Inkább képek

Persze rengeteg minden van, ami örömet okoz, a legtöbb a családommal kapcsolatos.
Imádok hazajönni, itthon lenni, és a nyáron sokat tudtam a fiúkkal is lenni, köszönhetően a hektikus beosztásomnak.

Belami sokat volt gyakorlaton a helyi kórházban, egyik alkalommal elszórakoztatott bennünket Kismacsóval a bőrgyógyászati szakrendelésen. Ott lőttem a képet.

Kismacsó nem nagyon tud mit kezdeni a kisebb gyerekekkel, úgyhogy teljesen elképedtem, mikor a nyaraláson Zoé öccsével játszott (kúszni tanította). Gyorsan meg is örökítettem.

Gyorsan válogattam még pár képet az instáról, mostanában könnyebb oda felpakolni az elkapott pillanatokat, aztán később lapozgatni.

Aztán olyan is volt, hogy valami más ügyben beszélgettem az egyik régi kedves kollégámmal, és mesélte, hogy megy vércukor, inzulin, tsh mérésre, és invitált, hogy menjek vele, intéz beutalót. Utána azon röhögtünk, hogy tisztára nyanyák vagyunk, nekünk már ez a buli, hogy együtt járunk laborba. Amúgy irtó jól szórakoztunk a cukros víz megivása ellenére is, elmentünk régi ismerősöket megnézni a 120 perc alatt (régi munkahelyemre mentünk laborba), gyorsan eltelt az idő.
Én utána lettem nagyon rosszul, pedig a cukros lötyi után szoktam. Nyilván a mérés után bekapkodtam a kaját, kávét, az tett be.
Na, gondoltam, biztos szarok lesznek az eredményeim, de nem. Minden rendben van, annyira, hogy már a 120 perces cukrom sem megy az éhgyomri alá, és az inzulin is jó. Szóval nem foghatom a nagy seggemet sem az inzulinra, sem a pajzsmirígyre, egyszerűen sokat eszek, és kész. Ennek örömére leporoltam a tornás videókat, mert ez így nem mehet tovább (mondom már ezredjére). Nem akarok elhízott vénasszony lenni.

Hogy vagyok?

Nem is tudom...
Minden éjjel rémálmodok, kifejezetten örülök a reggeleknek.
Van egy visszatérő álmom arról, hogy pakolok, és pakolok, de egyszerűen nem sikerül elkészülni. Borzasztó rossz érzés még álmomban is, hogy nem tudok leállni, az idő meg elfogyott. Brrr!
Gyanítom, hogy a józan eszem ellenére is tele vagyok elfojtott szorongással az újabb váltás miatt, idegesít, hogy pihenni sem tudok előtte, kimerülten fogok beesni az egyik helyről a másikra.

Mikor egy éve már itthon pihengettem a kezdés előtt, bennem semmi kétség nem volt, mert teljesen elegem volt tíz hosszú év után a munkahelyemből, tudtam, hogy akármi lesz, jól döntöttem, hogy eljöttem.
Az eszemmel tudom, hogy most is így van, de nyomasztó a hirtelen jött éles váltás, minden sejtem kapaszkodna a megszokottba, még akkor is, ha nem épp jó.
Szerettem volna én eljutni addig, hogy menni akarok, én keresni, én találni.
Ugyanakkor ez a jó döntés, hogy elfogadtam azt, ami az ölembe hullt, csak hát mégis... Nyilván innen a rossz álmok, hisz éjszaka lekerül az én fékje (féke?) az agyamról, minden elfojtott kétség és szorongás utat tör magának.
A legjobb lenne benne lenni már az újban, szokni, kezelni a helyzetet, mert ez így már nem jó.

Belami épp harmincadikán (én akkor lépek ki a mostani munkahelyemről) indul Oroszországba, egészen pontosan Szentpétervárra, egy oktató kórházba.
Na, ettől sem vagyok túl nyugodt. Egy hónap egy idegen országban, egyedül, nulla orosz nyelvtudással. Hiába tud ő nagyon jól angolul, ha ott nem tudnak.
Váááh! Csak ott tartanánk már, hogy itthon van, és pótlólag ünnepeljük a szülinapját!

