Új szint

Két hónapja járok rendszeresen edzeni (hetente háromszor).

Kismacsó szerint a lábamon látszik a legjobban, ezt teljesen váratlanul jegyezte meg valamelyik hétvégén, mikor itthon volt. 

Az edzéstervemet ő csinálta, de már megtanultam a szisztémáját, szóval megy egyedül is a dolog. Majd hamarosan kapok új tervet, hogy el ne unjam az egészet.

Az a helyzet, hogy nagyon melós dolog rendszeresen edzeni, meg odafigyelni, hogy jól együnk, ízlésesen öltözzünk, ápoltak legyünk.

Mondjuk én szeretek magammal foglalkozni, Charlie szerint túlzottan is, és ez nem dicséret részéről. Persze azt meg szereti, ha jól nézek ki, úgyhogy szoktam mondani neki, hogy bizony ez meg idő, nem is kevés. 

Az a szerencsém, hogy a munkaidőm kötetlen, és én osztom be, ráadásul egy részét itthon is el tudom végezni. Így nagyjából az edzős napokon az edzés köré szervezem a dolgaimat, hogy ne este kelljen menni, mikor a legtöbben vannak.

Azt hiszem, hogy sikerült új szintre lépni.

Nagyon be voltam fosva attól, hogy hétköznapokon már egyik fiú sem lesz itthon, úgyhogy még a nyáron elkezdtem új szokásokat bevezetni. Az edzés is ilyen. 

Összességében továbbra sincs több időm, egyszerűen nem érek rá ölbe tett kézzel sajnálni magam. Olyan gyorsan eltelnek a napok, hogy hopp, megint itt a hétvége, és itthon vannak a fiúk. Annyira nem is borzasztó, mint hittem. 

Persze, hiányzik a gimnazista koruk, meg előtte fura volt, hogy már nem kicsik, de ez van, jó esetben ennek kell lennie. Tudomásul vettem, hogy a múltat nem lehet visszahozni, de nem is lenne jó. A jelenben kell megtalálni az örömet, mert az mindig van. 

Persze néha megengedem magamnak, hogy összefacsarodó szívvel elmélázzak azon, milyen volt először a kezmbe fogni őket, aztán az első najuk az óvodában, meg hasonlók, de aztán megrázom magam, és megyek tovább. Úgy, hogy lehetőleg a legjobb legyen. Mindenkinek. Nekem.