Ránctalanító dekoltázspárna

Ismeritek?

Szerencsére nekem még nincs gond a dekoltázsommal, de jó lenne, ha még sokáig így is maradna, úgyhogy azt gondoltam, én ezt kipróbálom. Úgy láttam jónak, ha először egy olcsóbb változatot veszek, mert sokan azt írták, hogy nem ér semmit, elcsúszkál, kényelmetlen, stb... Ránézésre meg eléggé ugyanolyannak tűnt a temus, meg a nagyon drága.

Egy hete meg is érkezett egy ilyen:

(Kép a Temuról)

Az van, hogy nekem nagyon bejön.

Legtöbbször oldalt fekszek, és ez szépen megtámasztja a melleket, ráadásul nekem egyáltalán nem kényelmetlen, sőt! Nem működött a hálóing tetején, úgy tényleg elcsúszkált, meg összegyűrte a hálóinget, ami miatt kényelmetlen volt. Ha viszont elhagyom a hálóruhát, és csak ez van, akkor teljesen rendben. El tudom képzelni, hogy nem mindenkinek működik, de nekem nagyon is.

Következő, amit ki fogok próbálni az az arcpárna.

(Mommies oldaláról)

A Mommiesnél, meg Ónosinál is van együtt a kettő, nekem csak párna kell már, mert a temus dekoltázspárna bejött, nem akarok másikat most. 

Használ ilyeneket valaki?

Mi a vélemény róluk?  

Jövős-menős hét

Uhh! Ez a hét elég fárasztó eddig.

Kedden a szociális munka napja miatt nem kellett dolgoznunk, úgyhogy felkerekedtem, és elmentem Budapestre. Vonattal utaztam (az nekem ingyen van), aztán vettem a Simple alkalmazással a pesti tömegközlekedésre jegyet (és ezt most azért írtam le külön, mert én eddig SEMMIT nem intéztem telefonról, egy boomer vagyok, és végre rávettem magam), és először meglátogattam apumékat. Mostoha anyámat hazaengedték a kórházból még múlt hétvégén, úgyhogy időszerű volt egy vizit a részemről. Én most hosszan tudnám fejtegetni, hogy milyen nagyon nem tudok mit kezdeni azzal, hogy az öregedéssel mennyire megváltoztak, és ettől furán érzem magam, de nem lenne szép kibeszélnem őket. 

Utána visszatértem a metróra, és elmentem Belamihoz a klinikára. Ő mondta, hogy látogassam meg, ha belefér, és nekem muszáj volt vele beszélnem erről az egész elb.szott látogatásról. Beültünk a klinika büféjébe egy kávéra, meg Belami szendvicset is vett nekem, mert elpanaszoltam, hogy még enni sem kaptam. Arra kértem, hogyha kezdek rossz irányba változni, akkor szól nekem, mert én nem szeretném, ha azért maradnának el mellőlem, mert nem tudnak mit kezdeni az öregség miatt felerősödött előnytelen tulajdonságaimmal, de tapintatból meg rám hagyják. (Mint én.) Erre elnézően mosolygott, hogy úgyis megsértődnék, és nem érteném, mert ez így működik az időseknél. (Természetesen vannak kivételek, én is tudok.) Még sok témát érintettünk, de aztán gyorsan összekaptam magam, és rohantam a vonathoz, mert tényleg elment az egész nap.

Másnap (tegnap) Zalaegerszeg, két másik gyám pajtival, meg sofőrrel mentünk. 

Reggel fél nyolckor indultunk, és este hat előtt értünk haza. Egy, azaz egy gyerek miatt utaztam ennyi órát, és nem, nem tudják megoldani, hogy ez ne így legyen. És akkor itt most újra belecsaphatnék az egész rendszer működésképtelenségébe, de inkább nem teszem, mert ki kíváncsi erre így péntek este? Ugye?

Ma itthonról dolgoztam.

Nézegettem itt a lakást közben, hogy bizony neki kell állni egy nagyobb takarításnak, meg a múlt vasárnap kezdett selejtezést folytatni. Most az én ruháimat pakolászom, próbálok valami rendszert vinni abba, hogy mit hol tartok innentől, mert a hálóban a fiúk szekrénye kiürült, és a nyár folyamán szépen telerámoltam a cuccaimmal, csak épp minden logikát mellőzve. Úgyhogy időnként azt sem tudom, mit merre találok. 

Szabadságom még bőven van, úgyhogy december elején biztosan kiveszek legalább másfél hetet, és akkor biztosan ilyenekkel foglalkozok, meg kipakolom a karácsonyi dekorációt is. Na, ezeket nagyon várom. 

(Henckens Kris)

Tűnődök, szorongok, örülök

Jó lenne azt írni, hogy kicsattanok az energiától, és pozitív vagyok, de nem.

Van most bennem egy konstans szorongás mindentől. A munkától, de a magánéleti dolgaimtól is, a bennem végbemenő (változókor) változásoktól, tényleg mindentől.

Szeretném torkon ragadni, és a "szemébe nézni" ennek a szorongás kupacnak, de igazából nem is látom egy helyben, csak kapkodom a fejemet utána. 

Mondok egy példát.

Én alapvetően egy jól szervezett, előre gondolkodó nő vagyok. Bárhová megyek, már előtte nap lefuttatom magamban, az indulást, az időpontokat, mindent. Ehhez képest szombatra kinéztem a buszt a főiskolai találkozásra, a fejembe beleragadt az óra és a perc, és kb. indulás előtt derült ki, hogy nem jól. Már azt sem tudom, hogy elnéztem, vagy egyszerűen az agyam magától kötött ki egy másik időpontnál. Plusz, hogy máskor vissza szoktam ellenőrizni legalább egyszer, most azt sem, mintha valami köd ereszkedett volna az agyamra. Végül Charlie hathatós és gyors segítségével elértem a hamarabb induló buszt, de a kapkodás nem tett jót a hangulatomnak, meg úgy egyáltalán. 

De ugyanezt "eljátszottam" vasárnap is, teljes nyugalommal leültem megnézni egy filmet, pedig tudtam, hogy jönnek Belamiék, és vacsorát akarok nekik csinálni. Végül kár lett volna nagy főzésbe csapni, mert előtte grillezni voltak, úgyhogy cseppet sem voltak éhesek, de ezt nem tudhattam, szóval hülyén is elsülhetett volna.

Aztán most folyamatosan a nagyszülőség témájába futok bele, ez sem véletlen.

A főiskolai találkozón, mivel levelező volt, elég változatos korosztályokból vagyunk. Én a fiatalabbak közé tartozok, mert a legtöbbnek már van unokája, és hamarosan nyugdíjba mehet, de olyan is van, aki már nyugdíjas. Volt, aki imád nagyszülő lenni, és olyan is, aki némileg teherként éli meg, hogy mindig lakik valaki a szülői házban a gyerekei közül unokával. 

Eltűnődtem rajta, hogy vajon én hogyan fogom megélni a nagyszülőséget?

Annyira nagyon egyértelmű lesz minden, mint a fiúknál? Ugyanazt fogom e érezni, mint mikor Belami megszületett, és reggelente úgy ébredtem, hogy belém hasított valami hihetetlen öröm löket, hogy van egy kisfiam? Hogy éjszaka is álltam az ágya felett, és gyönyörködtem benne, meg hitetlenkedtem 19 évesen, mert annyira boldoggá tett, hogy ő van? 

Kismacsónál is megvolt ugyanez, csak már magabiztosabban, magától értetődőbben, de az intenzítása nem változott. 

Annyira nagyon szeretném, ha a nagymamaság is ilyen lenne, vagy ilyenebb.

