Máglyarakás (nyugalom megzavarására alkalmas képek következnek)

Már annak, aki szereti ezt az édességet.

Én imádom, mert gyermekkoromban ezzel az egy sütivel lehetett levenni a lábamról (nem voltam édesszájú, bezzeg most), és az anyai nagymamám mindig ezt csinálta, ha mentem hozzájuk.

Ha száraz kiflit kért a falusi boltban, akkor az eladók már mondták is neki, hogy biztosan az unokáját várja. 

Jaj, úgy hiányzik, már olyan régen nincs velünk! (És SOHA nem lesz pont olyan a máglyarakásom, mint az övé, mert nem, és kész.)

Ugye, ott a háttérben az leszeletelt alma, elől meg ázik a felkarikázott kifli a vaníliás tejben, amiben benne van 6 tojás sárgája is.

Charlie közben megtörte a diókat, megpirította, majd mozsárban törte meg, mert tök jó, hogy nagyobbacska darabok is maradnak.

Aztán kezdődik a rétegelés: egy sor kifli, rá anyósom aranyat érő sárgabarack lekvárja, utána sok-sok dió, arra alma, meghintve fahéjjal. Ezt úgy háromszor ismételtem, almával zártam a sort.

Fedő alatt összesütöttem az egészet, majd a felvert tojáshabot pici lekvárral megbolondítva ráborítottam a süti tetejére, és pirosra sütöttem.

Íme.

Iszonyat kalóriabomba ez, ráadásul hidegen szeretem a legjobban, szóval holnap viszek belőle magammal a munkába. (Azért ettem pár falatot melegen is, hogy a fene a fejemet, kár volt cirkuszolni a saláta vacsorával.)

A holnapi gyermeknap alkalmából

Kedves Belami!

Szeretnélek köszönteni a nemzetközi gyermeknap alkalmából, mert míg világ a világ, nekem a gyermekem maradsz örökké.
Létezésedet oly hamar akartam, hogy ekkor még más, velem egyidősek azt fontolgatták, hogy hová mennek legközelebb bulizni.

Én nem.
Én téged akartalak, téged képzeltelek magam elé, és nem volt akadály előttem senki és semmi.
Máig nem feledem, hogy életem első terhességi tesztje negatív volt, pedig Te már voltál nekem. Nagyon szomorú voltam, de hittem benne, hogy jönni fogsz.
Aztán eltelt pár nap, orvoshoz mentem, aki vizelettesztet írt ki. Anyu vitt be a kórházba, de nem tudta, hogy miért. Ő vitte az irányító pulthoz a beutalómat, amire ránézett a nő, és azt mondta: -Terhességi vizsgálathoz oda tessék vinni a  vizeletet!
Szegény anyám! Teljesen kész volt, de attól a pillanattól kezdve támogatott ebben (is).
Aztán a telefon Apuéknak, mert így láttam jobbnak, hogy emésszék a hírt, mielőtt hétvégén hazalátogatok a fősuliról.
Mennyire le akartak beszélni rólad! Azt hitték, hogy véletlenül "csúsztál be". A mai napig nem tudják, hogy ennél tudatosabb döntésem nem sok volt azóta sem.
Hát így.

Sokkal jobb, több, szebb, minden vagy, mint amit el tudtam képzelni 19 évesen.
Olyan sokszor álltam a kiságyadnál, mikor pici voltál, és néztelek, csak úgy. És olyan röpke az idő ez között, meg az között, hogy most nézlek, amint tanulsz számomra érthetetlen orvosi dolgokat, okos homlokod a papírok fölött, szép kezed tollat fog.
Közötte meg ott van a rengeteg emlék, amiért érdemes volt erre a világra születnem.
Köszönöm, hogy vagy nekem!


Kedves Kismacsó!

A te érkezésedre is vágytam már, kicsit megvárattál, meg meg is tréfáltál, mert eleinte azt mondták, hogy kislány vagy.
Nagyon-nagyon jó baba voltál, veled én bármit el tudtam intézni, meg tudtam csinálni.
Annyira nagyon más voltál nekem az első pillanattól fogva, olyan különleges, nem az én világomé. Ajándék.
Mikor elmúltál három éves, akkor beteg lettél, és én megijedtem, hogy csak vendég leszel az életemben, és azt a rettenetet a mai napig nem tudom feledni. Talán ezért az az aggódó túlféltés, túlgondoskodás, amit nem tudok levetkőzni, pedig igyekszem, hogy levegőhöz juss tőlem Életem.

Szép és okos vagy.
A határ a csillagos ég, remélem becélzod hamarosan, amint ez a kamaszos nyűglődés elmúlik rólad.

