Inspirációim a mozgáshoz

Szerintem már írtam, hogy alapvetően nem lételemem a futás, a torna, de tudom, hogy kell, úgyhogy csinálom. 

Érzem a jótékony hatásait, azért ezek motiválnak. Legjobb az endorfin löket, ami a végére megérkezik mindig. 

Aztán vannak emberek, akik inspirálnak.

Eleinte leginkább Kismacsó volt az. Ő ovis kora óta sportol, de gimis kora óta a testépítéssel is foglalkozik a különböző küzdősportok mellett, és ez nagyon látszik. Olyan a felépítése, mint egy műalkotás, nagyon motiváló. Az nem lehet, hogy az anyjaként elhagyjam magam.

Belamival nagyon sokat beszélgetünk az egészségügyi részéről a sportnak, ő nagyon tudatos minden téren, rengeteget tanulok tőle.

A kutyával futást sem magamtól kívántam meg.

Van egy kis füves tér tőlünk nem messze, és a térre néző egyik házban lakik egy házaspár a kutyájával. A kutya igazi utcai vegyes, nagyon bírom. Eleinte a pasi engedte ki Mázlit -így hívják- Mórhoz, hogy együtt rendetlenkedjenek kicsit. Ráadásul Mázli elég agresszív más kutyákkal, de Mórt valamiért bírja, ritkán vesznek össze, de az sem tart sokáig.

Aztán egy nap megláttam a feleségét futni Mázlival, a derekán lévő pórázzal. Olyan harmonikusan, szépen mozogtak együtt, ráadásul a csajnak irtó jó alakja van. Szerintem pár évvel idősebb nálam, abból gondolom, hogy unokái vannak, de olyan csinos, olyan szép kis arca van. Ilyen jó karban lévő negyvenes, ötvenes szeretnék lenni, mint ő. 

Aztán ott az egyik volt kolléganőm.

Ő nem a sok evés miatt hízott el, endokrinológiai problémái vannak, és csak mostanában találta meg AZ ORVOSÁT. Olyat, aki tényleg komplexen nézi az egész embert, és segíteni tud neki. Úgyhogy fogyni kezdett végre, majd a sportot is beiktatta az életébe, amit olyan elszántsággal és kitartással csinál, hogy példaértékű. 

Ha nagyon nincs kedvem mozogni, akkor rájuk szoktam gondolni, meg a végén lévő kis kábszeremre, az endorfinra. 😉

Röviden, tömören

Kicsit mindig félek a novembertől, valahogy nem a kedvenc hónapom ez.

Most úgy tűnik, hogy nyugi van minden téren, de azért inkább óvatosan jelentgetek ki ilyeneket. 

Hétvégén jó volt.

Voltak időszakok, mikor egyszerre mindkét fiú itthon volt, nagyon élveztem. Ilyenkor jóval több kaja fogy, úgyhogy főzés volt szombaton és vasárnap is. 

Teljes felújátasa zajlik a liftnek, ezért szombat óta napi többször mászunk kilenc emeletet.

Kb. tíz napig ez lesz, jó kis izomlázam van jelenleg is. 

Megint vegetáriánus korszakomat élem, nincs kedvem a húshoz.

Charlie ennek nem igazán örül, semmi kedve a tofuból készült töltött káposztához, ahogy a sütőtökös lasangnehoz sem. Hétvégén még nehezebb, mert Kismacsó viszont csak húst enne, úgyhogy megint többfélét kell főzni. 

Olyan bekuckózós hangulatban vagyok.

Nincs rosszkedvem, igazán jó sem, úgy elvagyok, legszívesebben ki sem mozdulnék itthonról. Nagyon sokat alszok, és hiába van hűvösebb, megint alig éri el a százat a vérnyomásom. 

Szombaton voltunk színházban, a Köszívű című musicalt néztük.

Nekem nagyon tetszett, Charlienak kevésbé. 

Ilyenek történnek mostanában. Röviden, tömören.

Mozgás és szorongás

Annyira nagyon lelkes vagyok a reggeli edzéseimmel.
Itthon szépen megreggelizek, mire felállok a futópadra, már egy-másfél órával járok előbbre, szóval pont jól vagyok.
Harminc perc futás után már jól melegem van, kezdődhet az edzés a kis súlyokkal, újabb harminc perc.
Utána gyors zuhany, öltözés, és kezdődhet a munka.

Egész nap energikus vagyok, még a kedvem is sokkal jobb, mint egyébkor.
Esténként meg tök nyugodtan üldögélek a fenekemen, nem kell azon vekengnem, hogy "miért nem inkább tornázok"?!.
Annyi, hogy most még estére teljesen lenullázódok energiában, alig vagyok már észnél este nyolckor, de reményeim szerint ez majd változik, ahogy javul lassan az állóképességem.

Munka.
Hát én nem is tudom. Elborítanak az információk, és rengeteg buktatót érzékelek máris.
Közben meg szeretek bemenni oda, mert rend van és tisztaság, ami nekem nagyon fontos, mert ezek a dolgok megnyugtatnak.
Megőrülök a káosztól, a rendetlenségtől, mert lecsapolják az energiámat.
Rendet tettem én ott is, ahol kezdtem, de valahogy sosem éreztem enyémnek, nem tudom miért.
De mi lesz, ha én magam okozom majd a káoszt ott, ahol most a rend az úr?

Szorongok.
De legalább egy ideje tudok róla beszélni. mert eleinte még az sem ment.
Nincs rosszkedvem, meg depis sem vagyok, csak simán szorongok, hogy fog e ez nekem egyedül menni, tudok e ennyi felé figyelni, szakadni?
Tudok e az asztalra csapni, ha nem jól mennek e dolgok, tudok e rendet tartani a kollégák és a gyerekek között?
Le tudom e osztani a feladatokat úgy, hogy azok el is legyenek végezve, és közben vissza is legyenek ellenőrizve?
Tudok e következetes és szigorú lenni, közben meg igazságos is?
Tudok e parancsolni egyáltalán? Vagy legalábbis úgy kérni, hogy azt nálam jóval idősebb emberek is elfogadják?

Soha nem voltam vezető, és nem is igazán akartam az lenni.
Egyszer pályáztam ilyesmire, de végig attól féltem, hogy megnyerem.
Most azonban ezt hozta elém az élet, és szorongok, hogy elvérzek.

Pedig nem kellene.
Hisz mi történhet? Maximum kiderül, hogy nem vagyok vezető alkat, aztán pont. Visszamegyek "második" nevelőnek pár hónap múlva, aztán ennyi.

Ja, és huszonhatodikától már egyedül leszek.
Bezony. Két hét múlva.
Hogy hamar? Nekem mondjátok?!?!  (Vááááá!)