Nem akarok azon szorongani, hogy csak egy cuki babát látok majd az unokámban, és ha fárasztó lesz számomra, akkor nem tudok / akarok majd igazán és hitelesen jelen lenni. Van bennem egy ilyen élmény (nem szeretném leírni, hogy kivel kapcsolatosan), és ez riaszt saját magamtól.

Vagy épp pont az lesz a gond, hogy nem férek majd eléggé közel hozzá, még úgy sem, hogy Ágival én nagyon jól vagyok. 

Ilyenek (is) járnak a fejemben, és legyinthetnék rá, hogy ráér ez még, de...

A következő párbeszéd zajlott vasárnap.

Belami: -Minél hamarabb születik a gyerekünk, annál több időt tölthetünk vele. Ha várunk vele Ági szakvizsgájáig, akkor az mínusz 1 év.

Ági: (bólogat nagy lelkesen)

Én: -Várjatok! Akkor már az is lehet, hogy Hawaiiról hárman jöttetek haza?

Ági: -Azt azért nem hinném, de igazából bármi előfordulhat. 

Úgyhogy nem véletlenül jön ez most folyamatosan az arcomba.

Szóval..

Van itt minden. Tűnődés, szorongás, csendes drukk, öröm, minden.  

 

Örülök, hogy jól vagyok

A mai nap eddig elég eredményes, már az edzést is letoltam.

Reggel gyorsan megcsináltam pár levelet, nyomtattam, aláírtam, szkenneltem, elküldtem. Aztán Charlie elment a dolga után, én meg úgy ítéltem meg, hogy olyan jó kis hűvös van a szobában, nyitott ablak elég lenne a futópadon futáshoz, meg senkit nem zavarok, még Mór is az előszoba kövén aludt kinyúlva. Szóval gyorsan lefutottam az öt kilométeremet, ittam egy fehérje shaket, és most nagyon frissnek érzem magam. 

Tegnap úgy alakult, hogy a gyermekkori barátnőimmel értekeztem, és megállapítottam, hogy én még örülhetek magamnak.

Van egy négyesünk, az egyikükkel még oviba is együtt jártunk, a töbiekkel általánostól kezdve, egészen a gimnázium végéig. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, igyekszünk legalább egyszer évente összejönni, de volt már olyan, hogy hosszabb idő kimaradt. Most épp két év, és próbáltunk valami közös időpontot összeszervezni egy chates csoportban. Nem nagyon akart összejönni, kénytelen voltam külön-külön is megkeresni őket. Mindhárman a változókorra panaszkodtak, meg az egyik covidos volt, és azóta rengeteg egészségügyi baja van. Kicsit olyan volt, mintha valami nyugdíjas otthonba keveredtem volna. Mindhárman arra panaszkodtak, hogy nem tudnak/bírnak sportolni, fájnak az izületeik, a másiknak a tüdőkapacitása csökkent nagyon le, stb.. No, én azóta örülök magamnak, hogy nem fáj semmim, vígan tudok sportolni, maximum a lustaság akadályoz. Szerintem én még mindig csak az előszobájában járok a változókornak, szóval lehet ez még sokkal rosszabb a hangulatingadozáson túl, de igyekszem azon lenni, hogy ne tudjon bedarálni. Kicsit félek, de amíg nincs semmi bajom, nem akarok ezen pörögni.     

Lehetne sokkal rosszabb

Nem a legjobb időszakomat élem, de szoktam arra gondolni, hogy lehetne sokkal rosszabb.

Mondanám, hogy ehhez jön a rengeteg munka, de ezt meg most pont nem bánom, mert eltereli a gondolataimat az itthoni balsorsról. 

Anyósom.

Borzasztóan rossz ötlet volt őt idehozni. Elengedte fülét-farkát, és lassan semmire nem hajlandó, amire amúgy képes lenne. 

