Blogvember, november 24.

No, végül az ünnepelttel teljesen véletlenül összeöltöztünk, ugyanis ő is rövidnadrágot választott.

Legközelebb testhez jobban tapadó felsőt választok majd hozzá, de egynek jó volt ez is.

A buli nagyon jól sikerült, hajnali kettőkor keveredtünk haza, rengeteget táncoltunk.

Ma sok értelmeset nem csináltam, cserébe holnap lógni fog a nyelvem a sok munkától, jó lett volna kicsit előkészülni, de már mindegy.

Elkeserítő

Vasárnap döbbenten olvastam a híreket, hogy már megint meghalt egy gyermek a nevelőszülőnél.

A tényeket nem tudtam kiválogatni a kitalált információk közül, valahogy nem is állt össze az egész történet. Ma már valamivel árnyaltabb a kép, de még mindig rengeteg a fals információ. 

Elkeserítőnek tartom, hogy a magukat újságírónak csúfoló emberek leírhatnak össze-vissza mindent, következmények nélkül. Az emberek meg úgy megvadulnak, mint az állatok, és lincselnének, ha tehetnék.

Ami biztos, hogy egy két év körüli kisfiú holtteste volt egy nevelőszülő autójának csomagtartójában, egy másik gyerek meg a hátsó ülésen, bekötve. A legelső hírekben még így volt, aztán már a csomagtartóban volt az élő gyermek is, majd megint a hátsó ülésen. 

Először azt írták, hogy alultápláltak voltak, és az élő kislányon zúzódások voltak. Később azt, hogy nem voltak alultápláltak, és nem volt rajtuk külsérelmi nyom. Azért rohadtul nem mindegy.

Nekem ez a történet valahogy így áll össze.

A kisfiú megfulladt az ételtől otthon. Nem tudni, hogy a nevelőanya próbált e segíteni rajta, vagy olyan gyorsan történt, hogy mire felfedezte, már meghalt a gyermek. Mindenesetre nem azt tette, amit az emberek ilyenkor szoktak, mármint telefonálnak a mentőknek, esetleg mezítláb szaladnak a gyerekkel a legközelebbi orvoshoz, mit tudom én. Ő valószínűleg kikattant, és nem tudta mit tegyen, úgyhogy a halott gyereket betette a csomagtartóba, a másikat a gyermekülésbe, és céltalanul autózni kezdett. Szerintem azon kattogott, hogy mit csináljon. Lehet, hogy megfordult a fejében, hogy eltünteti mindkét gyermeket. (Emlékeztek az anyára, akinek a gyerekét széttépte a kutya, és azt állította, hogy eltűnt? Sokáig keresték, mire kiderült, hogy a szülők ásták el a halott gyereket.) 

Szerintem végül a férje megtalálta, és akkor mentek be együtt a Rendőrségre. 

Na most.

Az a véleményem, hogy a magyar gyermekvédelemben kurva nagy gondok vannak. Ez az eset is azt mutatja, és az is, mikor a gyermeket úgy megverte a nevelőszülő, hogy belehalt. 

Hogy miért van ez?

Senki nem akar nevelőszülő lenni. Ezért kevés van. Azt a keveset alig szűrik, mert ha jól megszűrnék, akkor nem is maradna lassan senki. 

Közben egyre több gyerek kerül szakellátásba, mert egyre több család kerül olyan helyzetbe, hogy nem nevelhetik tovább a gyerekeiket. Nincsenek férőhelyek, amik meg vannak...

Én 2019 áprilisa óta dolgozok gyámként. 

Évről évre tapasztalom a romlást, a hanyatlást. Nekem is van nevelőszülőm, aki majdnem olyan, mint gyermekjólétis koromban a klienseim voltak. Megdöbbentő. Folyton a sarkában lihegek, és kértem gondozási hely váltást, de egyszerűen nincs. A gyerek ugyanúgy nem jár suliba, mint a kiemelése előtt, szóval a rendszer adott egy jó nagy pofont a sz.rnak. 

A gyámoknak a törvényes harminc helyett harmincöt-negyven gyereke van, és irgalmatlan távolságokban. Ígérgetik folyamatosan, hogy megyén belül próbálják majd tartani a gyámokat, de én nem látom még a nyomát ennek. Elmegy a pénz a millió utiköltségre, mert én Bajára utazok (például) innen, a bajai gyám meg ide (oda-vissza kétszáz km), mert itt van gyereke. 

Ezer féle adminisztráció van, de látogass le mindenkit, legyen bizalmi kapcsolatod az összes gyerekkel, szóval ne tíz percet tölts vele havonta, csináld a kötelező képzéseket, legyél ott mindenhol! Nyilván muszáj szelektálni, mert nekem is annyi órából áll a nap, mint másnak, és bizony ennek az a veszélye, hogy elkerüli a figyelmedet valami. Na, akkor van a gáz.

Aztán az is jellemző, hogy nálunk is nagy a fluktuáció, de a nevelőszülői tanácsadóknál is. Mire megismerem az egyiket, már másik jön. A kollégáim is úgy jönnek-mennek, mintha muszáj lenne. Nehéz jól együttműködni, hálóként funkcionálni, teamben dolgozni. 

Valahol olvastam, hogy egy országról sokat elmond, ha nem mindent, hogy hogyan bánnak a gyermekekkel, az idősekkel és a rászorulókkal. Nos, ehhez nincs mit hozzáfűznöm. Íme! 

Lehetne sokkal rosszabb

Nem a legjobb időszakomat élem, de szoktam arra gondolni, hogy lehetne sokkal rosszabb.

Mondanám, hogy ehhez jön a rengeteg munka, de ezt meg most pont nem bánom, mert eltereli a gondolataimat az itthoni balsorsról. 

Anyósom.

Borzasztóan rossz ötlet volt őt idehozni. Elengedte fülét-farkát, és lassan semmire nem hajlandó, amire amúgy képes lenne. 

Van egy irtózatosan rossz dinamika Charlie és közte, kívülről ezt nagyszerűen látni, de ők annyira benne vannak, hogy nem érzékelik. Anyósom passzív-agresszív módon manipulálja Charliet, aki hagyja ezt, mert szerinte ez a normális. Tavaly október óta próbálom neki megmagyarázni, hogy nem, ez nincs így rendben, határokat kell szabnia, különben hamarabb lesz az ő temetése, mint a kedves édesanyjáé. 

Teljesen leépíti Charliet, akinek lassan rámegy a vállalkozása is, mert nem tud tőle dolgozni, pénzt keresni. Ha ezt jelzi felé, és elmondja, hogy nem tud heti három napot az ő ügyeire, kórházba hurcolására szánni, akkor az a válasz, hogy ő most mit csináljon?! 

Mindez halmozottan jelentkezett az elmúlt néhány hétben, mert volt egy műtétje, és azt hiszem, múlt vasárnap volt valamiféle összeomlás Charlie részéről, amikor végre meglátta a valóságot. Anyósom némileg túllőtt a célon azzal, hogy már direkt leszedte a kötést a fejéről, hogy foglalkozást csikarjon ki Charlieból, meg kórházba mehessen vasárnap délután, mert ő valahogy jobban érzi ettől magát. Érdekes módon, délelőtt nem esett le az a fránya kötés, mert nem volt itthon Charlie, és olyankor -csodálatos módon- soha nem adódik probléma. Csak akkor, mikor kéznél van. Simán megteszi, hogy lemegy megnézni az autót, hogy Charlie biztosan elment e. 

Charlie rettenetesen kiakadt, gyakorlatilag nem finomkodott, megmondta neki, hogy szerinte direkt szedte le a kötést, és nem, nem viszi sehová. Anyósom meg sem sértődött ezen, nyilván azért, mert ez volt az igazság. 

