Karácsony után, szilveszter előtt

Azt kell, hogy mondjam, a karácsony nagyon jó volt.

Persze -szokás szerint- a készülődés része a legkedvencebb, de valahogy ezzel mindig így vagyok. 

Idén is lett kedvenc karácsonyi dal, azt rengetegszer meghallgattam, amíg Mórral sütögettem, kint meg hullott a hó (23-án), Charlie meg még munka miatt Pestre ment. Meglepetésként feldíszítettem a fát, így már aznap este meleg fények között csomagoltuk az ajándékokat, és másnapra is kevesebb feladat maradt. 

Utána már a szokásos menetrend szerint történtek a dolgok.

Közös ebéd nálunk Kismacsóékkal, meg Charlie anyukájával. Este az én anyukáméknál vacsora, ahol mindkét fiú a párjával ott volt. Aztán még nálunk is voltunk az ajándékozás miatt, meg a Reszkessetek betörők! első részét néztük Kismacsóval, közben szaloncukorral fojtottuk le az egész napos evészetet. Ági és Belami éjféli misére mentek tőlünk, Kismacsóék meg nálunk aludtak, másnap reggel indultak vissza Luna szüleihez karácsonyozni. 

Mi másnap Charlie tesójáékhoz mentünk karácsonyozni, és onnan hazaérve kezdett rosszkedvem lenni.

Abszolút tudom, hogy alapvetően nem az volt a bajom, amin pörögni, tipródni kezdtem, hanem megint a változókorral küszködök. Teljesen rendben, 28 napra jöttek a premenstruációs tünetek, csak épp nem jött meg azóta sem. Azért nem kellemes ebben a felfokozott, feszültséggel teli állapotban lenni napokig. 

Aztán egy ponton elhatároztam, hogy nem foglalkozok ezzel tovább, nem szeretném, ha a fonyódi telelésünk ennek jegyében teljen. Úgyhogy fejben leraktam ezt, gondolatban átöleltem magam, és a fülembe suttogtam, hogy majd megjön, ha akar, én visszatérek a kis egészséges életmódomhoz, attól úgyis jobban leszek. 

Így is történt.

Megérkeztünk szombaton (28-án) Fonyódra, rengeteget sétálunk a jó levegőn, tegnap pedig futni is voltam a napfényes hidegben, valami fantasztikus volt. Színes salátákat, túrót, magvas kenyeret és hasonlóakat eszek, de igazából mindent, amit megkívánok, csak a Kalóriabázisba felvezetve, számolva. Ettől szépen meg is nyugodtam, a feszültség is feloldódott, az új ciklus meg majd kezdődik, ha itt lesz az ideje. 

Most az lebeg a szemem előtt, hogy jövőre (is) jó formában legyek.

Az öcsém mondta karácsonykor, hogy megint nagyon jól nézek ki, az arcom sem olyan elgyötört, mint ötössel kezdődő súlyommal volt, úgy tűnik kell nekem a 62-63 kiló ahhoz, hogy kisimult legyek (meg a kettőből mínusz egy munkahely). (Amúgy én is elégedettebb vagyok az idei karácsonyi képeimmel, mint a tavalyiakkal, ennyit jelent pár kiló.) Szóval a fogyás nem cél, csak a súlytartás és az izomépítés, formálódás.

Itt Fonyódon nagyon jó, ezt most nem kezdem el megint, hogy itt szeretnék már élni, meg ilyenek.

Kicsit okosabb próbálok lenni a kívánságokkal, mert lám-lám, annyira akartam másik munkahelyet, még a paramétereket is belőttem, aztán megkaptam pont úgy, mégsem voltam/vagyok még kész rá. Szóval azt gondolom, hogy a lakhelyváltás majd jön, ha jönnie kell, nem zavarászom én ezt, mert úgy járok, mint az előbbivel. Példának okáért, lehet, hogy az első unoka érkezését inkább megvárnám helyben, hogy kéznél legyünk, ha kellünk, aztán majd meglátjuk tovább. 

 

 

Örülök, hogy jól vagyok

A mai nap eddig elég eredményes, már az edzést is letoltam.

Reggel gyorsan megcsináltam pár levelet, nyomtattam, aláírtam, szkenneltem, elküldtem. Aztán Charlie elment a dolga után, én meg úgy ítéltem meg, hogy olyan jó kis hűvös van a szobában, nyitott ablak elég lenne a futópadon futáshoz, meg senkit nem zavarok, még Mór is az előszoba kövén aludt kinyúlva. Szóval gyorsan lefutottam az öt kilométeremet, ittam egy fehérje shaket, és most nagyon frissnek érzem magam. 

Tegnap úgy alakult, hogy a gyermekkori barátnőimmel értekeztem, és megállapítottam, hogy én még örülhetek magamnak.

Van egy négyesünk, az egyikükkel még oviba is együtt jártunk, a töbiekkel általánostól kezdve, egészen a gimnázium végéig. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, igyekszünk legalább egyszer évente összejönni, de volt már olyan, hogy hosszabb idő kimaradt. Most épp két év, és próbáltunk valami közös időpontot összeszervezni egy chates csoportban. Nem nagyon akart összejönni, kénytelen voltam külön-külön is megkeresni őket. Mindhárman a változókorra panaszkodtak, meg az egyik covidos volt, és azóta rengeteg egészségügyi baja van. Kicsit olyan volt, mintha valami nyugdíjas otthonba keveredtem volna. Mindhárman arra panaszkodtak, hogy nem tudnak/bírnak sportolni, fájnak az izületeik, a másiknak a tüdőkapacitása csökkent nagyon le, stb.. No, én azóta örülök magamnak, hogy nem fáj semmim, vígan tudok sportolni, maximum a lustaság akadályoz. Szerintem én még mindig csak az előszobájában járok a változókornak, szóval lehet ez még sokkal rosszabb a hangulatingadozáson túl, de igyekszem azon lenni, hogy ne tudjon bedarálni. Kicsit félek, de amíg nincs semmi bajom, nem akarok ezen pörögni.     

Változás

Alapvető jellemvonásom, hogy nem szeretem a hirtelen változásokat.

Majd elmentem gyermekvédelmi gyámnak, ahol hirtelen változások sorozata a munka legjellemzőbbje. Szerintem rengeteget fejlődtem az elmúlt három évben ez ügyben, már nem kapok sokkot, ha "újratervezés" van.

Aztán most azt vettem észre, hogy bizonyos helyzetekben szomjazom a változást.

Reggel úgy ébredtem, hogy fel voltam dobódva, és hirtelen nem is értettem miért. 

Tegnap felvették Charliet munkatársamnak, és a sok apró szorongásom mellett azt érzem, hogy jó lesz ez.

Engem teljesen kicsinált, hogy az adótörvények változásával a vállalkozása bizonytalanná vált, nem lehetett előre tervezni semmit. Én találtam ki, hogy kellene egy biztos pont, amiben -esetleg- segíteni is tudok, és mellette csinálhatja a fotózást, tervezést. A válsággal együtt egyre kevesebb és kiszámíthatatlanabb a munka mennyisége, de így ő döntheti el, hogy mit és mennyit vállal, mert van egy fix bevétele.

Fontos volt az is, hogy ne egy irodában kelljen ülnie heti negyven órát, hanem legyen mozgástere, ő oszthassa be az idejét, mert ezt az elmúlt években megszokta, és láttam rajta, hogy egyáltalán nem akar a multik világába visszamenni. Így keletkezett ez a hibrid megoldás, de bízok benne, hogy pont ez a sokszínűség fogja őt megdobni, és vele együtt engem is.

Persze ettől még megmaradt az idős családtag ellátásának és segítésének témaköre, de hiszem, hogy ez is változni fog a másik változó miatt, és jó irányba.

Főleg, hogy egy jó ideje látom már, hogy az egész rossz dinamika kulcsfigurája nem anyósom, hanem épp Charlie. Ő nem tud leszakadni arról, hogy mindent megcsinál az anyukája helyett, aki így teljesen elveszíti az önállóságát. Legjobb példa erre a fonyódi nyaralásunk alatt történt, ugyanis volt egy helyzet, mikor senki nem volt mozgatható egy kórházi kontrollra, és láss csodát, anyósom megoldotta tök egyedül, és nagyon büszke volt magára. Én erre több soron rávilágítottam Charlienak, de még mindig nem volt eléggé lefoglalva ahhoz, hogy hagyja az édesanyját "élni". Ezzel az új állással reményeim szerint több ilyen "kényszerítő" helyzet adódik, és végre helyére kerülnek a dolgok. 

Lehet naív vagyok, de reménykedni ér. Nem?  

Tervek

 Na, azok mindig vannak.

Már jó ideje dörömböl a fejemben a költözés gondolata.

Először itt, a közelben nézegettem kertes ingatlanokat, aztán rájöttem, hogy én igazából vízpartra vágyok, és nem biztos, hogy pont itt, ebben a városban szeretnék megöregedni. 

Régebben a fiúk miatt nem mozdultunk, mert nem szerettem volna kirángatni őket a suliból, a megszokottból. Annyira nehezen eresztettek gyökeret a válás után, nem mertem mozgatni őket. 

Aztán megszerettem ezt a lakást, meg a városközpont közelségét, mostanában meg a munkahelyem is gyalog tíz percre van. Imádom, mert évekig utazgattam a munkahelyeim miatt.

Mióta Mórci van nekünk, egyre inkább érzem, hogy jó lenne a természethez közelebb. Talán ezért fel tudnám adni a munkahelyem közelségét, meg a lüktető városi forgatagot. 

Vannak helyek a fejemben, a szívemben. Azt tervezem, hogy kirándulgatunk, hátha megérzem, hogy hol van a MI helyünk. Ahol el tudnám képzelni a további életünket. Meglátjuk. 

Nem sietünk ezzel, mert igazából ráér még. Akár azt is kivárhatjuk, hogy Belami hol szeretne letelepedni, és ahhoz is igazodni. Meg Kismacsóhoz. De talán tudok egy olyan közeget találni, teremteni majd, ahová szívesen beadják az unokáinkat. 

Közben Belami választott egy albérletet, hamarosan költözhetnek.

Szerintem nem fognak Budapesten letelepedni, de bármi elképzelhető. A szakvizsgáig biztosan maradnak, aztán kiderül.

Megfordult a fejemben Budapest egy kósza pillanatig, mert mindkét gyerek ott van most többnyire, meg Apuék, de nem. Oda biztosan nem.

Azt hiszem nem tudok leszokni arról, hogy bonyolítsam az életünket. De ez visz előre. Nem?  

Új szint

Két hónapja járok rendszeresen edzeni (hetente háromszor).

Kismacsó szerint a lábamon látszik a legjobban, ezt teljesen váratlanul jegyezte meg valamelyik hétvégén, mikor itthon volt. 

Az edzéstervemet ő csinálta, de már megtanultam a szisztémáját, szóval megy egyedül is a dolog. Majd hamarosan kapok új tervet, hogy el ne unjam az egészet.

Az a helyzet, hogy nagyon melós dolog rendszeresen edzeni, meg odafigyelni, hogy jól együnk, ízlésesen öltözzünk, ápoltak legyünk.

Mondjuk én szeretek magammal foglalkozni, Charlie szerint túlzottan is, és ez nem dicséret részéről. Persze azt meg szereti, ha jól nézek ki, úgyhogy szoktam mondani neki, hogy bizony ez meg idő, nem is kevés. 

Az a szerencsém, hogy a munkaidőm kötetlen, és én osztom be, ráadásul egy részét itthon is el tudom végezni. Így nagyjából az edzős napokon az edzés köré szervezem a dolgaimat, hogy ne este kelljen menni, mikor a legtöbben vannak.

Azt hiszem, hogy sikerült új szintre lépni.

Nagyon be voltam fosva attól, hogy hétköznapokon már egyik fiú sem lesz itthon, úgyhogy még a nyáron elkezdtem új szokásokat bevezetni. Az edzés is ilyen. 

Összességében továbbra sincs több időm, egyszerűen nem érek rá ölbe tett kézzel sajnálni magam. Olyan gyorsan eltelnek a napok, hogy hopp, megint itt a hétvége, és itthon vannak a fiúk. Annyira nem is borzasztó, mint hittem. 

Persze, hiányzik a gimnazista koruk, meg előtte fura volt, hogy már nem kicsik, de ez van, jó esetben ennek kell lennie. Tudomásul vettem, hogy a múltat nem lehet visszahozni, de nem is lenne jó. A jelenben kell megtalálni az örömet, mert az mindig van. 

Persze néha megengedem magamnak, hogy összefacsarodó szívvel elmélázzak azon, milyen volt először a kezmbe fogni őket, aztán az első najuk az óvodában, meg hasonlók, de aztán megrázom magam, és megyek tovább. Úgy, hogy lehetőleg a legjobb legyen. Mindenkinek. Nekem.  

November rain

Nem szeretem ezt a hónapot, főleg az elmúlt napok időjárásával. Sötét volt szinte mindig, nyirkos minden.
Ehhez a hónaphoz kapcsolódik egy csomó sikertelen lombikom, az egyik vetélésem (a másik június).
Hangulat szempontjából ez a legveszélyeztetettebb hónapom, meg nyár eleje még.
Mégis mit szeressek rajta?

Szerencsére itthon minden könnyebb, mert olvasok egy csomót, meg filmeket nézek, ezek a dolgok teljesen kikapcsolnak.
Nagyon szerettem volna úszni menni, de vasárnap eléggé fájt a hasam lent, mindenféle gyulladást "diagnosztizáltam" magamnak. Aztán elmúlt magától, szerintem kezdenek a hormonjaim is változni, félek, hogy hamarosan elkezdődik nálam a változókor. (Sajnos fél petefészek felével, plusz a rengeteg lombikkezeléssel ez bármikor bekövetkezhet.)
Belamival beszélgettem erről, ő úgy tanulta, hogy a változókori hormonpótlás nem túl biztonságos (rákkeltő), csak indokolt esetben javasolják (extrém csontritkulásnál például).
Szóval maradok a teázásnál, meg a progeszteron krémen gondolkodok a ciklus második felében, szerintem ezekkel még elhúznám egy darabig.
Nőgyógyászhoz is el fogok menni, kellene rákszűrés, meg egy ultrahang sem ártana, hogy mi újság bent.

Sajnos a munkahelyemmel kapcsolatosan is vegyesek az érzelmeim továbbra is, úgyhogy a fentiekkel együtt elég sz.rul indult a hét.

Tegnap délelőtt mérgemben megint rátelefonáltam az oktatómra, mert szeptember legelején csináltuk meg Kismacsóval a sikeres KRESZ vizsgát, de még mindig nem sikerült vezetnem egyszer sem. Sokáig az igazolásunk nem érkezett meg onnan, ahol a vizsgát kellett csinálnunk, utána a nyári akciók miatt az oktatók voltak fullra.
Nagyon visszafogottan érdeklődtem, hogy mégis mikor kezdhetnék, erre pár perccel később visszahívott, hogy menjek délre.
Picit belém szorult a szusz, mert felkészületlenül ért a dolog, de lehet, hogy így jobb is volt, mert megijedni sem volt időm.
Két órát "vezettem", az oktató szerint pont annyit bénáztam, mint mindenki elsőnek. (Amúgy ő egy nagyon kedves nő, és türelmes, ami nekem nagyon fontos.)
Nem vagyok benne biztos, hogy szeretni fogok vezetni, de megcsinálom, ezt konokul elhatároztam. Ráadásul szeretnék jól és biztonságosan vezetni, úgyhogy nem érdekel, hogy tetszik vagy nem tetszik a dolog, mint érzés, addig csinálom, míg jól nem megy. Elég makacs tudok lenni az ilyen dolgokban.

Persze Kismacsó semmit nem intézett még magának, szerintem úgy volt vele, hogy majd elkezdi, ha én már mentem valamire. Így tegnap kezdett telefonálgatni.
Nem tudom az idén fog e vezetni, de őt nem féltem, gyorsan beér majd, sőt, szerintem neki elég lesz a kötelező óraszám, vagy kilóméter.