Szóval most az a projekt, hogy kezeljem a szorongásaimat, és próbáljam élvezni a nyarat, azt, ami van, mert amúgy meg tök jó minden. Csak nem szabad hagynom, hogy elvesszek a részletekben. Ennyike. 😉

Megint dicsekvés

Aki utálja a dicsekvést, az ugorjon. Hopp! 😄

Belami a héten a helyi kórházban van gyakorlaton, előre örültem, hogy sokat lesz itthon. De sajnos nem, megbeszélték Széphajúval, hogy inkább ingázik az egyetem buszával, mert mindkettőjüknek lazább hete van, így sokat tudnak együtt lenni Széphajú albérletében. (Nem, nem élnek együtt, apróbb lépésekben haladnak.)
Én ezt teljesen el tudom fogadni, mert ugyan imádom, ha Belami itthon van, de annak meg annál is jobban örülök, hogy ilyen jól elvannak Széphajúval, szóval gond egy szál se.

Aztán ma kiderült, hogy holnap reggel a kórházban kezdek az egyik lánnyal, úgyhogy már hívtam is Belamit.
- Holnap kilenc körül merre leszel a kórházban?
-Még nem tudom. Ma szakrendelésen voltam, tegnap műtétet néztem.
-Én viszek egy lányt ultrahangra. Majd megcsörgetlek, hogy épp hol vagy. Jó lenne összefutni.
-Oké, megyek, ha tudok.

Úristenúristenúristen! Ez mekkora hatalmas coolság már, hogy a fiam fehér köpenyben, a kórházban, és én a nyakába ugorhatok. Abba a gyönyörűséges, fantasztikus nyakába. Leírhatatlanul büszke vagyok.

(Azt meg csak mellékesen jegyzem meg, hogy be akart kerülni evezni a Dunai Regattába, és be is került. Fél perces videót kellett csinálni a témában, és úgy válogattak. Szóval csinált magáról egy videót, megvágta, zenét tett alá, ésss...
Tegnap este meg egy másik videó alá énekelt szurkolói dalt. ((Csak fele ennyi energiám lenne, mint neki!))
És akkor be is fejezem, mert én már ideges lennék, ha más ömlengene ennyit a gyerekéről.)

Illegálisan,

nagy titokban hoztam nektek ezt a képet, mert 1. muszáj valahogy ezt a feszítő büszkeséget enyhíteni, 2. akik rendszeresen megtisztelnek a figyelmükkel, azok kapjanak többet. Hát ezért. 

Belami egyetlen, más által megörökített pillanata a kórházban. Hát nem fantasztikus? (Nekem az, nagyon. Mindörökké. :-) )

Nem jó beszélgetés (Ne olvasd tovább, ha érzékeny vagy!)

Reggelizünk Belamival. (Charlie már a dolgozóban, Kismacsó még alszik.)
Ő már útra készen a kórházba, csak fél fenékkel ül a széken, hogy bekapja a szendvicsét, de közben valami jegyzetet is búj, én még kényelmesen, eltűnődve kortyolgatom a tejeskávémat.
-Mit olvasol?
-Még tegnapra kaptam feladatnak, de nem volt idő rá, gondolom majd ma megbeszéljük az orvossal.
-Miről van szó benne?
-A köpetekről..
-Oké, tovább nem is érdekel, ez az egy emberi váladék, amitől a kezelhetetlenségig undorodok. Még a kakival is jobban ki vagyok békülve. Komolyan.
Mikor szociális gondozó és ápoló suliba jártam a születésed után, akkor ápolástanból mutattak köpőcsészét, amit a váladék felfogására és vizsgálatára találtak ki. Én akkor öklendeztem, mikor azt a fedeles poharat megmutatták, nemhogy...
-Akkor elmesélem neked, hogy a köpet ülepedés után három részre...-csillan gonoszul a szeme, mire én már a két kezemmel lapogatom a füleimet, és hangosan énekelek, jelezve neki, hogy hallani sem akarom a tudományos fejtegetést.

Hirtelen elkomorodik.
-Van bent egy nő a gyakorlatom kezdete óta. Olyasmi idős, mint te. Későn vették észre a kismedencei rákját, addigra beszűrődött mindenhová, úgyhogy ki van vezetve neki minden.
Aztán agyvérzést kapott, a fél oldala lebénult. Most a rossz keringés miatt gangrénája van. Magyarul üszkösödik a lába.
Sajnos fisztulája is lett, ez a sipoly. Folyik belőle a kaki mindenhol.
-Úristen! -nyögök fel, és tudom, hogy ezúttal nem gonoszkodásból meséli el ilyen részletesen, hanem mert megviseli az eset.
-Mi van az elméjével? -kérdezem.
-Az a baj, hogy teljesen tiszta, mindent totálisan felfog és ért. Borzalmas.