Van egy irtózatosan rossz dinamika Charlie és közte, kívülről ezt nagyszerűen látni, de ők annyira benne vannak, hogy nem érzékelik. Anyósom passzív-agresszív módon manipulálja Charliet, aki hagyja ezt, mert szerinte ez a normális. Tavaly október óta próbálom neki megmagyarázni, hogy nem, ez nincs így rendben, határokat kell szabnia, különben hamarabb lesz az ő temetése, mint a kedves édesanyjáé. 

Teljesen leépíti Charliet, akinek lassan rámegy a vállalkozása is, mert nem tud tőle dolgozni, pénzt keresni. Ha ezt jelzi felé, és elmondja, hogy nem tud heti három napot az ő ügyeire, kórházba hurcolására szánni, akkor az a válasz, hogy ő most mit csináljon?! 

Mindez halmozottan jelentkezett az elmúlt néhány hétben, mert volt egy műtétje, és azt hiszem, múlt vasárnap volt valamiféle összeomlás Charlie részéről, amikor végre meglátta a valóságot. Anyósom némileg túllőtt a célon azzal, hogy már direkt leszedte a kötést a fejéről, hogy foglalkozást csikarjon ki Charlieból, meg kórházba mehessen vasárnap délután, mert ő valahogy jobban érzi ettől magát. Érdekes módon, délelőtt nem esett le az a fránya kötés, mert nem volt itthon Charlie, és olyankor -csodálatos módon- soha nem adódik probléma. Csak akkor, mikor kéznél van. Simán megteszi, hogy lemegy megnézni az autót, hogy Charlie biztosan elment e. 

Charlie rettenetesen kiakadt, gyakorlatilag nem finomkodott, megmondta neki, hogy szerinte direkt szedte le a kötést, és nem, nem viszi sehová. Anyósom meg sem sértődött ezen, nyilván azért, mert ez volt az igazság. 

Azóta kicsit összekapta magát. Abbahagyta ezt a kötés témát, vagy legalábbis minimálisra csökkentette a zaklatást ez miatt. 

A héten Charlienak sürgős melója van, úgyhogy megmondta neki, hogy mire számítson, max egy délelőttöt tud arra szánni, hogy a kórházban ül vele. (Ugyanis a rossz hallása miatt végig ott kell lenni vele, de szerintem ez is cirkusz, mert október előtt egyedül járt orvosokhoz, és meghallotta, amit kellett.) 

És láss csodát! A határozottan kijelölt határokat elfogadta, és főzni is elkezdett megint, ugyanis bojkottálta azt is mostanában, elvárta, hogy mi lássuk el főtt kajával a munkánk mellett. És nem, egyáltalán nincs rossz állapotban sem szellemileg, sem fizikailag, egy bőrét érintő beavatkozása volt, ami ronda, de nem vágta azért taccsra. Merem állítani, hogy sok szempontból fittebb, mint mi vagyunk. (Erre is értettem, hogy lehetne ez sokkal rosszabb is.) 

Hogy hol vagyok én ebben a történetben?

Még mindig próbálok nem konfrontálódni sem anyósommal, sem Charlie öccsével, és segíteni, amennyire tudok. Elég sokat utazok mostanában, meg képzéseim is vannak, úgyhogy nem sokat vagyok itthon, amikor meg igen, nem igazán akarok más dolgával foglalkozni, mint a sajátunkkal, mert van azért bőven tennivaló körülöttünk is. 

Charlie öccsével kapcsolatosan elengedtem az igényt, hogy bármiben is segítsen, mert mióta anyósom itt lakik a közelünkben, teljesen leálltak a látogatással is, úgyhogy elég meredek gondolat, hogy esetleg szabadságot vegyen ki, és néha ő üljön be a szakrendelésekre vele. Arra nem volt képes, hogy a műtét után meglátogassa az édesanyját a kórházban, mindezt úgy, hogy épp anyák napja is volt. Azt mondta, hogy ő nem szeret kórházba menni, látogatni sem. Hát...b.szd meg! Én sem, de kit érdekel?! Ez nem kívánságműsor. Áhh! Hagyjuk is! Letettem ezt a dolgot.

Közben meg rengeteget tűnődök az öregségen.

Hogy én annyira nem szeretném, ha bármelyik fiúnak így kellene velem kínlódnia. Hogy miattam összevesszenek, mert az egyiken túl sok a teher. Leszek e olyan szerencsés, hogy méltósággal öregedjek meg, majd menjek el? Vajon jogomban áll e megkímélni a hozzátartozóimat, ha úgy alakul? Megtenném e, amit az apai nagymamám tavaly? 

Nehéz gondolatok ezek.

Ráadásul nem kellene még mélyebbre nyomni magam, ha nem muszáj, hiszen "lehetne sokkal rosszabb". 

Csak a szokásos

nyavalygásom.

Rettentő szomorú lettem este, mikor Belami kék autója kifordult az udvarból. Annyira nagyon szeretem, ha a közelemben vannak, és olyan rossz, mikor elmennek a dolguk után. Soha a büdös életben nem fogom megszokni, maximum megtanulok vele élni.

Régen az agyamra ment a nagymamám a nosztalgikus visszaemlékezésekkel: "mikor még kicsi voltál...".

Erre, ma egész nap ilyenekkel traktáltam Belamit. Hogy milyen volt akkor, mikor még négyesben voltunk itt, Fonyódon. Rémes lehettem, de jól viselte. Majd megtudja, úgy húsz év múlva. 😅

Most a külsőről

A tegnap esti bejegyzéshez képest sokkal pihentebb vagyok, rengeteget jelent nyolc órát ájultan aludni.

Ma volt a "mérés" napja, mert ugyan nem feltétlen csak ezért járok edzeni (de!), azért szeretném tudni hol tartok, ezért szigorúan, havonta egyszer megnézem.
Mikor ráugrottam a mérlegre, először úgy gondoltam, hogy súlytartás esete forog fenn, de megnyitva a kalóriabázist kiderült, hogy huszonnyolc nappal ezelőtt épp egy kilóval voltam több, szóval örülés van.
Eleinte sikítótófrász kerülgetett ettől a havi x dekától, maximum egy kilóig, de megtanultam, hogy negyven felett ez már nem úgy megy, mint öt-hat éve, és kár is ezen pörögni, inkább csinálni kell, és lehetőleg úgy, hogy ez életmóddá váljon, mindörökké, ámen.

Kezdek megbarátkozni amúgy magammal, az alkatommal, lassan kiismerem mi előnyös nekem, és mi nem.
Lehet, hogy kicsit későn érő típus vagyok, mert ezt sokkal, de sokkal hamarabb kellett volna, de őszintén szólva tizenkilenc éves korom óta folyamatosan mindig mással voltam elfoglalva, mostanában van egy kis időm (ha nem is túl sok és elég) magamra.
Arról meg már posztoltam nem olyan régen, hogy mennyi energia fenntartani egy számomra elfogadható állapotot, és bizony az öregedés nem túl vidám dolog akkor sem, ha még csak én látom magamon. Remélem ezt is sikerül a helyén kezelni, mert igenis lehet valaki ötven felett is szép a kisugárzása miatt, már láttam ilyet, és szeretnék én is majd úgy, méltósággal, szépen haladni a korban.    

Lulu restaurálás

Ma erről szólt a nap.
Jó sokáig aludtunk. Aztán szemöldököt, szempillát festettem magamnak, majd elmentünk Anyuékhoz ebédelni.
Délután pedig hajat festettem... Illetve Charlie festette, én meg turbánnal a fejemen (a henna nem száradhat ki) filmeket néztem.
Összességében semmi különös nem látszik rajtam, mert soha nem hagyom elfajulni a helyzetet: hennázok, mielőtt látszanának az ősz hajszálak, és azt sem várom meg, hogy kifakuljon nagyon a szempillám és a szemöldököm. Ettől függetlenül rengeteg, egyre több időbe kerül, hogy fenntartsam a magamtól elvárt állapotot. Áhh, én már örökké időhiányban fogok szenvedni!
Ma lett volna edzős nap, de eszemben sem volt, hogy ezért most utazgassak. Majd holnap. Meg így pénteken is.
Nem vagyok kibékülve az öregedéssel. Kifejezetten utálom.

