November 19.

Valamelyik reggel meséltem Charlienak, hogy az egyik blogban a kövérségről volt szó. 

Érkezett mindenféle hozzászólás (nem feltétlen a konkrét témával kapcsolatosak, úgyhogy a szerző ki is borult kicsit), de az egyiken hangosan felnevettem. Azt írta, hogy "Szerintem a fogyáshoz kell valamiféle elmebetegség. A minimum a kényszeresség, OCD vagy hasonló.". Azért mulattam, mert rám ez igaz (talán elmebeteg azért nem vagyok), és erre csak mostanában jöttem rá. Szerintem írtam is, hogy az enyhe kényszerességemet az ügy szolgálatába állítottam. Csak azt sajnálom, hogy erre most jöttem rá, és nem hatodikos koromban, mikor bajlódni kezdtem a súlyommal.

Ma rendkívül hatékony voltam.

Reggel sokáig aludtunk, mert Mór úgy akarta, fél kilenc magasságában én kezdtem el mocorogni, amire végül magához tért.

Utána kényelmesen megreggeliztünk, befutott Ágitól Belami, ledobta a cuccát, és szaunázni ment az egyik barátjával (Ági ügyeletben). Én meg összekaptam magam, és kimentem az ócskapiacra. Nagyon hideg volt, de háromszáz forintért lőttem magamnak egy ruhát, másik háromszázért meg egy aláöltöző pulcsit a futáshoz. Nagyon finom meleg, szerintem használni fogom utazáshoz is. A ruhát majd lefényképezem magamon, mert annyira jó, de vállfán nem mutat olyan jól, mint rajtam. 

Míg én csavarogtam Charlie feltette az ebédet, úgyhogy mikor hazaértem, magamra kaptam a futós cuccomat, meg fogtam a pórázt, és elmentünk Mórral letolni a kis öt kilóméterünket. Végül igazi örömfutás lett belőle, mert az órám lemerült, úgyhogy csak mentünk, szerintem többet is, mint amit előirányoztam magunknak.

Ebéd után megcsináltam a hajfestéshez a henna alaplevét, bekentem a hajamat a megcsinált hajfestékkel, aztán kitöltöttem egy csomó papírt a mellékálláshoz, bár még mindig nem döntöttem az ügyben. 

Belami hazaért, evett, aztán visszautazott Pestre. 

Lemostam a hennát, fürödtem, beszárítottam a hajamat. Még olvasok egy kicsit, aztán alszok, mert holnap kezdődik a hét. Hétfő -ugye- iroda. 

Eredmények

Vége lett a második kör két hétnek az irányított diétában, és megint 1,3 kg-mal kevesebb vagyok. Majd mindjárt össze is számolom, hogy szeptember elseje óta mennyi összesen.

Most kicsit egyedül folytatom a diétát, rengeteg étrendem van már, amit tudok variálni, meg szeretnék ismétlős napokat is, hogy ne kelljen minden áldott nap főzni. 

Azért én most nagyon boldog vagyok ám! Ugyanis tavaly augusztustól rengeteget foglalkoztam az életmódváltással, de a fogyás nem akart menni, örültem, ha nem mászott feljebb a mérleg nyelve. Tudom, súlyzós edzéseket végeztem, és az izom, meg minden, de akkor is, nekem ez fontos. Már kezdtem belenyugodni, hogy a rendszeres sporttal tartani tudom a súlyomat, de nagyjából ennyi. Meg is ideológizáltam iziben, hogy jobb is lesz nem fogyni ilyen idősen, mert csúnya lesz a bőröm.

Aztán jött az első hullám a korlátozásokkal, elmaradt a rendszeres sport, ettem jókat, ami a kisebb baj, de mértéktelenül. Augusztus végén, egy évvel a nagy fogadalmam után, rosszabb volt a helyzet, mint valaha. Eléggé kétségbeejtőnek éreztem. 

De most, most megint látom a kiutat, és ez nagy nyugalommal tölt el. Nem mondom, hogy tegnap este,  mikor Charlie odahuppant mellém egy tál chipsszel, akkor nem volt nehéz, de arra gondoltam, hogy előtte tornáztam egy órát, és megettem a kiszámolt vacsorámat, úgyhogy rohadtul nem fogom elcseszni akkor sem, azért sem. Azt most hagyjuk, hogy Charlienak sem kellene ilyeneket ennie, főleg este, de ez már egy másik téma. Próbálok a jó példával elől járni, de nem tudok helyette cselekedni.

Kismacsó vasárnap hozott egy első helyezést, most fekvenyomó bajnokságon volt. 130 kilogrammal nyert végül. 

Most az apja kísérte, ő is versenyzett, persze más kategóriában, azt hiszem második lett. Nem hittem volna, hogy a betegség után ilyen hamar összekapja magát. Mondjuk Kismacsó ebben rá hasonlít, két éve, mikor vakbél műtétje volt, már edzeni akart pár nap után. Persze nem engedtük, de az előírt pihenést éppen csak kivárta.     

Ahhoz képest...

Egészen jó napot zárok ahhoz képest, hogy vasárnap este alig bírtam elaludni, reggel semmi kedvem nem volt dolgozni menni, és potyára vágtáztam a buszhoz, mert késett egy csomót.

Bent most csend és nyugalom volt, úgyhogy elbíbelődtem a számlákkal, utána elmentem edzeni, majd elintéztem még egy kör számlázást.
Aztán beszélgettem a lányokkal, az egyiknek segítettem a házi feladatában, majd 16 órakor szépen leléptem.

Voltam turiban (nem vettem semmit), meg boltban, és nem lettem ideges, hogy épp szerelték a liftet, úgyhogy mászhattam kilenc emeletet. Az járt a fejemben, hogy ma igazán megdolgozok érte, hogy jó seggem legyen. Minden csak nézőpont kérdése. 😉