható állás.
Legtöbb helyről visszaszóltak, volt, ahonnan ajánlat is érkezett, de interjúig nem jutottunk.
Aztán április végén elküldtem xy intézménynek egy ugyanilyen motivációs levelet, rá két napra került fel Kati vezetői állása a "közigre" ugyaninnen.
Gondolkodtam, aztán arra jutottam, hogy érdekel a "katis" állás is, ezért megküldtem a kiegészített pályázatomat májusban.
Majd több, mint két hete, pénteken csörgött a telefonom, és a proaktív motivációs levelemre + önéletrajzomra jött egy felkérés interjúra xy intézménytől. El is mentem, tetszett, ez volt múlt csütörtökön.
Hazaértem, és délután ismét kerestek xy intézménytől, hogy menjek be a "katis" állásra, ezúttal az igazgatónőhöz (előtte az igazgatóhelyettesnél voltam).
Jeleztem, hogy épp most voltam bent, a titkárnő azt mondta, hogy nem baj, menjek csak hétfőn is.
Mentem, és én kis naív azt hittem, hogy átment az információ: ugyanott, két helyre is pályázok.

És innen indul a "lulus" szálgombolyítás, mert nem is én lennék, ha nem velem történne.
Utazok reggel, már majdnem ott vagyok, mikor látom, hogy xy intézménytől keresnek. Na, gondoltam, biztos az interjút akarják lemondani, marha jó.
De nem.
-Z vagyok az xy intézménytől, gratulálok, elnyerte az állást!
-Jaj, nagyon köszönöm, örülök, csak épp mindjárt ott vagyok önöknél a vezetői állás ügyében.
-Húha! Akkor beszélek az igazgatóhelyettes úrral, meg az igazgató asszonnyal.
-Az jó lenne -mondtam, magamban meg azt gondoltam, hogy "Mivaaan?!?! Ezek nem beszélnek egymással?!".
Na, jól "idegállapotba gyüttem Mónika", szóval kellett ez nekem, mint üveges tótnak a hanyattesés.

Az interjú.
Igazából az elején megbeszéltük, hogy majd ők eldöntik: melyik állásban látnának szívesen. Én ezt akkor jó ötletnek találtam, mert nekem nem kell dönteni semmiképp.
Aztán meghallgattam a vezetői állással járó feladatokat, és hát nem épp kifejezetten szociális munka.
Inkább gazdasági, gazdálkodási, ellenőrzős, szigorú.
Mondjuk a fizetés rohadt jó, azt bírnám nagyon.

Majd szólnak.
Az van, hogy reggel még volt egy elnyert állásajánlatom, most meg megint várhatok.
Ugye nem fogok két szék közül a földre csücsülni?! Azt nagyon nem szeretném.
Tovább meg még nem gondolkozok, mert teljesen fölösleges.

Szeretném a változást, de ...

Én nem tudom, de olykor saját magam legnagyobb ellensége tudok lenni.
Sajnos a gondolatok átprogramozása csak részben működik, az is elviszi az energiáim legnagyobb részét.
Szeretnék már túl lenni a hétfőn, egyáltalán azon, hogy megyek, vagy maradok. Természetesen továbbra is mennék inkább, de a változásokat meg nehezen viselem, nyilván ezért vagyok úgy összezavarodva.

Ettől persze tegnap előjött a számon egy herpesz, nagyon remek. Szerencsére időben elcsíptem, így nem is igazán látszik.
Addig nézegettem a zöld ingemet, hogy ma elmentem, és vettem egy fehéret. Jobb lesz az.

Na mindegy, holnap 9.45 tájban majd gondoljatok rám, hogy úgy legyen minden, ahogyan lennie kell!
Puszik!

Nyűgösnyűgösnyűgös

Fúú, nagyon nyűgösen ébredtem, pedig magamtól keltem, tegnap meg tök franya napom volt, nem is értem..

Tegnap volt egy jó kis találkozó régi és jelenlegi munkatársakkal, úgy ezer éve futottunk így össze, szóval nem unatkoztunk, hatalmasakat nevettünk, kávézgattunk, ilyenek.
Persze Charlienak nem tetszett, hogy pont pénteken unatkozik egyedül, ráadásul jó sokára is értem haza, de ezt nem hagyhattam ki, ő meg kibírja egyszer-egyszer.

