Blogvember, november 10.

Ohh! Megérkezett a az igazi november.

Köd, sötétség, hideg. 

Még tegnap is olyan szépen sütött a nap, és tényleg nem panaszkodhatok, mert hetek óta ilyen szép idő volt, nem is emlékszem, hogy egyhuzamban volt e ilyen szép őszünk az elmúlt években. Én alaposan kihasználtam, rengeteget mentem biciklivel a városon belül, sokkal gyorsabban haladtam a munkában is, mint máshogy.

Az volt a terv, hogy kiszaladok ma a lomira.

Aztán levittem Mórt a reggeli első körére, nagy zenben megreggeliztünk, aztán úgy döntöttem, hogy menjen ki, akinek két anyja van, én ma bent szöszögök, jövő héten úgyis utazgatnom kell egy csomót. Elő is vettem a naptáramat, és kisebb menetrendeket, terveket találtam ki a napokra. Már csak Charlieval kellene egyeztetni, de ez elég nyűgös mindig, mert ha sokkal előbb mondom elfelejti, ha felírja, akkor nem nézi, szóval a legjobb a reggeli egyeztetés az adott napon, csak akkor van baj, ha keresztbe szervez, ezért lenne jó az előzetes egyeztetés. Áhh! Nem könnyű ez.

Ma délután megint edzek egyet, és akkor meg is lesz a négy.

Még nem döntöttem el, hogy futok, vagy benti tornát csinálok, de valamit mindenképpen.

Közben mosom a kanapéról a huzatot, tegnap plédeket mostam, szép lassan folytatom a nagytakarítást.

Kicsit össze-vissza, de nem mindegy? Karácsony előtt meglesz a nagyja, legalábbis így tervezem. 

Ilyenek mennek ma nálunk.  

November 8 és 9.

Sejtettem, hogy nem minden nap tudom magam rávenni az írásra.

Főleg a látogatós napjaimon sűl ki annyira az agyam, hogy estére már csak nézek ki a fejemből, mindenféle alkotói munkára képtelen vagyok. 

Tegnap egyedül a tornára tudtam rávenni magam, arra is csak azért, mert egész nap autóban ültem, teljesen elgémberedtem. 

A mai napot inkább hagyjuk is!

Stressz bajnokság a köbön. Annyira utálom, mikor szegény munkavállalót hülyének nézik. Főleg ez a kötetlen munkaidő dolog nagyon vissza tud ütni, mert azt gondolják fentebb, hogy ennek keretében dolgozz csak nyugodtan hétvégén is, akkor is, ha már csütörtök estére megvan a heti negyven órád. Kit érdekel? Csúsztasd le! De mikor?! Áhh! Hagyjuk is!

Mondanám, hogy majd hétvégén lesz időm, de fentiek miatt nagyon úgy néz ki, hogy nem lesz.

Na, majd meglátjuk.   

Elkezdődött a november

Nagyon remélem, nem ilyen lesz az egész november, mint az első napja!

Megint csodálatosan jól éreztük magunkat a Bükkben, tegnap értünk haza. Nekem egész úton visszafelé borzasztóan rosszkedvem volt (ezt lehet elmesélem majd egy átmeneti posztban valamikor), az esőtől a fejem is fájt. 

Aztán megérkeztünk, és anyósommal a nyakunkba dőlt a valóság, meg a küzdelmes hétköznapok, amikből olyan jó volt kiszakadni pár napra. 

Csinált vacsorát, cserébe kezdte sorolni az elmúlt napok alatt kifőzött terveit, nyilván mind arról szólt, hogy őt mikor, hová kell vinnie Charlienak. Mintha ezen a tetves világon egyéb dolga sem lenne, mint őt taxiztatni, meg kiszolgálni. Annyira nagyon jó lett volna, ha legalább ma békén hagy mindenki minket a p.csába. 

Az a baj, ha ő frusztrálja Charliet, akkor az az itthoni hangulatban is érezhető.

Szóval nem, ez nem volt egy jó nap. 

Annyiból tudtam szépíteni, hogy visszatértem az alapjaimhoz.

Mármint táplálkozás és mozgás szempontjából. Szépen ettem egész nap, lefutottam az ötösömet, meg nyújtottam. 

A kirándulás alatt nem volt méregetés, megettem, amit elém raktak, meg azon túl is, nem variáltam. Cserébe jót túráztunk, mozogtam sokat. A reggeli súlyom ennek ellenére, vagy pont ezért, de hatossal kezdődött, szóval rövidre zártam a kilengést, és ezt a hozzáállásomat jónak értékelem... Hogy valami előremutatót is mondjak erről a napról.

Igazi november

Vasárnap este, szempillafestés miatt, csukott szemmel feküdtem kétszer tizenöt percet, és közben a fülemen volt a füles, zenét hallgattam.