Azóta kicsit összekapta magát. Abbahagyta ezt a kötés témát, vagy legalábbis minimálisra csökkentette a zaklatást ez miatt. 

A héten Charlienak sürgős melója van, úgyhogy megmondta neki, hogy mire számítson, max egy délelőttöt tud arra szánni, hogy a kórházban ül vele. (Ugyanis a rossz hallása miatt végig ott kell lenni vele, de szerintem ez is cirkusz, mert október előtt egyedül járt orvosokhoz, és meghallotta, amit kellett.) 

És láss csodát! A határozottan kijelölt határokat elfogadta, és főzni is elkezdett megint, ugyanis bojkottálta azt is mostanában, elvárta, hogy mi lássuk el főtt kajával a munkánk mellett. És nem, egyáltalán nincs rossz állapotban sem szellemileg, sem fizikailag, egy bőrét érintő beavatkozása volt, ami ronda, de nem vágta azért taccsra. Merem állítani, hogy sok szempontból fittebb, mint mi vagyunk. (Erre is értettem, hogy lehetne ez sokkal rosszabb is.) 

Hogy hol vagyok én ebben a történetben?

Még mindig próbálok nem konfrontálódni sem anyósommal, sem Charlie öccsével, és segíteni, amennyire tudok. Elég sokat utazok mostanában, meg képzéseim is vannak, úgyhogy nem sokat vagyok itthon, amikor meg igen, nem igazán akarok más dolgával foglalkozni, mint a sajátunkkal, mert van azért bőven tennivaló körülöttünk is. 

Charlie öccsével kapcsolatosan elengedtem az igényt, hogy bármiben is segítsen, mert mióta anyósom itt lakik a közelünkben, teljesen leálltak a látogatással is, úgyhogy elég meredek gondolat, hogy esetleg szabadságot vegyen ki, és néha ő üljön be a szakrendelésekre vele. Arra nem volt képes, hogy a műtét után meglátogassa az édesanyját a kórházban, mindezt úgy, hogy épp anyák napja is volt. Azt mondta, hogy ő nem szeret kórházba menni, látogatni sem. Hát...b.szd meg! Én sem, de kit érdekel?! Ez nem kívánságműsor. Áhh! Hagyjuk is! Letettem ezt a dolgot.

Közben meg rengeteget tűnődök az öregségen.

Hogy én annyira nem szeretném, ha bármelyik fiúnak így kellene velem kínlódnia. Hogy miattam összevesszenek, mert az egyiken túl sok a teher. Leszek e olyan szerencsés, hogy méltósággal öregedjek meg, majd menjek el? Vajon jogomban áll e megkímélni a hozzátartozóimat, ha úgy alakul? Megtenném e, amit az apai nagymamám tavaly? 

Nehéz gondolatok ezek.

Ráadásul nem kellene még mélyebbre nyomni magam, ha nem muszáj, hiszen "lehetne sokkal rosszabb". 

Nehezen jönnek a szavak

Az apai nagymamám öngyilkosságot kísérelt meg...

Szombaton, és azóta sem ébredt fel még. 

87 éves volt májusban.

Évek óta mondogatja, hogy belefáradt már az életbe, szeretne menni a nagyapám és a többi szerettei után. 

Egy ideje már azt is hozzátette, hogy lehet segítenie kell magán, ha máshogy nem megy. 

Nem vettük komolyan, valahogy nem annak a típusnak tűnt, vagy nem is tudom.

Van sok-sok betegsége, de mindegyik kordában tartható gyógyszerrel, önellátó, az elméje tiszta. Talán ezért is... Nem akart kiszolgáltatottá válni, leépülni teljesen, és utána meghalni. 

Sokat volt egyedül, de nem magányosan.

Apu évek óta mondogatja neki, hogy költözzön fel hozzájuk Pestre, de nem akart. Valahol megértettem, hogy a takaros kisvárosi, kertes házából nem akar egy pesti panelba menni.

A lánya abban a városban él, meg annak a fia és családja. Ők minden nap mentek hozzá. Ezért is nem sikerült...

Nem tudom mit gondoljak.

Össze vagyok zavarodva, szomorú és fáj. Nagyon sajnálom az apukámat is. Rossz hallani, ahogy szenved. Még nincs itt az ideje a gyásznak, a bizonytalanság őrjítő. A Mama pedig valahol az élet és a halál határvonalán egyensúlyoz. Szombat óta. Nyilván, ő nem akar felébredni. Mi önző módon szeretnénk, ha még maradna.

Ha még elmehetnénk hozzá évente néhányszor.

Ahogy szoktunk. 

Valahogy félelmetes, hogyha ő nincs, én nem akarok abba a városba menni, ahol felnőttem. Osztálytalálkozókra sem, mert nem alhatok a kisszobájában, ahol nyikorog az ágy, és ha nem a megfelelő ponton fekszem, akkor összecsuklik, és benyel. 

Abban a szobában töltöttem gyermekkorom jó pár évét, mikor a szüleim elváltak, és én Apuval beköltöztem oda.

Még a nagypapám is élt, és mindannyian annyira szerettek volna felvidítani, meg vigyáztak a kis lelkemre, de én csak arra emlékszem, hogy nagyon-nagyon szomorúnak éreztem magam, és ez az érzés szinte egész életemben sunyi, alattomos módon előkúszik időnként, és nem hagy békén már soha. Hiába minden, az egész gyermekkoromat olyan nyomorúságosnak éltem meg, hogy gondolni sem szeretek rá. Nem hibáztatok én senkit, csak a körülményeket, nem volt szerencsém.

A Mama volt az anyukám egy ideig.

Szerintem az egyik kedvenc unokája vagyok, meg eléggé hasonlítunk is egymásra természetben. Talán ezért is nem tudtam hozzá erősen kapcsolódni, míg ő nevelt. Inkább utána kezdtem kötődni hozzá, mikor a nagyapám meghalt. Tizenhárom éves voltam, Mama még dolgozott, fiatal volt. Én meg szerettem nála lógni, mert hagyott élni. (Akkor már Apunak bőven új családja volt, lett egy tíz évvel idősebb "mostohám", meg kistesóm.) Apu elég nehezen viselte, hogy felnőtt leszek lassan, de azt meg nem bánta, ha Mamánál alszok, meg sokat ott vagyok. Én meg összeraktam a kettőt, és vígan éltem az életemet.

Mama miatt tudtam elvégezni a főiskolát két gyerekkel.

Mert felkötötte a kis fejkendőjét, felutazott minden konzultációs hétvégén, és vigyázott a gyerekekre, míg én suliban voltam. Meg kivasalt mindent, mert unatkozott, míg a fiúk aludtak délután. A főiskola alatt teljesen leszoktam a vasalásról, mert majd Mama. 

Ő megmondta már az elején, hogy az ex férjem és én..., hogy nem illünk össze. 

Azt is megmondta, hogy Charlie a nekem való, és vele minden jó lesz. Szinte könyörgött, hogy ne hajtasam annyira a közös gyereket, ne mérgezzem magam gyógyszerekkel a lombik miatt. Végül hallgattam rá, elengedtem ezt a vágyat. 

Kicsit olyan ő, mint Miss Marple, csak ő nem gyilkosságokra húzza rá a tapasztalatait, hanem az életre. 

Nagyon szerette volna, ha orvos leszek.

Én nem lettem, de a fiam az. Belamival órákig tud beszélgetni, és Belami mindig elmegy hozzá, ha az apjával abban a városban van. Évek óta többet találkoznak ők, mint én vele. 

Most összecsap bennem a szeretet és az önzőség.

A szeretet azt mondja, engedni kell, ha menni akar. Az önzőség még marasztalná... Hogy még elmehessek hozzá, beszélgethessek vele. Hogy együtt nyomorogjunk a mindenki kedvenc ágyán az ablak alatt, ahol nem is olyan régen, egy délután egymás mellett feküdtünk, és ő mesélt, beszélt, én meg félig aludtam. Olyan jó volt. Annyira félelmetes, hogy mindenki és minden ELMÚLIK.  

 

Kicsi a világ, és néha olyan szomorú

Tegnap Belami írt üzenetet, hogy hogyan is hívták azt a pszichiátriai beteg kislányt, aki az első nevelős munkahelyemen volt pár hétig, mert szerinte ő van ott náluk az intenzíven. 

Egyeztettünk, hogy igen, ő az. Felakasztotta magát, újra kellett éleszteni.

Belami vette ki a tubust, és az első kérdése az volt a lánynak, hogy mikor mehet ki dohányozni. 

Néhány órán keresztül normálisan elbeszélgetett az ápolókkal, aztán kattant nála valami, és dühöngő őrültté változott. Le kellett nyugtatózni, mert veszélyt jelentett magára és másokra is. Mindez történt az intenzíven. Nem hiszem, hogy ott láttak ilyesmit mostanában.

Belami azt írta, egyszerűen nem tud ezzel mit kezdeni földhöz ragadt anesztesként, hogy van egy egészséges test, és mégsem lehet neki segíteni.

És tényleg. Nagyon-nagyon szomorú lettem attól, hogy végiggondoltam ennek a gyereknek az eddigi életét, és belegondoltam a jövőjébe. Ami tulajdonképpen nincs is. Rettenetes. 

Adott egy újszülött, aki egészségesen, de fiatalkorú anyának született.

A nagyszülők először hallani sem akarnak róla, ezért csecsemőotthonba kerül. Aham. Adtak az ősbizalomnak, kötődésnek.

Majd három hónap múlva úgy döntenek a nagyszülők, hogy mégis nevelni akarják a babát. A gyermek abban a tudatban cseperedik fel, hogy a nagyszülei a szülei, az édesanyja meg a nővére. 

Valamikor kamaszkor környékén valahogy megtudja, hogy az egész addigi élete egy nagy hazugság volt. Valami megroppan benne, elkezd furcsán viselkedni. Ez odáig fajul, hogy már a nagyszülők és az anyja is fél tőle, nem tudják kezelni, szakellátásba kerül.

Elkezd lakásotthonról lakásotthonra vándorolni, mert sz.r a gyermekvédelmi rendszer, és normál keretek közé nem is lehet beilleszteni. 

Megmondom őszintén, nevelőként én is igyekeztem gyorsan megszabadulni tőle, mert olyan rohamai voltak, ami veszélyt jelentett a többi gyerekre, és persze magára is. 

Az alatt, míg ott volt, folyt vér, jött ki rendőrség, hogy betegyék a mentőbe, a kórházban bezárkózott a takarító szertárba, és hipós vizet ivott a felmosóvödörből. Soroljam még?

Fellélegeztem, mikor átvittük egy zártabb intézménybe, azt reméltem jobb lesz neki, ha keretek és szabályok veszik körül. 

Ott megvágta az egyik nevelő arcát, ami már bűncselekmény, ezért teljesen zárt intézménybe rakták, szerintem ott próbálkozott öngyilkossággal, de ezt nem tudom biztosan, csak találgatok.

Még pár év, és nagykorú lesz.

Onnantól senki földjén fogja találni magát, mert a családja nem akarja már őt, gyakorlatilag az utcára fog kerülni. 

Nem tudom szed e pszichiátriai gyógyszereket, de ha igen, és azt sem fogja szedni... 

Ő nem fogyatékos. Tiszta pillanataiban olyan, mint bármelyik korabeli lány, szerintem még szép is. Értelmesen el lehet beszélgetni vele. Azt is tudja magáról, hogy be szokott kattanni. Azt mondja, hogy olyankor érzi, hogy el fogja sodorni a dühe, de nem tud parancsolni neki, nem tudja megállítani. 

Volt olyan, hogy nekem is szólt, hogy most hagyjam őt, mert nem szeretne bántani, kedvel engem, de érzi, ahogy bizsereg az idegrendszere, nem tud abban a helyzetben tovább maradni, ne próbáljam megállítani. Épp mamuszban szökött a buszhoz. Januárban.  

Abban reménykedtem, hogy a zártabb intézetben szakember foglalkozik majd vele, tud neki olyan terápiát, amivel meg tudja fékezni a benne tomboló démonokat. Úgy látszik ez nem sikerült. Maradt minden a régiben.

Ő áldozat.

Áldozata a családja hazugságainak. Áldozata a nem megfelelő gyermevédelemnek. Áldozata a kiforratlan, gúzsba kötött gyermekpszichiátriának, ami túl van terhelve, nincs berendezkedve az ilyen súlyos esetekre... Amiből mellesleg egyre több van. Emlékszünk a második nevelős munkahelyemre?! Ott is volt hasonló. 

Nagyon elszomorító ez az egész.    

Mint egy sötét felhő,

úgy borít be most mindent a rossz hír, hogy az anyukámnál rosszindulatú sejteket találtak. 

Pénteken pont Mórt sétáltattam, mikor felhívott, és én egyszerűen tudomásul vettem, nem éreztem SEMMIT. Riasztó volt, hogy két perccel később már azon fut az agyam, hogy mit kell még estig csinálnom, meg egy munkahelyi dolog sem hagyott nyugodni. 

Aztán felérve teljesen érzelemmentesen közöltem Charlieval, hogy mit mondott Anyu, majd rögtön rátértem a munkahelyi sérelmemre. Észre sem vettem, hogy furcsán néz rám. 

Később az jutott az eszembe, hogy biztosan azért nem reagálok megfelelően, mert olyan nagyon komplikált a viszonyom az anyámmal.

Ez lehetett a sokk fázisa.

Nem tartott sokáig, este a fürdőszobában megláttam a tükörképemet, és végigfutott rajtam, hogy mennyire hasonlítok Anyura... És kibuktam. Csak sírtam, és sírtam, és úgy éreztem én ezt SOHA nem fogom tudni abbahagyni. 

Persze abbahagytam, de ez a méla rosszkedv sokkal rosszabb.

Nyomja a mellkasomat, a szívemet, és ha egy percre kimegy a fejemből, akkor később úgy csap le rám megint, mint egy légkalapács. 

Próbálom kitolni a tudatomból valamennyire, hogy létezni tudjak, meg erőltetem e reménykedést, hogy elég lesz egy műtét, aztán majd minden rendben lesz, de nehéz. Főleg, mikor eszembe jut a nagyanyám, akit pár hónap alatt vitt el a rák, mert túl későn került orvoshoz.

Pár éve nagyon megtanultam hálás lenni az egészségért, és örültem, hogy nincs súlyos beteg a családban.

Tudtam, hogy ez nem fog örökké tartani, de az anyukám még nagyon fiatal. Nyilván, sokkal fiatalabbak is lesznek betegek, és semmire nem biztosíték a kor, de akkor is nehéz ezt a feldolgozás szintjére emelni.

Ő sincs jól lelkileg, de próbálja intézni az ezzel kapcsolatos teendőket, gondolom, ez leköti most (még).

Nagyon kell(ene) most támasznak lennem neki, és próbálok is, de nem nagyon tudom mit kellene pontosan csinálnom. Kurva nehéz ez mindenkinek. 😢   

Vélemény

Nem igazán szoktam véleményt nyilvánítani facebookon, valahogy úgy vagyok vele, hogy úgysem érdekel senkit, ahogyan engem sem nagyon a másé. Inkább képeket szoktam megosztani, elkapott, szép pillanatokat.