Ott tartottam az előbb, hogy reggel, meg nyűgösen.
Az lehetett a baj, hogy egyszerűen csak kiugrottunk az ágyból, és elmentünk lángosozni, mert Charlie annyit beszélt róla, hogy ezt nem lehetett kihagyni.
Van egy tuti helyünk, ott sütik a legjobb lángost a környéken. Voltak is jó sokan, én meg a tejeskávém nélkül kezdtem szétcsúszni.
Utána meg a lángos úgy leterhelte a gyomromat, hogy végképp sírba dőlt a kedvem, úgy morogtam, mint egy "láncos kutya".
Így Charlie elment horgászni, én meg tipródtam egy sort magamban (a fiúk az apjuknál épp), utána takarítani kezdtem. Egyből jobb kedvem is lett, a fene a gusztusomat.

Takarítani azért is jó, mert közben ráérek gondolkozni, így egyedül meg különösen, mert a kutya sem szól hozzám.
Na, világmegváltó ötleteim nem támadtak, de kicsit helyre pakoltam magam, mert kezdtem nagyon kishitűbe átmenni.
Napról napra megyek össze ebben a "katis állás" ügyben, mert ilyenek járnak a fejemben: "Nagy falat lesz az neked Lulukám, ha Katinak nem ment, akkor neked sem fog, az igazgatónő első látásra utálni fog (fogalmam nincs miért gondolom ezt). Nem való neked a vezetői állás, nincs benned annyi szufla, kicsinálnak, megesznek reggelire, hát mégis mit képzelsz te?"

Nyilván így nem lehet hozzáállni az egészhez, úgyhogy elkezdtem magamban átformálni a gondolatokat.
Ilyenekre: "Semmi, de semmi veszítenivalód nincs, odamész, megcsinálod, mint a múltkor. Szépen, összeszedetten, szimpatikusan. Ügyes vagy, rengeteg tapasztalattal, az átlagnál nagyobb empátiával. Tudod kezelni az embereket, a bajos kamaszok meg különösen a szíved csücskei, szóval csak nyerhetnek veled, nem kérdés. Neked csak arra kell ügyelni, hogy ezt meglássák, észrevegyék. A többi rajtuk múlik, csak tedd meg, amit megtehetsz az ügyben, utána lesz, ami lesz. No para."

Az sem hagy nyugodni, hogy a másik állás is tetszik, de félek attól, hogy egyik sem sikerül, attól meg még jobban, hogy esetleg mindkettő.

Na jó. Ennyire azért ne szaladjunk előre!
Jelen pillanatban koncentráljak a tájékozódásra, meg a ruhámra, amiben megyek!
Úgy néztem, hogy jó meleg lesz, szóval valami könnyedebb felső kellene, mint a múltkor, mert a fekete nadrághoz, zárt cipőhöz ragaszkodok.
Gáz az élénk zöld, elegáns felső? Egyéb fekete kiegészítőkkel? Hm?    

Izgik

Rendkívül sok történés van körülöttem, még a munkámban is csupa új, érdekes, gondolkodásra késztető eset adódik, csak győzzek feldolgozni mindent.

Nyilván olvastátok, hallottátok, hogy megint halálra éheztettek egy gyereket, aki átlagosnak látszó családban élt, és mégis tragédia történt.

Ilyenkor előkerül a gyermekorvos, a védőnő, a gyermekvédelmi rendszer felelőssége, mert bizony van nekik/nekünk, nem kevés.

Most hozzánk is befutott egy magántanulói kérelem, amiben a vallásos, tanult szülők lelkiismereti okokra hivatkozva kívánják maguk oktatni a gyermekeiket otthon. Gyakorlatilag egy messzi tanyán élnek, teljesen kivonultak a társadalmi életből. 

Nekünk ilyenkor vizsgálni kell, hogy a gyermek érdekeit szolgálja e a magántanulóság, és vagy javasoljuk ezt a formát, vagy nem.

Ez a fajta kivonulás, plusz, hogy az óvodából az a hír jött, hogy a gyerekek SOHA nem étkeznek bent, mert speciális az étrendjük, kicsit beparáztatott bennünket a fentiek ismeretében.

Kimentünk, megnéztük, nem nyugodtunk meg.

Nem lenne etikus tovább részleteznem az esetet, de rengeteg kérdés vetődött fel bennem.

Többek között, hogy hol van ebben az egészben a gyermek szabad választási lehetősége, amivel a korából adódóan nem tud még élni, de így, ebben a formában a társadalmi beilleszkedés begyakorlása nem opció?

A szülők éltek "átlagosan", majd úgy döntöttek (és nekik megadatott a választás lehetősége), hogy kivonulnak, teremtenek maguknak egy saját világot, többnyire távol más emberektől. 

Joga van e bárkinek ezt megakadályozni? Meddig tarthat pontosan a beavatkozás? A gyermekkel mi lesz később? Felsőoktatás? Később mekkora trauma belecsöppenni egy ismeretlen közegbe? Vagy tényleg megerősödik annyira, hogy gyorsan fel tud majd zárkózni?

Miért gyanakszunk, ha valaki máshogyan képzeli a gyermeknevelést?

És még sorolhatnám hosszan.

Délutánra meg egy falcolós kamaszt nyertem magamnak a szülőkkel együtt, akik örökbe fogadták a fiút négy éves korában.

Bejött egy Kismacsó klón, rettentően otthon éreztem magam egyből. ;-)

Viccet félretéve, egy érzékeny, szüleit nagyon szerető gyerekről van szó, akiben dúlnak a hormonok, marcangolja önmagát a szülei párkapcsolati gondjai miatt, plusz túlzottan elutasító a gyökerei iránt, pedig a szülei nagyon nyitottak erre a kérdésre. 

Keresi önmagát szegénykém, csak nem nagyon találja jelenleg.

Komolyan nem sajnáltam 120 percet rájuk, pedig elég időnáci vagyok a munkahelyen a kliensekkel kapcsolatosan.

Állásinterjú.

Rettentő sokat gondolkoztam rajta, hogy mit vegyek fel. Böngésztem a netet, az agyára mentem a fiúknak a ruhabemutatóimmal, de azért annak is utána olvastam, hogy mit kell pontosan ebben a munkakörben csinálni.

Na, egyik erőfeszítés sem volt hiába, mert két férfi interjúztatott, és szerintem nagyon is sikerült eltalálni egy arany középutat, hogy komolyan vegyenek, de csini is maradjak, meg azért legyen benne a saját stílusom (már ha van olyan egyáltalán) is.

És persze a legtöbb szó magáról a munkáról esett, és nagyon jól jött, hogy felkészültem belőle, csillogtathattam a tudásomat. (muhahaha!)

Fogalmam sincs, hogy enyém lesz e az állás, de belelkesültem attól, amit beszélgettünk. Az egyik férfi az igazgatóhelyettes volt, a másik meg maga is azt csinálja, mint amire pályáztam, és nagyon rajongva beszélt a munkájáról. Jó volt hallgatni.

Az egész sokkal kötetlenebb, önállóbb, vagányabb. Jogsi jó lenne hozzá, de megoldható nélküle is (tényleg muszájos lesz megtanulnom vezetni záros határidőn belül), ezt tisztáztuk már az elején.

Nem dőlök a kardomba, ha nem sikerül, mert nem pont erre vágytam, meg van is még időm keresgélni, mert decemberig szeretnék elpályázni a jelenlegi helyemről.

Ám ha engem választanak... asszem' elfogadom. ;-)

Jövő péntekig kiderül. Azt ígérték, hogy mindenképp visszajeleznek, akkor is, ha igen, akkor is, ha nem. 

Izgi. Nem? :-)

Update: Most hívtak a katis állás ügyében. Megyek interjúra... Húbazz', nagyon beindultak a dolgok! Segítség, levegőt! :-)

(Na és mit vegyek majd fel?!?!?!)     

        

A csontjaimban érzem a változást

Már másnap sokkal jobban kezeltem ezt a "19 éves barátság csúnya véget ért" ügyet, mára meg nem is igazán érdekel.
Gyorsan átszaladt rajtam a düh fázisa, aztán szépen lecsengett. Nem az én dolgom ítélkezni, a sötét jövőjét megfesteni az exek kapcsolatának, a sors majd elrendezi, ahogyan akarja. Megszenvedtem, elengedtem.
Nem mondom, hogy nem lesz még olyan, hogy nyúlok a telefonért, hogy megosszak vele dolgokat, de majd szépen lejövök róla, ahogy arról is leszoktam, hogy naponta beszéljünk.
Igazából elkezdődött már ez a leválás rég, csak 2016.05.11-én pont került a végére.

