Ha tegnap éjjel keveredtem volna ide posztot írni, akkor nagyon gyászosra sikeredett volna.
Már szombaton este is éreztem, hogy "megrogyott a térdem", de akkor még inkább a melegre, meg a fáradtságra fogtam.
Tegnap azonban tök jó kis napot csaptunk Charlieval, miénk volt a világ, na jó a lakás, mert Belami még Angliában (ahonnan nincs kedve hazajönni), Kismacsó meg Egerben van az apai nagyanyjával, meg a kis barátnőjével: Kisszőkével.
Szóval jó sokáig aludtunk, aztán házon kívül ebédeltünk, jégkrémeztünk, filmet néztünk, tényleg csupa-csupa kikapcsoló program.
Talán a késő délutáni alvás nem volt jó ötlet, mindenesetre az éjszakám sz.r volt.
Forgolódtam, nem tudtam aludni, eluralkodott rajtam valamiféle pánik, az a szó volt az elmém kifeszített széles vásznára írva vérvörös betűkkel, hogy "MEGFENEKLETTÜNK".
Valahol legmélyen tudtam, hogy a hormonok erősítik fel bennem azokat az apró benyomásokat, amik egy sima, nem hormonbefolyásolt napon meg sem kottyantak volna.
Szombaton rosszul esett, hogy rengeteg ideig sminkeltem, hogy ne látsszon semmi, de közben meg mégis. Szóval a gonosz tükör megmutatta a valóságot, meg én azért a fényképeken is látom: öregszem.
Borzasztó, borzasztó érzés ez, és tudom, hogy koromhozképest' semmi baj, de akkor is fáj, és még nem tudok ezzel mit kezdeni, olyan messze állok a ráncaim büszkén viseléséhez, mint Makó Jeruzsálemhez.
A súlyommal sem vagyok kibékülve, illetve dühít, hogy volt egy állapot, amit hagytam elfajulni megint, majd most ugyanazzal az igyekezettel, amivel gyorsan ledobtam tíz kilót, a súlytartásig jutok, de nyilván ebbe is belejátszik a korom.
Aztán az esküvőn ott volt a sok rokon, akiknek sejtelmük sincs, hogy miért nincs közös gyerekünk Charlieval, csak azt látják, hogy nevelünk két nagy fiút, közös nincs.
Amíg Charlie tesójáéknak nem született meg Zozó, addig viszonylag jól agyon lehetett ezt hallgatni, de most, ahogy a kezemben volt, többen is célozgattak rá, hogy jól áll a kis csaj nekünk, meg hasonlók.
Na most, van a rokonságnak az a része, aki nem túl jóindulatú (és akkor még enyhén is fogalmaztam), az ő fejükből szinte kihallatszott, hogy "Szegény Charlie gyerek, jól bevásárolt ezzel a nővel, nevelheti más kölykét, ez meg már nem fog szülni neki, mert biztosan nincs kedve megint pelenkázni, szoptatni, stb..."
A másik része, meg simán csak nem érti az egészet, és hiszi, hogy csak egy kis biztatás kell, és mondja, majd ki is írja a fészes' kép alá, hogy milyen "jól áll nekem" a gyerek.
Sima hétköznapon mindez nekem már meg sem kottyan, mert egyszerűen a korom miatt (valami haszna azért mégis csak van) lesz.rom azt, hogy más mit gondol, főleg a ki sem mondott gondolatokkal nem vagyok hajlandó bíbelődni (mert lehet, hogy nincs is úgy), de amikor menszesz előtt vagyok... Na, az ki bír billenteni az egyensúlyomból.
Szóval szombaton este csak kicsin múlt, hogy ne kezdjek el hangosan sírni, és őrjöngeni az egész helyzettől, és még a két fiú sem volt ott, hogy legalább a jelenlétükbe belekapaszkodjak.
Így maradt az önuralom, ami elválaszt attól, hogy álltként létezzek.
Az a helyzet, hogy iszonyatos munka van abban is, hogy le tudtam tenni a védekezésnek azt a formáját, hogy elutasítsam a sógornőmet, a sógoromat és Zozót.
Eljutottam oda, hogy tényleg feltételek nélkül imádom ezt a kislányt, ami amúgy önmagában nem nehéz, mert Zozó egy tüneményes angyalka, ráadásul eszméletlenül hasonlít Charlie-ra (nyilván mert Charlie meg az öccse is nagyon hasonlítanak).
Zozó mindenkire vigyorog, aki szeretettel közelít felé, és én őszintén szeretem őt, úgyhogy el tudjátok képzelni, hogy mennyire zen állapot, ahogyan a gyönyörű kék szemeivel az én tekintetembe kapaszkodik. Ebben nincs helye, és nem is lesz soha semmilyen negatív érzésnek.
De tegnap éjjel elnéztem az alvó Charliet, és azt kérdeztem magamtól, hogy a önmagam iránt táplált bűntudat szét tud e kúrni egy kapcsolatot úgy, hogy nem látszik, hogy ez a konkrét ok, csak tünetek jönnek, amik nem jó irányba mutatnak?
Nyilván nem fogom itt boncolgatni a házasságomat, mert nem lenne korrekt Charlieval szemben, de higgyétek el, hogy ilyen kiélezett tudatállapotban az ember minden apróságot, és kevésbé apróságot számba vesz, és megfesti a sötét jövőt.
Aztán már végképp elborul az agy.
Elég csak a fiúk egyforma csíkos pulcsijára gondolni, amit a Mamáék aranylakodalmára vettem nekik, hogy csinosan jelenjünk meg mindhárman, mert akkor még egyedül voltunk mi hárman.
Kismacsót még én öltöztettem, megigazítottam a fehér ingük kihajtott nyakát, érzem a kezem alatt a puha kis bőrüket, a hajukat, és igen, hajnali kettőkor átmegyek a szobájukba, lefekszem az ágyukra, hogy beszívjam a párnájukból az illatukat. Mert ennyi marad lassan, és én bizonyos napokon nem tudok ezzel mit kezdeni, csak a fájdalmát érzem az elmúlt időknek.
Hogy mi van előttem?
Igen, tudom, hogy rengeteg minden még.
Hamarosan nagyon is élvezni tudom a rengeteg szabadidőt, a lehetőséget egyéb dolgokra.
És elég jól ismerem magam ahhoz, hogy akkor is lenne valami nyűgöm, ha egy közös gyerek itt ugrálna most épp körülöttem.
Mert ilyen vagyok.
Meg vannak napok, mikor a kordában tartott "ilyenségem" kiszabadul a ketrecéből, mert a hormonok maguknál tartják a zár kulcsát. És ki is nyitják. Mert ez a természetük.