Ám most annyira felháborít az új törvény, amiből szinte kizárólag csak az orvosok béremelését harsogják, hogy ma ezt írtam: 

"Az jár a fejemben, hogy a T/13174. számú törvényjavaslatból csak az orvosok béremelése van kommunikálva. Szokás szerint. Megint. Az már nem igazán, hogy ezzel együtt ilyen finomságokat is tartalmaz: "11. § [Munkaszerződéstől eltérő foglakoztatás] (1) Az egészségügyi szolgáltató fenntartója döntése alapján – az érintett egészségügyi szolgáltató vezetője véleményének kikérését követően – egészségügyi közfeladat ellátása érdekéből az egészségügyi szolgálati jogviszonyban álló személy határozott időre kirendelhető egy másik – ugyanazon fenntartóhoz tartozó – egészségügyi szolgáltatóhoz."

Meg ilyet is: "(5) Az egészségügyi szolgálati jogviszonyban álló személyt legalább tíz munkanappal korábban írásban kell tájékoztatni az egészségügyi szolgáltatók közötti kirendelés elrendeléséről, valamint annak várható időtartamáról."

Aham. Magyarul döntenek az ember feje fölött, hogy épp hová dobálják. Egy évre... De lehet, hogy kettőre. És erről tíz nappal előtte tájékoztatják... Hmm..., milyen kegyesek! Hát köszi ba.d meg! Mi ez? Hogyan tervezzen így egy fiatal orvos? Egy ember? Hogyan tervezzen a vele együtt élő társa? Merjenek lakást vásárolni, vagy hosszú távra bérelni? Egyáltalán...

Aztán meg csodálkozunk, hogy a naaagy béremelés ellenére a fiatal orvosok elmennek külföldre, vagy szögre akasztják a fehér köpenyüket, és elszegődnek -tudom is én?!- kávét főzni egy presszóba."

Belamit már átpakolták a Jánosba, de erről még VELE! egyeztettek, és nem a feje fölött döntöttek. Azért érezzük a különbséget, ugye? 

Szerintem azzal sem árulok el titkot, hogy megint erősen azon gondolkozik, hogy Iluskával más országban telepednek le. Mert hazánkban nem lehet normálisan élni, bármennyire is szeretne itt maradni. 

Nagyon dühös és csalódott vagyok, meg szomorú is. Még mindig van lejjebb? (A kérdés költői, hisz van hát.)   

Csak a szokásos

nyavalygásom.

Rettentő szomorú lettem este, mikor Belami kék autója kifordult az udvarból. Annyira nagyon szeretem, ha a közelemben vannak, és olyan rossz, mikor elmennek a dolguk után. Soha a büdös életben nem fogom megszokni, maximum megtanulok vele élni.

Régen az agyamra ment a nagymamám a nosztalgikus visszaemlékezésekkel: "mikor még kicsi voltál...".

Erre, ma egész nap ilyenekkel traktáltam Belamit. Hogy milyen volt akkor, mikor még négyesben voltunk itt, Fonyódon. Rémes lehettem, de jól viselte. Majd megtudja, úgy húsz év múlva. 😅

Szerelemre kattintva

Még tavaly nagyon rákaptunk Charlieval városunk art mozijára, egyszerűen imádom ott nézni a komolyabb filmeket, mert nincs evés-ivás, rágcsálás, meg hangulata van az egésznek.

Már a bemutatóját kiszúrtam ennek a filmnek ott, de csak most sikerült megnézni itthon.
Azt hittem, hogy édes-bús történetet fogok látni egy idősebb nő és egy fiatalabb fiú szerelméről, de nagyon nem.
Nekem odavágott ez a film, pedig nem vagyok érintett, maximum annyiban, hogy én sem leszek fiatalabb. Mégis. Annyira szomorúvá tett a főszereplő vergődése, kínos volt, és legszívesebben megráztam volna, hogy hagyja már abba, ne csináljon magából hülyét.
Eszembe jutott, hogy a húszas éveimben, milyen öregnek láttam egy negyvenes nőt, és szánalmasnak éreztem, ha láttam egy idősebb nőt fiatal fiúval kavarni.
Ma már teljesen máshogy látom ezt, de nem tudom feledni a fiatalkori énem kegyetlen véleményét, és biztos vagyok benne, hogy sok huszonéves ember gondolja hasonlóan.
Szóval rohadt nehéz ez valójában akkor is, ha a vonzódás kölcsönös, a filmbeli helyzet meg beteges, úgyhogy nem volt könnyű végignéznem.
Engem végig lekötött, a gyomrom egy görcsben volt a szánalomtól, és a hatása alatt vagyok azóta is.
Juliette Binoche akkorát alakított, hogy elképesztő, én amúgy tök szépnek láttam végig, és szurkoltam neki, hogy a saját korosztályában találjon valakit.
A film nem mindenkinek való, ebben biztos vagyok, és pont ezért az értékelések is tök végletesek: vagy nagyon tetszett valakinek a film, vagy nagyon nem, semleges hozzászólás nincs. Szerintem érdemes egyedül megnézni, és utána elgondolkozni... Magunkról, az életről. Persze nincs tanulság, csak életek. Mindenkinek egy. 

Munkaszüneti nap, ami nekem nem volt az

Ma van a szociális munka napja.
Ki is volt mindenhová plakátolva a munkahelyen, nehogy valaki dolgozzon véletlenül. Persze nekem ez nem jött össze, menni kellett ma is.

Abortuszhoz kellett hozzájárulnom.
Egy tizenhárom éves gyereknél.
Na igen, ez a munkám árnyoldala. Van ilyen is. Sajnos.

Hétvégén bújtam a jogszabályokat, hogy hol is vagyok én ebben a történetben, mit tehetek, és mit nem. Mert, őszintén szólva, voltak/vannak aggályaim.  Csúnyán sarkítva, ma aláírtam két élőlény halálos ítéletét (ikrek ráadásul).
Máshonnan nézve, meg ... Egy tizenhárom éves kislánynak gyerekek? A gyerekeknek egy tizenhárom éves anya? Aztán öt év múlva lehet, hogy semmilyen? Mert nagykorúan egyszerűen lelép, és hagyja a csudába a gyerekeit. (Ez a gyakoribb.)

Az állásfoglalás szerint nekem azt kell támogatnom amit a gyerek szeretne. Nem akadályozhatom, de kérhetek eseti gyámot, ha lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadom az aláírást.
De tudhatja egy gyerek, hogy mit akar?

Rajta leginkább a közönyt láttam, ami nyilván a védekezés egy módja.
Tegnap, a második védőnős beszélgetésen konkrétan ásítozott, de megerősítette, hogy nem akar még szülni, a terhességét meg akarja szakíttatni.

Hát ki vagyok én, hogy ráerőltessek valakiket, akiket nem szeretne? Hogy valakik megszületését kierőszakoljam úgy, hogy nem várja őket senki?
Konkrétan alig ismerem a kislányt, nyáron lettem a gyámja, mikor az egyik kollégám elment máshová dolgozni. Így a nevelőszülőjét nyaggattam, hogy mégis mi járhat a fejében.

Végül aláírtam a papírt.
Megtettem a feljelentést, ahogy kell.
A többi most néma csönd. 😔

Újra itthon

Nem állítom, hogy nem maradtam volna még szívesen.
Hiányozni fog a víz, a ráérős reggelek, hogy naptej - és tenger illatú vagyok, és fürdőzés után kiül a bőrömre a só.
A lemenő nap színei (ott valami gyönyörű), a szabadban elköltött vacsorák, miközben rálátunk a tengerre.

Persze megvolt ennek a pár napnak az árnyoldala is, mert mintha a sós tengervíz kitisztított volna egyéb csatornákat is: felgyülemlett frusztrációk távoztak hangosan, de legalább tanultunk belőle valamit. Legalábbis remélem.

Lelazulva, békésen értünk haza, jó lenne így maradni sokáig.

Hormonok rabja

Úristen, de f.s napom volt!
Pedig nem történt semmi, csak megint a hormonok.
Én nem közvetlenül a piros napok előtt vagyok rosszul, hanem hét-nyolc nappal előtte. Ilyenkor tudnék folyamatosan sírni, meg kiakadok mindenen, ahogy ma is.

Kitalálták, hogy minden otthonba szerelnek fel ilyen panaszládát, amibe a gyerekek név nélkül dobálhatják bele a panaszaikat.
Legtöbb helyen teledobálják mindenféle hülyeséggel, rosszabb esetben almacsutkával.
Nálunk az első héten üres volt, örültem is, hogy nem kell kivizsgálni semmilyen panaszt, továbbküldeni, bohóckodni.

Ma két levél volt.
Az egyik valószínűleg véletlenül keveredett oda, mert a "Kívánság Kosárba" szánták amúgy szerintem.
A másik viszont szíven ütött, mert veszett rossz helyesírással így kezdődött: "Nemszerettem az uj nevelőt..." Szinte biztos voltam benne, hogy az egyik titkos kis kedvencem írta, ő ír ennyire sz.rul helyesen, úgyhogy duplán fájt a dolog.
Névtelenség ide, vagy oda, én rákérdeztem nála, hogy mivel bántottam meg. Mire kiderült, hogy nem rám gondolt, hanem az új gyermekfelügyelőre, mert ők minden dolgozót nevelőnek hívnak.
És nem ám, hogy megkönnyebbültem, hogy mégsem én mértem fel nagyon rosszul a kapcsolatunkat, hanem teljesen ráült az egész napomra ez a (végül is) indokolatlan rossz érzés.
Biztos a gyerek is érezhette, mert egész nap nem lehetett rólam levakarni, valahogy egyfolytában igyekezett hozzám érni, belelógni az aurámba. (Őt amúgy tényleg nagyon kedvelem.)

Végül már komolyan teljesen saját magam agyára mentem, úgyhogy elmentem edzeni.
Vért izzadva futottam harminc percet, annyira utáltam az egészet, hogy alig vártam, hogy megcsináljam a lábgyakorlatokat, meg a hasazás és nyújtás után indulhassak zuhanyozni.
Visszamentem dolgozni, és ott folytattam a tipródást, ahol előtte abbahagytam, szóval most a mozgás sem segített.
Kész szenvedés volt minden perc, úgyhogy leléptem hamarabb, mint terveztem, mert értelme nem volt, hogy ott legyek. Komolyan megérdemelném, hogy kapjak a fejemre a mai napért, mert ennyi erővel szabin is lehettem volna.

Sajnálom, hogy ilyen rosszul indul a hét.
Holnap meg a szájsebészeten kezdek a bölcsességfogam miatt, időpontot fogok kapni műtétre. Legalábbis szerintem. Csodálatos folytatás. Nemde?
Áhh, inkább megyek Szomszédokat nézni. 😢

Nem lehet szó nélkül elmenni mellette

Annyira borzalmas ez a busztragédia, hogy szó nincs rá.
Tegnap egész nap a hatása alatt voltam, újra és újra visszakanyarodtak rá a gondolataim, nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy ez velem is megtörténhetne, és igazából bárkivel, akinek gyereke, családja van.
Úristen hányszor gondolok arra, hogy inkább ki sem engedem a fiúkat a lakásból, mikor mennek valahová. Hányszor kap el a rettegés, mikor becsukódik a liftajtó mögöttük, mikor egyedül indulnak valahová.
Mindig a közelemben a telefon, ha nem érnek haza, mielőtt lefekszem, de igazából rettegek attól, hogy az a k.rva telefon megszólal mégis... Ahogy megszólalt azoknál a szülőknél most.

Éppen pénteken beszéltünk erről egy nagyon kedves barátnőmmel.
Vártuk a többieket a Frei kávézóban, és valahogy szóba jött a szülőség. Az, hogy annak is megvan a maga szépsége nyugalma, ha nincs az embernek gyermeke. Mert borzalmas ez a folyamatos aggódás, és még vigasztalni sem tudtam, hogy majd később jobb lesz, mert frászt, egyre nehezebb. Nem lehetünk már mindig velük, önállósodnak, és mi már csak a pálya széléről aggódhatjuk hülyére magunkat kísérhetjük figyelemmel minden lépésüket.
Nyilván semmiért nem adnám, hogy vannak, léteznek, és sokkal több ennek a szépsége, de akkor, ott valahogy pont ez jött elő, mintegy megelőlegezve a szombat hangulatát.

Tegnap egy csomószor eszembe jutott ez a beszélgetés, meg az is, hogy mi lenne, ha visszacsöppenhetnék abba a pillanatba ezzel a mai tudással.
Azonnal, de tényleg nem érdekelve, hogy hülyének néznek, venném a telefont, és addig próbálkoznék, míg sikerülne azt az utazást elkerülni. Hogy ne induljanak el, hogy másképp csinálják, nem tudom. Mert minden más olyan hiábavaló. 😢

Hogy megértsétek,

kicsit mégis mesélek a csütörtökről.

Van egy kislány nálunk, aki tizenhat éves múlt, huszonnyolc hetes terhes, és második stádiumú szifilisze van.
Szerintem ezek a tények így együtt borzalmasak, azt hiszem ezen nincs mit vitatkozni.
Niki (nyilván nem ez az igazi neve, és a munkahelyem pontos helyét is direkt nem nevezem meg soha) egy agyonsérült gyerek, aki a szökései alatt prostiként is "dolgozott", valószínűleg így szedte össze a betegséget.
A gyermek apja állítólag az a férfi, akivel egy ideje együtt van, legalábbis mostanában hozzájuk szökik legtöbbször.
Mikor kiderült a betegsége, és az, hogy a terhessége miatt csak kórházi körülmények között kaphatja meg a penicillint, nagyon sírt, nem akarta elfogadni, hogy pár napra kórházba kell mennie.
Rengeteg munkája feküdt egy csomó embernek abban, hogy csütörtökön reggel önként beült az intézményi autóba, és az utat viszonylag jókedvűen végigcsacsogta.
Engem már ekkor lemerített félig, mert Niki nem mellesleg pszichiátriai eset, rettenetesen figyelni kell minden szóra, minden mondatra, nem mindegy mit és hogyan mond az ember.

