Felhozom magam

Szerdán már annyira elegem volt mindenből (leginkább a munkámból), hogy fájni kezdett a torkom.

Gyorsan bevetettem a rumos teát, majd megbeszéltem magammal, hogy ez így nem mehet tovább, fel kell hoznom magam a sz.rból. A munkában muszáj hordanom a "páncél ingemet", mert fontos, hogy lepattanjanak rólam a dolgok, és csak azzal foglalkozzak, ami rám tartozik, illetve amiben segíteni tudok. Nem húzhatok magamra mindent, mert úgysem tudom megoldani maradéktalanul, és nem kell a plusz frusztráció, van elég amúgy is ebben a munkában. 

Inkább tervezgetni kezdtem a decembert, és egyből jobb lett a kedvem. 

Aztán tegnap Aszódon voltam az egyik gyerekemnél, de útközben egy másik nagyon gennyes nehéz ügyet beszéltem meg a csoportvezetőmmel, aki mondta, hogy tíz embernek tudnak biztosítani egy öt alkalmas, egész napokat beterítő, csoportos szupervíziót decemberben, nem szeretnék e menni. Először lepattintottam, hogy sok a szabadságom, amit ki kell vennem, de aztán addig nézegettem a naptáramat, hogy arra jutottam, egyáltalán nem ártana ez nekem, meg a sors is annyira tolja az arcomba, hát legyen. Úgyhogy én decemberben szétírtam a tíz nap szabadságomat, meg ezt az öt nap foglalkozást (munkanap), és lám-lám, alig maradt rendes munkanap. Ahh! Ez tetszik nagyon. Remélem a december tényleg a pihenés plusz terhek lerakásának hónapja lesz. 

Aztán megint lesznek családi események, ahol együtt leszünk a fiúkkal.

Mindjárt itt van Charlie névnapja november végén, aztán anyukám szülinapja, amit december első hétvégéjén ünnepelünk (plusz a névnapját még november végéről). 

Utána a karácsony, szóval a decemberhez mindenképpen nagy reményeket fűzök jó élményekkel kapcsolatosan. 

Ma meg elmegyek délután a szokásos barátnős kávézásra a Freibe.

És ahogyan összeszedtem most ezeket, egyből sokkal jobb lett a kedvem. A kinti trutyis idő ellenére is.

Virginie Matz

Nyaralásra készülve

Vasárnap pedig megyünk Fonyódra.

Alig várjuk. 

Volt egy kósza gondolatom, hogy belógatom pár helyre az önéletrajzomat, ha már ott vagyunk, olyan proaktívan, oda, ahol szívesen dolgoznék. Csak most még sehogy sem jó, és amilyen az én szerencsém... Igazából érzem én, hogy még nincs itt az ideje, de közben nagyon türelmetlen vagyok, mennék már, változtatnék, felforgatnám az egész életünket.

Már csak azért is jobb lenne kivárni, mert simán lehet, hogy egy év múlva Belami visszaköltözik a városba.

Ágival nagyon szépen alakul a kapcsolatuk, és Ági -valószínűleg- itt képzeli el az életét, tekintve, hogy itt rezidens még két évig, itt vett lakást, és a szülei is itt élnek. Belami meg nem szereti Pestet, ezt a várost viszont igen, és az ő munkájának nagyobb része megoldható távolról is, szóval adja magát, hogy ő költözzön vissza. 

Ha pedig itt telepednek le, és alapítanak családot, akkor... Újratervezés kell, mert arra az esetre is vannak elképzeléseim.

Türelmesnek kell lennem, és várni az igazi megérzésre, az nekem mindig bejön.

Addig meg csak élvezzük a nyaralást, nem kell túlgondolnom most ezt.

A héten még dolgozok, de szép lassan vonulok kifelé, remélem másfél hétig mindenki nyugiban lesz, nem kell a helyettesemet terhelni. 

Készül a lista, hogy mit ne felejtsek el a nyaralással kapcsolatosan.

Futócipőt nem fogom, csak még azt nem találtam ki, hogy reggel, vagy inkább este menjek e futni. Alapvetően én a délutáni -, esti edzés híve vagyok, reggel nem szokott jólesni a mozgás, de lehet, hogy kipróbálom megint. 

Lesznek majd vendégeink is egy-két nap, például Belami biztosan.

Jó sok könyv van már az olvasómon, nyaralásra kész az is. 

Mi is készen állunk.  

  

Újra itthon

Azt hiszem szombaton volt, hogy azt éreztem, nagyon szeretnék már hazajönni.

Szép volt, jó volt, de elég volt. Én nagyon szeretek a kis megszokott dolgaim között létezni, úgyhogy elég nagy teljesítmény volt két egész hétig máshol lenni. Plusz alkalmazkodni folyamatosan valakikhez, na az sem volt egyszerű. Meg is állapítottam, hogy a három nyaralás közül az első, a legrövidebb volt a legjobb, mikor csak mi hárman voltunk magunkban nyaralni. Mondtam is Charlienak, hogy jövőre ezt kellene jobban erőltetni, nem a tágabb családdal való közösködést. Semmi baj nem volt, tényleg mindenki tök cuki volt, csak épp szétszedtek bennünket azzal, hogy mindenki velünk akart lenni, alig tudtunk hármasban chillezni. Persze azért loptunk magunknak időt, de akkor is figyelni kellett mindenkire is, szóval el lehet ebben fáradni nagyon. 

A második hely gyönyörű volt, kifogtuk, mert ott is ragyogó idő volt mind a hét napon.

A szobánkhoz külön terasz tartozott, ahonnan a Balatonra láttunk, sőt, a fürdő ablakából is, csodálatos érzés volt erre kelni, feküdni. Napoztam bikini nélkül is, mert nem látott senki, és én eléggé utálom, ha látszik a fürdőruha helye a bőrömön. Persze azért látszik így is, de nem világít annyira. Nem lettem nagyon barna, mert folyamatosan úsztattam magam a naptejben, nagyon féltem a bőrömet. 

Mórcit betegen hoztuk haza.

Végig tök jól volt, a szeme gyulladt be picit múlt hét közepén, arra Belami írt fel neki szemcseppet, az rendbe is vágta gyorsan. Aztán tegnap hazaértünk, és ő egész éjszaka ugatva!! köhögött. Úgyhogy ma orvosnál indítottuk a napot. Felső légúti fertőzés, vagy kennelköhögés. Sajnos a kutyás strand miatt az utóbbi is játszik, be kellett volna oltatni nyaralás előtt ez ellen is, de már jövőre tudni fogjuk. A két betegség között annyi a különbség, hogy a második tovább tart, mármint a köhögés. Ha egy hét múlva elmúlik, akkor sima gyulladás volt, ha nem, akkor kennelköhögés. Kapott háromféle gyógyszert, amit máris elkezdtünk, meg a szepcsepp is tart még. Étvágya, kedve jó, csak köhög szegény öklöndözésig, rossz hallgatni. Mintha megint lenne egy kruppos gyerekem (mindkét fiú az volt). 

Ma még szabin vagyok.

Mosok és mosok, meg pakolok. Dolgozni nincs kedvem visszamenni, de ne nyávogjak, hisz akkor megyek be az irodába, amikor akarok, igaz, a munkába itthon is bele tudok fulladni. (Bele is fogok a két hét szabi után, nem kérdés.)

Ami viszont nagyon inspirál, hogy elkezdtem étrend szerint étkezni, amit dietetikus állított össze.

A nyaralás alatt nem igazán foglalkoztam semmivel, ettem, ami jött, sokszor olyat is, amit nagyon nem kellett volna. Szerintem ennyire dagadt már jó régen voltam, az utolsó pillanatban vagyok, hogy leszálljak a változó kor előtti elhízás mozdonyáról. Sajnos elég sokszor visszahíztam már, amit nagy keservesen leadtam, de negyven fölött nagyon nehezen mozdul lefelé a mérleg, szóval sok dobásom nincs. Anyum és apum is elhízott, nagyon rossz volt látni, hogy az én csodaszép anyukám hogyan néz ki fürdőruhában. És még akkor ez a legkevesebb, mert fáj a térde, a csípője, mindene. Nem szeretnék így járni, nagyon nem. Mindig azt vallom, hogy nem kúra, hanem életmódváltás, tehát az étrendnek is olyannak kell lenni, ami tartható hosszan, és nem unalmas. Kár, hogy az eredményekkel együtt a lelkesedésem is el szokott fogyni, ezért visszatérek a rossz szokásaimhoz, és szép lassan visstaszedek minden egyes kilót, sőt. Most úgy tervezem, hogy ez nem így lesz.

