Lenullázva

No. Még mindig le vagyok nullázva teljesen.

Érzelmileg, hangulatilag. Nagyjából ki vagyok égve, mint a rongy. Ez van.

Talán ezúttal nem kellett volna a falig menni, de most már mindegy.

Innen kellene elindulni felfelé, de a gyámi munka most önmagában sok(k), egyszerűen nem tudok honnan kirántani energiát, inkább tőlem viszi ez a sok f.szság, ami épp történik. Törvényszerű, hogy ilyenkor gajdul meg mindenki, pedig még J.J-n sem vagyok túl, aki nem is igazán az én gondom. 

Úgyhogy most elmegyünk szabadságra egy hétre.

Holnap el is utazunk a hegyekbe, majd vsaárnap este, vagy hétfőn délelőtt jövünk csak vissza. 

Szeretnék rendet tenni a fejemben, mert ma egész nap fel akartam mondani a főállásban is, és ennek oka van. Talán tényleg ezen a vonalon is változtatni kellene. Szeretném ezt tiszta fejjel végiggondolni, aztán cselekedni. Nem akarok elhamarkodott döntéseket hozni. 

Azt nem hiszem, hogy ennyi szabadságtól visszatöltődök, de legalább lesz terem, időm, nyugalmam eltűnődni azon, hogy mit csinálnék szívesen, merre mennék tovább. 

Mert jelenleg fogalmam sincs. Csak tolom-tolom magam előtt a napokat, átverem a teendőket az életemen, de nem látok magam előtt semmit a jövőből, és ez nagyon rémisztő. Valamelyik nap már az is eszembe jutott, hogy talán azért nem látom, mert nincs is. Lassan vége lesz mindennek. 

Ez nagyon rémisztő volt így, ahogy végigfutott rajtam. Fizikálisan rendben vagyok, fitt vagyok, mert a futásokat és a tornákat is átverem a rendszeren, egyszerűen nem engedem meg magamnak, hogy elhagyjam magam. Mondjuk jóval többet is eszek, főleg édességet, csokit, úgyhogy ezért sem lehet a mozgást hanyagolni.

Hogy valami jót is meséljek.

Megkívántam ezt a gyűrűt, pedig annyira nem az én stílusom, csicsás is, de akkor is beleszerettem. Ajándék magamnak. 

 

Valamiféle kezdetként tekintek rá.

Összeszedem én magam, csak még egy kis idő kell. 

Nézhetjük így is, meg úgy is

Én nem is tudom, hogy akarok e róla beszélni, de 

• pont olyan a kedvem, mint az időjárás, hullámokban tör rám a rosszkedv, ahogyan a jó is,
• ma épp a rossz, legszívesebben sírnék (nem tudom pontosan miért), csak inkább bele sem kezdek, mert nem tudom majd abbahagyni,
• szorít a gyomrom, ha arra gondolok, hogy Belami hétvégén nyitott ajtónál aludt, hogy hallja a motoszkálásunkat a másik szobából,
• és vasárnap este mégsem ment haza (az üres lakásba), hanem inkább reggel ötkor kelt, és innen indult Pestre dolgozni,
• Kismacsót nem láttam egy egész hete már (a vizsgák miatt maradt hétvégén is a kollégiumban, ott jobban tud tanulni),
• utálom, hogy mióta Charlie nálunk dolgozik, folyton téma a pénz, illetve az, hogy ez így kevés, és tartok tőle, hogy ez így mégsem tartható (mármint, hogy mindketten a szociális szférában legyünk),
• hogy dolgozunk rengeteget, mégsem elég semmire,
• az agyam kisül az emberektől, bármerre fordulok, csak a rosszindulat, a hülyeség dől mindenhonnan,
• még Mór is totál zakkant mostanában, egyszerűen nem értem időnként,
• úgy érzem, az evésen kívül semmi mást nem tudok kontrollálni, úgyhogy azt most, mint az állat csinálom (nem helyes)
• öregnek érzem magam, hogy fáj mindkét lábam, nem nagyon, de pont annyira, hogy nincs kedvem sportolni,
• talán abba kellene már hagynom a felsorolást, mert rémisztő mennyi bajom van, ami különben nem olyan súlyos, csak épp most

nem jól állok hozzá, mert

• várni kellene, hogy elmúljon a rossz hullám,
• nyugodtan sírhatnék, lehet, hogy jót tenne,
• tök jó, hogy Belami most sokat van itthon, és keresi a társaságunkat, mert szerintem gyorsan belerázódik ő az új helyzetbe, és feltalálja magát (nála tudatosabb embert nem ismerek, gyorsan helyére fog kerülni nála minden),
• Kismacsó legkésőbb csütörtökön hazajön,
• a pénzt meg lehet oldani valahogy, ha egészség van,
• jobb munkát kell találni,
• meg kell keresni a jót mindenkiben és mindenben,
• Mór amúgy cuki, neki is lehet rossz napja,
• helyes, hogy tudok okosan enni, élni (csak ne essek át a ló túloldalára),
• pihenhetek még nyugodtan, ha már ennyire figyelek az étkezésre, majd jobb lesz a lábam is.

Nem egy vidám poszt, pedig Belami szülinapja volt tegnap

Leginkább arról szerettem volna írni, hogy tegnap Belami huszonnyolc éves lett.

Elkészítettem a kedvenc citromos tortáját, és elautóztunk hozzájuk. Ez jó volt. 

Az már kevésbé, hogy nagyon-nagyon nem érzem jól magam, kb. vasárnap óta, és egyre kevésbé.

Nem fizikálisan van a baj, hanem mentálisan. 

Gondolkodtam rajta, hogy írjak e erről, és ha igen, akkor mennyit. 

Alapvetően az a gond, hogy körülöttem most rengetegen vannak negatív előjellel ilyen-olyan okok miatt, és bármennyire is próbálom az én előjelemet pozitív zónában tartani, azért csak elfogyok lassan. 

Megvisel, hogy Charlie vállalkozását szüneteltetni (vagy megszüntetni) kell, mert egyszerűen nem éri meg neki tovább. Igazából anyósom miatt egy ideje jobbnak gondoltam, ha Charlie visszamegy az alkalmazotti létbe (egyértelműbbek lennének az időkorlátok mindenkinek), de közben meg nem egyszerű most megfelelő állást találnia így a nyár kellős közepén, meg az sem segít sokat, hogy elég sokan gondolják ugyanezt, mint ő, az új adótörvények miatt. (Rengetegen fogják megszűntetni a vállalkozásukat.)

Aztán ott van Belami, aki egyáltalán nem érzi jól magát az új lakásban, és nem értem miért.

Olyan cuki, berendezett kis lakást vett, mégsem találja a helyét benne. Szerintem az a fő gond, hogy hulla fáradt mindenhogy (testileg, lelkileg), és ilyenkor ő "hisztis". Aztán egyre inkább olyan, mint én, azaz a rendetlenség, káosz elszívja az erejét, és most még dobozok között él, nincs mindennek helye, és ez kicsinálja. 