Mikor megérkeztünk a kórházba, egy darabig nem volt gond, még jól szét is nézhettem, mert ennyi fura embert egy rakáson még nem láttam, itt veszik a vért anoniman is.
Aztán a hölgy, aki felvette a kislány adatait bekavart a rendszerbe, mert valami olyasmit motyogott, hogy újra mintákat vesznek, aztán, ha tényleg szifilisz, akkor próbálnak majd ágyat felszabadítani, és majd akkor kezdődhet a kezelés.
Teljesen lefagytam, hisz egyszer már kimutatták a betegséget, plusz előrehaladott terhessége van a lánynak, hát mégis mire várnak?!
Niki meg jól megnyugodott, hogy még legalább egy hétig nem kell kórházba feküdnie.
Aztán az ambulancia orvosa elé kerültünk, aki teljesen ledöbbent az egész eseten, és közölte, hogy AZONNAL felveszi Nikit a kórházba, és még aznap megkezdik a kezelést.
Közben megjelent Niki párja, akitől vért vettek, és megkapta az első szuriját a protokoll szerint, a másodikat akkor kapja, ha az ő véréből is kimutatják a betegséget.
A férfi ideges volt az egésztől, Nikit hibáztatta valahol, aki teljesen szétcsúszott a befekvés hírétől, és kezdte magát belelovalni a szokásos dührohamai egyikébe. Fetrengett a földön, megpofozta a párját, ököllel ütötte a fémből készült padot, míg a vére kiserkedt.
Az osztályos orvos, mikor meglátta, mondta, hogy nem veszi fel, ez nem pszichiátriai osztály, takarítsam onnan a gyereket.
Én magamban az adatfelvevőre voltam dühös, mert Niki eleve úgy jött, hogy bent fog maradni, az a hülye picsa térítette el ettől, és ez garancia volt erre az egészre, ami ott történt akkor.
Nem tudom mennyi idő telt el, ahogy duruzsoltam ott neki (rám nem jelentett veszélyt, nem volt oka rám haragudni), meg próbáltam a párját is irányba állítani, hogy ne hátráltasson, hanem segítsen, de csontig merültem.
Végül sikerült összeszedni szó szerint a padlóról, abbahagyta a dühöngést, és bement az osztályra, együttműködővé vált.
Jól megölelgettem, mikor eljöttem, és biztosítottam, hogy büszke vagyok rá, és még büszkébb leszek, ha végigcsinálja: magáért, a gyermekéért.

Sajnos nincsenek happy endek.
Niki zárt osztályra került, ott folytatják a kezelését. Csak átmeneti volt az együttműködés, megint dührohama volt szombaton.
Annyira nagyon sajnálom.

Erre írtam, hogy gyorsabb volt a kiáramlás, mint a felépítés, majdnem rajtavesztem.
Most már rendben vagyok, összekaptam magam, de nagyon észen kell lennem.
Hát így.
  

Sokszor nehéz

Továbbra is,azért a munkámmal van tele a fejem.
Néha bitangul nehéz,a sikerélményekkel együtt is,mert sokkal nehezebben kezelem ezeknek a gyerekeknek a szomorú életét,mint az előző munkámban a „kurvaanyázást",fenyegetettséget és hasonlóakat.
Csomószor van olyan,hogy teljesen lefagyok egy-egy mondatuk után,mert olyan igazságot fogalmaznak meg,amire nem lehet mit mondani.
Máskor meg semmi egyebet nem kell tennem,csak mintha saját gyerekemmel beszélnék.

Ma korán kezdtem,mentem a fiú otthonba egy 16 éves kamaszért,hogy Pestre szállítsuk szakértői vizsgálatra.
Az volt,hogy nagy vidáman és frissen beállítottam,a gyerekfelügyelő meg közölte,hogy Tomi nem hajlandó felkelni.
A „kedvemért" rázogatta még egy kicsit a gyereket,meg próbálta lehúzni róla a takarót,de leintettem,hogy hagyja,mert a fiú egyértelműen ébren volt.
-Tamás! Tudod,hogy hová kell időpontra menni?
-Mmmm -hangzott valami ilyesmi a takaró alól. Én ezt „tudom"-nak vettem.
-Feltételezem,hogy nincs kedved hozzá. Ahogyan azt is,hogy nem értesz ezzel kapcsolatosan valamit,ezért nem kelsz fel.
Nézd Tamás! Megteheted,hogy nem jössz el,de akkor ott papírokból fognak dönteni a továbbiakról,esélyed nem lesz rá,hogy belenyúlj saját sorsodba. Nem lenne jobb,ha elmondhatnád,hogy mi van veled,hogy alakulsz? Nem az lenne a helyénvaló,hogy a kérdésekre te adj választ? Mert szerintem igen.
Ránéztem a takaróra,két gombszem csillogott ki alóla.

Akár Kismacsó is feküdhetne ott. Ettől olyan nagyon nehéz lett a szívem.
-Figyelj! Át kell mennem a szomszédos épületbe,hogy betegyem a kajámat a hűtőbe,meg elszaladok mosdóba.10 perc. Össze tudod kapni magad addig?
-Ühmmm -hallatszott megint a takaró alól,de a gombszemek engem néztek.

És 10 perc múlva ott állt az autó mellett.

Nem jó beszélgetés (Ne olvasd tovább, ha érzékeny vagy!)

Reggelizünk Belamival. (Charlie már a dolgozóban, Kismacsó még alszik.)
Ő már útra készen a kórházba, csak fél fenékkel ül a széken, hogy bekapja a szendvicsét, de közben valami jegyzetet is búj, én még kényelmesen, eltűnődve kortyolgatom a tejeskávémat.
-Mit olvasol?
-Még tegnapra kaptam feladatnak, de nem volt idő rá, gondolom majd ma megbeszéljük az orvossal.
-Miről van szó benne?
-A köpetekről..
-Oké, tovább nem is érdekel, ez az egy emberi váladék, amitől a kezelhetetlenségig undorodok. Még a kakival is jobban ki vagyok békülve. Komolyan.
Mikor szociális gondozó és ápoló suliba jártam a születésed után, akkor ápolástanból mutattak köpőcsészét, amit a váladék felfogására és vizsgálatára találtak ki. Én akkor öklendeztem, mikor azt a fedeles poharat megmutatták, nemhogy...
-Akkor elmesélem neked, hogy a köpet ülepedés után három részre...-csillan gonoszul a szeme, mire én már a két kezemmel lapogatom a füleimet, és hangosan énekelek, jelezve neki, hogy hallani sem akarom a tudományos fejtegetést.

Hirtelen elkomorodik.
-Van bent egy nő a gyakorlatom kezdete óta. Olyasmi idős, mint te. Későn vették észre a kismedencei rákját, addigra beszűrődött mindenhová, úgyhogy ki van vezetve neki minden.
Aztán agyvérzést kapott, a fél oldala lebénult. Most a rossz keringés miatt gangrénája van. Magyarul üszkösödik a lába.
Sajnos fisztulája is lett, ez a sipoly. Folyik belőle a kaki mindenhol.
-Úristen! -nyögök fel, és tudom, hogy ezúttal nem gonoszkodásból meséli el ilyen részletesen, hanem mert megviseli az eset.
-Mi van az elméjével? -kérdezem.
-Az a baj, hogy teljesen tiszta, mindent totálisan felfog és ért. Borzalmas.

Egy percre eltűnődök, hogy kell e ezt, mondjam e, végül belevágok.
-Belami! Ha én véletlenül valaha ilyen helyzetbe kerülök, akkor meg kell értened, ha nem akarom végigcsinálni. Nem szabad haragudnod rám érte.
Én nem tudom mennyire erős az életösztön az emberben ilyen nagyon reménytelen állapotban, de én itt és most azt gondolom, hogy én nem szeretnék így élni. És nem várom, hogy helyettem csináld, vagy asszisztálj, de engedned kell, hogy méltósággal menjek el ebből a világból. Ugye megérted?
Szinte azonnal válaszol: -Megértem.

Gyorsan másra fordítom a szót, de a hangulat már nem visszafordítható.
Összeszorul a szívem a fiamért, hogy meg kell tapasztalnia ezt a sok borzalmat, de az ismeretlen kortársamért is, mert egyszerűen felfoghatatlanul szörnyű dolgokat tud produkálni az élet, és nem hiszem, hogy ez így igazságos. Nem. Egyáltalán nem az.

A hormonok természete, avagy a hétvége ilyen nézőpontból

Ha tegnap éjjel keveredtem volna ide posztot írni, akkor nagyon gyászosra sikeredett volna.

