Majd szólok...

Sajnos továbbra sem találom a jókedvemet, de igyekszem úgy tenni, mintha élnék.
Nagyjából semmi nem érdekel, ha viszont épp nem vagyok passzív, akkor biztosan dühöngök valamin, szóval nem egyszerű most velem, mellettem.
Szerencsére a munkában van már akkora rutinom, hogy ez nem látszik, de könnyebben kijövök ott is a sodromból, és nagyon nehéz visszafogni magam, ami egyenlő azzal, hogy rohadt fáradt vagyok.
Igazából folyamatosan azt várom, hogy végre elmúlik rólam ez az enerváltság, de olyan mélyen vagyok, hogy el sem tudom képzelni mikor lesz ez. Egyszer biztosan, mert úgy szokott lenni.

Addig meg próbálom számba venni, hogy milyen szép és klassz az életem, és valószínűleg jó dolgomban nem tudom már, hogy mi a bajom.
Kár, hogy nem ilyen egyszerű ez az egész. Majd szólok, ha átlendültem.