Az érzés, ami rossz, de mégis jó, mert így kell lennie

Az a zavaró, kicsit szomorkás érzés már marad velem mindig, hogy hiányoznak a fiúk. 

Egyik sincs itthon minden nap, maximum hétvégén, Belami meg még annál is ritkábban, hiszen ott van neki Iluska. 

De!

Azt gondolom, jól vannak, a helyükön vannak.

Belami önállóan altat a kórházban, és imádja. Nyilván a szakorvos fél szeme rajta van, de hagyják csinálni, dolgozni. 

Pedig egy darabig úgy nézett ki, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogyan azt Belami szeretné. Türelmetlen volt, csapongott, nekem konkrétan hisztizett is ezen. Mondtam neki, hogy legyen türelmesebb, hisz nem rajta van a felelősség, ezt meg kell értenie. 

De benne mindig annyira túlbuzgott a tudásszomj, őt soha nem lehetett a sarokban felejteni, mert olyan jól elvan magával, a telefonjával. Neki kellenek az ingerek, a kihívások, mert ha unatkozik, az senkinek nem jó.

Végül addig ficergett-mocorgott, hogy elkezdtek változni körülötte a dolgok. Egyre több mindent rábíztak, és ő felelősségteljesen, maximális odaadással csinálta ezeket, így jelenleg előrébb tart önállóságban (meg tapasztalásban), mint egy-egy harmadéves rezidens. 

Nagyon büszke vagyok rá, de nem ért váratlanul, tudom, hogy ő ilyen. Felőle mindig is nyugodt voltam szinte minden szempontból, csak arra kellett figyelnem, hogy az irány jó legyen, amerre halad, mert ő a hülyeséget is ekkora elánnal képes csinálni. (Gimnázium utolsó évében majdnem kicsapták a suliból például.) 

Kismacsó a gyakorlatát tölti Budapesten.

Szerencsére ez nem úgy néz ki, hogy berakták őket az aktív dolgozók közé, hogy szénné unják magukat, hanem valóban foglalkoztatják őket. 

Volt nyelvi kurzus, aztán múlt héten előadások, bemutatók (kábítószer kereső kutyás is 😍), most meg a határátkelőknél mókolásznak velük valamit. Nem unatkoznak, az biztos.

Ő is szereti, amit választott, de nem tölti ki a teljes agykapacitását, úgyhogy azt tervezi, hogy párhuzamosan belekezd majd a jogi képzésbe is. Olyan agya van, hogy vétek lenne nem kihasználni. Szerencsére ő is így érzi, meg nagyon inspirálja Belami neve előtt az a két betű, szeretné, ha neki is lenne olyan. Kis majmom. 

Úgy imádom őket! És hiányoznak.  

Megint dicsekvés

Azt hiszem, mindkét fiam megállja a helyét ott, ahol épp van.

Belamival ma egy órát beszélgettünk telefonon, és elmesélte, hogy ma is megerősödött abban, hogy hallgatnia kell a megérzéseire, és hinni a szemének.

Azt történt, hogy az egyik kis betege egyáltalán nem tetszett neki. 

Na, nem a kinézetével volt baja, hanem az állapotával.

Vírusos fertőzés gyanúja állt fent, hasmenés, hányás, ettől kissé kiszáradt állapot, ezért került be.

Belami nem sajnálja az időt (meg van is neki rezidensként), hogy alaposan kikérdezze a szülőt, kitérjen egész régi betegségekre is. Meg is ütötte a fülét, hogy az anyuka szerint ez a "bélfertőzésre való hajlam" kísérti őket hónapok óta (értsd: többször volt ilyen állapotban a gyerek az elmúlt hónapokban, aztán kicsit jobban lett, majd megint rosszul). Gondolta, ír ki a gyereknek hasi ultrahangot, meg még egyéb vizsgálatokat is. 

Na most, a nővérek egy része a tapasztalataik miatt néha okosabbnak érzik magukat, ezért van itt-ott beszólás, de Belami ezt rendkívül jól kezeli, először megpróbálja elmondani, hogy mit miért gondol és csinál, de ha ez abszolút érdektelenségbe fullad, akkor egész egyszerűen nyomul, mint a buldózer, mert ő az orvos, és kész. Elég határozott tud lenni, én csak tudom. 😉

A vége az lett, hogy az ultrahang ileus gyanúját mutatta, úgyhogy levette a gyereket az összes fájdalomcsillapítóról, hogy a sebész megnézze, és bingó, már költöztették is át a sebészetre. 

Szóval utána kell menni a dolgoknak, mert ez a szegény gyerek még jó sokat szenvedhetett volna ezzel az egésszel, ha csak a kiszáradást kezelték volna.

Kismacsó meg...

Az én nem túl beszédes kisfiamtól egész véletlenül tudtam meg, hogy oroszul tanul.

-Ma félálomban írtam meg az orosz zéhát -számolt be nekem telefonon.

-Micsodát?! Te oroszul tanulsz?

-Aham, oda osztottak be.

-Nem térek magamhoz. Oroszul tanulsz, és nem meséled?!

-Most mi ebben olyan érdekes?

-Egyéb?

-Jogból is írtunk, jól sikerült. A százhatvanas létszámú évfolyamból tizenvalahánynak lesz megajánlott jegye félévkor... Közöttük leszek én is.

Azt hiszem, ehhez nincs mit hozzáfűznöm.

Azért időnként rettentően rám tör a hiányuk. 

Néha egészen váratlan módon. Egy zenétől mondjuk, amiről eszembe jut egy emlék, úgyhogy zokogva pucolom tovább az ablakot, mert épp takarítottam. Meg ilyenek.

Aztán persze röhögök magamon, mert minden pont így van jól, ahogyan van, és tulajdonképpen nagyon élvezem a tét nélküli önzőségemet, azaz, hogy azt csinálok, és akkor, amit és amikor akarok. Kurva jó, de tényleg. 

Ja, "Az ír" című új Scorsese film nekem nem tetszett.

Az egy dolog, hogy három és fél órás, de nekem vontatott volt, és szánalmasnak éreztem az idős színészek visszafiatalítását, nem tudom pontosan megmagyarázni miért. Egy érzés volt a gyomrom környékén, és elkísért a film végéig, pedig nem játszottak rosszul a "nagy nevek", sőt. Egyszerűen nem volt jó így látni őket, és kész. 

Soha többé nem megyek moziba három órán túli filmre. Az nekem sok(k) egyhuzamban. És nem a pisilés miatt, azt kibírtam. 

Lefőtt a kávé

Szó szerint.

Közben takarítok, megy a második mosás.
Most zenét sem kapcsoltam be, elvagyok a gondolataimmal, mert megint van min törni a fejemet.
Csütörtökön Belami hazaesett, beszélgettünk legalább két órán át, és már megint valami elb.szott szappanoperába csöppentem, vagy mi. Sajnos ennél többet nem mondhatok, mert ez Belamiról szól, nem rólam.

Tegnap mindenki elpályázott valamerre, ahogyan tervben volt.
Iszonyat kényelmesen elvoltam itthon, legalább két órán keresztül telefonáltunk egy nagyon kedves barátnőmmel (én őt annak számítom). Mondtam neki, hogy ennyi erővel beülhetett volna az autóba, és eljöhetett volna hozzám, még kávét is főztem volna neki, jobban járt volna. Na, majd legközelebb.
Egy másik nagyon kedvessel meg chaten nyomtuk, mert mindig kíváncsi vagyok a véleményére, eléggé egy rugóra jár az agyunk. Most meg aztán különösen meg vagyok zavarodva, jó volt kitárgyalni az aktuális történéseket.

Később biciklire pattantam, elintéztem pár dolgot, sőt turkálni is elmentem, de semmit nem vettem. Költségtakarékos út volt, nem mondom.

Este meg...
Enyém volt a számítógép, a tévé, volt, hogy egyszerre ment mindkettő.
Aztán elalvás előtt olvastam, mert nagyon jó könyveim is vannak, úgyhogy sikerült is ma egy óra körül elaludni.
Na, ezért aludtam olyan sokáig (tízig).

Azért várom már a vasárnapot, hogy szép lassan mindenki hazaszivárogjon, mert azért az az igazi.
Egy-két nap ajándék, de többtől már magányos lennék.   

Időt!

Ma délután öt körül vonszoltam magam sétáltam hazafelé (már egy turkáláson túl, meg máshol kinéztem nyárra egy bikinit is), és halálosan irigykedve vágyakozva néztem a főtéren üldögélő embereket, mert erre nincs soha időm: csak úgy üldögélni, lenni, bele a vakvilágba, egyszer sem az órát vizslatva. Ez az, ami olyan fájón hiányzik.

Szeretem a felgyorsult, tevékeny életemet, túlnyomórészt a helyemen érzem magam, de fáradt vagyok, néha halálosan fáradt.
Rájöttem, hogy az edzést is azért szeretem legtöbbször, mert bedugom a fülembe a zenét, és csak én vagyok, meg a futópad, és gondolkozhatok, vagy csak egyszerűen VAGYOK.
Jó lenne ezt az érzést sima üldögéléssel is átélni, de ahhoz idő kell(ene).

Charlie ugyanez pepitában, szétdolgozza magát.
Ma hajnali négyig csinálta a bevállalt plusz munkát, előtte hajnali háromig.
Nem tudom meddig bírja három-négy óra alvással, szerintem nem sokáig.

Ebből meg az következik, hogy nem sok türelmünk van senkihez és semmihez, így egymáshoz sem.
Le kellene lassulni kicsit, pihenni.

Ha jól emlékszem, még negyvennégy nap szabim van. Fogalmam sincs mikor és hogyan veszem ki mindet, de szükségem van  lenne rá.
Pedig minden héten kijelölök egy napot, hogy akkor majd az szabi lesz, de aztán nem tudok eljönni valamiért... Így csak irigykedve vágyakozva nézem az arcukat a napba tartó, semmit nem csináló embereket. Úgy szeretnék egy kicsit én is...