Nyűglődés meg könyvek

Ahh! Nem jött most jókor nekem ez a döntési kényszer.

Feszült vagyok tőle és ideges. Charlieval azóta minden nap összeveszek valamin, és tudom, hogy én generálom ezt. 

A múlt vasárnapi, igazi adventes hangulatomhoz képest, most a kedvem a béka segge alatt van. Tudom, hogy miután eldöntöm, jobb lesz, de most nincs kedvem ezzel foglalkozni, feltenni a megfelelő kérdéseket a megfelelő helyen, felmondani, stb.. 

A munkahelyi karácsonyi bulin sem éreztem magam jól, egyáltalán nem volt önazonos az egész azzal a tudattal, hogy mit fontolgatok, mi jár a fejemben.

Akivel eddig beszéltem, mindenki szerint egyértelmű (kivéve Charliet), hogy mi legyen a döntés.

Belami szerint is szükséges egy lista, és azt is ajánlotta, hogy 1-3-ig súlyozzam be a szempontokat, úgy számolható eredményem is lesz. Én ezt továbbfejlesztettem, hogy a két állásnak + és - oszlopot is állítottam, majd ezeket pontoztam 1-3-ig, illetve -1--3-ig. A végeredmény eddig: új hely 8 pont, mostani hely -3!!! pont. 

Mindenesetre jövő héten felteszek még néhány kérdést az érintetteknek, aztán kitalálom. 

Ja! És még könyvet is sikerült olyat találnom, hogy lehozott az életről, de nem tudtam abbahagyni.

Olvastátok már Kazuo Ishigurotól a Ne engedj el-t? Nagyon-nagyon elgondolkodtató ez a könyv, de rohadtul nem volt most szükségem rá. Szóval csak akkor olvasd, ha megerősíted előtte a szívedet!

Pedig tudhattam volna, a másik története is megviselt a Klara és a Nap. Amúgy meg piszok jó író, le a kalappal előtte, csak annyira szomorúak és felkavaróak a történetei. 

Hosszúlépés Budapesten

Ismeritek ezeket a könyveket? Illetve amiből alakultak?

Én teljesen véletlenül akadtam rájuk. A Díványban olvastam egy-két részletet a könyvből, és egyből tetszett, mert kicsit olyan volt, mintha a harmincas-negyvenes évek bulvárját olvasnám, miközben csomó új információt kapok a korról és persze Budapestről.

Említettem Charlienak, hogy mire akadtam, meg majd jó lenne az olvasómra letölteni.

Talán egy hét telt el, mikor a kezembe adta ezeket:

Azt mondta, hogy ezek tipikusan azok a könyvek, amik nem olvasóra valók, mert tele vannak képekkel, és jobb, ha megvannak, mert szívesen lapozgatjuk majd évek múlva megint. Szóval kellenek a könyvtárunkba. Mondtam már, hogy imádom a férjemet? 

Úgyhogy most ez az esti mesém.

Minden nap egy-két fejezet, lassan adagolom, hogy minél tovább tartson. Majd később, a könyv alapján, be is járnánk ezeket a helyeket, és szerintem nagyon izgalmas lesz, hogy mindenféle történetek kapcsolódnak hozzájuk. 

Vladimir

Olvasta valaki ezt a könyvet?

Ajánlásra olvastam el, és nagyon vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatosan. Kiváncsi lennék, hogy másnak hogy tetszett, mi a véleménye róla.

 

Normális emberek

Teljesen véletlenül bukkantam a filmre, és úgy beszippantott, mint már rég semmi.

Biztosan azért is, mert mostanában sokat gondolok a tizenéves énemre, és ez most pont betalált. Annyi minden megtörtént velem is, és szerintem sokan érzik majd így. Ez a kritika itt jól leírja, hogy mire számíthatsz. 

Mivel az a tapasztalatom, hogy könyvben mindig minden jobb, azonnal megszereztem, és szinte párhuzamosan haladok (sajnos mindjárt vége), de kivételesen nekem a film tetszik jobban. Annyira jól van vágva, a két főszereplő valami hihetetlenül jól játszik a szerepében, és a kémia is működik közöttük. 