A RENDSZERES! sportot is visszaveszem megint, a héten meg akarom nézni magamnak a másik termet, amit kiszúrtam. A kardomba dőlök, ha megint korlátozzák a kijárást, egyebeket, de most nem idegesítem ezen magam, majd kovácsolok másik tervet, ha úgy alakul. 

Nyilvánosan

2017 végén úgy gondoltam, hogy bezárom a blogomat. Sajnos ezzel együtt egyre kevesebbet írtam, szép lassan leszoktam a rendszeres blogolásról.
Mostanában azon tűnődtem, hogy törlöm a blogot, mert ennek így értelme nincs, de aztán bevillant, hogy mi lenne, ha megint nyilvános lennék... Vajon többször írnék? Meglátjuk. 😉

Újratervezés

Annyit legalább sikerült elérni, hogy lenyugodtam.
Kicsit higgadtabban végiggondoltam a dolgaimat, és arra jutottam, hogy annyira azért nem kibírhatatlan ez a munka. Legalábbis átmenetileg nem.
Arra pont jó, hogy egy régóta halogatott projektet megcsináljak, és közben kitaláljam a "hogyan tovább?"-ot.
Ennek folyományaként hétfőn Kismacsóval kézenfogva beiratkoztunk egy autósiskolába, szeptember elején meg már vizsgázunk is az elméleti részből.
Így most két hétig, hetente négyszer Kismacsóval ülök egy padban. Fantasztikus érzés amúgy a gyerekemmel járni suliba. Bírom, olyan cool.
Neki ez is megy. Gyakorlatilag egyszer hall valamit, és már tudja is, sőt tovább is gondolja.
Azt hiszem a suliban is így boldogul tanulás nélkül, hogy órán legalább figyel, és abból él.
Tanulni nem tudom mikor lesz időm, meg a teszteket csinálni, de nem bukhatok meg, ez fix. Nem akarok beégni a gyerek előtt.
Igazából most leginkább ez a kép motivál:

Na jó, ennyi kutyám nem lesz, de egy ott fog figyelni az ülésen, mert hurcolom magammal mindenhová. Most erről álmodozok.

Hétvégén hazaérkezik végre Belami, akinek tegnap volt a szülinapja.
Szerintem jól érzi magát, még talán maradna is, de én már várom, hogy utólag szervezhessem a szülinapját. Mert az azt jelenti, hogy végre itthon van.

Aztán közeleg a közös nyaralásunk, azzal is kellene már foglalkozni: biztosítások, pénzváltás, programok, beszerezni dolgokat, megtervezni, hogy mennyi csomaggal mehetünk, mert mindenkinek be kell férni pakkal együtt. Az most nem fog menni, hogy csak a cipőim megtöltenek egy táskát, minimalizálni kell a ruhatárat is.

A fiúk szobájában is muszáj korszerűsíteni, mert Kismacsó kinőtte a fenyő galériás ágyát, már hónapok óta Belami ágyát bitorolja. Amikor Belami itthon van, akkor az egyikük egy ágybetéten alszik, ez tarthatatlan.
El kellene adni a galériás ágyat, ha valakinek kell, harmincötért viheti máris. 😉
Főleg annak jó, akinek kell a hely, mert az ágy alatt is be lehet rendezni a szobát, a gyerek felmászik a létrán, és ott alszik. Kismacsó nagyon szerette, de hát száznyolcvan centiméter a fekvőfelület hossza, ő meg már nagyobb. Ez van. Valahogy nem gondoltuk, hogy ez ilyen gyorsan eljön.

Rengeteg minden történt még, ezeket már csak címszavakban, mert lejárt a mosógép.
-Kismacsónak lett tuti állása egy hónapra az egy múzeumban, az egyik volt kolléganőm segítette hozzá ehhez a diákmunkához. Gyakorlatilag azt fogja csinálni, mint itthon (semmit), és még pénzt is kap érte. Álommeló.
-Kismacsó két napja nem jött haza éjszaka (ott aludt egy barátjánál), csak reggel vettem észre, az ereimben meghűlt a vér, pánik (nem vette fel a telefonját). Olyan irgalmatlan kabarét csináltam neki, hogy vélhetően egy életre megjegyezte: programváltozás esetén anyámat értesíteni KELL!!!
-Ma próbálom ki életemben először az éjszakai műszakot. A gyerekek remélhetőleg aludni fognak, én meg olvasok, de attól ez még ismeretlen terep nekem.
-A héten ezzel az éjszakával két napot dolgoztam, azért annyira nem vagyok hajszolt, mint az előző helyen.
-Összességében sokkal jobban vagyok, mint két hete, de remélem, hogy lesz ez még jobb is.

Újratelepítés megtörtént

Azt hiszem, hogy végre sikerül az előnyeit élvezni a jelenlegi helyzetnek.
Említettem, hogy az új munkahelyemen jött egy lehetőség, hogy a vágyott (legújabb) helyre kerüljek, de az igazgatónő két hetes szabadsága miatt ez lóg a levegőben.
Ezért igazából csak tengés-lengés van, nem adnak munkát, gyereket, felelősséget.
Először nagyon szenvedtem ettől, mert nem tartom magam a munka hősének, de azért csak rá voltam készülve már a dologra a hosszabb szabadság után.

Attól is teljesen be voltam kattanva, hogy mi meg pont jövő héten megyünk nyaralni, és akkor ez hogy lesz, mint lesz.
Aztán szépen lenyugodtam, mert a nyaralásból is el tudok menni az igazgatónőhöz megbeszélni, úgyis az én számomat hívják, ha épp a jövő héten kell, szóval teljesen felesleges ezért itthon maradnom.
A kollégáim továbbra is tüneményesek, nagyon kedvesek, rugalmasak, mindenben segítenek. Nagyon megszerettem őket, tartok tőle, hogy ekkora szerencse nem ér kétszer egymás után, de hátha...

Tegnap megerősödtem abban is, hogy nagyon ügyes/szerencsés voltam az új kapcsolatok kiépítésében.
Ezt abban tudtam lemérni, hogy múlt hétfőn jött megint egy új kolléga (egy héttel utánam), és bizony egy-két mondata miatt az egyik hangadó csaj bizalmatlanná vált irányába, és ez úgy végigszaladt a társaságon, mint valami vírus.
Rohadtul észen kell lenni, hogy vadi újként mit és hogyan mondunk, mit reagálunk, mert sajnos nagyon rossz irányba is elmehet az ember.
Hasznos, hogy számomra új emberek között én nagyon visszafogott vagyok, de érdeklődő és barátságos, és főleg nem akarok okosabb lenni mindenkinél. Úgy látom, ez működik, szépen, lassan, okosan épülnek így az új emberi kapcsolatok.
Tegnap ebben meg is erősítettek, mert a csoport szószólója elmondta, hogy nagyon szimpatikus vagyok mindenkinek, sajnálni fogják, ha elmegyek, bár megértik. Nagyon jó volt ezt hallani, és azért két hét után ez nem rossz "eredmény".

Összességében most szépen lenyugodtam minden szempontból, mert lesz, ahogy lesz, úgy kell lennie. ;-)

Akkor elmesélem...

Az úgy volt, hogy áprilisban elkezdtem komolyan állásokat nézegetni, de az első perctől volt egy bizonyos munkakör, amit nagyon szerettem volna.
Sajnos nem volt épp üres, ezért proaktív pályázatokat küldtem be főleg azokra a helyekre, ahol ez a munkakör létezik.

Az egyik ilyen helyről szóltak, de más munkakörrel kapcsolatosan.
Én már akkor is jeleztem, hogy nincs jogosítványom, mert tudtam, hogy abban a státuszban szükséges. Azt mondták megoldható nélküle.
Elmentem az interjúra, és nagyon tetszett, amit ott hallottam, ráadásul biztattak, hogy jogosítvány nélkül is menni fog az.