Egy percre eltűnődök, hogy kell e ezt, mondjam e, végül belevágok.
-Belami! Ha én véletlenül valaha ilyen helyzetbe kerülök, akkor meg kell értened, ha nem akarom végigcsinálni. Nem szabad haragudnod rám érte.
Én nem tudom mennyire erős az életösztön az emberben ilyen nagyon reménytelen állapotban, de én itt és most azt gondolom, hogy én nem szeretnék így élni. És nem várom, hogy helyettem csináld, vagy asszisztálj, de engedned kell, hogy méltósággal menjek el ebből a világból. Ugye megérted?
Szinte azonnal válaszol: -Megértem.

Gyorsan másra fordítom a szót, de a hangulat már nem visszafordítható.
Összeszorul a szívem a fiamért, hogy meg kell tapasztalnia ezt a sok borzalmat, de az ismeretlen kortársamért is, mert egyszerűen felfoghatatlanul szörnyű dolgokat tud produkálni az élet, és nem hiszem, hogy ez így igazságos. Nem. Egyáltalán nem az.

Energiaáramlások

Ma úgy jártam, hogy egy olyan emberrel voltam a nap nagyobb részében, aki első látásra kedves, aranyos és vidám, de közben meg egy igazi, hamisítatlan energiavámpír.
Először nem akartam elhinni, mert ebben e párosításban még nem találkoztam ilyennel, de voltak pillanatok, amikor azt éreztem, hogy sikítok, ha tovább kell hallgatnom a hangját, meg a történeteit, mert a nap végén már olyanokat mesélt "fecsej" stílusban, hogy Stephen King: Állattemető-je a kanyarban sem volt hozzá képest, de komolyan.

Mikor megszabadultam végre tőle, akkor úgy éreztem, hogy széthasad a fejem, mondtam is Charlienak a telefonba, hogy valószínűleg megszúrt a nap, mert rohadt rosszul érzem magam.
Aztán hazasétáltam, ettem egy hideg joghurtot, majd megérkezett Belami a kórházból, és elkezdtünk beszélgetni. Hirtelen rájöttem, hogy engem nem a nap szúrt meg, hanem leszívták csontig az összes energiámat, az a bajom.
Belami elmesélte a napi kalandjait a kórházból, én meg csináltam magamnak egy jó kis kávét, és kezdett visszatérni belém az erő.

Belami nagyon élvezi a kórházat.
Izgatottan mesélte, hogy most az megy, reggel odaadják neki egy betegnek a vizsgálati cuccosát, de a diagnózis még nincs ráírva, és neki ki kell találnia, hogy mi lehet az. Kap rá időt, beletúrhat minden papírba, sokszor jegyzetekre is rákeres, majd megbeszélik a dokival, hogy ő mit gondol az esetről.
Annyira cukker, ahogy elmagyarázza nekem, hogy ma milyen esetet kapott, és hogyan jött rá a megoldásra, és miből mi következik. Olyan jól magyaráz amúgy, hogy 90%-ban értem, hogy mit mond.
Szóval ma megtudtam, hogy egy aneurizma, ha nyomja a vesét, akkor miért és hogyan okoz magas vérnyomást, amit gyógyszerekkel se nagyon lehet lejjebb vinni, és ez miért mehet át egy ördögi körbe.
Tegnap az endoszkópos vizsgálatokból kupálódtam kicsit, mert többféle beavatkozáson is volt bent, és részletesen megvitatta mindegyiket velem. Hát.., nem kaptam egyikhez sem kedvet, de érdekes volt.
Mellüregből, hasüregből úgy tud már folyadékot csapolni (szigorúan orvosi felügyelet mellett!!), mint a profik, és lemegy a dokikkal rendelésekre, mert ott is rengeteget lehet tanulni.
Most abban biztos, hogy gasztroenterológus biztosan nem lesz, de az endokrinológia továbbra is nagyon érdekli.

Még Kismacsó is elrévedt egy percre a 6 liter!! folyadék lecsapolásán, és tudni akarta, hogy a mellüregbe hogyan lehet bejutni, és milyen veszélyei vannak, ha rosszul szúr.
Szakszerű magyarázatot kapott elhihetitek.

Az meg csak hab a tortán, hogy egy kedves ismerősöm megírta nekem, hogy egy másik kedves ismerősöm mesélte neki: a tesója a kórházban dolgozik, és azt mondta, hogy az orvostanhallgatók egytől egyig felfúvalkodott kis hólyagok, mert köszönni se tudnak, egy kivétellel. A kivétel köszön, és udvarias.
Na ki az? Talált, süllyedt.

Azért érthető, hogy itthon vissza tudom pótolni az elveszett energiákat. ;-)