Szerintem Iluskával sincsenek rendben teljesen, de nem tudom, hogy a fentebb felsoroltak miatt, vagy van más is. Szinte tapintható volt a zavar a rendszerben tegnap is, és ez megrémít. Én már nagyon úgy kezeltem, hogy ők együtt, örökre... Charlie szerint "csak" fáradtak, ha végére érnek a berendezkedésnek, meg nyaralnak picit, akkor helyre fog rázódni minden. Egyem meg a pozitív kis lelkét!

Szegény anyósom.

Úgy, de úgy haragszom magamra, hogy már csak a problémát látom benne, és kerülöm, ahogyan csak lehet. Ez nem segítség Charlinak, és szerintem szarul is esnek neki a megnyílvánulásaim, de néha kibukik belőlem. Borzasztóan rosszul kezelem ezt az egész helyzetet, és semmi energiát nem érzek magamban, hogy fordítsak egy nagyot rajta. Ráadásul Charlienak is egyre kevesebb a türelme hozzá, ami azért szar ügy, mert a későbbiekben ezért haragudni fog önmagára. Jó lenne, ha ettől megkímélhetném valahogy, esetleg úgy, hogy többet segítek neki, vagy nem hergelem, csak meghallgatom, ha kivan. Rohadt nehéz, főleg, hogy nagyon úgy néz ki, miatta a fonyódi nyaralásunk is veszélyben, bár azt ígérte Charlie, hogy oda mindenképpen elmegyünk.

Az meg már csak hab a tortán, hogy bármerre megyek, mindenki a kétségbeesésének ad hangot, hogy nem tudják mi lesz itt, hogy fog a tél alakulni, az élelmiszerárak, stb...

És nemcsak a privát ismerőseim, hanem a munkám során a nevelőszülők és egyéb munkatársaim is ezt érzik. Konkrétan több nevelőszülő mondta azt, hogy a felmondást fontolgatja, mert egyszerűen nem tudja már kihozni az ellátmányból a nála lévő gyerekek ellátását. (Az ellátmány összege tíz vagy tizenöt éve ugyanannyi, azt mondják.)

Talán egyenként tudnám kezelni, hogy ne merüljek le, de így ömlesztve sok(k). 

Megpróbálom összekapni magam, nem könnyű. 

A legfontosabb

Belami mindkét tesztje negatív.

Ennek örömére végigpityeregtem a tegnap estét, és azóta sem vagyok nagy formában. 

Elég nagy közhely ez a "minden rosszban van valami jó", de ebben az eredményre való várásban az volt a legjobb, hogy megint együtt voltunk négyen, Mórral kiegészítve.

Aztán megjöttek az eredmények, úgyhogy Belami összepakolt, beült a múlt csütörtökön vett kis autójába, és visszament dolgozni.

Apropó autó!

Volt az a felajánlás, aminek köszönhetően Belami autóhoz jutott. Szép volt, jó volt, de aztán Belaminak az volt az érzése, hogy az autókereskedő arra számít, megveszi tőle az autót. Nem szeretett volna ebből félreértést, ezért a megbeszélt és lepapírozott idő előtt visszaadta az autót. Szépen megköszönte, úgyhogy végül semmi gond nem volt ezzel.

Aztán a fejébe vette, hogy ő még a családi autó előtt szeretne egy sportosat, olyan igazi fiatalosat, vagányat. Ki is nézett egyet, a pénze is megvolt hozzá, úgyhogy szerdáról csütörtökre virradó ügyelete után elment megnézni az autót élőben. Már ezzel jött haza.

 

Nagyon jól áll neki, olyan igazán belamis. Gyerekülés tényleg nehezen férne el hátra, de addig azért van még idő.

Másnap derült ki, hogy a szerdán intubált gyerek fertőzött, de ezt már meséltem.

Visszakanyarodva hozzám.

Még mindig vannak időszakok, mikor teljesen emészthetetlennek érzem, hogy a fiúk felnőttek, és lassan teljesen kirepülnek. Időnként úgy dől rám ez, mint egy hegyomlás, és nagyon nehezen tudok belőle kikeveredni. 

Igazából nem az a bajom, hogy felnőttek, mert ez az élet rendje. Az idő elrohanásán bánkódok, hogy talán nem élveztem ki eléggé. És amikor jön pár együtt töltött nap, akkor visszaköszön az az édes érzés, hogy mindkét gyerek itthon..., utána nagyon nehéz visszarázódni a hétköznapokba. Nem tudom mi lesz, ha Kismacsó sem lesz már itthon rendszeresen. 

Belami iszonyatosan rajong Mórért.

Ez a bundás bájkeverő megvette kilóra. Ahogy mindenkit, aki találkozik vele.

Pedig lopkod. Szárítóról zoknit, vizes üveget ágy mellől, papucsot az erkélyről. Már a futásából tudom, hogy elcsent dolog van nála, mert olyankor sebesebben lobog utána a fülecskéje, a lábait is gyorsabban szedi. 

A munkámat most utálom.

Örökbefogadási ügyeim vannak, amikről itt sem értekezhetek, de kifüstöl az agyam az egésztől. Szomorú vagyok tőle, kár, hogy nem mesélhetem el, miért. 😔

Remélem elmúlik ez a bolond időjárás, és a kedvem is jobb lesz lassan. 

Májusi eső aranyat ér?

Nagyon-nagyon nem az én napom ez.

Mióta Mór beköltözött, amúgy is nagyon érzékeny vagyok, sokszor elsírom magam. Szerintem az van, hogy én nagyon nehezen engedek magamhoz igazán közel bárkit, és megvisel, ha le kell bontani a falaimat.
Félre értés ne essék! Ez nem azt jelenti, hogy nem tudok barátkozni, meg kedves lenni és szeretni random, de úgy lenni valakivel, hogy fontosabb saját magamnál, na, az kevés van.
Valamikor azt gondoltam, hogy egy állattal ez másképp működik, de saját kutyám még soha nem volt, így könnyelmű kijelentés volt ez.
Szóval rendkívül belopta magát a szívembe, és ezt fel kell dolgozni, a helyére kell pakolni az idegrendszeremben, vagy mitomén'. Amúgy kíváncsi lennék, hogy másnál hogy megy ez.
Én mindkét gyereknél sokat sírtam az elején, és nem volt rosszkedvem, csak szorongtam inkább, de ez tök elfogadott a hormonok miatt. 
Aztán Charlienál is ez volt, és azt már nem tudtam a hormonokra fogni.
Nekem ez így megy, valószínűleg valamilyen rossz berögződés, vagy nem tudom. Mindenesetre engem a szeretet más iránt megvisel az elején. Másfajta sírás ez, mint ami a szomorúság miatt van, ez gyorsan abbamarad, és olyan megtisztító, nem marad keserűség utána. Mondanám, hogy nem is olyan rossz ez a megtisztító sírás, de alapvetően nem szeretek sírni, szóval szeretnék már ezen a lelki átrendeződésen túl lenni.

De most az időjárás ráerősít erre az egészre, szóval ezért nem az én napom ez.
Fázok, a szél az agyamra megy, nincs kedvem dolgozni sem. Remélem holnapra elmúlik.

Ilyenek 4

Áhh! Csak a szokásos.

Már túl is vagyok a hülye kis megfázásomon, de cserébe a hangulatom megint a béka s.gge alatt van.

Ma már ott tartottam, ha meghallom, hogy "maradjotthon", vagy "vigyázzunkegymásra", akkor üvegrepesztő hangon sikítani kezdek, esetleg ütök. Mert rohadtul nem jókedvemben mentem Pestre, és Belami sem azért utazgat, mert nem bír a fenekén maradni. 

Ja, és elvileg itthon dolgozok, de holnap is be kell mennem az irodába, mert 15! tértivevényes levelet kell abszolválnom. Egy olyan témában, amit már hétfőn lebeszéltem az összes érintettel. De! Meg kell írni levélben is, mert CSAK (felsőbb utasítás). Minden gyámnak. Már pénteken meg kellett volna. Hát hogyne.

Ahhoz képest, hogy azt gondoltam, majd most rendbe teszem az összes aktámat, mert annyi időm lesz... Muhahaha! Ahogy azt Luluka elképzelte. Lóf.szt! Csak kapkodok, mint máskor, sőt.

Le kellene csillapodni, de nagyon.

Én ezt az egész helyzetet nem érzem alkalmasnak erre, de lehet, hogy más jobban csinálja, nem tudom. Én egyre zaklatottabb vagyok, és még csak nem is a szorongás miatt, hanem egyszerűen úgy érzem, hogy minden szalad, csúszik ki a kezemből, és nem vagyok ura semminek. Most nem félek, hanem dühös vagyok, agresszív. Nyilván ez is egy reakció az adott helyzetre, de én nem így akarok érezni, működni. Össze kell szednem magam. Tervek kellenek. Most, azonnal! 

Amikor a megfázásom rombolta a hangulatomat is

Aztán Belami hazajött csütörtökön este, és csak beszélgettünk, és beszélgettünk a konyhában, aztán a szobában, rengeteget kellet bepótolni. 😍 

Megmutatott egy levelet, amit az egyik hálás anyuka írt neki. Nagyon szépeket írt Belami munkához való hozzáállásáról, tudásáról és modoráról. Annyira büszke vagyok rá. Arra meg különösen, hogy neki ez a levélke fontosabb, mint az eddig kapott csokik és egyebek, mert ezt a levélkét elő fogja venni, ha épp rosszabb napok vannak, és nehéz türelmesnek, "jófejnek" lenni a kétségbeesett szülőkkel, síró gyerekekkel.  

Másnap egyszerre indultunk délelőtt, ő Iluskához, én az irodába. Valahogy elnéztem az időjárást, úgyhogy sapka és kesztyű nélkül, vékony kabátban indultam el, jól át is fáztam, mire a munkából és edzésből hazaértem. 

Komolyan nem értettem magam, hogy ezt hogy sikerült kivitelezni, mert mindig viszek sapkát, maximum a táskámban van. Most meg majd letépte a fejemet a szél. Meg különben is, hetek óta csomóan betegek körülöttem, vigyázok magamra, szedem a vitaminokat, mosom a kezemet ezerrel, aztán meg nem viszek sapkát. Nagyon haragudtam magamra. 

Ahhoz képest, hogy pénteken este milyen szarul voltam, szombaton meglepően jól éreztem magam, a torkom fájt kicsit. El is mentem Charlieval az anyukájához, ott voltak sógoromék is, úgyhogy lehetett gyerekezni kifulladásig.

Este Kismacsó meghívta az egyik haverját hozzánk, de sok gondom nem volt ezzel, mert bevonultak Kismacsó szobájába mindenféle chipsekkel, csokikkal, és még hajnali háromkor is beszélgettek. 

Persze vasárnap így elő sem jöttek délig a szobából, úgyhogy mi Charlieval elmentünk zsibpiacozni, tekeregni egyet. Kihasználtuk a napfényes időt, mert láttam az előrejelzésben, hogy délután már esni fog. 

A torokfájásom meg elmúlt, úgyhogy ezt a pénteki botlásomat elég olcsón megúsztam. 

Mondjuk a hangulatomat elég rendesen rongálta ez az átsuhanó betegség, szar kedvem volt egész hétvégén sajnos.

Vasárnap délután, mikor Kismacsó is visszament a kollégiumba, legszívesebben sírtam volna reggelig, valahogy megint visszajött az a gyász folyamat, hogy ők már felnőttek, én meg még mindig nem zárkóztam fel ehhez, csak áltatom magam. 

Nyilván nem kell ezt komolyan venni, de újra, meg újra rá kell döbbennem, hogy micsoda energiám van abban, ha kiegyensúlyozott és pozitív vagyok, mert sajnos az alap természetem egyáltalán nem az. És amikor a szervezetem a betegség visszaverésén fáradozik, akkor az egyéb védelmi vonalaim is megrendülnek, már jön is elő a depresszív énem.

Valahogy így kezdődött a hét is.

Ma ügyeletes vagyok, bent jó most nekem az irodában, valahogy védett vagyok. Igaz, munkára eddig nem tudtam rávenni magam, de hol van még négy óra? 

A bérletem a tornaterembe lejárt, ma nem veszek újat, talán holnap. 

Amúgy az is előjött bennem hétvégén, hogy ez is minek, annyi energiám van benne, aztán alig látszik belőle valami, fáradt vagyok, unom az egészet. Persze a józan énem tudja, hogy edzeni nem felesleges, mert nyilván nem véletlenül ment át rajtam ilyen gyorsan a betegség, azért kellett hozzá a tökélyre fejlesztett immunrendszerem, ahhoz meg a sport. 

Remélem hamarosan visszatér az optimizmusom.     

Elfogytam most

Én eléggé elfogytam ezen a héten. Mármint energiában, kedvben, hangulatban.
Egyik nap olyan fáradt voltam, hogy majdnem elsírtam magam már kínomban. Nyilván nem sokat segít ezen, hogy az időjárás miatt a vérnyomásom a béka feneke alatt volt/van. Rengeteg kávét iszok, de csak percekre jobb.
Még az is megfordult a fejemben, hogy mégis csak baj, hogy semmi húst nem eszek, ezért nincs semmi energiám. Persze ettől még nem jött meg a kedvem hozzá. Mármint a húsevéshez.
Végül feltankoltuk a vitamin készletet, és most toljuk ezerrel, hátha jobb lesz.
Belami még a múltkor írt fel D és E vitamint, ahhoz még Charlie vett multit, meg magnéziumot, meg még valami halolajas cuccot is. Majd B12 kellene még...
Próbálok változatosan enni, de az utazós napokon csak este jutok meleg ételhez, ez nagyon nem jó. És a héten három napon is utaztam, szóval nem volt ideális ez sem.

Persze ez az egész rányomja a bélyegét mindenre, úgyhogy Charlieval is elég sokat vitatkozunk, nagyjából mindenen. Néha legszívesebben felrepíteném az űrbe.
Kismacsó is a lelkembe gázolt, persze nem nagy ügy, csodálkoznom sem kellene, de mindig megvisel, ha az apja csapodárságát látom benne viszont. Nem tetszik, nem ezt látja tőlünk, nem erre neveltem. Nem akarom elfogadni, hogy ez genetikailag kódolt dolog. Remélem kitombolja magát, aztán tud majd elköteleződni, hűséges lenni.
Belamira most épp semmi rosszat nem tudok mondani, mert hetek óta csak telefonon értekezünk. Hol ügyel hétvégén a kórházban, hol el van utazva, hol újraélesztési tanfolyamon van szombaton és vasárnap is. Remélem hamarosan hazajön. Iluskával együtt.