Most ezt a sorozatot nézem.
Kismacsónál láttam belőle részleteket, és annyira fiúsnak éreztem, hogy gondoltam: azért is kipróbálom.
Borzasztóan tetszik, már a második évadot gyűröm.
Nem tudom mi bajom van most ezekkel a tesztoszteronnal átitatott filmekkel (előtte Sons of Anarchy hét évadát néztem végig), de nagyon lekötnek. Lehet, hogy látens agressziót dolgozok ki így magamból. Ki tudja?

Visszajelölni, vagy nem visszajelölni, avagy új határvonalak kijelölése

A régi munkahelyemen az volt az elvem, hogy nem jelöltem vissza a közösségi oldalon senkit az ügyfeleim közül.
Egyszerűen így éreztem helyesnek: nem összekeverni a munkát a magánélettel.

Most viszont úgy látom, hogy ideje felülvizsgálnom ezt az álláspontomat.
A lányok jelölgetnek, én meg vettem egy nagy levegőt, és visszajelöltem őket.

Az a helyzet, hogy ebben a munkában nem lehet éles határvonalat húzni az itthoni és a munkahelyi életem között, mert egyik átszivárog a másikba.
Igazából nincs ezzel baj, mert nincs nekem titkolnivalóm, büszke vagyok a családomra, és a lányaimat is szeretem (ugyanezt nem mondhattam az ügyfeleimről).

Ezért új határvonalakat kell kijelölnöm, mert a régiek már nem működnek ebben a helyzetben, de közben azért észen kell lennem.
Tulajdonképpen, amit a fészen' megosztok, azt vállalom előttük is, szóval ezt a határt kitoltam.
Aztán nagyobb teret engedtem annak is, hogy mettől meddig tart a munkaidőm, mert egyszerűen nem lehetett szigorúan beszuszakolni a hétfőtől péntekig, 9-17-ig időintervallumba , saját gyereket sem így nevelünk.
Ennek ellenére próbálom a heti negyven órát tartani, mert azért mégiscsak ez a munkám, ennyiért kapok fizetést, és a családom is igényt tart az időmre.
Egyszerűen rugalmasnak kell lenni, a "húzd meg, ereszd meg" elvet alkalmazni, ez most a kis autista énemnek hatalmas kihívás, de ugyanakkor fejlődés.

Én legalábbis így fogom fel.
Ahogy az összes változást ezzel az egésszel kapcsolatosan, mert szerintem csak több leszek, kevesebb semmiképp.
 

Normális vagyok

Pár hónapja folyamatosan a rossz kedvemmel küszködtem. Elemezgettem, szidtam az endorfin hiányos fajtámat,szenvedtem saját magamtól.

Most meg.
Oyan bizakodó, örömködős vagyok folyamatosan,egészen ritkán üti fel a fejét a pesszimizmusom. Olyankor meg tetten érhető a fáradtdág,nyilván attól van.
És szerintem ez a normális. Most vagyok normális.
Melegen ajánlom a váltást azoknak,akik nem érzik jól magukat valamiben,mert teljesen kicseréli az embert.

Rossz néven veszem

Nagyon erősen, energikusan kezdődött a hetem, aztán szerdára csökkent a lendület.
Nem tudom pontosan megragadni, hogy mitől, de talán a munkahelyem energiái rosszak most.

Ja, ez nem a munka jellege miatt van épp, hanem a januári változások okán.
Összevonják ugyanis a családsegítő- és gyermekjóléti szolgálatokat. Meg több gyermekjóléti központot hoznak létre.

Összekavarnak mindent, és mindenkit.
Azt hiszem így akarják befogni a szociálisok po.áját, mert -szerintem- kezdett sok lenni a kormánynak a követelőzés, tüntetés, kilátásba helyezett sztrájk.
Persze az átalakítás csupa jóságot hoz majd szerintük, de aki kicsit is ért ehhez, az tudja, hogy ez nem így lesz.
Egy újabb lépcsőfok beiktatásával a gyermekvédelem még átláthatatlanabb, még zagyvább lesz, mint eddig, és ha eddig nem veszett el a gyermek a rendszerben, hát most el fog.
Ez a szakmai része a dolognak, de emberi is van, nem csekély.

