Kölcsönautó

Belami nagyon jó fej az öccsével, odaadta az autóját kölcsön.

Kismacsó elment a Balatonhoz nyaralni a haverjaival, azért. 

Nincs bennem az a kitörő öröm, mert ezen van egy csomó aggódnivaló.

Abban biztos vagyok, hogy ittasan, beszívva nem ül volán mögé, és remélem, hogy a felsoroltak nem is jellemzőek, de azért álszent sem szeretnék lenni. 

Inkább attól félek, hogy elromlik valami az autóban, esetleg meghúzza valaki, mikor leáll vele, ilyenek. Nem hiszem, hogy Belami nem akadna ki. Szóval a kölcsön dolgokkal csak a baj van, könnyen rossz irányt vehet a dolog.

Persze Kismacsó kiakadt, mikor elkezdtem sorolni az aggodalmaimat.

Szerinte kiborító vagyok, semmi baj nem lesz, mert mi is lehetne. Annyira magabiztos, hogy irígylem érte. De majd lesz neki is gyereke, aztán meglátjuk. Majd szólok neki, mikor a lányát vagy a fiát kell elengednie nyaralni. 😅

November rain

Nem szeretem ezt a hónapot, főleg az elmúlt napok időjárásával. Sötét volt szinte mindig, nyirkos minden.
Ehhez a hónaphoz kapcsolódik egy csomó sikertelen lombikom, az egyik vetélésem (a másik június).
Hangulat szempontjából ez a legveszélyeztetettebb hónapom, meg nyár eleje még.
Mégis mit szeressek rajta?

Szerencsére itthon minden könnyebb, mert olvasok egy csomót, meg filmeket nézek, ezek a dolgok teljesen kikapcsolnak.
Nagyon szerettem volna úszni menni, de vasárnap eléggé fájt a hasam lent, mindenféle gyulladást "diagnosztizáltam" magamnak. Aztán elmúlt magától, szerintem kezdenek a hormonjaim is változni, félek, hogy hamarosan elkezdődik nálam a változókor. (Sajnos fél petefészek felével, plusz a rengeteg lombikkezeléssel ez bármikor bekövetkezhet.)
Belamival beszélgettem erről, ő úgy tanulta, hogy a változókori hormonpótlás nem túl biztonságos (rákkeltő), csak indokolt esetben javasolják (extrém csontritkulásnál például).
Szóval maradok a teázásnál, meg a progeszteron krémen gondolkodok a ciklus második felében, szerintem ezekkel még elhúznám egy darabig.
Nőgyógyászhoz is el fogok menni, kellene rákszűrés, meg egy ultrahang sem ártana, hogy mi újság bent.

Sajnos a munkahelyemmel kapcsolatosan is vegyesek az érzelmeim továbbra is, úgyhogy a fentiekkel együtt elég sz.rul indult a hét.

Tegnap délelőtt mérgemben megint rátelefonáltam az oktatómra, mert szeptember legelején csináltuk meg Kismacsóval a sikeres KRESZ vizsgát, de még mindig nem sikerült vezetnem egyszer sem. Sokáig az igazolásunk nem érkezett meg onnan, ahol a vizsgát kellett csinálnunk, utána a nyári akciók miatt az oktatók voltak fullra.
Nagyon visszafogottan érdeklődtem, hogy mégis mikor kezdhetnék, erre pár perccel később visszahívott, hogy menjek délre.
Picit belém szorult a szusz, mert felkészületlenül ért a dolog, de lehet, hogy így jobb is volt, mert megijedni sem volt időm.
Két órát "vezettem", az oktató szerint pont annyit bénáztam, mint mindenki elsőnek. (Amúgy ő egy nagyon kedves nő, és türelmes, ami nekem nagyon fontos.)
Nem vagyok benne biztos, hogy szeretni fogok vezetni, de megcsinálom, ezt konokul elhatároztam. Ráadásul szeretnék jól és biztonságosan vezetni, úgyhogy nem érdekel, hogy tetszik vagy nem tetszik a dolog, mint érzés, addig csinálom, míg jól nem megy. Elég makacs tudok lenni az ilyen dolgokban.

Persze Kismacsó semmit nem intézett még magának, szerintem úgy volt vele, hogy majd elkezdi, ha én már mentem valamire. Így tegnap kezdett telefonálgatni.
Nem tudom az idén fog e vezetni, de őt nem féltem, gyorsan beér majd, sőt, szerintem neki elég lesz a kötelező óraszám, vagy kilóméter.

Most ezt a sorozatot nézem.
Kismacsónál láttam belőle részleteket, és annyira fiúsnak éreztem, hogy gondoltam: azért is kipróbálom.
Borzasztóan tetszik, már a második évadot gyűröm.
Nem tudom mi bajom van most ezekkel a tesztoszteronnal átitatott filmekkel (előtte Sons of Anarchy hét évadát néztem végig), de nagyon lekötnek. Lehet, hogy látens agressziót dolgozok ki így magamból. Ki tudja?

Nem hagyom magam kibillenteni

Mondanám, hogy nincs miről írni, de nekem ez csak álmaimban fordul elő, mert velem/velünk mindig történik valami.

Mondjuk tegnap ki sem dugtuk az orrunkat a lakásból Charlieval, szóval karácsony utolsó napjáról még csak-csak elmondható, hogy semmi különös nem volt.
Kicsit összepakoltam a lakásban, miután a fiúk elpályáztak az apjukhoz, húztam nekik tiszta ágyneműt, meg mostam, mert gyönyörű napos idő volt, fújt a szél.
Még volt egy csomó maradék étel, főzni nem kellett, úgyhogy kis szünetekkel három filmet is megnéztünk, meg a lemenő nap fényében cukiskodtunk egymással az erkélyen, és még egy délutáni szieszta is belefért.
Este néztük a harmadik filmet, leporoltam közben a szobabiciklit, és tekertem egy órát. Csudára büszke is voltam magamra, hogy nem tologatom januárra a mozgást, hanem csak úgy belecsapok a lecsóba.

Aztán ma reggel megbeszéltem egy kedves ismerősömmel, hogy délután beszélgetünk egy kávé mellett, és azért csak délután, mert ebédre Anyuékhoz megyünk.
Annak rendje és módja szerint indulni készültünk, mikor az autónk bemondta az unalmast. Mindezt úgy, hogy fogalmunk sem volt mi lehet a baja, de olyan panaszos csörgéssel volt, hogy csak hússzal mertünk gurulni az autójavítóig, és még így is büdös, égett szag volt.
Kiderült, hogy az egyik első keréknél eltört a rugó, és az gyilkolta a gumit, attól volt büdös.
Én isteni szerencsének éltem meg, hogy ez nem vasárnap az autópályán történt, miközben százzal repesztünk, mert abból bizony tragédia is lehetett volna.
Borzasztóan nem hiányzott most ez a plusz kiadás, de délutánra meg is csinálták, úgyhogy Charlie jött elém, mikor befejeztem a pletykálást beszélgetést, és pótlólag kimentünk Anyuékhoz, meg utána könyvtárba.
Így most vannak könnyed kis könyveim is az elkövetkezendő napokra, meg holnap talán mozizunk is egyet.
Amíg itthon lehetek, és pihenhetek, és mindenki egészséges, addig nem hagyom magam kibillenteni a stabil jókedvemből. Nahát.

Remek

Én nem tudom, de naponta kétszer is írhatnék posztot úgy, hogy már megint történt valami, mert velem/velünk mindig történik valami.

Úgy volt, hogy vasárnap este korán fekszünk, mert hétfőn utazunk, de Anyu este tízkor telefonált, hogy Charlie menjen, vontassa ki az egyik öcsémet autóstól az árokból, mert belement egybe.
Charlie hiába mondta, hogy nem fog menni az akció, mert leég a kuplung, ilyenek, csak ment, mert ilyen, meg nyilván Anyu nem véletlenül hívta őt, és nem engem. Hm.
Persze nem tudta kivontatni, a kuplungunk meg büdös volt az erőlködéstől, remek.
Charlie totál idegbetegen ért haza valamikor éjfélkor. Ez is remek.

Közben Kismacsó megint fájlalni kezdte a gyomrát, még ezen is jól felidegesítettem magam, és el is határoztam, hogy kedden orvosnak kell látnia, nincs mese.

Hétfőn nagyon jó volt abban a kis városban, ahol felnőttem, de legjobb a nagymamám volt, ő fantasztikus, mindig is az volt.
Posztokon keresztül tudnám mesélni, hogy engem ő nevelt egy ideig, mikor a szüleim elváltak, apám meg elvolt az új barátnőkkel, és régimódian öltöztetett, amit utáltam.
Emlékszem, mindig kicsatolta a szememből a hajamat cuki kis virágos csatokkal, én meg minden egyes nap elástam az oviban az aznapit a homokba. Sajnos reggelente mindig lett másik, ő meg azt hitte, hogy ilyen trehány az unokája, hogy mindig elhagyja.
Minden egyes reggel, mikor ballonkabátban indulok, eszembe jut, hogy ő is azt vett nekem általános elsőben, apró piros kockás volt, és szerintem drága, de én utáltam, mint a sz.rt, mert senkinek nem volt olyan, ergo akkor nem divatos -gondoltam én. Akkor még nem akartam különcködni, inkább szerettem volna belesimulni a tömegbe.
Azt hiszem ma már büszkén viselnék valami hasonlót, nem érdekelne, hogy divatos, avagy nem, ha jól áll.

Meg amikor jött vigyázni a fiúkra, mert én főiskolára jártam.
Már másik városban éltünk, de ő felpattant a vonatra, meg a buszra, és jött.
Kendőben, olyan mamókás táskával, ahogy kell. Később ebben a táskában megjelent a mobil is, az csúcs volt, mikor előkapta onnan.
Imádom a nagymamámat, de szerintem ezt már említettem.

Végiglátogattuk és ettük a rokonokat, mármint mindenkinél enni kellett, nem a rokonokat eszegettük persze. ;-)
Komolyan jó volt ebben a témában visszatérni a hétköznapokba, mert szét akartak már szakadni a beleim a sok zabálástól. (Nem is mértem súlyt a napokban, látni nem akartam a helyzetet.)

Ennek örömére elkezdtem a tavaszi mustármag kúrát, ami engem jól ki szokott pucolni.
Semmi extra, csak reggel meg este is egy evőkanál mustármag lenyelve egy jó pohár vízzel, és ezek a kis emészthetetlen golyók, mint egy belső peeling lepucolják a belek falát. Akinek gondja van a nagyobb dolgával, na, annak a 6 hetes kúra alatt nem lesz, és nem hasmenéses az ábra, csak sok. (Bocs a túl sok információért!)

Kismacsó.
Az orvos szerint refluxos, azért tér vissza neki a hasfájás, kapott gyógyszert, meg elküldte vérvételre. Nem tudta megmondani, hogy ez állandó probléma lesz e, vagy csak a sok gumicukor, meg a szombati bulis bor lobbantotta fel a problémát, mindenesetre eggyel több ok, hogy befejezze az ilyen kilengéseket 16 évesen.

Végre, végre, nem csak a szám jár már, elkezdtem beküldözgetni az önéletrajzomat ide-oda!
Nos, ez azért nagy szó, mert nálam évek óta úgy nézett ki a dolog, hogy nyávogtam egy sort a sanyarú sorsomon, de odáig sem jutottam, hogy az önéletrajzomat frissítsem.
Most egy hónap alatt sikerült ez is, majd összeeszkábáltam motivációs leveleket mellé (mindenhová más duma kellett), és nyomtam egy-kettő entert.
Még vannak ötleteim, de mivel ez most proaktív álláskeresés, azaz nincs meghirdetett állás, csak én nyomulok, ezért lehet, hogy nem holnap szólnak, de legalább ott van kéznél az elérhetőségem, ha lesz valami. Remélem lesz hamarosan. ;-) Ugye, hogy remek? :-)


 
 

Tragikomikus

Én nem tudom, de az ág is húz most bennünket, nagyon unom már.

Csütörtökön olyan tragikomikussá vált az este, hogy egy ponton túl már csak nevettem.
Az egész nap nem volt könnyű: elhanyagolt gyerekek, válásos ügy, és csak dőlt rám a sz.r, ahogy kell.
Munka után Charlieval elmentünk Tűzhöz a telefonkártyákat intézni, benne leszünk a flottájában, ahol dolgozik, így sokkal kedvezőbb, és ingyen is beszélünk egymással. 120 km oda-vissza, igazán semmiség.
Csakhogy! Zuhogó esőben, ha elromlik az ablaktörlő, nos az nagyon gáz. És mi így jártunk visszafelé, ráadásul egy forgalmas út kellős közepén. Nagyon lassan, valahogy elgurultunk a legközelebbi város vasútállomásához, de halálfélelmem volt, mert nem lehetett kilátni az ablakon, és Charlie így vezetett. Próbálta megcsinálni az ablaktörlőt, de esélytelen volt, teljesen beragadt, készpaszszevasz.
Telefonáltam Anyumnak, aki küldte az egyik öcsémet értünk, amire Charlienak a következő volt az észrevétele: -Hát ezzel nem javultak az életesélyeink, inkább mennék vonattal.
Kipakoltunk az autóból, mert persze bevásároltunk, miért is ne. Volt két hosszú bagett is, lógott ki a Charlie által utált műbőr szatyromból, ő meg méltatlankodott, hogy úgy nézünk ki, mint két kisnyugdíjas, aki felpakolva megindul a világba.
Aztán pisilnem kellett, de a vasúton este hétkor bezárt a nyilvános vécé, úgyhogy aki hét után utazik, és rájön, az csinálja, ahogy és ahová akarja. Ha igazi lázadó lennék, akkor letoltam volna ott, és a zárt vécé elé pisiltem volna. De nem, kinyomoztam, hogy szemben van egy kocsma, ott lehet pisilni.

Na. Ez a kocsma tényleg az volt, az az igazi, lepukkant talponálló. Először Charlie bement, engem meg kint hagyott a műbőr szatyrommal, amiből lógott ki a bagett, és tartottam az esernyőt is magam felett, mert zuhogott, meg sötét is volt, és akkor elsuhant az arcom előtt egy denevér, én meg elkezdtem röhögni. És nem hisztérikusan, hanem igazán jóízűen: kinevettem magamat, ezt az egész cirkuszt magam körül.
A vécé össze-vissza volt hányva, és igyekeztem semmihez sem hozzáérni, meg nem venni levegőt az orromon, de nem tudtam abbahagyni a vihogást, mert eszembe jutott valaki, aki -szerintem- nagyon finnyás, és úri (amúgy a blogját olvasom, és nem is ismerem), hogy ő most mit csinálna, mit kezdene törölgetni a kis fertőtlenítős törlőkendőjével, és hányszor kenné be a kezét a folyékony kézfertőtlenítőjével, meg egyáltalán, milyen fejet vágna egy ilyen helyzetben.
Utána már csak egy hatalmasra nőtt fekete macskának udvaroltam, aki a bokorból villogtatta rám a sárga szemeit, hogy át ne szaladjon itt előttem keresztben, mert elég ez mára nekünk.
Mire az esernyő alatt megeszegettük az egyik bagettet Charlieval, addigra az öcsém is megérkezett értünk, és (amint látszik) egyben hazaértünk.

Az autóért Charlie pénteken visszament, és ott meg is csináltatta az ablaktörlőt, szerencsére nem volt igazán nagy baja, 6000 forintunkba fájt.

Ma meg...
Vasárnap szüretelni megyünk Anyuéknak, hát ezt minden évben kollektíven utáljuk, alig bírok a fiúkkal, mert nyígnak, nyavalyognak, de amúgy én is.
Persze Anyuék még ma este esküvőre is mennek, és sminkeljem ki, Charlie meg menjen üdvözlőlapot venni, imádom, ahogy osztja az egész hétvégémet.
Persze Charliet jól megbüntették a városban, mert húsz perc eredménytelen körözés után egy szabad parkolóhelyért megállt valahol, de ott meg nem lehetett volna, szóval jó drága ez a hülye üdvözlőlap.

Ma már nem annyira van kedvem nevetgélni ezen, sőt kikérem magamnak, hát hengeredjen már le rólunk ez a pechszéria!