Már szombaton este is éreztem, hogy "megrogyott a térdem", de akkor még inkább a melegre, meg a fáradtságra fogtam.
Tegnap azonban tök jó kis napot csaptunk Charlieval, miénk volt a világ, na jó a lakás, mert Belami még Angliában (ahonnan nincs kedve hazajönni), Kismacsó meg Egerben van az apai nagyanyjával, meg a kis barátnőjével: Kisszőkével.
Szóval jó sokáig aludtunk, aztán házon kívül ebédeltünk, jégkrémeztünk, filmet néztünk, tényleg csupa-csupa kikapcsoló program.

Talán a késő délutáni alvás nem volt jó ötlet, mindenesetre az éjszakám sz.r volt.
Forgolódtam, nem tudtam aludni, eluralkodott rajtam valamiféle pánik, az a szó volt az elmém kifeszített széles vásznára írva vérvörös betűkkel, hogy "MEGFENEKLETTÜNK".
Valahol legmélyen tudtam, hogy a hormonok erősítik fel bennem azokat az apró benyomásokat, amik egy sima, nem hormonbefolyásolt napon meg sem kottyantak volna.

Szombaton rosszul esett, hogy rengeteg ideig sminkeltem, hogy ne látsszon semmi, de közben meg mégis. Szóval a gonosz tükör megmutatta a valóságot, meg én azért a fényképeken is látom: öregszem.
Borzasztó, borzasztó érzés ez, és tudom, hogy koromhozképest' semmi baj, de akkor is fáj, és még nem tudok ezzel mit kezdeni, olyan messze állok a ráncaim büszkén viseléséhez, mint Makó Jeruzsálemhez.
A súlyommal sem vagyok kibékülve, illetve dühít, hogy volt egy állapot, amit hagytam elfajulni megint, majd most ugyanazzal az igyekezettel, amivel gyorsan ledobtam tíz kilót, a súlytartásig jutok, de nyilván ebbe is belejátszik a korom.

Aztán az esküvőn ott volt a sok rokon, akiknek sejtelmük sincs, hogy miért nincs közös gyerekünk Charlieval, csak azt látják, hogy nevelünk két nagy fiút, közös nincs.
Amíg Charlie tesójáéknak nem született meg Zozó, addig viszonylag jól agyon lehetett ezt hallgatni, de most, ahogy a kezemben volt, többen is célozgattak rá, hogy jól áll a kis csaj nekünk, meg hasonlók.
Na most, van a rokonságnak az a része, aki nem túl jóindulatú (és akkor még enyhén is fogalmaztam), az ő fejükből szinte kihallatszott, hogy "Szegény Charlie gyerek, jól bevásárolt ezzel a nővel, nevelheti más kölykét, ez meg már nem fog szülni neki, mert biztosan nincs kedve megint pelenkázni, szoptatni, stb..."
A másik része, meg simán csak nem érti az egészet, és hiszi, hogy csak egy kis biztatás kell, és mondja, majd ki is írja a fészes' kép alá, hogy milyen "jól áll nekem" a gyerek.
Sima hétköznapon mindez nekem már meg sem kottyan, mert egyszerűen a korom miatt (valami haszna azért mégis csak van) lesz.rom azt, hogy más mit gondol, főleg a ki sem mondott gondolatokkal nem vagyok hajlandó bíbelődni (mert lehet, hogy nincs is úgy), de amikor menszesz előtt vagyok... Na, az ki bír billenteni az egyensúlyomból.

Szóval szombaton este csak kicsin múlt, hogy ne kezdjek el hangosan sírni, és őrjöngeni az egész helyzettől, és még a két fiú sem volt ott, hogy legalább a jelenlétükbe belekapaszkodjak.
Így maradt az önuralom, ami elválaszt attól, hogy álltként létezzek.

Az a helyzet, hogy iszonyatos munka van abban is, hogy le tudtam tenni a védekezésnek azt a formáját, hogy elutasítsam a sógornőmet, a sógoromat és Zozót.
Eljutottam oda, hogy tényleg feltételek nélkül imádom ezt a kislányt, ami amúgy önmagában nem nehéz, mert Zozó egy tüneményes angyalka, ráadásul eszméletlenül hasonlít Charlie-ra (nyilván mert Charlie meg az öccse is nagyon hasonlítanak).
Zozó mindenkire vigyorog, aki szeretettel közelít felé, és én őszintén szeretem őt, úgyhogy el tudjátok képzelni, hogy mennyire zen állapot, ahogyan a gyönyörű kék szemeivel az én tekintetembe kapaszkodik. Ebben nincs helye, és nem is lesz soha semmilyen negatív érzésnek.

De tegnap éjjel elnéztem az alvó Charliet, és azt kérdeztem magamtól, hogy a önmagam iránt táplált bűntudat szét tud e kúrni egy kapcsolatot úgy, hogy nem látszik, hogy ez a konkrét ok, csak tünetek jönnek, amik nem jó irányba mutatnak?
Nyilván nem fogom itt boncolgatni a házasságomat, mert nem lenne korrekt Charlieval szemben, de higgyétek el, hogy ilyen kiélezett tudatállapotban az ember minden apróságot, és kevésbé apróságot számba vesz, és megfesti a sötét jövőt.

Aztán már végképp elborul az agy.
Elég csak a fiúk egyforma csíkos pulcsijára gondolni, amit a Mamáék aranylakodalmára vettem nekik, hogy csinosan jelenjünk meg mindhárman, mert akkor még egyedül voltunk mi hárman.
Kismacsót még én öltöztettem, megigazítottam a fehér ingük kihajtott nyakát, érzem a kezem alatt a puha kis bőrüket, a hajukat, és igen, hajnali kettőkor átmegyek a szobájukba, lefekszem az ágyukra, hogy beszívjam a párnájukból az illatukat. Mert ennyi marad lassan, és én bizonyos napokon nem tudok ezzel mit kezdeni, csak a fájdalmát érzem az elmúlt időknek.

Hogy mi van előttem?
Igen, tudom, hogy rengeteg minden még.    
Hamarosan nagyon is élvezni tudom a rengeteg szabadidőt, a lehetőséget egyéb dolgokra.
És elég jól ismerem magam ahhoz, hogy akkor is lenne valami nyűgöm, ha egy közös gyerek itt ugrálna most épp körülöttem.

Mert ilyen vagyok.
Meg vannak napok, mikor a kordában tartott "ilyenségem" kiszabadul a ketrecéből, mert a hormonok maguknál tartják a zár kulcsát. És ki is nyitják. Mert ez a természetük.

A lecke

Azt még nem is meséltem, hogy kedden a vonaton találkoztam egy bácsival, aki miatt megint ráébredtem, hogy nagyon kell értékelni azt, amit olyan természetesnek veszek: az egészségemet.

Úgy jött be a fülkébe, hogy szinte átesett a küszöbön, nekem meg az jutott az eszembe, hogy "ha ez részeg, kereshetek másik helyet", főleg, hogy tök egyedül voltam bent.
De nagyon udvariasan, szépen beszélt, aztán megláttam, hogy remeg a keze, a lába..., nagyon. Gondolom Parkinson-kór, vagy ilyesmi.
Elkezdett valamit a szandálján igazgatni, szerintem beljebb akarta csatolni, de olyan nagyon nehezen ment neki, hogy megkérdeztem: segítsek e. (Na itt most megjegyezném, hogy valószínűleg a munkám miatt, de a magánéletemben nagyon zárkózott vagyok: nem ismerkedek, nem beszélgetek, nem kezdeményezek semmit vonaton, utcán, stb..., szóval az, hogy felajánlottam egy vadidegennek: becsatolom a szandálját, az már tényleg az a kategória, hogy megkerülhetetlen a segítségnyújtás, mert egyszerűen bunkóság lett volna nem észrevenni a küzdelmét.
Erre ő: -Jaj, nagyon kedvesnek tetszik lenni, de meg kell oldanom egyedül, sajnos ez már mindig így lesz, és nekem hozzá kell szoknom. Ma reggel is felkeltem hajnali háromkor, hogy egyedül megcsináljak mindent magam körül és el tudjak indulni most. (12 óra körül volt épp.)
Mondta mindezt valami végtelen derűvel, nekem meg egy pillanat alatt telefutott a szemem könnyel, meg a szívem ki akart szakadni, hogy ez a bácsi így is hogy tud örülni az életnek, és a sok nehézség neki csak akadály, amit le kell győzni.
És bizony még hosszú percek teltek el, de a szandálját egyedül csatolta vissza, majd elégedetten hátradőlt.
Én meg eltűnődtem azon, hogy mennyire természetesnek veszem az egészségemet. Azt, hogy nekem a szandám beljebb csatolása 10 másodperc, hogy otthon bárhová felmászok takarítás okán, hogy nem gond, ha elromlik a lift, és fel kell menni a kilencedikre, vagy nincs buszjegyem, és ki kell gyalogolnom, bicikliznem valahová, stb...
Végül is, kedden leckét kaptam az életből megint.

A fáradtságon túl

Amikor a fiúk picik voltak, akkor megtanultam, hogy van olyan, amikor már annyira fáradtak, hogy semmi nem segít.
Nyígnak, hisztiznek, és semmi, de semmi nem megy át hozzájuk abból, amit mondok. Na, ilyenkor egyszerűen le kellet őket fektetni, hogy aludjanak, utána semmi baj nem volt.
Igazából ezt most is van, főleg Belaminál, csak épp nem én dugom már ágyba, hanem elküldöm pihenni, és semmilyen vitába, megbeszélésbe nem megyek bele ilyenkor, úgyis kár.

Meg hát ez nálam is van, de pepitában.
Tegnap este megnéztem egy nagyon beteg filmet a Soska ikrektől, és sokára lett vége, annyira, hogy már átestem a ló másik oldalára: nem tudtam a fáradtságtól elaludni, úgyhogy mintegy fél óráig volt alkalmam a hangtalan zokogást gyakorolni (zsebkendő nélkül, ugyanis az ágyból felkelni is fáradt voltam), mert azzal kínoztam magam, hogy a fiúkra gondoltam, mikor megszülettek. Kééészelmebaj vagyok, na!
Szerencsére Charliet nem ébresztettem fel a műsorszámommal, mert szegény szombat este is úgy járt, hogy mosolyogva közelített hozzám, nem sejtve, hogy én a fürdőszobában telefonon először összevesztem Kismacsóval, utána meg az exszel beszéltem, szóval közelített, belőlem meg kirobbant a sírás. Hát nem kicsit lepődött meg, az már biztos.

Aztán reggel felkeltem, és nem értettem, hogy mi a fene bajom volt hajnali fél egykor.
Asszem' szét vagyok én hullva atomokra, csak épp van energiám összetartani magam, hajnalban meg nem volt. JajnemleszezígyjóLulu!

(Stella Im Hultberg)

Törvényszerűen

A sok mutogatós kép nálam mindig azt jelenti, hogy valamiért nem megy az írás.

Igazából nem depis voltam, csak megint hasra estem a nem túl mélyre ásott csontvázban, és ha már vízszintbe kerültünk a csontvázzal problémával, akkor megnéztem kicsit közelebbről.
Ez meg nem kevés érzelmi vihart indított be, aminek megvan az a veszélye, hogy elsodor mindent, amit eddig fáradtságos munkával felépítettél.

Gyerekkérdés.
Megszült a sógornőm, előállt egy új helyzet. A terhességét már megszoktam, vele járt, nem zaklatott fel egyáltalán.

Aztán pénteken megszületett Zoé, és nekem gombnyomásra ujjonganom illett volna.
Én legalábbis ezt vártam magamtól, de nem ment. Sőt, odáig fajult a dolog, hogy olyan frusztrált és ideges lettem ettől, hogy nem tudom elmesélni.
Charlie persze azonnal leszervezte a kórházi kirándulást, amihez nekem adaptálódni illet volna, de egyszerűen csak dühített az egész, ezért rajta kezdtem pörögni. Odáig fajult a dolog, hogy kimondtam azt, amitől mindketten félünk, miszerint el kell válnunk egymástól, ha nem tudjuk kezelni ezt a csontvázat problémát.

Ez az ordítós veszekedős délelőtt szombaton volt, de előtte meg Kismacsón vesztünk össze csütörtökön este, úgyhogy kezdtem tényleg úgy érezni, hogy én ezt nem csinálom tovább, inkább maradok megint egyedül, jobb az mindenkinek.

Mindig attól féltem, hogy Charlie áll majd fel, lép új útra, és megy a vágyai után, de rá kell jönnöm, hogy én vagyok a gyenge láncszem, én nem bírok ennek a terhével mit kezdeni, és én beszélek bele lépten nyomon minden hülyeséget ebbe az egészbe.

Az én megoldási stratégiám az, hogyha valami fáj, vagy legalábbis kényelmetlen vele foglalkozni, akkor egyszerűen eltolom, elkerülöm, hátat fordítok neki, kilépek belőle. Mert így jó nekem.

Aztán most itt van ez, ami nem ilyen egyszerű.
A baba édesdrága cukorvirág, mit tehet ő, vagy bárki más erről. Semmit. Csak ettől még utálom az egész helyzetet, zavar minden és mindenki.

Tegnap aztán voltunk látogatni a kórházban.
Nagyon-nagyon kellemetlenül éreztem magam. Talán valamit megérzett ebből a friss anyuka, nem tudom, de az én kezembe adta először a kislányt. Jó érzés volt fogni. Később, mikor oldódott a helyzet, akkor még jobb érzés volt nézegetni, gyönyörködni benne.
Este ezt írtam neki: Szia! Azt hiszem, hogy ma szerelmesek lettünk Charlieval a leánykátokba.
wink hangulatjelGratulálok, és köszönöm, hogy átsegítettél egy nehéz percen azzal, hogy a kezembe adtad Zoét! Néha nagyon szívszaggató baba közelében lennem, mert irgalmatlanul tud fájni, hogy nem tudtam Charlienak megadni azt, amire a legjobban vágyik. De erről senki nem tehet, és nem is szeretnék ezzel senkit terhelni. Már egy ideje az elfogadás útjára léptünk, és pont a legjobbkor jött Zoé, hogy betöltse ezt az űrt. Szóval üdv az anyukák világában, életed legesleg kalandja indult el, meglátod milyen jó lesz! wink hangulatjel Ha pedig néha nehéz percek jönnek, gondolj arra: "elmúlik". Millió puszi a következő találkozásig, légyszi ossz ki néhányat Zoé kobakjára is! heart hangulatjel
Ezt válaszolta: Szeretünk titeket és nagyon örülünk annak, hogy ti vagytok Zoé keresztszülei. A legjobb keresztszülők lesztekFiloztunk sokat, nem akartunk fájdalmat okozni vele nektek. De a lehető legjobb döntést hoztuk, és ki tudja, lehet nem betölteni jött, hanem a "görcsös akarást" oldani

Puszikat átadtam jó éjt

Nem tudom.

Tanulságos számomra, hogy ez a helyzet annak sem könnyű, aki a "nyerő helyzetben" van. Tojáshéjon táncol, hisz szeretne tapintatos lenni, de meddig kell finomkodni, elhallgatni, és mikor "belenyomni az arcod" a helyzetbe? 

Nehéz kérdések.

És nem, még most sem tudom, hogy tudunk e majd ezzel együtt élni, megbékélni. Majd az idő eldönti.