Nálunk jelenleg a két szolgálatnál hét státusz van, ez az összevonással három lesz.
A maradék négy megy a központba, mert fél évig továbbfoglalkoztatási kötelezettség, vagy mi van. Szóval munkanélküli elvileg senki nem lesz.

Persze szokás szerint senki nem tud semmit, megy a találgatás: ki marad, ki megy?
Igazából engem egyik verzió sem ver a földhöz, csak szeretném már tudni. Ki nem állhatom, hogy ráállítom az agyam az egyik verzióra, majd egy nap múlva a másikat sugalmazzák, úgyhogy kezdhetem az egészet elölről.
Charlie szerint el kellene döntenem, hogy melyiket szeretném, aztán szólni, hogy én azt.
Én meg jobban szeretném, ha eldöntenék helyettem, mert akkor nem kellene azon gondolkodnom, hogy "mi lett volna ha".

Inkább leírom, hogy melyik variációnak mi az előnye, hátránya.
Ha maradok, az előnye az:
-Nem stresszelődök annyira a változás miatt, mert bár így is lesznek, azért az egyéb körülmények változatlanok maradnak.
-Továbbra sem azonos városban élek majd az ügyfeleimmel, kisebb az esélye, hogy összefutok velük a magánéletemben.
-Nem kell megszokni új embereket, sőt a régiek is lecsökkennek, kevesebbet kell alkalmazkodni (vagy nem).
-Augusztusban jubilálok, 10 éve dolgozok ugyanott.

Hátránya a maradásnak:
-Továbbra is utazgathatok egy csomót.
-Nulla új inger, maximum több lesz a két szolgálat összegeződő feladata.
-A központból a nyakamon ülhet majd olyan, akivel addig egyenrangúak voltunk, mert szerintem utasítgatni fogják az összevont szolgálatokat a központok (ez nem biztos).


Ha a központba kerülök, akkor annak az előnyei.
-Helyben leszek, nem kell utazgatnom, sőt járműre sem szállnom, mert gyalog is hamar beérek a munkahelyre.
-Nyilván ebből kifolyólag napközben el tudok intézni egy csomó mindent.
-Új munkatársak, új ügyfelek, rengeteg új inger.
-Valószínűleg kicsit több pénz.
-Jobb rálátás a helyi viszonyokra, esetleg ezzel együtt több kiugrási lehetőség más munka felé.

Központ hátrányai:
-Nagyon tisztázatlan helyzet a munkában:kit, mire lehet utasítani kérni, hogy zajlik a vidéki ügyfélfogadás, és még rengeteg minden.
-Hamarabb összefutok ügyféllel a magánéletben.
-Utálom a változásokat, úgy érzem nincs most energiám erre.

Ma virradóra már ezzel is álmodtam, tök rossz volt, nagyon zaklatottan ébredtem. Azt hiszem kezdem unni az egészet.
Végül leállítottam magam, mert akárhogy is lesz, úgy lesz jól. Kár ezen pörögni.
Azt viszont rossz néven veszem magamtól, hogy ilyen energiátlan lettem pár nap alatt. Utálom. :-(

Irodai csendélet

Úgy vagyok.
Olyan sehogy.
Gyakorlatilag jól ellennék, de a körülmények most nem igazán támogatnak abban, hogy eluralkodjon rajtam a nihil.Mert mindig történik valami.

Ezen amúgy elgondolkodtam.
Hogy nekem soha nem egyszerű semmi, alig akadnak teljesen nyugalmas időszakok az életemben.
Most én vonzom magamhoz ezt, vagy egyszerűen csak mindig megtalál valami? Fene se tudja.
Pedig elhatároztam, hogy az idén már nem gondolkodok nagyon előre, csak úgy hagyom magam egyik napból a másikba csobbanni. Hisz itt a karácsony mindjárt, aztán egy újabb év.

Az újabb évben szeretném, ha csupa pozitív változás érne.
Valahogy régóta azt érzem, hogy valamerre mozdulni kellene, de mindig visszatart, hogy rohadt nehezen lépek ki a komfortzónámból.

Ez az!
Ki fogok billenni a komfortzónámból. Ezt érzem.

(Irodai csendélet.)