A filmben elég sok szexuális tartalom van, de annyira szépen fényképezve, és olyan ízlésesen, hogy abszolút nem éreztem öncélúnak a sok meztelenkedést. 

Amúgy úgy bukkantam rá, hogy Sally Rooney másik könyvét és filmjét ekézték épp szét egy cikkben, és ellenpólusként ezt a regényt és filmet hozták fel. Azonnal kiváncsi lettem rá. Merem ajánlani. 

A felolvasó

Pár éve először a könyvet olvastam, aztán kicsit vonakodva, de megnéztem a filmet. 

A jó könyvek megfilmesítésétől mindig félek picit, mert nagyon el lehet szúrni az egészet, de ebben az estben nem ez történt. Szerintem a film is zseniális a főszereplőkkel együtt.

Kate Winsletet én sokáig nem igazán kedveltem színésznőként, de aztán egyre jobb szerepekben láttam, egyre hitelesebben játszani, úgyhogy ma már teljesen mást gondolok erről. 

Ebben a filmben meg olyan jól hozza Hanna karakterét, hogy bámulatos. 

A fiatal Michaelt játszó színész David Kross játéka ugyancsak lenyűgöző.

Pontosan nem is tudom melyik szál fogott meg jobban: az idősebb nő és a kamasz fiú szerelme, vagy a háború felelőseinek keresése. 

Mindkettő olyan finoman, érzékenyen van kibontva, hogy engedi a saját vélemény formálódását, nem akar az ember szájába rágni semmit. Inkább elgondolkodtat, napokig tűnődik az ember rajta.

Tegnap valahogy előkerült a tévénk tárhelyéből (felvettem pár hónapja).

És megint leragadtam a képernyő előtt, odaszögezetten néztem újra végig az egészet. Tipikusan az a film/könyv, amit pár évenként elő lehet venni nyugodtan, mert mindig tud valami újat adni, mutatni. 

Most a holokauszton gondolkodtam el.

Borzasztóan megvisel ez a téma, kifejezetten kerülni szoktam az ezzel kapcsolatos könyveket és filmeket, mert nem tudok mit kezdeni az emberi lét legsötétebb legmélyével, mikor az egyik ember azt gondolja, hogy irthatja a másikat valamiért.

A könyv után tűnődtem el először arról, hogy miért is történhetett meg ez, és mi járhatott az emberek fejében, akik ott dolgoztak a tömegmészárlás színhelyein.

Mert mindig az zavart meg a legjobban, hogy hirtelen honnan lett az a sok gonosz ember akkor és ott, és miért nem fogtak össze a "normális" emberek, miért hagyták ezt megtörténni.

A könyv nem megmagyarázni akarja ezt, csupán elmeséli különböző nézőpontból ugyanazt. 

Hanna a maga egyszerűségében meg van győződve arról, hogy a munkát a lehető legjobban kell elvégezni, a parancsot meg teljesíteni. A tanulatlansága miatt ez a szabály a kapaszkodója a világban, de a háborúban ugyanez átlöki egy olyan határon, ami felfoghatatlan. Nekem. Itt és most. Meg az ítélkező bírónak, ott és akkor. 

Ő meg csak néz, és ártatlan szemmel kérdezi, hogy de hát akkor hová tette volna a többi embert, ha "nem csinál helyet"? Olyan hátborzongató, és gyomorforgató, hogy nem érti. Még mindig nem érti.

Csak talán legbelül, mélyen. 

Vagy inkább érteni szeretné. Nem tudom. De elfogadja, hogy büntetést érdemel.

Michael meg...

Ő nem ölt meg senkit, de ő is hallgatott, ahogyan a felnőttek körülötte. Ők mennyire bűnösök? Mert azok, ez nem is kérdés. 

Sajnos nem tudok elvonatkoztatni attól, ami most történik.

Az iskolázatlan tömegektől, a tömény, irányítható butaságtól. Meg azoktól (magamat is beleértve), akik inkább ki akarnak maradni a véleményformálásból, mert az nyugisabb. 

Hová vezethet ez?

Megismétlődhet az az iszonyat? Vagy új arculattal közelít valami hasonló?

Ilyenkor bújok bele a saját, személyes kis terem által nyújtott boldogságba. Mert rohadtul féltem az enyémeket.