A mai gyerekfelügyeletet is úgy vártam, mint egy foghúzást: nyűgösen, hisztisen.
Lepasszolták nekünk Zoét és Ádámot szombatra, sírni tudtam volna ettől is. Nem volt kedvem egész nap gyereket őrizni, bugyuta játékokat játszani, egyáltalán, korábban felkelni, mint kedvem lenne.
Aztán tök jó kis nap lett belőle, kitaláltunk egy csomó programot a két gyerekkel, voltunk piacon virágokat szagolgatni, gyümölcsöket felismerni, vettünk "kukac sajtot" (parenyica sajtot), amit nézelődés közben el is majszolgattak.
Aztán játszóház, ahol elég nagy nyugiban voltam, mert a két gyerek Charlieval jól elvolt, én csak néztem ki a fejemből többnyire.
Ebéd ott a plázában, úgyhogy mire hazaértünk, már jött is a délutáni szieszta.
Mikor felkeltek, meg kifejezetten jólesett összebújva hülye mondókákat énekelni, tényleg élvezet volt velük lenni.
Délután öt körül vitték haza őket, azóta megnéztünk Charlieval egy 180 perces filmet, az Álomdoktort. Hát... Láttam már jobbat is, de annyira könyvben sem tetszett (Stephen King).

Holnap edzés, végül ma elnapoltuk. Anyuéknál ebédelünk, kutyázunk, macskázunk. Fel kellene töltődni hétfőre. Rajta vagyok az ügyön.

Ma kicsit feszült vagyok

Kár volt emlegetnem a múltkor az ex barátnőmet, aki az ex férjemmel kavart, mert ma írt, és jól fel is húztam magam rajta. 

Összeköt bennünket még egy elvarratlan szál, mert a két telefonos előfizetésünk (Charlié és az enyém) oda szól, ahol dolgozik, és az ő nevén fut. Én ezt akkor rögtön le akartam rendezni, mikor kirobbant a botrány, de Charlie lebeszélt, hogy rengeteg idő és utánajárás lenne mindenhol lecserélni a számunkat, plusz semmi gond nincs ezzel, mert ő intézi a számlákat (Charlie), emiatt nem kell kapcsolatot tartani az ex barátnőmmel. 

Mondjuk én inkább arra számítottam, hogy eljön magától, vagy kirúgják a munkahelyéről előbb-utóbb, és azért lesz gond ezzel, de a fiának akar előfizetést, és nem tud már többet kihozni. Szóval leírta, hogy két hónapja fogalmazza az üzenetet nekem (rettenetesen kell félni ám tőlem), és nem is sürgős ez, de... 

Ami miatt feszült lettem, hogy már rég túl lehetnénk ezen, ha nem hagyom lebeszélni magam az azonnali váltásról, meg a számok megtartása esetén valószínűleg találkoznunk kell, amihez nekem semmi, de semmi kedvem.

A fejem is fájdogál, de annyira nem, hogy gyógyszert vegyek be, csak olyan szép alattomosan, hogy azért elszúrja a kedvemet. 

Azt hiszem, most felkerekedek, elbicajozok a NAV-hoz és az okmányirodába ügyintézni (ez munka), aztán edzek egy hatalmasat (ez szórakozás), majd délután elmegyünk Charlieval a csecsemőotthonba lefényképezni az egyik gyámoltamat, mert kell egy kép a gyámhivatalnak a gyerekről.  

Meg olyan is volt, hogy reggel a hajvasalómmal leb.sztam az áramot, annyira balesetveszélyes már az a cucc, úgyhogy Charlie haladéktalanul a géphez ült, és rendelt nekem a "black friday" keretein belül egy új, rózsaszín!!! hajvasalót. Ez legalább csodálatos.    

Nem az én napjaim ezek

Pedig olyan jól indult a hétvége.
Pénteken Belami és Iluska jöttek haza, Charlie csinált finom vacsorát, én sütöttem sütit, meg összerántottam a lakást.
Sokáig beszélgettünk a konyhában, felbontottuk azt a bort, amit Belami hozott Portugáliából. Valami isteni volt, régen ittam ilyen jó száraz vöröset.

Szombaton megint segíteni mentünk, most Charlie anyukájához, mert hoztak neki egy csomó fát télre, a kazán fűtéséhez, és be kellett pakolni, mert csak leborították az udvarra. Charlie nem akarta, hogy én is csináljam, de mi hamarabb odaértünk, mint sógoromék, így inkább beálltam én is, hogy Charlie ne egyedül csinálja. Na, ebből az lett, hogy sógoromék megérkeztek, és karba tett kézzel végignézték, hogy mi ketten bepakoljuk az összes fát. Annyira abszurd volt a helyzet, hogy még a két gyerekükre se nagyon ügyeltek, mert "milyen aranyosak már, hogy ők is segítenek keriéknek". A baj csak az volt ezzel, hogy innentől a munka is lassabban haladt, mert rohadtul figyelni kellett a két gyerekre, nehogy baleset legyen a vége.
És én még mindig úgy fogtam fel az egészet, hogy semmi gond, mi ezt simán letoljuk Charlieval, és magamhoz képest fura módon, inkább szórakoztatott az egész.
Charlie nem volt ennyire jókedvű, de nem szólt semmit. Aztán jött az, hogy Charlie anyukája sógoroméknak csomagolta az összes sütit, meg a kajákat is este, na ekkor már Charlie is kikattant, és elég szomorú lett. Én meg nem bírom, ha Charlie szomorú, mert ő alapvetően is az a típus, aki elég sokat benyel a tesójától (meg az anyjától is), úgyhogy felkent védelmezőjének érzem magam ez ügyben, és eléggé sajnáltam, hogy nem szóltam (be). Csak hát engem nem érdekelt a süti. meg a tészta sem, mert sokkal jobb az nekem, ha nincs ilyesmi itthon, úgy nem eszem meg legalább.

Sajnos valahogy átvettem Charlie rossz rezgését, és innentől nem volt megállás.
Otthon már csak Kismacsó volt, mert Belamiék elmentek Iluskával Szegedre, és hirtelen rájuk is haragudni kezdtem, mert megbeszéltük, hogy Belami felhív majd, kell e segítség, meg a pótkulcsot is vissza szerettem volna kapni, de cseszett felhívni. Na, neki küldtem egy pikírt üzenetet, hogy köszi az érdeklődést, meg minden. Persze kérte az elnézést, de bennem már csak gyűlt az indokolatlan harag, úgyhogy az lett a vége, hogy mikor Charlie szólt valamiért Kismacsónak, akkor leordítottam a haját a fejéről. Mármint Charlienak. Szegénynek.