Megan Hess "Powder Room"

Na hová megy a sok energia és idő?

Ma reggel hamarabb keltem fel, mint Charlie (a fiúk az apjuknál voltak), úgyhogy megalkottam a szokásos első tejhabos kávémat (mostanában momentán lesz.rom, hogy reggel nem tanácsos a tej nekem), és miután békésen elkortyolgattam, nekiálltam bekeverni a hennát a délutáni hajfestéshez.

Charlie felmerült a szoba nyugalmából, és elkenődve mondta: -És én még azt hittem, hogy nekem csinálsz valami finomat, azért csörögsz-zörögsz. De úgy látom meglesz a délutáni programom.

-Meg ám! -mondtam, majd "legjobb védekezés a támadás" alapon nekiszegeztem: -Tudod te mennyi energiát és időt vesz igénybe, hogy koromhoz képest jól nézzek ki?! Fogalmad sincs, de rengeteget. Félig-meddig te vagy a fodrászom, én meg saját magam kozmetikusa, pedikűröse és manikűröse egyben. Így takarékos, de cserébe egy csomó időt kell magamra fordítani.

-Ugye nem mondod, hogy ma még pedikűr és manikűr is lesz?

-Naná hogy lesz! Egy új lakkot próbálok ki, olyan rezes-vörös színt, illeni fog a frissen festett hajamhoz.

-Akkor ma lulus nap lesz, úgy látom.

Ez az a szín, de sajnos nem nagyon látszik, pedig nagyon érdekes árnyalat.

Ez a körömfestős zoknim, egy régi zoknim lábfejének a végét vágtam le, hogy a lakkozás nyugodtan száradhasson, de a lábam meg ne fázzon, mert szörnyen fázós. 

A hennát ezúttal sikerült jó hígra csinálni, úgyhogy csurgott, csepegett a folpack, vatta, zuhanysapka alól, nem győztem törölgetni, meg újabb papírtörlőket aládugdosni, valahogy így.

Ám megérte a sok fáradozást (és köszi Charlienak magát a festést), mert gyönyörű színű a hajam, plusz a hennás dunszttól csillogó, puha, és az illóolajoktól meg finom illatú.

Pénteken megyek fodrászhoz a múltkori fazont frissíteni (most nagyon szeretem, maradok még ennél), szóval a nagy generál a jövő héten folytatódik.

Plusz elkezdtem a ciklusomhoz kötődő cickafark-, majd félidőtől palástfű teázást, hogy sokáig így maradjon a szép 28 napos ciklusom, ahogyan most van. 

Még bepötyögöm ezt a pár sort, aztán a kezemen is befestem a körmöket, hogy úgy egyben legyek. Ahogy szeretem. Ahogy elvárom magamtól. Mert utálok öregedni, de erről majd egy másik posztban. ;-)  

Nincs megállás

Csípőből mondok legalább öt dolgot, ami miatt fos hangulatom lehet van, de a legtöbb olyan, amivel nem lehet mit kezdeni.

Példának okáért az öregedés, mint olyan. Utálom.
Utálom, hogy egyre több időt kell szánnom magamra, hogy hozzam a formám. Néha eszembe jut, hogy mi lenne, ha hagynám az egészet a fenébe, beletömném a fejembe, amit csak megkívánok, álló hétig egy farmerben tolnám, és lesz.rnám, hogy a kiegészítőim színei passzolnak e ruháim színéhez, sőt nem is használnék semmi ékszert.
Aztán persze arra jutok, hogy elég unalmas lenne úgy az élet, azt hiszem nem bírnám sokáig, és sokkal, de sokkal szarabbul érezném magam.

Meg azt is mondta egy humorista a napokban, hogy ha 40 éves korod után úgy ébredsz egy reggel, hogy semmid sem fáj, akkor valószínűleg meghaltál.
Én jót nevettem először rajta, de az arcomra fagyott a mosoly, mikor eszembe jutott, hogy december eleje óta fáj a bal talpamon egy pont (hülye éktalpú csizma), és a tapaszolástól javult ugyan egy kicsit, de folyamatosan terhelem (mert azon járok), úgyhogy nem múlik, és néha estére már úgy fáj, hogy alig bírok menni.

Egyre erősödik néhány rossz tulajdonságom, és ha nem elég éber az önkontrollom, akkor úgy elszabadul, mint anyósom kutyája Mázli, aki ész nélkül kirohan az utcára, ha véletlenül egyszerre nyílik ki a két kapu.

Nehezen viselem, hogy reggel sötétben megyek el itthonról, és sötét van, mire hazaérek.
Az irodában le kell húznom a reluxát, ha esetleg napközben kisüt a nap, mert nem látom az őskori monitoromat, amitől majd kifolyik a szemem amúgy is, és már százszor szóltam a felsőbb vezetésnek, de senkit nem érdekel a nyomorom.
Lassan átmegyek Drakulába a kifehéredett (vagy inkább kisárgult) bőrömmel, kivörösödött, véres szemeimmel.

Azt hiszem fáradt vagyok, és ettől hisztis.
Ma átadtuk a millió aktát, amivel eddig dolgoztunk, és fel sem sóhajthatunk, mert 31-ig át kell adni a lezártakat is, ami annyira rengeteg, hogy igazából azt sem tudjuk hogy álljunk neki, arról már nem is beszélve, hogy feltorlódik a "rendes" munka, ami miatt igazából ott vagyunk.
A legtöbb energiát az veszi el, hogy visszafojtsam a türelmetlenségemet (gyűlölöm a sziszifuszi munkát), és az ebből adódó frusztráltságomat, ami bármikor kitörhet, és senki nem szolgált rá, szóval jobb most engem elkerülni.

Szerencsére péntek van.
Valami ilyesmi jön most, és ennek szellemében kell most töltőre rakni magam.

(Forrás: Pinterest)
 

"...csak a szíve legyen fiatal!"

Azt én úúúgy szeretem, mikor hitetlenkednek, hogy 40!!! éves vagyok.
Van egy új kollégánk, pár napja dolgozott nálunk, mikor a buszon valahogy feljött szóba, hogy hány éves vagyok. Teljesen elképedt, azt mondta, hogy jóval fiatalabbnak nézek ki. Végül azzal zárta a témát, hogy mindenesetre az arcbőrömmel nincs gond. ;-)
És akkor még azzal nem is sokkoltam, hogy a gyerekeim hány évesek, mert igazából szerintem nem is gondolja, hogy van gyerekem. (hihi) Ezt majd ellövöm egy más alkalommal.

Régen nem volt ez így.
Emlékszem, hogy mennyire fel voltam háborodva, mikor 19 évesen, Belamival várandósan elmentem egy kölcsönzőbe, hogy a menyasszonyi ruhámhoz fejdíszt kölcsönözzek (terhesen mentem férjhez, jajmáár!), és azt mondták nekem, hogy ne haragudjak, de iskolai farsanghoz (január végén volt ez) nem szívesen adnak ki tiarát.
Azért elképzelem, hogy milyen fejet vághattam. Még jó, hogy nem kérték számon rajtam az anyukámat, hogy miért nem jött velem.

Most meg...
Minden fiatalabbnak néző bókot szívesen fogadok, ebből is látszik, hogy ..., nem, dehogy, annyi éves az ember, amennyinek érzi magát. Ma egész jó ez, mindenesetre nem érzem magam száznak. :-)

Forrás: Tami ;-)