Megmondom őszintén, még a kamaszságodat is szeretem.
Ahogy ülsz mellettem a fotelben, hosszú végtagjaid szanaszét, és előbb utóbb simire nyújtod vagy a fejed, vagy a kezed, vagy a lábad, esetleg a hátad gömbölyíted felém, közben egy-két kis titkodat elmondod, még ha mindent nem is.
Köszönöm, hogy engem választottál, és itt maradtál velem/velünk! Itt a helyed, megtanítalak az én világom dolgaira (a simi is ilyen, mert mikor pici voltál, akkor nem szeretted), és közben megtanulok tőled/rólad egy csomó mindent, tanulom a Te világod. A következő életünkben már összeszokottabbak leszünk. Úgy hiszem.


Kedves meg nem született gyermekeim!

Meg kell emlékeznem rólatok is, mert vágyakoztam rátok, akartalak benneteket.
Volt nevetek, elképzeltelek titeket, és ha csak ezen múlott volna, akkor ma név szerint írhatnék még egy (kettő) levelet.

Sajnos nem így van.
Én mindent megpróbáltam. Még azon is túl, de mára elfogadtam a "nem"-et.

Néha el kell engedni vágyakat, és kinyitni a szemünket, hogy mi más a feladat. Én most ezt keresem épp. Úton vagyok.
Közben minden egyes nap köszönöm azokat, akik vannak nekem: Charlie, Belami, Kismacsó, no meg az egész családom.
Mert akárhogy is, én is jöttem valahonnan, én is voltam gyerek. Szeretett, szomorú gyerek.
 

Remek

Én nem tudom, de naponta kétszer is írhatnék posztot úgy, hogy már megint történt valami, mert velem/velünk mindig történik valami.

Úgy volt, hogy vasárnap este korán fekszünk, mert hétfőn utazunk, de Anyu este tízkor telefonált, hogy Charlie menjen, vontassa ki az egyik öcsémet autóstól az árokból, mert belement egybe.
Charlie hiába mondta, hogy nem fog menni az akció, mert leég a kuplung, ilyenek, csak ment, mert ilyen, meg nyilván Anyu nem véletlenül hívta őt, és nem engem. Hm.
Persze nem tudta kivontatni, a kuplungunk meg büdös volt az erőlködéstől, remek.
Charlie totál idegbetegen ért haza valamikor éjfélkor. Ez is remek.

Közben Kismacsó megint fájlalni kezdte a gyomrát, még ezen is jól felidegesítettem magam, és el is határoztam, hogy kedden orvosnak kell látnia, nincs mese.

Hétfőn nagyon jó volt abban a kis városban, ahol felnőttem, de legjobb a nagymamám volt, ő fantasztikus, mindig is az volt.
Posztokon keresztül tudnám mesélni, hogy engem ő nevelt egy ideig, mikor a szüleim elváltak, apám meg elvolt az új barátnőkkel, és régimódian öltöztetett, amit utáltam.
Emlékszem, mindig kicsatolta a szememből a hajamat cuki kis virágos csatokkal, én meg minden egyes nap elástam az oviban az aznapit a homokba. Sajnos reggelente mindig lett másik, ő meg azt hitte, hogy ilyen trehány az unokája, hogy mindig elhagyja.
Minden egyes reggel, mikor ballonkabátban indulok, eszembe jut, hogy ő is azt vett nekem általános elsőben, apró piros kockás volt, és szerintem drága, de én utáltam, mint a sz.rt, mert senkinek nem volt olyan, ergo akkor nem divatos -gondoltam én. Akkor még nem akartam különcködni, inkább szerettem volna belesimulni a tömegbe.
Azt hiszem ma már büszkén viselnék valami hasonlót, nem érdekelne, hogy divatos, avagy nem, ha jól áll.

Meg amikor jött vigyázni a fiúkra, mert én főiskolára jártam.
Már másik városban éltünk, de ő felpattant a vonatra, meg a buszra, és jött.
Kendőben, olyan mamókás táskával, ahogy kell. Később ebben a táskában megjelent a mobil is, az csúcs volt, mikor előkapta onnan.
Imádom a nagymamámat, de szerintem ezt már említettem.

Végiglátogattuk és ettük a rokonokat, mármint mindenkinél enni kellett, nem a rokonokat eszegettük persze. ;-)
Komolyan jó volt ebben a témában visszatérni a hétköznapokba, mert szét akartak már szakadni a beleim a sok zabálástól. (Nem is mértem súlyt a napokban, látni nem akartam a helyzetet.)

Ennek örömére elkezdtem a tavaszi mustármag kúrát, ami engem jól ki szokott pucolni.
Semmi extra, csak reggel meg este is egy evőkanál mustármag lenyelve egy jó pohár vízzel, és ezek a kis emészthetetlen golyók, mint egy belső peeling lepucolják a belek falát. Akinek gondja van a nagyobb dolgával, na, annak a 6 hetes kúra alatt nem lesz, és nem hasmenéses az ábra, csak sok. (Bocs a túl sok információért!)