Mondhatnám, hogy a kör bezárult, de nem.
Vasárnap már csak simán rosszkedvű voltam, de tartottam magam, elmentünk Kismacsóval edzeni, útközben próbáltam vele megbeszélni a tartásdíjat, amiről az apjával egyezkedünk egy ideje.
Ez is rohadtul nyomaszt engem, mert semmi kedvem megint bíróságra járni, inkább meg szeretnék egyezni exszel, de közben nem akarom a gyerek érdekeit sem sérteni azzal, hogy emiatt  kevesebbet kapna megegyezéssel, mint amit a bíróság ítélne. (Mivel nagykorú, fix összeget állapítana meg a bíróság egy új perben, Belaminál is így volt.) Szeretném ezt jól csinálni, úgy, hogy a gyereknek a legjobb legyen, de ne vadítsam meg az apját sem, mert az nem érdekel, ha rám haragszik, de azt semmiképp nem szeretném, ha ez Kismacsón csapódna le. Meg amúgy is, szerintem a gyereknek is jobb az, ha a szülei normális viszonyt ápolnak egymással. Most meg épp ez van, nincs kedvem harcászkodni. Nem tudom.

Aztán Kismacsó is elment, és elég nehéz volt tartani magam, hogy ne csússzak szanaszét.
Végül sikerült, aztán Belamival is hosszan beszéltünk telefonon, meg kuckózós sorozatnézés volt Charlieval, és rájöttem, hogy nekem hamarosan megjön, és nyilván ez is rásegített ehhez a hétvégi mély repüléshez.

Most meg itt az új hét, elég sok minden lesz, úgyhogy össze kell kapnom magam.
Hajrá!

Majd szólok...

Sajnos továbbra sem találom a jókedvemet, de igyekszem úgy tenni, mintha élnék.
Nagyjából semmi nem érdekel, ha viszont épp nem vagyok passzív, akkor biztosan dühöngök valamin, szóval nem egyszerű most velem, mellettem.
Szerencsére a munkában van már akkora rutinom, hogy ez nem látszik, de könnyebben kijövök ott is a sodromból, és nagyon nehéz visszafogni magam, ami egyenlő azzal, hogy rohadt fáradt vagyok.
Igazából folyamatosan azt várom, hogy végre elmúlik rólam ez az enerváltság, de olyan mélyen vagyok, hogy el sem tudom képzelni mikor lesz ez. Egyszer biztosan, mert úgy szokott lenni.

Addig meg próbálom számba venni, hogy milyen szép és klassz az életem, és valószínűleg jó dolgomban nem tudom már, hogy mi a bajom.
Kár, hogy nem ilyen egyszerű ez az egész. Majd szólok, ha átlendültem.

November rain

Nem szeretem ezt a hónapot, főleg az elmúlt napok időjárásával. Sötét volt szinte mindig, nyirkos minden.
Ehhez a hónaphoz kapcsolódik egy csomó sikertelen lombikom, az egyik vetélésem (a másik június).
Hangulat szempontjából ez a legveszélyeztetettebb hónapom, meg nyár eleje még.
Mégis mit szeressek rajta?

Szerencsére itthon minden könnyebb, mert olvasok egy csomót, meg filmeket nézek, ezek a dolgok teljesen kikapcsolnak.
Nagyon szerettem volna úszni menni, de vasárnap eléggé fájt a hasam lent, mindenféle gyulladást "diagnosztizáltam" magamnak. Aztán elmúlt magától, szerintem kezdenek a hormonjaim is változni, félek, hogy hamarosan elkezdődik nálam a változókor. (Sajnos fél petefészek felével, plusz a rengeteg lombikkezeléssel ez bármikor bekövetkezhet.)
Belamival beszélgettem erről, ő úgy tanulta, hogy a változókori hormonpótlás nem túl biztonságos (rákkeltő), csak indokolt esetben javasolják (extrém csontritkulásnál például).
Szóval maradok a teázásnál, meg a progeszteron krémen gondolkodok a ciklus második felében, szerintem ezekkel még elhúznám egy darabig.
Nőgyógyászhoz is el fogok menni, kellene rákszűrés, meg egy ultrahang sem ártana, hogy mi újság bent.

Sajnos a munkahelyemmel kapcsolatosan is vegyesek az érzelmeim továbbra is, úgyhogy a fentiekkel együtt elég sz.rul indult a hét.

Tegnap délelőtt mérgemben megint rátelefonáltam az oktatómra, mert szeptember legelején csináltuk meg Kismacsóval a sikeres KRESZ vizsgát, de még mindig nem sikerült vezetnem egyszer sem. Sokáig az igazolásunk nem érkezett meg onnan, ahol a vizsgát kellett csinálnunk, utána a nyári akciók miatt az oktatók voltak fullra.
Nagyon visszafogottan érdeklődtem, hogy mégis mikor kezdhetnék, erre pár perccel később visszahívott, hogy menjek délre.
Picit belém szorult a szusz, mert felkészületlenül ért a dolog, de lehet, hogy így jobb is volt, mert megijedni sem volt időm.
Két órát "vezettem", az oktató szerint pont annyit bénáztam, mint mindenki elsőnek. (Amúgy ő egy nagyon kedves nő, és türelmes, ami nekem nagyon fontos.)
Nem vagyok benne biztos, hogy szeretni fogok vezetni, de megcsinálom, ezt konokul elhatároztam. Ráadásul szeretnék jól és biztonságosan vezetni, úgyhogy nem érdekel, hogy tetszik vagy nem tetszik a dolog, mint érzés, addig csinálom, míg jól nem megy. Elég makacs tudok lenni az ilyen dolgokban.

Persze Kismacsó semmit nem intézett még magának, szerintem úgy volt vele, hogy majd elkezdi, ha én már mentem valamire. Így tegnap kezdett telefonálgatni.
Nem tudom az idén fog e vezetni, de őt nem féltem, gyorsan beér majd, sőt, szerintem neki elég lesz a kötelező óraszám, vagy kilóméter.

Most ezt a sorozatot nézem.
Kismacsónál láttam belőle részleteket, és annyira fiúsnak éreztem, hogy gondoltam: azért is kipróbálom.
Borzasztóan tetszik, már a második évadot gyűröm.
Nem tudom mi bajom van most ezekkel a tesztoszteronnal átitatott filmekkel (előtte Sons of Anarchy hét évadát néztem végig), de nagyon lekötnek. Lehet, hogy látens agressziót dolgozok ki így magamból. Ki tudja?

Rám szakadt

a sok szabadnap, úgyhogy egyáltalán nem értem miért van ilyen világvége hangulatom.
Ma volt még egy négy órás team gyűlésem, meg pénteken lesz egy éjszakám, aztán elvileg szeptemberben már nem dolgozok.

Talán ez az időjárás, meg most a pms-t ugyan megúsztam, de cserébe az új ciklus kezdetén szenvedek.
Az sem volt túl jó érzés, hogy a gyűlés után külön nekem volt egy kis orientációs beszélgetés, ahol a felettesem (akit nagyon bírok) megkérdezte, hogy majdnem három hónap után mit gondolok, meg tetszik e a munka, és kurva nehéz volt a szemébe nézve "blablablázni", mert az a nagy igazság, hogy nem szeretem továbbra sem, és attól tartok, hogy ez már így is fog maradni.
Ennek ellenére a munkahely váltásnak nincs most prioritása, sőt, az idén már gondolni sem szeretnék erre.
Majd, amikor elkezdődik 2018, meg a kezemben lesz a jogosítványom, akkor majd újra végiggondolom, hogy tulajdonképpen mit is szeretnék a munka területén elérni, vannak e még vágyaim, vagy legalábbis olyan terület, amit szívesen felderítenék.
Maradjunk abban, hogy a szakellátás nem az én világom, pedig erősen hittem úgy másfél éve, hogy az. (Persze folyamatosan reménykedek, hogy egyszerre átfordul bennem ez az egész, és a lehető legelégedettebben maradok itt vagy tíz évet. Hm.)
 

A hajamról (sokadszor)

Charlie szerint nem sikerült túl jól a tegnapi fodrászkodásom, szerintem meg pont olyan, mint lenni szokott, csak picit jobban szét van szárítva, mint ahogyan én szoktam. (A fodrászok valahogy nem tudnak hajat beszárítani, legalábbis úgy nem, ahogy nekem tetszik, de az mindegy, a lényeg, hogy legyen jól levágva, a többit majd intézem én.)
Annyira nem hat meg a dolog, mert most úgysem nagyon találom önmagam.
Régebben ilyenkor már mindig új frizura forgott a fejemben, kétszer-háromszor csináltattam meg csak ugyanazt, utána lázasan növeszteni kezdtem, vagy levágattam, hogy elérjem a vágyottat.

Most meg nincs ilyen.
Ellenben ismerem a hajam minőségét és mennyiségét, nagyjából tudom, hogy mi áll jól, és ez lassan le is lohasztotta az újítási kedvem, mert minek.
Azt nem bánom, hogy hennával festem a hajamat, de így a hajszínem se fog változni, illetve de, egyre vörösebb leszek majd az őszüléssel, ugyanis az ősz hajszálakat majdnem pirosra fogja a henna.
Szóval a henna maradni fog már, akkor is, ha egy fél napom elmegy rá másfél-két havonta.

Már ez is az öregedés?
Hogy egyszerre elveszítjük az újítási kedvünket?
Egészen elkeserítő. 😢 

Lássuk csak!

Hétfőn dolgoztam, kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken nem (fogok), hétvégén viszont igen.
Borzasztóan nehezen szokom az újat, felmerült bennem, hogy én ezt nem is akarom mégsem.
A múlt hetem olyan orbitálisan sz.r volt ettől az egész elbizonytalanodástól, hogy nem tudom elmesélni. Komolyan fontolgattam, hogy be sem megyek másnap dolgozni, felmondok, aztán majd lesz valahogy.

Pedig, ami vonzott benne, az mind igaz.
És jobb, mint az állami fenntartású hely, csak épp... Nem szabadott volna szakellátásból szakellátásba menni, és ezzel meg is szegtem a saját fontos szabályomat, miszerint: váltani nagyot kell. (Leülhetsz Lulu, egyes.)

Aztán vasárnap írt nekem az a volt főnököm, ahol tíz évet dolgoztam, hogy hallotta, hogy már nem dolgozok emitt, nem mennék e vissza, mert szeptember egytől kezdődik a pályázat. (Az az információja valamiért nem volt meg, hogy azért mondtam fel, mert másik helyre mentem.)

Aham. Az a pályázat, ami miatt legfőképp léceltem anno, mert már akkor is nyilvánvaló volt (számomra), hogy olyasmiket vállalt be az intézmény, amik nem fognak menni.
És azért érzékelhető az összeszedetlenségem, ha azt mondom, hogy nem mondtam neki kategorikus nemet, hanem írtam egy szép levelet (ez a mániám) és nyitva hagytam egy kiskaput.
Pedig tudom, hogy oda biztosan nem fogok visszamenni.

Aztán a héten volt időm kicsit higgadtabban gondolkozni, meg beszéltem erről emberekkel, akik véleményére adok, és arra jutottam, hogy le kell nyugodnom a picsába. De tényleg.
Be kell húznom fülem, farkam, lenyomni a tizenkét órákat heti átlagban háromszor, a maradék időben megcsinálni a jogosítványt, meg nézelődni, hogyha újra ugrok, akkor olyan helyre nyomuljak, ahol azért kibírok úgy öt évet.
Szerintem itt nem fogok annyit, szénné unom magam, az összes tudásom nullára fog kopni, és beleőrülök, hogy egész nap nincs más felnőtt a közelemben, akivel érdemben lehet ventillálni, egyáltalán beszélni.

Igazából most tökre megérteném, ha felhördülne valaki, hogy "mivanmáezzelanővelhülyeez?!", de akkor is ez van, nem tehetek róla. 😡

A legalja

Jaj, nagyon kivagyok!
Tegnap a tudomásomra jutottak dolgok, amik a munkahelyemen történtek a lányok között, és nem hagyhatom annyiban.
Borzasztó, szörnyű az egész, és nincs semmi bizonyítékom rá, csak a megérzéseim, meg egy lány elszólása, aki mindjárt közölte, hogy semmilyen körülmények között nem vállalja fel, amit elmesélt.
Így most maradtak az óvintézkedések, meg a burkolt fenyegetés az érintettek felé hogy még csak hasonló se fordulhasson elő többé.

Másik, amin nem tudok napirendre térni, hogy az egyik lány "szerelmes" lett belém.
Aham. Komolyan.
Írt nekem levelet, gyakorlatilag szerelmet vallott. (Ő 15 éves, én 42.)
Irtó gyorsan helyre pakoltam ezt az egészet, de azért rendesen kikattintott ez is.

Kezdem azt hinni, hogy valamit irtózatosan rosszul csinálok, vagy csak a sors igyekszik igazolni, hogy menekülnöm kell ebből az egészből. Akárhogy is, alig várom, hogy vége legyen.

Ja, másnap, ahogy megtudtam, hogy mehetek az új helyre, felmondtam. Még a fentiek előtt.
Azt hiszem ezt a döntésemet az életben nem fogom bánni, mert a pénteki nap után így is, úgy is álláskeresésbe kezdtem volna. Van az a történés, ami után az ember inkább elmegy vécét pucolni, minthogy maradjon. Na, ez eljött pénteken. 😢

Borzasztóan el vagyok fáradva lelkileg, de ez kihat már az állóképességemre is, gyakorlatilag mozdulni sincs kedvem. Sokat fáj a fejem, és rosszul viselem ezt a fullasztó meleget.
Kétszer tudtam rávenni magam a héten az edzésre, amiből a második annyira nem esett jól, hogy el is határoztam, nem erőltetem ezt mostanában.
A nyár nem az én évszakom, legalábbis energetikai szempontból biztosan nem.
Gyűlölöm, ha dől rólam az izzadság, és akármilyen korán edzek reggel, akkor is csupa víz vagyok. Lezuhanyzok utána, de akkor sem szeretem így kezdeni a napot.
Most inkább próbálok jobban figyelni a bevitt kalóriákra, és felfüggesztem az edzéseket. Nem is veszek most új bérletet, úgyis mást kell kitalálnom, tekintve, hogy hamarosan nem járok már át abba a városba.

Legfontosabb, hogy összeszedjem magam, mielőtt dolgozni kezdek az új helyen.
Én azt hittem, hogy ez tiszta sor lesz, mert rengeteg a szabadságom, amit időarányosan ki kellene vennem. Ám nem biztos, hogy ez ilyen egyszerű lesz, mert a felettesem azt pedzegette, hogy inkább kifizetik a szabikat, dolgozzak végig.
Én nem mondom, hogy nem jönne jól a pénz, de azért nem minden áron. Majd próbálok valami arany középutat találni, mert szükségem van egy kis pihenésre. Nagyonnagyonnagyon'.  

Tipródok

Most inkább hagyjuk, hogy múlt szerda óta görcsben a gyomrom, de főleg hétfő óta, mert akkor már muszáj volt felvenni azt a rohadt telefont, és intézni valamit az állásajánlattal (múlt szerdán kaptam egyet, ha valaki nem olvasta az átmeneti posztot) kapcsolatosan.

Mert hülye azért nem vagyok.
Elmegyek, megnézem, döntök. Ilyen egyszerű ez, csak hát..., mégsem az.
Úgy érzem,  bármennyire is nagyon nehéz néha velük, a lányok elkezdtek kötődni hozzám (már amennyire ők kötődni tudnak), és én is kedvelem őket. El tudom őket fogadni az összes nyűgükkel együtt, kezdem érteni a "működésüket", mozgatóikat.
Egyszerűen nem tudom elképzelni, az agyam nem tudja befogni, hogy azt mondom nekik: "Akkor én most elmegyek...".
A munkatársaknak sem szívesen mondanám, de az más, ők felnőttek, őket nem hagyják el sorozatosan, szóval azzal kapcsolatosan maximum kényelmetlenség érzése van bennem, de a gyerekek... Gerinctelen cserbenhagyás, meg egy csomó olyan érzés kavarog bennem, ami teljesen idegen tőlem: ez nem én vagyok, ez nem az én stílusom.

Közben meg...
Világosan tudom, érzem, hogy nem fogom tudni sokáig ezt csinálni kiégés nélkül, szóval mindenképp rövid az az idő, amit egészséges lélekkel, működéssel bírni lehet. Ez van.

Így aztán álmatlanul forgolódok éjszakánként, és tipródok.
Na mindegy, valahogy majd csak lesz. Nekem is egy életem van, mennem kell az utamon, majd elválik, hogy kell e önzőnek lennem, vagy a sors majd elrendezi helyettem az egészet.
Hamarosan kiderül. 😉

Midlife crisis?

Nem tudom mi van velem, csapódok faltól falig, nehezen vagyok.
Ez nem az a depis cucc, és nem is premenstruációs szindróma, mert annyira nem rossz és kiugró, inkább csak az a folyamatos nyűglődés magammal, a világgal.
Pedig rendben vannak a dolgok körülöttem, a férjem szeret és én is őt, a fiúk maguk a sikertörténet, van gyönyörű keresztlányunk, van egészség, van munkánk, élnek a szüleim, szóval semmi traumatikus.
Még csak nem is félelem a fentiek elvesztésének lehetőségétől, mert ez annál sokkal semmibb, tompább, kiürültebb érzés.

Szinte folyamatosan ott van a háttérben hetek óta, még a jobb napokon is bénít.
Hetente háromszor elmegyek edzeni reggel, de minden meggyőződés nélkül tolom, igazából csak az motivál, hogy ha nem mennék, akkor még szarabb lenne.
Nem látom, hogy a sok befektetett energia megtérülne, inkább csak szinten tartom magam, megszoktam. Már olyan nagy kib.szott hősnek sem érzem magam, hogy reggel nyolc előtt a futógépen gyötröm magam. Kell, mert muszáj, csinálom.
Sokszor utálom, máskor nem, mert utána a mozgás hatására felszabadult endorfin letakarja a mögötte lévő tompaságot. Az meg jó.

Kicsit utána olvastam a címben szereplő kifejezésnek, talán ez lesz az.
Azt írják két - két és fél évig is húzódhat, hát remek, mit ne mondjak.

Másik tippem, hogy lelkileg nem tudok visszatöltődni a munkám miatt, hiába minden, váltanom kell megint.
Csak épp lövésem sincs, hogy merre, és a változásokhoz sincs kedvem.

Ja, változások!
Múlt héten konkrétan rákérdezett a felettesem, hogy mit szeretnék: maradni, vagy visszamenni Margóhoz a másik otthonba... De ez majd legyen egy másik poszt témája! 😉

Nyűgösen

Most már jó minden megint, de tegnap este, és főleg ma reggel elfüstölt az agyam.

Kezdem az elejéről.
Péntek a főzés jegyében telt, mellesleg mostam is egy csomót.
Volt legalább háromféle sonka, azokat Charlie megfőzte, nem kevés logisztikával, mert nagy edényünk kevés van.
De sikerült, sőt a sonka levében főtt sok tojás is.
Aztán csináltunk egy ragut, azért írom többes számban, mert én raktam össze, de Charlie vágta össze hozzá a zöldségeket, a húst. Meg volt túrós tészta is.
Megállapítottuk a végén, hogyha egy eltévedt hadsereg beugrana hozzánk enni, hát simán el tudnánk látni őket. Főleg, hogy Kismacsó elpályázott az apjához, Belami meg kirándulni van még mindig.

Szombaton meg csak melltartóért mentünk a "madaras tescoba" (csak itt lehet kapni, amit imádok), aztán az lett a vége, hogy elkezdtem nadrágokat próbálni, és egy szuper kényelmes farmer is hazajött velem.
Sajnos így Charliera nem tudtam figyelni, úgyhogy vett egy új egeret a gépéhez a Media Markt-ban.
Mikor hazaértük, ilyet ebédeltünk:

Nálunk húsvétkor is (meg karácsonykor) egy fordulatszámmal hamarabb van minden, mert hétfőn elutazunk a nagymamámhoz messzire. Oda már jönnek a fiúk is.

Szóval ettünk, aludtunk egy jót, mert este színházba készültünk.
Már a sminkelés végén jártam indulás előtt, mikor csörgött a munkahelyi telefonom.
A közvetlen felettesem szólt, hogy az egyik lány összedarabolta magát szerelmi bánatában, és az ügyeletes gyermekfelügyelő mentőt hívott hozzá, azok meg bevitték a kórházba.
Mondtam, hogy akkor jó, majd érdeklődök róla másnap reggel.
Erre mondja, hogy írni kellene rendkívüli jelentést. Éreztem, ahogy kúszik felfelé a cukrom, de azért békésen kifejtettem, hogy én talpig sminkben épp a színházba készülődök, és nincs az a történés, ami ettől eltántorít. Majd megírom, ha hazajöttem, mert nyolc egész órám van rá (és senki el nem olvassa keddig, de mindegy), úgyhogy hajnali kettőig ott lesz az a jelentés, ahol kell.
Persze akármennyire is akartam, hogy a színházra koncentráljak, azért csak nem olyan volt már az egész, mint ahogy készültem rá.

És nem ettől szállt el az agyam.
Úgy tizenegy körül értünk haza, én úgy, ahogy voltam, sminkben, gyöngysorral bevetettem magam Kismacsó szobájába Minivel (előtte jól összevesztem Charlieval az új, hülye egere miatt, mert egy pillanat alatt eltüntette a pendrivemról a "Rendkívüli jelentések" mappát, úgyhogy lábon kihordtam egy szívinfarktust, míg Charlie visszavarázsolta) és felhívtam a gyermekfelügyelőt, hogy pontosítsuk a délutáni történéseket. Azt mellesleg jegyezte meg, hogy nincs a gyerekkel fogkrém, meg fogkefe a kórházban, de úgy voltam vele, valahogy csak kibírja ezek nélkül.

Reggel beszéltem a kórházzal, ahol a doktornő elmondta, hogy SEMMI nincs a gyerekkel, nemcsak fogkefe, úgyhogy itt füstölt el az agyam.
Mert két, azaz kettő kórházi táska van összepakolva az otthonba ilyen esetekre, és amúgy is azt gondolom, hogy annyi idő lett volna, hogy pár dolgot összeszedjen neki a gyerekfelügyelő, hisz tudhatta, hogy bent fog maradni pár napig.
És bakker nem érdekli, majd én innen átmegyek az otthonba, aztán meg vissza a kórházba a cuccossal, mert én olyan kib.szottul ráérek. Komolyan nem hittem el.
Charlie szerint, ha kemény főnök lennék, akkor felhívtam volna azt a bizonyos gyermekfelügyelőt, és közöltem volna vele, hogy akkor megnyerte magának a feladatot, hogy bevigye a gyereknek a holmijait, ha már előtte nap ennyire nem érdekelte.
De hát én nem vagyok kemény, inkább addig telefonálgattam, míg megoldottam máshogy.

Csakhogy!
Először is, ez nem lesz elnézve, meg kell beszélni, megértetni, hogy pontosan mikor mi a feladat.

Másik részről meg megint meginogtam abban, hogy ezt akarom e csinálni.
Mert én nem tudom, és nem is akarom a saját kis életem elé helyezni a munkám.
Teljesen rendben van, ha munkaidőben teperek, stresszelődök, egyebek, de amikor itthon vagyok, akkor itthon szeretnék lenni valóban, és gondolni sem akarok a munkára.
Én nem akarom, hogy beszivárogjon az összes órám összes percére a munka, mert akkor én abba belebolondulok, és az senkinek nem lesz jó.
Nekem valahol, valamikor töltődni kell, és ezt igazán csak az értheti, aki hasonlóképpen emberekkel dolgozik.

Elbizonytalanodtam újra.
Vajon meg lehet e ezt szokni? Szerintem nem, inkább csak szép lassan belefásulni. Azt meg nem szeretném.

Közben ezzel az egésszel kapcsolatosan vannak újabb fejlemények, de annyira wtf?, hogy hagyjuk is.

Inkább elmondom ennek a receptjét, mert nagyon finom, gyakran fogom csinálni.

Két közepes almát lereszeltem apróra, tettem hozzá 10 dkg körül zabpelyhet, meg kakaót és kókuszt (ezeket érzésre), meg pici baracklekvárt. Utána már csak golyókat kellett formázni, meg meghempergetni őket kókuszban, és tádámm! kész is.

Most pedig megpróbálom a maradék időt valóban töltődésre használni.

Díszítő sor: egy ilyen, egy olyan

A keddel nem volt semmi baj a szájsebészet ellenére sem.
Volt röntgen, sajnos tényleg képtelen helyzetben van a bal felső bölcsességfogam, ezt bizony ki kell műteni. Április 22-én szombaton lesz a kellemetlenség napja. És bent kell egyet aludni a kórházban. Hm... Jó könyveket kell szereznem... vagy ütős fájdalomcsillapítót, aztán aludni egy hatalmasat.

Szerdán kifejezetten jó napom volt, rengeteg munkával.

Ma megint érthetetlenül rossz napom volt.
Reggel átmentem az előző helyemre értekezletre, mert Margó hívott, hogy névnapozzak velük utána. Persze ment a lelki "terror", hogy mikor megyek már vissza hozzájuk, hiányzok a kollégáknak, és a lányok is minden nap emlegetnek. Mondtam nekik, hogy szerintem eldöntik majd helyettem fent az igazgatóságon, hisz eddig is így volt. Mosolyogtam közben, de elhatalmasodott rajtam valami hihetetlen rosszkedv.

Nem is tudom hogy fogalmazzam meg mi a bajom.
Egyik részről tök kényelmes és jó lenne újra Margóval nyomulni, sokkal kevesebb felelősség és munka ugyanannyi pénzért (mondjuk most épp kapok helyettesítési pénzt, ami miatt több a fizum, mint a mérnök férjemnek, de ez csak átmeneti).
Árnyoldal viszont, hogy néha untam magam, és az az otthon lepusztult környezetileg, teljesen megfekszi a gyomrom, a kedvem.
A jelenlegi helyem szép és esztétikus, a borzalmasnak gondolt lányokat nagyon megszerettem, és szerintem ők is kezdenek elfogadni engem.
Ám sok esetben nyomasztóan hat rám a felelősség, és a gyerekek totálisan leszívják az energiámat, mert itt nem engedhetem meg magamnak, hogy egyet hátrébb lépjek probléma esetén (amott megtehettem, én voltam a "jó zsaru", Margó meg a "rossz zsaru" időnként), mert nekem kell megoldanom egyedül mindent, nincs pardon, és bizony tévedni sem ajánlatos.
Jön az ellenőrzés hamarosan, emiatt is stresszes vagyok, mert maradéktalanul el tudok számolni az elmúlt két hónappal, de ami előtte volt... Abban sem vagyok biztos, hogy minden papírt elő tudnék adni azonnal, hisz csomó dolog nem futott át még a kezemen, ráadásul sok minden rég volt frissítve, egyik dolog jön elő a másik után, és akkor hol vannak a napi dolgok, a lányokkal töltött minőségi idő (na, az aztán tényleg sehol), stb...
Ugyanakkor itt repül az idő, kihívás minden nap, szeretek újat tanulni, jól megcsinálni valamit. Szeretem, amikor a gazdasági ügyintéző dicsérget, meg azt hallom vissza, hogy tanulékony vagyok, és látszik rajtam, hogy jól szeretném csinálni, meg hogy kedvelnek itt is. Ezek jó érzések. Ahogy az is, mikor picit később érkezek reggel, és a bent lévő lányok kint ugrálnak, hogy már alig vártak, azt hitték nem is megyek... Most hogy hagyjam itt őket?! Áhh, annyira nehéz! Legszívesebben osztódnék, hogy ott lehessek mindkét helyen...

Vagy keresni kell egy teljesen másik munkát.
Mert hiába edzek, hiába van meg itthon, hogy tényleg pihenhetek, folyamatosan kimerült vagyok. Mint akit kifacsartak testileg, de főleg lelkileg.
Elképzelhető, hogy ezt most azért látom ilyen sötéten, mert a tavaszi fáradtság, meg a pms együtt sok, de azt jobb napokon is érzékelem, hogy eltelt hét!!! hónap, és még mindig nem sikerült megszokni ezt a fajta terhelést. Vajon megszokom e egyáltalán valaha is?

Ám a sorminta szerint holnap jó napom lesz.
Reggel edzéssel szeretnék indítani, mert délelőtt új lányt hoznak, és nem akarok elmászkálni utána.
Meg -ugye- péntek lesz, ami már önmagában is megnyugtató.
Várom a hétvégét. Nagyon. 😉