Utána tornáztam egyet lóhalálában, mert indultunk bevásárolni anyósomnak, meg magunknak is.
Charlie az anyukájának szedte össze az élelmiszereket, én magunknak.
Rengetegen, de tényleg nagyon sokan voltak a boltban. Idősek is.
Volt, aki köhögött a szélrózsa minden irányába. Először frusztrált, aztán elengedtem.
Számítások szerint az emberek hetven százaléka el fogja kapni, a fertőződés üteme nem mindegy. Szóval valószínűleg nem fogom megúszni. Úgy biztosan nem, hogy boltba járok, időnként az irodába, és nincs az az előző posztban emlegetett levegőszűrős bunkerem sem.
Nyilván, igyekszem a lehető legkevesebbet kimozdulni, meg alapvető szabályokat betartani, de nem fogom Domestosba áztatni az egész életünket, az egészen biztos.
Kicsit sokat foglalkozok ezzel.
De tényleg annyira idegesít már a téma, hogy sikítozni tudnék. Lesz majd megint olyan, hogy nem erről szól minden? Szinte elképzelhetetlen.
Pedig alapvetően tök jól vagyok.
Egészen addig, míg ki nem kell menni a lakásból. Mert onnantól úgy érzem, hogy semmi irányításom nincs a dolgok felett. És akkor a csapból is az folyik, hogy hogyan kellene az ajtó előtt kiugrani még a bugyimból is hazaérkezéskor, és megfürdenem Domestosban. Persze közben valaki elárasztja fertőtlenítővel a lábnyomomat is, meg amihez hozzáértem, míg a kádig értem és beleültem a Domestosba.
Szóval úgy döntöttem, hogy ettől a poszttól kezdve igyekszem ezt az egész járvány témát elkerülni.
Nem biztos, hogy sikerül, de megpróbálom. Majd inkább mesélek csacsi történeteket a fiúk kiskorából, meg hogy mit csinálok itthon, amikor épp nem kell sehová mennem, vagy épp megérkeznem valahonnan,