Most abszolút működik amúgy, hogy bevillannak megérzések, amiknek ösztönösen engedek, aztán meg észre kell vennem, hogy milyen jól is tettem.

Ugyancsak 11-én, szerdán az volt a fejemben, hogy össze kell raknom a pályázatomat arra a középvezetői katis állásra, mert ki tudja hogyan alakul a hetem utána, a határidő meg mindjárt lejár.
Szépen megcsináltam, elküldtem, totál kisimulva vigyorogtam a világba, mikor jött az a bizonyos kellemetlen telefonbeszélgetés. Úgy szétcsúsztam tőle, hogy biztos nem tudtam volna összerakni egy épkézláb mondatot utána.

Meg olyan is volt, hogy egy klienssel egyeztettem időpontot egy hosszabb megbeszélésre, és valahogy beleette magát az agyamba, hogy én bizony jövő kedden még visszahívom egy végső egyeztetésre, mert közbejöhet valami. Hát ja.

Ma meg az ajtóból fordultam vissza a telefonomért, pedig csak fénymásolni mentem egy irodával arrébb, és bizony a folyosón ért egy hívás.

Behívtak egy állásinterjúra.
Tudjátok, én kb. 8 éve semmi ilyenen nem voltam, úgyhogy azt sem tudom már, hogy hogyan kell.
Ez egy másik állás, nem a "katis", de úgy döntöttem, hogy elmegyek, kellene kicsit belerázódni ebbe az egészbe.
Ugye túl vagyok azon, hogy egyáltalán elküldtem bárhová bármit, igazán itt volt már az ideje annak is, hogy élesben kipróbáljak egy interjúzást.

Amúgy annyira megkavart az egész, hogy nem nagyon meséltem erről senkinek, csak szóltam, hogy én akkor csütörtökre mégis kiveszek egy nap szabit. (Mert a mostani szerda előtt úgy volt, hogy elmegyek jövő csütörtökön Tűzhöz, de ez -ugye- sztornó.)
Na mindegy, majd utólag elmondom egy-két embernek, akikkel vagyok olyan viszonyban, de most még amúgy sincs mit mesélgetni.

És akkor kedves olvasóim, picit aktivizálhatnátok magatokat a kedvemért!
Mondjatok jó tanácsokat egy gyakorlatlan interjúzónak! Vagy tanulságos történeteket, amik veletek, vagy esetleg mással estek meg, és érdemes figyelni rá.
Milyen színekbe öltözzön az ember? Mennyit beszéljek? Sokat? Keveset? Látszódjon, hogy mennyire szeretném az állást? (Mondjuk ezt ebben az esetben nem is tudom, most inkább még csak érdeklődés van bennem.)
Jöhet hozzászólásként, de levélben is ide: meselulu@gmail.com
Előre is köszönök minden segítséget!  

Friss álláskereső híreink következnek

Szerdán lesz egy hete, hogy felrakták Kati középvezetői állását a "közigre".
Azóta gondolkozok, hogy jó e az nekem, ha behívnak interjúra, illetve ha megpályázom ezt az állást külön.
Írtam Katinak, hogy küldtem be egy hete önéletrajzot, aztán rá két napra, szerdán ott figyelt az ő állása. Mégis mi történt?
Sokára válaszolt, elárulta, hogy közös megegyezéssel jött el, de igazából nem nagyon volt más választása. Szerinte nem lehet a főnökével együtt dolgozni, neki legalábbis nem ment.
Na most, szerintem Katinak jó személyisége van, a gyerekek (szakellátásban) imádták, a kollégáit is szerette, szóval nem tudom milyen lehet ez a főnök.
A változás, változtatás nagyon hajt, időm is lenne az új kihívásokra, szerintem elég jól tudok kapcsolatokat teremteni emberileg és szakmailag egyaránt.
Van tapasztalatom mindenféle típusú emberrel, a nehéz kamaszokat meg kifejezetten kihívásnak érzem.
Na mindegy, kicsit még gondolkozok, aztán kitalálom mi legyen.
Főleg, hogy biztosan lesznek olyan jelentkezők, akiknek van vezetői gyakorlatuk, nem úgy, mint nekem. Szóval kár erre ráparázni, hisz lehet, hogy be sem hívnak.  