Mivel az egyik szememet szigorúan csukva kell tartanom a festék miatt, elég nehéz zenét választanom, úgyhogy ráhagytam az alkalmazásra, hogy ő válogasson. Sikerült előbányásznia olyan darabokat, hogy a másnap induló ciklusom hangulatingadozásával együtt, igen nagy mélységbe jutottam. 

Igazából nem volt rossz, inkább meglepődtem, ahogy elárasztottak mindenféle emlékek. 

Hihetetlen élességgel bukkant fel egy-egy pillanat, nem is értettem, miért pont az. 

Láttam Belamit a születése után, szinte éreztem az illatát, mint akkor. Aztán Kismacsó haját fésültem a babafésűvel, tudjátok, ami ilyen puha szálakból áll, és műanyag, kék nyéllel.  

Aztán hirtelen Szolnok utcáin jártam, Kismacsó a sötétkék babakocsijában, Belami előrébb pár lépéssel a biciklijén. 

Eszembe jutott Amira barátnőm, akivel néhány éve megszakítottam a kapcsolatot, mert az ex férjemmel kezdett kavarni, és a férje engem kért számon, szóval annyira abszurd volt az egész, hogy nem bírta el a gyomrom sehogyan. A mai napig nem tudok ezzel mit kezdeni, de sajnálom, mert mi tényleg nagyon közel álltunk egymáshoz, nem szabadott volna hagyni, hogy így alakuljon. Neki sem, nekem sem. 

Ezekből meg jött a gondolat, hogy mennyi mindent éltem már meg, és miért van az, hogy nem mindig esik jól az emlékek erdejében kalandozni. Többnyire pont megfelelő a felületet karistolni, mert az olyan megnyugtató, pihentető. Vajon, ha már nagyon öreg leszek -ha leszek- , akkor hogy leszek ezzel?

Továbbra is van ez az álmosító, ködös idő.

Eleinte élveztem, bekuckóztam teával, kávéval, olvasnivalóval, de kezdem unni. Na nem az olvasást, kuckózást, hanem, hogy folyton álmos vagyok. 

Még Mór is többet alszik, mert ma hat óra helyett hétkor kelt, én meg nem állítottam ébresztőt, mert ma itthonról dolgozok, szóval csúsztunk egy órát. Nem baj, az a jó, hogy megtehetjük. Imádom a kötetlen munkaidőnek ezt az előnyét, mondjuk azt már kevésbé, hogy este kilenckor is rám írhat valaki munka ügyben. De, valamit valamiért, ugye.

Röviden, tömören

Kicsit mindig félek a novembertől, valahogy nem a kedvenc hónapom ez.

Most úgy tűnik, hogy nyugi van minden téren, de azért inkább óvatosan jelentgetek ki ilyeneket. 

Hétvégén jó volt.

Voltak időszakok, mikor egyszerre mindkét fiú itthon volt, nagyon élveztem. Ilyenkor jóval több kaja fogy, úgyhogy főzés volt szombaton és vasárnap is. 

Teljes felújátasa zajlik a liftnek, ezért szombat óta napi többször mászunk kilenc emeletet.

Kb. tíz napig ez lesz, jó kis izomlázam van jelenleg is. 

Megint vegetáriánus korszakomat élem, nincs kedvem a húshoz.

Charlie ennek nem igazán örül, semmi kedve a tofuból készült töltött káposztához, ahogy a sütőtökös lasangnehoz sem. Hétvégén még nehezebb, mert Kismacsó viszont csak húst enne, úgyhogy megint többfélét kell főzni. 

Olyan bekuckózós hangulatban vagyok.

Nincs rosszkedvem, igazán jó sem, úgy elvagyok, legszívesebben ki sem mozdulnék itthonról. Nagyon sokat alszok, és hiába van hűvösebb, megint alig éri el a százat a vérnyomásom. 

Szombaton voltunk színházban, a Köszívű című musicalt néztük.

Nekem nagyon tetszett, Charlienak kevésbé. 

Ilyenek történnek mostanában. Röviden, tömören.

Majd szólok...

Sajnos továbbra sem találom a jókedvemet, de igyekszem úgy tenni, mintha élnék.
Nagyjából semmi nem érdekel, ha viszont épp nem vagyok passzív, akkor biztosan dühöngök valamin, szóval nem egyszerű most velem, mellettem.
Szerencsére a munkában van már akkora rutinom, hogy ez nem látszik, de könnyebben kijövök ott is a sodromból, és nagyon nehéz visszafogni magam, ami egyenlő azzal, hogy rohadt fáradt vagyok.
Igazából folyamatosan azt várom, hogy végre elmúlik rólam ez az enerváltság, de olyan mélyen vagyok, hogy el sem tudom képzelni mikor lesz ez. Egyszer biztosan, mert úgy szokott lenni.

Addig meg próbálom számba venni, hogy milyen szép és klassz az életem, és valószínűleg jó dolgomban nem tudom már, hogy mi a bajom.
Kár, hogy nem ilyen egyszerű ez az egész. Majd szólok, ha átlendültem.