Izgik

Rendkívül sok történés van körülöttem, még a munkámban is csupa új, érdekes, gondolkodásra késztető eset adódik, csak győzzek feldolgozni mindent.

Nyilván olvastátok, hallottátok, hogy megint halálra éheztettek egy gyereket, aki átlagosnak látszó családban élt, és mégis tragédia történt.

Ilyenkor előkerül a gyermekorvos, a védőnő, a gyermekvédelmi rendszer felelőssége, mert bizony van nekik/nekünk, nem kevés.

Most hozzánk is befutott egy magántanulói kérelem, amiben a vallásos, tanult szülők lelkiismereti okokra hivatkozva kívánják maguk oktatni a gyermekeiket otthon. Gyakorlatilag egy messzi tanyán élnek, teljesen kivonultak a társadalmi életből. 

Nekünk ilyenkor vizsgálni kell, hogy a gyermek érdekeit szolgálja e a magántanulóság, és vagy javasoljuk ezt a formát, vagy nem.

Ez a fajta kivonulás, plusz, hogy az óvodából az a hír jött, hogy a gyerekek SOHA nem étkeznek bent, mert speciális az étrendjük, kicsit beparáztatott bennünket a fentiek ismeretében.

Kimentünk, megnéztük, nem nyugodtunk meg.

Nem lenne etikus tovább részleteznem az esetet, de rengeteg kérdés vetődött fel bennem.

Többek között, hogy hol van ebben az egészben a gyermek szabad választási lehetősége, amivel a korából adódóan nem tud még élni, de így, ebben a formában a társadalmi beilleszkedés begyakorlása nem opció?

A szülők éltek "átlagosan", majd úgy döntöttek (és nekik megadatott a választás lehetősége), hogy kivonulnak, teremtenek maguknak egy saját világot, többnyire távol más emberektől. 

Joga van e bárkinek ezt megakadályozni? Meddig tarthat pontosan a beavatkozás? A gyermekkel mi lesz később? Felsőoktatás? Később mekkora trauma belecsöppenni egy ismeretlen közegbe? Vagy tényleg megerősödik annyira, hogy gyorsan fel tud majd zárkózni?

Miért gyanakszunk, ha valaki máshogyan képzeli a gyermeknevelést?

És még sorolhatnám hosszan.

Délutánra meg egy falcolós kamaszt nyertem magamnak a szülőkkel együtt, akik örökbe fogadták a fiút négy éves korában.

Bejött egy Kismacsó klón, rettentően otthon éreztem magam egyből. ;-)

Viccet félretéve, egy érzékeny, szüleit nagyon szerető gyerekről van szó, akiben dúlnak a hormonok, marcangolja önmagát a szülei párkapcsolati gondjai miatt, plusz túlzottan elutasító a gyökerei iránt, pedig a szülei nagyon nyitottak erre a kérdésre. 

Keresi önmagát szegénykém, csak nem nagyon találja jelenleg.

Komolyan nem sajnáltam 120 percet rájuk, pedig elég időnáci vagyok a munkahelyen a kliensekkel kapcsolatosan.

Állásinterjú.

Rettentő sokat gondolkoztam rajta, hogy mit vegyek fel. Böngésztem a netet, az agyára mentem a fiúknak a ruhabemutatóimmal, de azért annak is utána olvastam, hogy mit kell pontosan ebben a munkakörben csinálni.

Na, egyik erőfeszítés sem volt hiába, mert két férfi interjúztatott, és szerintem nagyon is sikerült eltalálni egy arany középutat, hogy komolyan vegyenek, de csini is maradjak, meg azért legyen benne a saját stílusom (már ha van olyan egyáltalán) is.

És persze a legtöbb szó magáról a munkáról esett, és nagyon jól jött, hogy felkészültem belőle, csillogtathattam a tudásomat. (muhahaha!)

Fogalmam sincs, hogy enyém lesz e az állás, de belelkesültem attól, amit beszélgettünk. Az egyik férfi az igazgatóhelyettes volt, a másik meg maga is azt csinálja, mint amire pályáztam, és nagyon rajongva beszélt a munkájáról. Jó volt hallgatni.

Az egész sokkal kötetlenebb, önállóbb, vagányabb. Jogsi jó lenne hozzá, de megoldható nélküle is (tényleg muszájos lesz megtanulnom vezetni záros határidőn belül), ezt tisztáztuk már az elején.

Nem dőlök a kardomba, ha nem sikerül, mert nem pont erre vágytam, meg van is még időm keresgélni, mert decemberig szeretnék elpályázni a jelenlegi helyemről.

Ám ha engem választanak... asszem' elfogadom. ;-)

Jövő péntekig kiderül. Azt ígérték, hogy mindenképp visszajeleznek, akkor is, ha igen, akkor is, ha nem. 

Izgi. Nem? :-)

Update: Most hívtak a katis állás ügyében. Megyek interjúra... Húbazz', nagyon beindultak a dolgok! Segítség, levegőt! :-)

(Na és mit vegyek majd fel?!?!?!)