Álláskereső híreinket hallják

Annyira cukker barátnőm Levegő.
Na ő az, aki azonnal ír, ha már csak érzi is, hogy nem vagyok rendben, ha meg tudja, akkor főleg.
Neki nyavalyogtam ma, hogy biztos a céltalanságtól vagyok olyan türelmetlen, biztosan jót tenne, ha kapnék lehetőséget egy új (és jó) munkahelyen, ahol lefoglalnám az agyam és az (most szunnyadó) energiáimat.

Hétfőn megint három helyre nyomtam be az önéletrajzomat.
Ebből egy meghirdetett állás volt, kettő meg olyan, ahová szívesen mennék, de épp nincs hely, ám akár lehet is majd.
Az utóbbi kettőből az egyik az, ahol a középvezető évfolyamtársam volt (legyen a neve: Kati), és úgy két hónapja végigbeszélgettünk egy estét telefonon.
Utána ráírtam a fészen, hogy szerinte jó ötlet e belógatni az önéletrajzomat a központjukba csak úgy, de cseszett válaszolni.
Vártam, vártam, aztán hétfőn nyomtam egy entert oda is.

Erre ma...
Egy másik évfolyamtársam szólt, hogy meghirdették Kati pozícióját MA.
Remek. Senki se mossa le rólam, hogy ki akarom golyózni onnan, pedig dehogy. Én tulajdonképpen nem is vezetői állásra pályázok.

Úgy döntöttem, hogy még befogom a számat.
Először is: nekem senki sehonnan nem szólt még semmit, bizony én észre sem vettem volna a kiírást, ha nem hívja fel a figyelmemet rá Teo (legyen ez a neve a másik évfolyamtársamnak).
Ha bármi akció adódik, akkor majd jön részemről a reakció, addig kár is ezen stumpfolni magam. (Okos kislány.)
Ráadásul azt gondolom erről az egészről, hogyha az én állásom eljön, akkor az csont nélkül fog csúszni, nem kell a variálás. Pont úgy, ahogy annak idején a mostani állásomba kerültem. :-) (Jézusom, augusztus 1-én lesz 10!!! éve! Bár ne ott jubilálnék már!)
  

"...dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen..." (József Attila)

Még itthon.
Annyira nem öröm, mert rendőrségi kihallgatásra megyek, mint tanú az egyik ügyemben, ki nem állhatom az ilyesmit.
Amúgy is annyira végtelenül unom már a munkámat, hogy minden este azt szuggerálom: holnap szólnak valami klassz állásajánlatról. Eddig nem jött be, de reménykedek.
Még azt sem mondhatnám, hogy a sült galambot várom, mert egy csomó helyen van bent önéletrajzom.
Az i-re azt tette fel a pontot tegnap, hogy az a hír járja: nem két hét lesz a nyári tábor, hanem négy. Ez azért is kitolás, mert hogy fogom én összeszervezni a közös pihenést a családdal, ha nekem egy hónap kapásból ki van lőve a nyárból? Belaminak lesz nyári gyakorlata a kórházban, a férjem friss munkaerő az új helyén, nem nagyon variálhat ő sem.
Aztán lesz nyári gyermekétkeztetés egész nyáron. Teljesen elegem van az egészből.
És akkor emlékeim szerint itt még nem is beszéltem arról a pályázatról, amit meg KELL csinálnia az intézménynek, és szerintem egy horror, már előre látom, hogy mennyi tipródás lesz vele, olyan vállalások vannak benne.
Persze ezek mellett van annyi munkánk, ami bőven kitölti a napi nyolc órát, de ez senkit nem érdekel. Ahogy az sem, hogy ezek nagy része határidős.
Nem a munkával van nekem bajom, hanem azzal, hogy így nem lehet normálisan megcsinálni a feladatokat, csak kapkodunk bele mindenbe, és még raknak a nyakunkba még és még.
Tegnap kínomba már egy kozmetikusi állásra is küldtem be pályázatot, pedig 40 éves alkalmazottként elég vicces lenne pályakezdőként bénázni, de már bármi érdekel.
Mondjuk, ha annyit akarnak adni, ahány vendéget viszek, akkor attól felkopik az állam. Összességében nem sok reményt fűzök hozzá, de vaktában lövöldözök, valami majd csak lesz már.

Második

Ma is hívtak egy megpályázott helyről, hogy lenne egy állás, de ebbe a motivációs levélben nagyon pontosan leírtam, hogy mit szeretnék náluk csinálni, és egyáltalán nem azt, amit kínáltak. Ráadásul határozott időre, amivel annyira nincs bajom, de a kettő együtt véletlen sem játszhat.

Persze bunkónak sem akartam tűnni, hisz innen is szólhatnának akár később is, úgyhogy kínomban bedobtam, hogy nincs jogosítványom, ami (kivételesen) nagyon jól jött, mert így kedvesen abban maradtunk, hogy akkor szólnak, ha olyan állás szabadul fel, amit írtam. Remek.

Összességében pozitív csalódás, hogy szinte egyből szólnak mindenhonnan valami ajánlattal, még akkor is, ha eddig egyik sem volt igazi. 

Most vagy nem vagyok annyira tehetségtelen önéletrajz + motivációs levél fabrikálásban, vagy a fogpaszta reklám képem ennyire jó. (Vagy egyik sem, csak pont ilyen a lapjárás.)

Egy enterre már volt is ajánlat

Szóval tegnap nyomtam azt küldés gombot, és ma már csörgött is a telefonom.

Tanulság, hogy pontosabban kell leírnom mit szeretnék, mert így olyan ajánlatot is kapok, amit nem fogadhatok el.

Az van, hogy utazgatós állás lett volna, nekem meg abból pont elegem van, hisz majdnem 10 éve utazgatok napi 40 kilométert.

De az jó, hogy helyi állás üresedése is várható, szóval még ez sincs veszve, csak talonba téve. 

Közben ma is küldtem be pályázatot, kezdek vérszemet kapni. Izgi ez.

Charlieban egy kullancs volt, délután vettem észre.

Életemben nem láttam még emberben kullancsot, úgyhogy ennek megfelelően bénáztam a kullancs kanállal (valami csoda folytán volt a gyógyszeres szekrényben), úgyhogy a végén csak a szemöldökcsipeszemmel fejeztem be a mókát, és rohadtul-rohadtul bántam, hogy nem mentünk el az ügyeletre. 

Természetesen két részletben jött ki az a rohadt kis dög, Kismacsó meg ott szörnyülködött mellettem a fürdőszobában, téboly.

Utána felhívtuk Charlie doktornőjét, hogy hová menjünk, mit csináljunk, de azt mondta, hogy most sehová és semmit. Figyeljük, hogy lesz e udvara a sebnek, esetleg egyéb tünet (kicsit félek, hogy akkor már régen rossz), és ha bármi van, akkor menjünk. 

Csöppet sem vagyok nyugodt.

Kismacsó szerint jobb a gyomorfájása, de van.

Ez is halálra idegesít, én nem ismerem ezt a refluxos nyavalyát, meddig tarthat ez így gyógyszerrel? 

Holnap megy vissza az orvoshoz, addigra elviekben ott lesz a véreredmény is, remélem tényleg nincs egyéb baj, egyszerűen nem akarok ilyenekre gondolni.

Csak épp eszembe jut, hogy Kismacsó egyszer (3 évesen) békésen jött velem az előjegyzett sérv műtétre, ahol kiderült, hogy thrombocytopeniája van, és olyan mértékű, hogy belső vérzésektől tartva azonnal fektetni kezdték, és a műtét szóba sem jöhetett évekig. 

A mai napig nem tudjuk pontosan, hogy mitől alakult ki nála, majd hogyan múlt el teljesen, de az rémisztő, hogy a kettő között meg is halhatott volna, ha nem derül ki a műtét előtti vérvételen.

Áhhh, elég ebből! Minden rendben lesz. Vele és Charlival is. Mert úgy kell lennie.    

Remek

Én nem tudom, de naponta kétszer is írhatnék posztot úgy, hogy már megint történt valami, mert velem/velünk mindig történik valami.

