Mindenféle

Ez a nyár is jó sűrű, mindig történik valami.

Tegnap Kismacsó bemutatta a barátnőjét, akivel kb. május óta van együtt, és gyakorlatilag a második randi óta együtt is laknak. Szerintem Kismacsó most tényleg szerelmes, ami nagyon jó, mert attól tartottam, hogy ezt soha nem engedi meg majd magának. 

A lány nagyon szimpatikus, kedves és szép, ráadásul okos is, úgyhogy nagyon örülök. Az összahang is csodálatos közöttük, szóval minden patent.

Csomót gondolkoztam a munka kérdésen is.

Először volt az, hogy akkor főállás váltás kellene, de úgy, hogy onnantól egy munkahely legyen több pénzért. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy a szociális szférához mérten "elég jó" a fizetésem a pótlékkal, szóval sehol nem lesz annyi, mint a mostani, plusz mellékállás együtt. 

Aztán azon tűnődtem, hogy akkor a mellékállásban kellene váltanom valami könnyebbre, és akkor a pénz kb. maradna, de lightosabb erőbefektetéssel. Ennek mentén érdeklődök most vaktában, aztán majd meglátom. Nem akarok rossz döntést hozni, ráadásul rákényszerítve sem vagyok jelenleg semmire. Valahogy azt érzem, hogy érdemes nyitott szemmel járnom, meghallgatnom mindent, mert változásokat érzek szeptember környékére. Pontosan nem tudom hol érzem ezt, a körülményekben vagy a saját utamban. Nyilván, a kettő összefügg, csak a hangsúly nem tudom, hogy hol lesz pontosan. 

Másik tervem, hogy visszarántom magam a rendszerességbe.

Mostanában elég hektikusra sikerülnek a napok, valahogy szeretném megfogni ezt, és én diktálni a tempót, hogy ne az események irányítsanak engem, mert az nem jó. Hetek óta alig figyelek valamire, csak loholok az események és a program után. Elvéreztem az arcjóga programban, egyszerűen nem jön össze, hogy csináljam. Ez azért durva, mert annyira nem sok idő lenne azért. 

Talán az étkezés az, amire továbbra is figyelek, arra már nagyon rászoktam, hogy a kis hűtőtáskámba összerakjam a napi betevőmet, ha tizenkétórázok, vagy utazok egész nap. Szerintem ezeken a napokon a legtervszerűbb az étkezésem, egyszerűen nincs értelme mellé enni, mert ott van minden nálam. (Még egészséges nasi is.)

Sajnos, sajnos a ruhavásárolgatásról továbbra sem tudtam leszokni.

Mondhatni, hogy egyre vadabb dolgaim vannak e téren, akár régen a fogyókúrák előtti napon, mikor még inkább kívántam enni, mert majd másnap... Most annyira igyekszem visszafogni a turizásaimat, hogy egyre képtelenebb dolgokat veszek meg. Mellettem szóljon, hogy háromszáz és ötszáz forint közötti tételekről beszélek. 

Az alábbi ruhát egy alkalommal visszatettem a turiban, majd másnap visszamentem érte, mert csak négyszázkilencven forint volt, és egész álló nap elképzeltem ezt a flitteres csodát magamon, de azt véletlen se kérdezzétek, hogy hol képzeltem el magam benne, mert magam sem tudom. Végül úgy voltam vele, ha még nem vitték el ennyiért sem, akkor az tényleg az én ruhám. És ott volt!

Másik vicc kategória a bőr rövidnadrág, amit meg a piacon lőttem magamnak háromszázért. Valódi bőr, és ezt sem tudom hová is fogom felvenni, de kellett nagyon. 

Mondjuk egy magassarkúval, valami szép blúzzal pikáns lehet, mert így sárkányos trikóval elég béna. 

No, mára zárom soraimat a ruhás tévelygéseimmel. További szép hétvégét, én meg holnap akkor megyek dolgozni a másik helyre. Ez van most.

Folytatom

Aztán csak gondolkoztam, és gondolkoztam.
Számba vettem mindkét megoldás összes előnyét és hátrányát, beszéltem, leveleztem emberekkel, akiknek a véleménye számít. Gyakorlatilag minden, de minden arra mutatott, hogy ezt el kell vállalni.

Pénteken úgy ébredtem fel, hogy igent fogok mondani.
És ha mégsem engem választanak majd, akkor annak is úgy kell történnie, semmi gond.
Elég nehezen jutottam el addig, hogy ezt meg is tudjam telefonálni, mert egész álló nap nem tudtam egyedül maradni öt percre. Végül akkor vettem elő a telefonom, mikor épp ballagtam a kórház folyosóján egy gyerekért, mert sem előtte, de utána se láttam esélyét, hogy nem fog valaki lógni a nyakamon.
Szóval igent mondtam, és kedden este kapok majd választ, hogy felmondjak, vagy maradjak szépen a fenekemen, és kifussam még magamból azt, amit lehet. Mondjuk nem fog sokáig tartani, ebben biztos vagyok.

Picit megnyugodtam, hogy okos döntést hoztam.
Ha én most ebből visszatáncoltam volna, ide többé az életben nem pályázhattam volna, és azt bántam volna nagyon.
Így viszont, ha ők mondanak nekem nemet, akkor számíthatok rá, hogy keresni fognak egy újabb lehetőségnél, mert szerintem nem "szerepeltem" rosszul.

Ha pedig engem választanak...
Akkor nagyon-nagyon, rettenetesen kellemetlen napok elé nézek, és utána meg újra egy csomó új embert és dolgot kell megszoknom. Picit elegem van már ebből, de reménykedek, hogy lesz végre megint egy kis nyugtom, még ha nem is tíz évre.

Majdnem napra pontosan egy éve mondtam fel az előző helyemen, ahol tíz hosszú évet töltöttem el.
Álmomban sem gondoltam, hogy egy éven belül három helyen is megfordulok, és épp megint kavarászok.
Komolyan mondom, kezdek munkahelyszédelgő lenni, pedig pont nagyon rühellem a változásokat.

Nem is tudom mire kérjelek benneteket, hogy melyik megoldásnak szurkoljatok. Talán az a legjobb, ha annak drukkoltok, hogy az történjen, ami hosszú távon a legjobb nekem. Jó? Köszönöm!

Ha más mesélné, nem hinném el, meg egy cikk (átmeneti poszt)

Gyanútlanul vásároltunk épp Charlieval, mikor a sorok közül egyszer csak elém lépett egy ex kollégám, és köszönés után a második mondata az volt, hogy nem akarok e hozzájuk átmenni dolgozni. Szerinte náluk sokkal jobb, nekem is tetszene.

Gyakorlatilag bennem ragadt a szusz, és mire levegőt vettem volna, már vonszolt is a főnöke elé, akivel történetesen épp bevásároltak ők is.

Jól beprotezsált nála, meg dicsért agyba-főbe a fülem hallatára, így továbbra se nagyon tudtam levegőt venni. Kaptam telefonszámot, valamikor el kellene mennem megnézni a helyet, meg gondolom a kérdéseimet is akkor tehetném fel, mert úgy kicsit lila fejjel sok értelmes nem jutott az eszembe, meg alkalmas se nagyon volt az egész helyzet. (Ezt hívják lerohanásnak, tuti recept, ha azt akarod, hogy a másikban bent ragadjon a szó.)

Na, ez az, amit ha te mesélnél, nem hinném el.

Azóta kóválygok, Charlie meg nevetgél rajtam, hogy a rocksztárság kitart továbbra is, de én ezt egyáltalán nem találom viccesnek. Sőt, hányingerem van az idegességtől, mert megőrülök a váratlan helyzetektől, és bele sem merek gondolni abba, hogy mi lesz, ha megtetszik ez a másik lakásotthon. 

Fogalmam sincs, hogy mit csináljak... Ja, és ezt biztos válaszul kaptam a sorstól, mert nyavalyogtam az életközepi válságomról. Nesze neked Lulu, legyen min tipródni drága! Hát köszi b.zd meg!

És a cikk, amit ígértem Kismacsóék versenyéről, mert "benne vagyunk a tévében!", ja nem, csak a neten. 😉 (Amúgy valóban nem elégedett a harmadik hellyel, mert szerinte ők voltak a legjobbak, és vicc, hogy azok lettek az elsők, akik, de hát "c' est la vie". 

Én nagyon büszke vagyok rá, és mondtam is neki az előbb, hogy inkább azt szeretném, ha majd nagy üzletemberként felvenne maga mellé dolgozni, és kávét főznék, meg nem engednék be hozzá senkit, akit nem akar. Mire ő: -Nyolc órában? Mire én: -Ne légy kicsinyes, majd irányítom a többi titkárnőt, akik valóban értenek a titkárnőséghez! Közben főzöm a sok kávét. ((hihi)) )