Endorfin, az én kábszerem

Gyalogolni és futni azért szeretek, mert van időm közben gondolkozni.
Ráadásul futás közben valami más állapotba kerül az agyam, olyankor egy csomó minden értelmet nyer.
Majd megkérdezem Belamit, de szerintem a mozgás hatására termelődő endorfin tisztítja meg az érzékelésemet, attól érzem magam úgy, mintha kinyílna a harmadik szemem, vagy mi.

Nem mindig sikerül ezt az állapotot elérni, de szerdán határozottan sikerült a negyven perc alatt (kicsit többet hagytam a futásra, mert a láb program rövidebb), gyakorlatilag megfogalmaztam a saját, különbejáratú vallásomat.
Annyira szívesen leírnám mire jutottam, de olyan intim téma ez, meg aztán a biztosítékot sem szeretném kiverni senkinél.

Másik hihetetlen előnye, hogy minden edzés után úgy tíz évet fiatalodok. Legalábbis átmenetileg.
Van egy kis szín az arcomon, csillog a szemem, tényleg semmi szükség sminkre (amúgy mostanában nem is használok egy kis BB krémen kívül semmit).
Szóval mikor edzés után lezuhanyozva, kipirulva visszamegyek dolgozni, akkor az olyan, mintha kozmetikusnál lettem volna... Vagy máshol... De rossz az, aki rosszra gondol. 😉

"Szeretni kell, ennyi az egész"

Picsogni jövök, de nem vagyok szomorú, vagy elkeseredett, "csak" egy anyuka, aki úgy szeretné a kamasz gyerekéről levenni a kamaszság összes nyűgét, csak sajnos nem lehet, úgyhogy rídogál egy kicsit itt is.

Nem titok, hogy Kismacsó az átlagnál nehezebb kamasz, mert nem tud/akar minden dolgába beavatni, az érzelmeiről meg nem szeret beszélgetni. Nehéz.

Így történhet, hogy hajnali egykor ülök mellette az ágyon, simizem a hátát, és jó, hogy háttal van nekem, mert időnként le kell törölni a kézfejemmel az arcomon csorgó könnyeket.

A tehetetlenség könnyei ezek, hogy neki fáj valami, én meg nem tudom levenni róla.

Már majdnem elaludtam éjfél körül, mikor arra riadtam, hogy Charlie kimegy a bejárati ajtón, majd bejön.

-Mit csinálsz? -kérdeztem kómásan.

-Valaki kinyitotta az ajtót, hallottam. (Iszonyú hangos a bejárati ajtónk nyitása, de direkt hagytuk így miattam, meg úgy általában, biztonsági okokból. Soha nem gondoltuk, hogy a kamasz gyerekünk kiszökését akadályozza meg egyszer.)

Szó szót követett, kiderült, hogy Kismacsó akart kimenni észrevétlenül, de visszafordult, mert mosdóban kellett mennie.

Kérdeztük, hogy mégis hová akar menni éjfél után?

-Meg kell néznem valamit, de utána azonnal hazajövök.

-Mégis mit kisfiam, és főleg hol? -kérdeztem az ágyban ülve, teljesen tanácstalanul, hogy ez meg most mi. Charlie az íróasztalánál ült, és nem szólt semmit.

-Nem hívott meg, nem értem miért, meg kell néznem mi van ott.

Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, kétségbeesetten próbáltam összeilleszteni a mozaikot, hátha.

Lassan derengeni kezdett, hogy a kis szívszerelme csinál valami bulit, amiről neki nem szólt, és ezért most ez a hiszti, vagy inkább féltékeny kirohanás.

Kismacsó úgy toporgott, mint valami harci paripa, én meg pont úgy is éreztem magam, mint egy gyakorlatlan lovas a gyeplővel: húzzam vagy eresszem? Charliera néztem segélykérőn, de ő is teljesen összezavarodva ült velem szemben. 

A gyerek a háromszögünk harmadik sarkában, és egy pillanatra kikacsintott belőlem a "kívülálló", az jutott eszembe, hogy ez akár egy színdarab is lehetne.

Hát nem, ez nem színdarab kérem, hanem a való élet, úgyhogy vissza az aggódó anya bőrébe, lássuk mit lehet csinálni!

-Édesem, késő van, esik az eső..

-Nem esik, megnéztem -vágott közbe Kismacsó.

-De ilyenkor te már nem lehetsz az utcán, a törvény..

-Kivették ezt a törvényből, már nem így van -itt egy kicsit kizökkentem a szerepemből, mert szerintem nem vették ki, de akkor meg honnan veszi, mert tényleg képes utána nézni.

-Mit tennél a helyemben, ha te lennél felnőtt, és a 15 éves gyereked hajnali fél egykor ki akarna futni a város másik végébe, előreláthatólag cirkuszolni? Hm? -játszottam ki egy ütőkártyát.

-Na jó -vette a kezébe az irányítást Charlie -Öltözz fel, elviszlek autóval, megállok két utcával arrébb, megnézed, szépen visszajössz, és hazajövünk -mondta, engem meg elöntött a szerelem, meg a hála, hogy én úgy imádom ezt a Charlie gyereket, hogy képes hajnalban megkocsikáztatni a féltékeny kamaszunkat, hogy megnyugodjon.
Kismacsó azonban sértődötten bevágtázott a szobájába, őt nem érintette meg a hála szele, sőt.
Néhány másodpercig még üldögéltem az ágyban, aztán úgy döntöttem, hogy valamit csinálni kellene.

Beóvakodtam a gyerek szobájába, aki az ágyban feküdt, kezében a telefonja, a falnak fordulva.
-Alszol? -kérdeztem.
-Próbálok -mondta, de nem fordult felém.
-Ide jöhetek melléd? -csak egy vállrándítást láttam, úgyhogy közelebb óvakodtam a saját gyártmányú időzített bombámhoz.
-Simizzem a hátad? -ismét vállrándítás, úgyhogy megkockáztattam a testkontaktust. Csak úgy sistergett a bőre alól az ideg, komolyan éreztem.
-Tudod, szerintem semmiképp nem lett volna jó, ha most oda mész, ahová nem hívtak. Csak beégetted volna magad. És lehet, hogy csajos bulit csinált, tényleg csak ennyiről van szó. Bíznod kell a másikban, másképpen nem megy. Ha pedig nem szolgált rá a bizalmadra, akkor az úgyis kiderül, mert mindig kiderül.
-Szerintem pont semmi nem történt, csak én elkezdem továbbgondolni, és egyre valóságosabbnak érzem, a végén úgy felidegesítem magam -nyílt meg egy apró percre a falnak, mert arra nézett még mindig.
-Jaj szívem, ne légy féltékeny, az az önbizalomhiányosok sajátja, és te nem vagy az! Tudom.

Nem szólt, de az izmai ernyedni kezdtek, úgyhogy simiztem tovább, közben törölgettem a könnyeimet. Hisz nekem ő egy kisfiú, az én kisfiam, akinek ha fáj valami, akkor az nekem is fáj.
És én rettegek attól, hogy nem jól reagálok a jelzéseire, mert annyira más, mint én.
Mikor pici volt, akkor sírt, ha baja volt, és én megnyugtattam, most nem mindig lehet, és nem is mindig hagyja (és soha nem sír már).
Tüskés, kevés beszédű, és a kamaszságtól szélsőséges lett, ami régebben egyáltalán nem volt jellemző.
Annyira nagyon féltem, és félek, hogy elcsúszik valami rossz irányba a kapcsolatunk. Minden ilyen kiugró eseményt szételemezgetek magamban, hogy jól reagáltam e, nem történt e valami visszafordíthatatlan.
Ha nagyon tanácstalan vagyok, akkor egyszerűen csak nagyon szeretem és nem csinálok semmi mást. Ez megy. Ez nagyon megy. ;-)  
  

A só

Tegnap kicsit a "só mesében" éreztem magam.
Tudjátok, amiben a kis királylány azt mondja az apjának, hogy úgy szereti, mint a sót, az öreg meg megsértődik erre. Aztán a só elvonás után ráébred, hogy mennyire fontos is ez neki (a só), csak már észre sem vette. Végül rájön, hogy nem is volt akkora hülyeség ez a párhuzam a só meg a szeretet között.

Nálam az a csavar, hogy tudtam: Charlie nekem egyenlő a belélegzett levegővel, azaz kell, fontos, mert megfulladok.
Csak épp én is megfeledkeztem erről, mert annyira természetes volt már: Charlie velem van = beszívom a levegőt, kifújom a levegőt.

Már tegnap este elkezdett minden bajom lenni, hogy nincs velem.
Lujzival tekertem hazafelé Anyuéktól, és a sétálóutca végén bevártam Belamit, hogy megpuszilgassam, mielőtt visszamegy az egyetemre, máskülönben pont elkerültük volna egymást.
Ahogy ott álltam, láttam sok párt, amint egymás kezét fogva sétáltak. Belém mart, hogy milyen magányos is voltam Charlie előtt, és mennyire jó nekem, hogy erős kezével fogja az én kezem.
Bevillant az is, hogy ez nekem már annyira természetes, pedig nem szabadna, hogy az legyen.
Elöntött a hála és a szerelem, és boldog voltam, hogy már nem 2005 táján vagyok, mikor pont ilyen egyedül tekertem, talán ugyanezen a sétálóutcán, ugyanezzel a biciklivel.

Később beszéltünk, és ő ki is mondta, hogy mennyire hiányzok, milyen nagyon messze vagyok most. Én meg csak helyeseltem, képtelen voltam bővebben kifejteni. Nem tudom miért.
Belül sokkal intenzívebben élek, kívülre ez nem mindig jön le.
Pedig el kell mondani, mert fontos. Az egyik legfontosabb.