Úgy volt, hogy vasárnap este korán fekszünk, mert hétfőn utazunk, de Anyu este tízkor telefonált, hogy Charlie menjen, vontassa ki az egyik öcsémet autóstól az árokból, mert belement egybe.
Charlie hiába mondta, hogy nem fog menni az akció, mert leég a kuplung, ilyenek, csak ment, mert ilyen, meg nyilván Anyu nem véletlenül hívta őt, és nem engem. Hm.
Persze nem tudta kivontatni, a kuplungunk meg büdös volt az erőlködéstől, remek.
Charlie totál idegbetegen ért haza valamikor éjfélkor. Ez is remek.

Közben Kismacsó megint fájlalni kezdte a gyomrát, még ezen is jól felidegesítettem magam, és el is határoztam, hogy kedden orvosnak kell látnia, nincs mese.

Hétfőn nagyon jó volt abban a kis városban, ahol felnőttem, de legjobb a nagymamám volt, ő fantasztikus, mindig is az volt.
Posztokon keresztül tudnám mesélni, hogy engem ő nevelt egy ideig, mikor a szüleim elváltak, apám meg elvolt az új barátnőkkel, és régimódian öltöztetett, amit utáltam.
Emlékszem, mindig kicsatolta a szememből a hajamat cuki kis virágos csatokkal, én meg minden egyes nap elástam az oviban az aznapit a homokba. Sajnos reggelente mindig lett másik, ő meg azt hitte, hogy ilyen trehány az unokája, hogy mindig elhagyja.
Minden egyes reggel, mikor ballonkabátban indulok, eszembe jut, hogy ő is azt vett nekem általános elsőben, apró piros kockás volt, és szerintem drága, de én utáltam, mint a sz.rt, mert senkinek nem volt olyan, ergo akkor nem divatos -gondoltam én. Akkor még nem akartam különcködni, inkább szerettem volna belesimulni a tömegbe.
Azt hiszem ma már büszkén viselnék valami hasonlót, nem érdekelne, hogy divatos, avagy nem, ha jól áll.

Meg amikor jött vigyázni a fiúkra, mert én főiskolára jártam.
Már másik városban éltünk, de ő felpattant a vonatra, meg a buszra, és jött.
Kendőben, olyan mamókás táskával, ahogy kell. Később ebben a táskában megjelent a mobil is, az csúcs volt, mikor előkapta onnan.
Imádom a nagymamámat, de szerintem ezt már említettem.

Végiglátogattuk és ettük a rokonokat, mármint mindenkinél enni kellett, nem a rokonokat eszegettük persze. ;-)
Komolyan jó volt ebben a témában visszatérni a hétköznapokba, mert szét akartak már szakadni a beleim a sok zabálástól. (Nem is mértem súlyt a napokban, látni nem akartam a helyzetet.)

Ennek örömére elkezdtem a tavaszi mustármag kúrát, ami engem jól ki szokott pucolni.
Semmi extra, csak reggel meg este is egy evőkanál mustármag lenyelve egy jó pohár vízzel, és ezek a kis emészthetetlen golyók, mint egy belső peeling lepucolják a belek falát. Akinek gondja van a nagyobb dolgával, na, annak a 6 hetes kúra alatt nem lesz, és nem hasmenéses az ábra, csak sok. (Bocs a túl sok információért!)

Kismacsó.
Az orvos szerint refluxos, azért tér vissza neki a hasfájás, kapott gyógyszert, meg elküldte vérvételre. Nem tudta megmondani, hogy ez állandó probléma lesz e, vagy csak a sok gumicukor, meg a szombati bulis bor lobbantotta fel a problémát, mindenesetre eggyel több ok, hogy befejezze az ilyen kilengéseket 16 évesen.

Végre, végre, nem csak a szám jár már, elkezdtem beküldözgetni az önéletrajzomat ide-oda!
Nos, ez azért nagy szó, mert nálam évek óta úgy nézett ki a dolog, hogy nyávogtam egy sort a sanyarú sorsomon, de odáig sem jutottam, hogy az önéletrajzomat frissítsem.
Most egy hónap alatt sikerült ez is, majd összeeszkábáltam motivációs leveleket mellé (mindenhová más duma kellett), és nyomtam egy-kettő entert.
Még vannak ötleteim, de mivel ez most proaktív álláskeresés, azaz nincs meghirdetett állás, csak én nyomulok, ezért lehet, hogy nem holnap szólnak, de legalább ott van kéznél az elérhetőségem, ha lesz valami. Remélem lesz hamarosan. ;-) Ugye, hogy remek? :-)