A döntés

Nem megyek sehová, nem váltok (még). Röviden.

Hosszabban. 

Ezzel fekszem és kelek egy hete, listát írtam, sorsot húztam, de mindvégig akkor nyugodtam le kicsit, mikor azt fontolgattam, hogy maradok. Igen, maradok a nyomasztásban, az összevisszaságban, ebben a nagy katyvaszban. Nincs ebben logika, meg észérvek, én most az érzéseimre hallgattam, és lehet meg fogom bánni, de majd akkor kitalálom mi legyen. Nekem valahogy nem szokott bejönni, ha csupán az eszemre hallgatok. Az a legjobb, mikor a kettő összecseng (ész és szív), de ez nem mindig sikerül. 

Emlékszem, egyszer csak az eszemre hallgattam.

Volt is két nyűgös évem nevelőként, amit így utólag már nem bánok, mert legalább már azt tudom biztosan, hogy mit nem akarok. Szóval mindenből lehet tanulni, meg fejlődni.

Sajnos nincs varázsgömböm, hogy megnézzem, egyik, majd másik döntés jövőbeni lefolyását. 

Csak annyit tudok tenni magamért, hogy az érzéseimre hallgatva a nekem valamiért komfortosabb megoldást választom, hogy az "itt és mostban" jól legyek, aztán, ha elmentem a falig, akkor kitaláljam a következő lépést. 

Azt hiszem ez most ennyi.  

Bemutatom Mórt

Felpörögtek az események kutya ügyben.
Annyira, hogy négy hét múlva beköltözik hozzánk Mór, az uszkár baba.

Az úgy volt, hogy én beléptem két uszkáros csoportba is az idők során.
Kedden az egyikben valaki egy képet tett fel kutya babákról, hogy négy hetes az alom. Első látásra kész lettem, meg olyan nagynak tűntek négy hetes létükre, így rákérdeztem, hogy milyen méretűek lesznek, van e még gazdátlan.

Óriások, van még lefoglalható kutyus.
Húúú, egyből mutattam Charlienak, hogy nézd már, óriás uszi bébik, és még van, akinek nincs gazdája. Addig csak maximum közép méretű uszkárt találtam, és a mi álmunk az óriás volt. A nyárra várt alom is csak közepes lett volna.
Úgy rápörögtem a az egészre, hogy Charlie csak nézett. Leszerveztem, alkudtam, szedtem össze az infókat.

Szombaton elmentünk.
Nem, nem vagyok büszke magamra, hogy kijárási korlátozásnál elmegyek egy ilyen ügyben, de azt hiszem csakis ezért történhetett, hogy mi, egyszerű földi halandók, egy ilyen kutyához juthatunk (a szülők törzskönyvesek, versenyekre viszik őket, stb...).

De még előtte.
Pénteken éjszaka Charlieval arról beszélgettünk, hogy talán mégis jobban át kellene ezt gondolni, mert kutya esetén bukó a nyaralás valószínűleg (kicsi lesz még hozzá, hogy ennyire kimozgassuk, meg az egyik helyre nem is vihetnénk talán), és Charlienak most rengeteg a munkája, és rám maradna minden, én meg -ugye- könnyen elveszítem a lelkesedésemet, és ez a kaland nem egy hét, hanem jó esetben tizenvalahány év. Szóval Charlie tele lett félelemmel, és szép lassan átragasztotta rám is, úgyhogy péntekről szombatra nem igazán sikerült aludni, csak pörgött az agyam ezerrel. Charlie persze jóízűen aludt, hisz kibeszélte, áttolta rám az aggályait, aztán jól is volt.

Szombaton reggel úgy mentem kávét főzni a konyhába, hogy utána lemondom a találkozót.
Charlie napsugaras, jó kedvvel ébredt, én meg ültem a kávém-teám-reggelim felett karikás szemmel, és csöppet sem éreztem magam jól.
Végül abban maradtunk, hogy elmegyünk, de nem hagyjuk ott a foglalót, hanem hazajövünk, és majd átutaljuk, ha úgy érezzük.
Figyelmeztettem Charliet, hogy szerintem jobb lenne el sem menni, ha nem érezzük késznek magunkat a nagy kalandra, mert nem hiszem, hogy nem kerülünk a hatásuk alá, ezt már a képek alapján is így éreztem.

Én úgy vagyok vele, hogy soha nem bánom, amit megtettem, de azt nagyon is, amit nem, pedig szerettem volna.
És kutyás lenni nagyon szeretnék, már évek óta. Nem hiszem, hogy lenne rá tökéletes alkalom. Talán a legtökéletlenebb idő a legalkalmasabb pillanat. Nem tudom, majd kiderül.

Szóval elmentünk.
A kutya mama jött elénk. Nem viccelek, őt láttuk meg először, nem a gazdát. Gyakorlatilag bekísért bennünket a gyerekeihez. Én már az anyukáért teljesen oda lettem, meg vissza. Olyan értelmes volt, hogy szinte ijesztő. Belenéztem a szemébe, és tudtam, hogy tudja, miért vagyunk ott.
A kicsik egy körbekerített részen voltak a szobában. Sehol kutya szag, vagy szőr. A kicsik helye tiszta, tágas.
Épp ki voltak dőlve, mert ettek előtte. Csöndben odalopóztunk Charlieval, a kutya mama meg beült közénk, ahogy mi letérdeltünk a kicsikhez. Aztán a zöld nyakörves móka Miki felnézett, odakocogott hozzánk, felkapaszkodott a falon, és a szemembe nézett. Óvatosan kiemeltem, és mutattam Charlienak, hogy ő Ő az. Kiválasztott, és én hagyom magam.
A gazdi szerint zöld nyakörves (még nem neveztük el akkor) A! hisztis. Különcködni is szeret. Ebből mindjárt bemutatót is tartott, mert miután visszatettem, és nyugtázta, hogy a munka elvégezve, választott magának gazdit, ásítozva felmászott egy peremre, és szigorúan csak ő, a többiek fölött aludt, miközben az egyik első lába lelógott. Azt hittem megzabálom azonnal. Pedig én egy lusta, nyugis, alkalmazkodó kutyát gondoltam ki magunknak, de hát nem mi választottunk ugye. 😉

Mór meg úgy lett, hogy Charlie megálmodta a nevét.
Nekem tetszik.

Lefoglalóztuk, egyszerűen nem volt mit megbeszélni.
Így most van kb. négy hetünk, hogy beszerezzünk dolgokat, a lakást alkalmassá tegyük, meg mi is rákészüljünk lelkileg, mert nem lesz könnyű, tudom. De cserébe egy új világot kapunk, az ő világát. Kalandra fel! 😍

                                    

Folytatom

Aztán csak gondolkoztam, és gondolkoztam.
Számba vettem mindkét megoldás összes előnyét és hátrányát, beszéltem, leveleztem emberekkel, akiknek a véleménye számít. Gyakorlatilag minden, de minden arra mutatott, hogy ezt el kell vállalni.

Pénteken úgy ébredtem fel, hogy igent fogok mondani.
És ha mégsem engem választanak majd, akkor annak is úgy kell történnie, semmi gond.
Elég nehezen jutottam el addig, hogy ezt meg is tudjam telefonálni, mert egész álló nap nem tudtam egyedül maradni öt percre. Végül akkor vettem elő a telefonom, mikor épp ballagtam a kórház folyosóján egy gyerekért, mert sem előtte, de utána se láttam esélyét, hogy nem fog valaki lógni a nyakamon.
Szóval igent mondtam, és kedden este kapok majd választ, hogy felmondjak, vagy maradjak szépen a fenekemen, és kifussam még magamból azt, amit lehet. Mondjuk nem fog sokáig tartani, ebben biztos vagyok.

Picit megnyugodtam, hogy okos döntést hoztam.
Ha én most ebből visszatáncoltam volna, ide többé az életben nem pályázhattam volna, és azt bántam volna nagyon.
Így viszont, ha ők mondanak nekem nemet, akkor számíthatok rá, hogy keresni fognak egy újabb lehetőségnél, mert szerintem nem "szerepeltem" rosszul.

Ha pedig engem választanak...
Akkor nagyon-nagyon, rettenetesen kellemetlen napok elé nézek, és utána meg újra egy csomó új embert és dolgot kell megszoknom. Picit elegem van már ebből, de reménykedek, hogy lesz végre megint egy kis nyugtom, még ha nem is tíz évre.

Majdnem napra pontosan egy éve mondtam fel az előző helyemen, ahol tíz hosszú évet töltöttem el.
Álmomban sem gondoltam, hogy egy éven belül három helyen is megfordulok, és épp megint kavarászok.
Komolyan mondom, kezdek munkahelyszédelgő lenni, pedig pont nagyon rühellem a változásokat.

Nem is tudom mire kérjelek benneteket, hogy melyik megoldásnak szurkoljatok. Talán az a legjobb, ha annak drukkoltok, hogy az történjen, ami hosszú távon a legjobb nekem. Jó? Köszönöm!