Aztán ugyanennél az intézménynél megpályáztam egy vezetői állást, és pont annak a meghallgatására utaztam, mikor szóltak, hogy elnyertem a "jogsival jobb lenne" állást.
Tudjátok, akkor tipródtam, hogy én inkább a "jogsival jobb lenne" állást szeretném, de jól bekavartam magamnak a másik interjúval.
Végül az előbbi állás maradt, úgyhogy nem volt más hátra, mint felmondani.

Most hétfőn kezdtem el dolgozni.
Komolyan mondom, elképesztően jó fej munkatársaim lettek (megint), haláli lazák, fiatalosak (van két csajszi úgy 50 éves kor körül, pont olyan szeretnék lenni majd, mint ők), befogadók, minden.
Egy percig sem éreztem magam feszélyezve közöttük, olyan természetességgel beszélgettünk mindegyikkel, mintha már rég ismernénk egymást.
Vittek magukkal mindenfelé, láttam, hogy a munka szakmai része nem fog gondot okozni, sőt kifejezetten frissítően hatott rám az egész.
A héten idővel is jól tudtam gazdálkodni, szinte elhinni sem akartam, hogy ez mekkora királyság.

De!
Ezekben a napokban autóval rendelkező kollégákkal mentem, és bizony észre kellett vennem, hogy mindez tömegközlekedéssel nem lesz olyan vidám.
Az új munkatársak fel-felszisszentek, mikor mondtam nekik, hogy én mindezt vonattal és busszal tervezem.
Egymástól függetlenül riogattak az időjárás viszontagságaival, azzal, hogy egy bizonyos ponton (számon) túl lehetetlenség lesz maradéktalanul elvégezni ezt a munkát.

Szerdán a közelben voltunk lakásotthonokban, ahol az egyik évfolyamtársammal futottunk össze.
Ő már nyugdíjba készül, ezer éve ott dolgozik.
Kérdezte, hogy jól meggondoltam e ezt a munkakört. Mondtam neki, hogy én eredetileg mit szerettem volna, de csak ez volt, és én már nagyon akartam váltani, ezért elvállaltam.

Na, ez volt az a mondat, ami elindította a lavinát, hogy néhány óra leforgása alatt ott tartsak: munkakört fogok változtatni.
Ugyanis kiderült, hogy az eredetileg vágyott munkakör épp felszabadul, és én pont jó lennék oda.

Nem hiszitek el, de egy emberként állt mellém az új kollégám, a volt évfolyamtársam, és a lakásotthonok vezetője.
Már hívták is az igazgatónőt, és olyan hátszelet csináltak nekem, mintha én lennék az Isten lába, vagy mi.
Én meg csak kapkodtam a fejemet, teljesen összezavarodtam ettől a hirtelen irányváltástól, ami egy mondatnak köszönhető.

Amiért nem akartam még írni sem róla.
Egyik részről az igazgatónő kérése az volt, hogy beszéljek először a közvetlen felettesemmel, és ezt ma tudtam megtenni. Addig nem lett volna korrekt erről értekezni, még így sem.
Másik részről meg sikerült úgy össze-, meg szétcsúsznom, hogy alig bírtam kibogozni magam.

Miért is?
Mert én már beleéltem magam ebbe az új munkába, ezzel együtt szülinapomra se kértem semmit, mert jogsi kell, de gyorsan.
A mérleg másik serpenyőjében meg ott a vágyott munkakör, még több fizetéssel, kiszámíthatóan.

Aztán az volt a hab a tortán, hogy tegnap a nagy vihar miatt nem jutottam el a-ból b-be, mert a vonat felső vezetéke leszakadt, ágak voltak a sínen, a késés órákban volt mérhető.
A busz már késő lett volna a megbeszélt időpontokhoz, úgyhogy szóltam a kollégának, hogy nem tudok vele menni.
Aztán a közvetlen főnökömnek (nevezzük Gézának) szóltam, aki annyit mondott, gond egy szál se, húzzak haza.
Én meg bőgve mentem végig a városon, hogy ilyen jó ember a Géza, én meg holnap majd mondom neki: akkor én lépek. Hát milyen ember vagyok én?
Jó, tudom, hogy ez hülyeség (ma a Géza is mondta), de akkor nagyon hálátlan egy dögnek éreztem magam, egy fagyi gépnek, aki folyamatosan kavar.