Kismacsó.
Az orvos szerint refluxos, azért tér vissza neki a hasfájás, kapott gyógyszert, meg elküldte vérvételre. Nem tudta megmondani, hogy ez állandó probléma lesz e, vagy csak a sok gumicukor, meg a szombati bulis bor lobbantotta fel a problémát, mindenesetre eggyel több ok, hogy befejezze az ilyen kilengéseket 16 évesen.

Végre, végre, nem csak a szám jár már, elkezdtem beküldözgetni az önéletrajzomat ide-oda!
Nos, ez azért nagy szó, mert nálam évek óta úgy nézett ki a dolog, hogy nyávogtam egy sort a sanyarú sorsomon, de odáig sem jutottam, hogy az önéletrajzomat frissítsem.
Most egy hónap alatt sikerült ez is, majd összeeszkábáltam motivációs leveleket mellé (mindenhová más duma kellett), és nyomtam egy-kettő entert.
Még vannak ötleteim, de mivel ez most proaktív álláskeresés, azaz nincs meghirdetett állás, csak én nyomulok, ezért lehet, hogy nem holnap szólnak, de legalább ott van kéznél az elérhetőségem, ha lesz valami. Remélem lesz hamarosan. ;-) Ugye, hogy remek? :-)


 
 

Balett

Istenem de nagyon utáltam!
Mikor a szüleim elváltak, akkor először az öcsémmel mindketten Apunál voltunk, aztán megosztoztak rajtunk, úgyhogy én maradtam, az öcsém meg Anyuhoz került.
Na, innentől kezdve az apai nagyanyám vette kézbe egy-két dolgom, többek között azt, hogy mit is mozogjak.

Ésss! a balettet találta ki, mert olyan x lábú voltam, meg amúgy is, a balett olyan nőies.
Hát én nagyon szenvedtem tőle, de mégis sokat köszönhetek neki, mert nagyon hajlékony vagyok, és a mai napig emlékszem egy csomó pozícióra, amit a család szórakoztatására be tudok mutatni, illetve kevésbé taposom befelé a cipőimet, mint előtte, főleg, ha figyelek a járásomra.

A balett olyan igazi volt, egy öreg, majdnem vak zongoristával, meg egy nagyon csinos Jutka nénivel, aki mindig dresszben, kis szoknyában nyomta az órákat, és beállt a rúd mellé, hogy bemutassa a gyakorlatokat.
Szőke volt, enyhén sminkelt, és mindig hegyes kis kontyban volt a haja a feje tetején.
Kedves és türelmes volt, mégsem szerettem balettra járni, talán a többi gyerek miatt, már nem emlékszem pontosan. Jobb volt nekem otthon, szerettem egyedül lenni már akkor is.

Hogy ez most miről jutott eszembe?
Kezembe került az egyetlen balettos képem a fészes játék miatt, és feltolultak az emlékek.

Most épp nem a legjobbak.
Például, hogy mennyire utáltam gyerek lenni, hogy mennyit voltam szomorú és magányos, és az a gyerek SOHA nem szeretnék újra lenni, szóval én nem szoktam visszavágyni a gyermekkoromba.
Pedig szerettek, imádtak a családban, és szerintem az oviban és általános alsóban is sajnálgattak a felnőttek, mert elég sajnálni való sovány, csendes kislány voltam, szomorú szemekkel.
A gyerekek meg többnyire nem nagyon tudtak ezzel mit kezdeni, így békén hagytak. Volt egy-két kis barátnőm, aztán jól is volt, sokszor ők is a terhemre voltak inkább.

Ha pedig valaki mégis belegyalogolt a lelkembe, azt megvertem.
Tulajdonképpen a későbbi, általános negyedikben kialakult legjobb barátsággal is ez volt az első tranzakcióm: össze-vissza rugdostam a majdani barátnőm hófehér térdzokniját, mert nagyon nagy volt az arca.

Később jobb lett.
Úgy általános negyedikben találtam magamra, köszönhetően annak, hogy az osztályfőnököm egy férfi lett, aki Apu sporttársa volt, úgyhogy elkezdett "futtatni" a suliban, én meg szárnyakat kaptam, és onnantól kitűnő tanuló voltam nyolcadikig, meg a társasági élet egyik központja.
Azóta is azt vallom, hogy igazából nem az iskola a lényeg, hanem a pedagógus, mert az tudja/nem tudja kibontani a gyermekben rejlő tehetséget, ő tud/nem tud szárnyakat adni. Na de ez már egy másik téma.

Mutatom kicsit azt a képet, ami így felkavart: