Időt!

Ma délután öt körül vonszoltam magam sétáltam hazafelé (már egy turkáláson túl, meg máshol kinéztem nyárra egy bikinit is), és halálosan irigykedve vágyakozva néztem a főtéren üldögélő embereket, mert erre nincs soha időm: csak úgy üldögélni, lenni, bele a vakvilágba, egyszer sem az órát vizslatva. Ez az, ami olyan fájón hiányzik.

Szeretem a felgyorsult, tevékeny életemet, túlnyomórészt a helyemen érzem magam, de fáradt vagyok, néha halálosan fáradt.
Rájöttem, hogy az edzést is azért szeretem legtöbbször, mert bedugom a fülembe a zenét, és csak én vagyok, meg a futópad, és gondolkozhatok, vagy csak egyszerűen VAGYOK.
Jó lenne ezt az érzést sima üldögéléssel is átélni, de ahhoz idő kell(ene).

Charlie ugyanez pepitában, szétdolgozza magát.
Ma hajnali négyig csinálta a bevállalt plusz munkát, előtte hajnali háromig.
Nem tudom meddig bírja három-négy óra alvással, szerintem nem sokáig.

Ebből meg az következik, hogy nem sok türelmünk van senkihez és semmihez, így egymáshoz sem.
Le kellene lassulni kicsit, pihenni.

Ha jól emlékszem, még negyvennégy nap szabim van. Fogalmam sincs mikor és hogyan veszem ki mindet, de szükségem van  lenne rá.
Pedig minden héten kijelölök egy napot, hogy akkor majd az szabi lesz, de aztán nem tudok eljönni valamiért... Így csak irigykedve vágyakozva nézem az arcukat a napba tartó, semmit nem csináló embereket. Úgy szeretnék egy kicsit én is...