Ma esetmegbeszélés volt az egész kollektívának, de előtte elvonultam Gézával megbeszélni ezt az egészet.
Elég jól fogadta. Úgy éreztem, hogy nem sértődött meg, sőt, a végén még ő vigasztalt, meg biztatott, hogy véletlenek nincsenek, biztosan így kellett történnie, blablabla.

Ami fontos volt számomra végig, hogy két szék közül ne üljek a földre végül.
Talán sikerül.
Ugyanannál az intézménynél maradok, csak áthelyeznek. Gyakorlatilag Géza (a beszélgetésünk után), meg az igazgatónő ezt megbeszélték egymás között.
Felém az volt az utasítás, hogy küldjem el az igazgatónőnek a pályázatomat erre a bizonyos állásra.
Csak annyi a baj, hogy az igazgatónő szabin lesz két hétig, úgyhogy addig valószínűleg maradok Gézáék nyakán, utána tudok csak kezdeni.
Megnyugtató, hogy Géza kimondta, ha bármi közbejön, akkor maradhatok náluk. Ez azért fontos volt, hogy jól aludjak a következő napokban.

Itthon már alig tudnak nyomon követni.
Mikor sírva hívtam fel csütörtökön Charliet, és nyavalyogtam, hogy "De hát mindenki olyan jó hozzám, hogy menjek el innen?!?!", akkor mondta, hogy maradjak.
Erre tovább miákoltam, hogy "De hát tudod, hogy én ...... akarok lenni! Hogy hagyhatnám ki ezt a lehetőséget?!", erre meg azt mondta, hogy akkor menjek.
"Most akkor maradjak, vagy menjek?" -tettem fel a kulcs keresztkérdést.
Később, mikor megnyugodva újra felhívtam gyanakodva szólt a telefonba: "Ugye nincs egy újabb állásajánlat?!" :-) :-) :-)

Újratervezés

Kb. egy hete bepattant valami a fejembe, azóta forgatom magamban, de ma már szerettem volna megbeszélni Charlieval.

Az van, hogy miután kisajnálgattam magam magam felé, elkezdődött bennem az "újratervezés"program, és vadabbnál vadabb ötleteim támadnak. Egyik kicsit tovább időzött bennem, ezért megnéztem közelebbről.
Egyszer el fogom mondani ezt is, de a nagy tervek halála a kibeszélés, így maradjon homályban még.

Igazából csak azt akartam elmesélni ezzel kapcsolatosan, hogy csalhatatlanul ki tudom választani a lehető leglehetetlenebb időpontot az ilyen beszélgetésekhez.

Ma nagyon furmányosan elterveztem, hogy munka után elcipelem valahová Charliet, aztán majd jól megbeszéljük a terveimet. Szóval konkrétan belebúgtam a telefonba, hogyaszongya': "Vágyom a látásod. Találkozzunk a buszpályán!" :-)
Mikor értem jött, akkor mondta, hogy ő éhes, én meg azt éreztem, hogy egyáltalán nem vagyok az, sőt szomjas sem, és a három kávém is megvolt, szóval nekem aztán tökéletesen mindegy, hogy hová ülünk be.
Végül egy kínai étterem lett a befutó, és még örültem is, mert a férfiak (tudtommal) evés közben/után hajlíthatóbbak, meggyőzhetőbbek.
Hááát... Charlie rohadtul fáradt volt alapból, az evéstől meg főleg teljesen belassult, úgyhogy a beszélgetés/kaja végeztével abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán felfogta, hogy mit vázolgatok. Nagyokat pislogott, attól féltem, hogy mindjárt belefejel a tányérjába.
Megkönyörültem rajta, mondtam neki, hogy emésztgesse a dolgot (muhahaha!), aztán mondja majd el, hogy mire jutott!

Miért?
Miért pont egy ilyen napon jutott eszembe az "újratervezést" megbeszélni?! Áhh!