Annyira cukker barátnőm Levegő.
Na ő az, aki azonnal ír, ha már csak érzi is, hogy nem vagyok rendben, ha meg tudja, akkor főleg.
Neki nyavalyogtam ma, hogy biztos a céltalanságtól vagyok olyan türelmetlen, biztosan jót tenne, ha kapnék lehetőséget egy új (és jó) munkahelyen, ahol lefoglalnám az agyam és az (most szunnyadó) energiáimat.
Hétfőn megint három helyre nyomtam be az önéletrajzomat.
Ebből egy meghirdetett állás volt, kettő meg olyan, ahová szívesen mennék, de épp nincs hely, ám akár lehet is majd.
Az utóbbi kettőből az egyik az, ahol a középvezető évfolyamtársam volt (legyen a neve: Kati), és úgy két hónapja végigbeszélgettünk egy estét telefonon.
Utána ráírtam a fészen, hogy szerinte jó ötlet e belógatni az önéletrajzomat a központjukba csak úgy, de cseszett válaszolni.
Vártam, vártam, aztán hétfőn nyomtam egy entert oda is.
Erre ma...
Egy másik évfolyamtársam szólt, hogy meghirdették Kati pozícióját MA.
Remek. Senki se mossa le rólam, hogy ki akarom golyózni onnan, pedig dehogy. Én tulajdonképpen nem is vezetői állásra pályázok.
Úgy döntöttem, hogy még befogom a számat.
Először is: nekem senki sehonnan nem szólt még semmit, bizony én észre sem vettem volna a kiírást, ha nem hívja fel a figyelmemet rá Teo (legyen ez a neve a másik évfolyamtársamnak).
Ha bármi akció adódik, akkor majd jön részemről a reakció, addig kár is ezen stumpfolni magam. (Okos kislány.)
Ráadásul azt gondolom erről az egészről, hogyha az én állásom eljön, akkor az csont nélkül fog csúszni, nem kell a variálás. Pont úgy, ahogy annak idején a mostani állásomba kerültem. :-) (Jézusom, augusztus 1-én lesz 10!!! éve! Bár ne ott jubilálnék már!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése