Még itthon.
Annyira nem öröm, mert rendőrségi kihallgatásra megyek, mint tanú az egyik ügyemben, ki nem állhatom az ilyesmit.
Amúgy is annyira végtelenül unom már a munkámat, hogy minden este azt szuggerálom: holnap szólnak valami klassz állásajánlatról. Eddig nem jött be, de reménykedek.
Még azt sem mondhatnám, hogy a sült galambot várom, mert egy csomó helyen van bent önéletrajzom.
Az i-re azt tette fel a pontot tegnap, hogy az a hír járja: nem két hét lesz a nyári tábor, hanem négy. Ez azért is kitolás, mert hogy fogom én összeszervezni a közös pihenést a családdal, ha nekem egy hónap kapásból ki van lőve a nyárból? Belaminak lesz nyári gyakorlata a kórházban, a férjem friss munkaerő az új helyén, nem nagyon variálhat ő sem.
Aztán lesz nyári gyermekétkeztetés egész nyáron. Teljesen elegem van az egészből.
És akkor emlékeim szerint itt még nem is beszéltem arról a pályázatról, amit meg KELL csinálnia az intézménynek, és szerintem egy horror, már előre látom, hogy mennyi tipródás lesz vele, olyan vállalások vannak benne.
Persze ezek mellett van annyi munkánk, ami bőven kitölti a napi nyolc órát, de ez senkit nem érdekel. Ahogy az sem, hogy ezek nagy része határidős.
Nem a munkával van nekem bajom, hanem azzal, hogy így nem lehet normálisan megcsinálni a feladatokat, csak kapkodunk bele mindenbe, és még raknak a nyakunkba még és még.
Tegnap kínomba már egy kozmetikusi állásra is küldtem be pályázatot, pedig 40 éves alkalmazottként elég vicces lenne pályakezdőként bénázni, de már bármi érdekel.
Mondjuk, ha annyit akarnak adni, ahány vendéget viszek, akkor attól felkopik az állam. Összességében nem sok reményt fűzök hozzá, de vaktában lövöldözök, valami majd csak lesz már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése